Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (25): „Nagy havakra betoppanó...”

Szétszórt sörösdobozok minden mennyiségben

Éjszaka egy verset álmodtam. Igazából még ma sem hiszem, hogy ilyesmi történhet velem, de hát nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy görbüljek meg, ha nem így történt!

Előbb csak a szavak buktak ki, egymás után, a számon, mintha újságból vagy egy falra ragasztott hirdetésről olvastam volna őket, fennhangon. Aztán megteltem a szavak hangulatával, ahogy a meleg szétáramlik a testben, a szívtől a végtagok felé haladva, gyorsított szivárgással, végül már láttam is a verssort magát, akár ha moziban tartózkodnék, de nem ám a nézőtéren, hanem a vászon kellős közepén, ahol a cselekmény zajlik.

Egy nagy, havas udvaron álltam, magas kerítés mögött, amit minden oldalról vastagon befújt a hó, fehér habbal díszítve mindent, ami csak kiemelkedett a földről.

„Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

Ez volt az a bizonyos verssor, amire most is pontosan emlékszem. A többi egyszerűen szétfoszlott azóta... És ott álltam a közeledő hajnal előtt, kigombolt pizsama felsőm alatt vakarózva, ostobán, a fenti pár szót szajkózva ismételgettem, s az ablakon túl tejszerű köd gördült alá a hegyekről, felhőszerűen, mintha lavina közeledne, lassított fenyegetéssel.

Pedig csak egy szeptember végi reggelre készült virradni. A tömény nedvességtől megtelt az orrom, a légcsövem párával, szipogtam, köhécseltem. És tökéletesen fölébredtem, de nem volt mihez kezdenem magammal. Hiszen csak alig múlt négy óra...

Olvasólámpám diszkrét fényernyője alá húzódtam és átolvastam az eddigi följegyzéseimet, elejétől a végéig. Nem volt könnyű olvasmány, mert mindegyre azt juttatta eszembe, amit elmulasztottam leírni. Egyik hiányzó részlet a másik után bukkant elő emlékezetemből, szavak egész csokra tűnt fölösleges szátyárkodásnak, nyugtalan lettem és elégedetlen önmagammal, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a korai reggel fogságából, s megjárhassam magam a pályaudvar és környéke háza táján.

(Lassan már nem is érzem jól magam azon a napon, amikor ki kell hagynom életemből a vasúti környezetet, merthogy másféle elfoglaltságai is akadhatnak az embernek...)

Éppen csak bekaptam a reggelimet (füstölt hering, hagymával és csipkebogyó tea), mit sem törődve a fokozott szálkaveszéllyel, s ahogy az állomáshoz közeledtem, rossz előérzetem sehogy sem akart elhagyni. (Persze most, hogy már megtörtént a baj, könnyű ezt mondani...)

Az állomáson, a derengő hajnali szürkületben szokatlanul nagy embertömeg. Fejetlenség. Ide-oda futkosó árnyak. Szinte valamennyi vágányon egy-egy szerelvény. Személyszállító és tehervonatok vegyesen. Egyenruhás vasutasok sürögnek egyiktől a másikig, mozdonyok türelmetlen sóhaja vág egymás szavába...

Áll a vasúti forgalom, mindkét irányba.

Nem messze, az első északi átjárónál baleset történt. A forgalom egyszerűen leállt. Legjobb lenne a helyszínen körülnézni. Megindulok a talpfákon, a fővonalon a helyszín felé. Csak egyszer kell lelépnem a sínről, amikor idegesen rám tülköl egy motoros járgány. Azt mondják, hajnali négy tájékán történhetett. Talán éppen akkor, miközben a verset – pontosabban a verssort – megálmodtam.

A tényállás röviden: személyvonat sodort el egy teherautót. A gépkocsi megrekedt a vasúti átjáró kellős közepén. A sofőrfülke már átjutott a síneken, viszont a rakomány fennakadt az átjárón. Mindenütt sűrű köd. Az észak felől közeledő személyvonat vezetői későn veszik észre a sínen veszteglő akadályt. A mozdony elsodorja a gépkocsit. A sofőrkabin egyszerűen leszakad a trénről. A rakományt a fékező mozdony még vagy kétszáz méteren át maga előtt taszítja. A rakomány – dobozos sör. Az autótrén a közeli sörgyártól indult, megpakolva, távoli útjára. A gépkocsivezető és a segédje azzal úszták meg élve a karambolt, hogy az átjárón fennakadva, leszálltak a nyeregből s jelzéseket próbáltak leadni a közeledő mozdonynak, de már későn. A mozdonyvezetőt viszont kórházba kellett szállítani.

A félhomályban a roncsok körül rendőrök, civilek nyüzsögnek. Egyesek a sörösdobozokat próbálják menteni. Körülbelül a felét sikerül is begyűjteni. Néhányan az átjáró melletti őrház rongálódásait mérik föl. Az épület már hónapok óta lakatlan, legalábbis a vasútiak úgy tudták, amióta az automata váltórendszert beszerelték. Mindent a Szent András kereszt irányított. Figyelmeztette az áthaladó forgalmat: Vigyázz, ha jön a vonat!

De az őrházból kócos, álmos, rendezetlen külsejű nő támolyog elő. Nem érti, mi történik körülötte, mintha nem is ezen a világon lenne. Kiderül: hajléktalan, hónapok óta itt húzza meg magát, az egyetlen, még viszonylag épen maradt helyiségben, ahol az ablakkeretre szakadozott, homályos nejlonfóliát szegeztek, nem is a nagy csattanásra, hanem a baleset utáni zsivajra riadt fel és most attól fél, hogy elveszíti ideiglenes menedékhelyét. A rendőrök kérdéseire valahogy elmakogja, hogy korábban az állomási váróteremben húzta meg magát, a többi tucatnyi hozzá hasonló hajléktalan közt, de itt jobb volt, mert nem zavarta senki, a vonat zakatolást és az autózúgást pedig már föl se vette... Az asszonyt a mosdatlanságból és a szennyes környezetből származó dögletes illatfelhő lengi körül, a rendőrök sietnek gyorsan végezni az interjúval, útjára bocsátják, azzal a kikötéssel, hogy ide nehogy visszalopakodjon, ez a hely ugyanis életveszélyes...

Szinte látom, amint az addig is már jócskán megomlott őrház még jobban magába roskad, az újabb sérülések üszkös sebekként tátonganak az oldalán. Lebontani nem bontják le, mert szerepel a nyilvántartásban, de már meg nem javítják, mert a kutyának se kell – a vackáról kikergetett asszonyt leszámítva –, a köd, az eső, a szél, a fagy, a penész, a rothadás martaléka lesz, a közeledő tél első hófúvása majd könyörtelenül beköltözik mindenhová, duzzatag, puffos hókupacok tapadnak meg majd mindenütt és könnyedén életre kel az a hajnali, bennem támadt furcsa verssor, amiből most még csak annyit tudunk, hogy „Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”