Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (22): Furmányos ötlet

Szerelvény Félix fürdő felé. 1932-es archív fotó

Már éppen folytattam volna értekezésemet Bakter számára a szerinte semmitmondó vers ürügyén, amikor a keszekusza vadszőlőindák és levélbozót mögül éles mozdonysóhajtás hatolt be az Ufó zsolozsmás csendjébe – értsd a kocsmai zsivajba. De olyan éles, hogy minden egyéb hangot elnyomott.


Mindjárt utána pedig, a kijárat ellenfényben fürdő ajtónyílásában, amelyben addig az elhagyatott vágányok élettelen látványának kimetszett szeletét láthattuk (a síneken túl, háttérmozgásként időnként elporzott, hol ebbe, hol abba az irányba egy-egy zörgő parasztszekér), most feltűnt, egymást követő szekvenciákban, két jól megtermett, egymáshoz kapcsolt villanymozdony, majd mintha vetített filmet látnánk, elvonulásuk után kezdődött ám a valódi vonulás: elképedve számolgattuk a zakatoló vagonokat, melyeket festői összevisszaságban, csak egy ismeretlen, felsőbb szempont szerint egybekapcsolva állítottak valahol össze s indítottak útnak, de az is lehet, hogy ez a végtelennek tűnő szerelvény, mely nem csak hogy vonult, de anélkül, hogy lassított volna az iramán, elrobogott az állomás mellett, a korábban útjába eső különféle, általunk ismeretlen állomásokon duzzadt ennyire beláthatatlanná, itt is hozzácsaptak vagy tíz vagont, ott is került hozzá hét tartálykocsi, aztán egy egész sor gabonaszállítót csatoltak rá, majd rönkfaszállító pőrekocsikat, zúzalékkövet, hűtővagonokat... Teljesen belezavarodtunk a látványba, pedig hogy jobban lássunk, az első meglepetés után felkászálódtunk és kitódultunk az Ufó ajtaján. Megjegyzem, nem mi voltunk az egyedüliek, akiknek feltűnt ez a szokatlanul hosszú és ijesztően dübörgő, tartós állomási huzatot támasztó szerelmény, s nem csak az Ufó elé álltak ki a vendégek, hanem valamennyi vendéglő, kiskocsma, az állomás épületének valamennyi irodája, helyisége elé, nem is tudom, maradt-e egyáltalán valaki is az állomási épületekben? Mind ott álltunk, a peronon, hátrébb vagy a sínek közelében, mintha egy szokatlan szerelvény érkezését fogadtuk volna nagy felhajtással és kíváncsisággal, az állomásfőnök mellett ott volt a helyettes és mindenféle beosztott, gondolom, ők tudtak a szerelvény érkezéséről, váratlanul csak nem bukkanhatott fel a fővonalon ez az istenesen megrakott tehervonat, csak azt nem gondolhatta senki, hogy ilyen hosszan átnyúlik az állomáson, hiszen már valahol Szentkirály felé járhatnak a mozdonyok, és még Csicsó felől még mindig zúdulnak a kettegő-kattogó vonatok. Valaki azt mondta, hogy régen nem látott ilyen hosszú szerelvényt, bár húsz-huszonöt évvel ezelőtt voltak még hasonlóak, akkor vigyázni kellett egy ilyen állomáson, mert sokszor úgy érkeztek a tehervonatok, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak reccsent a póznákra szerelt megafon, s már mondta is érthetetlen hadarással, román nyelven, erős székelyes hangsúllyal, hogy „Trece marfarul nr. cutarer si cutare, feriti linia intaia...”, de akkor már zúgott és kattogott és süvített a gyorsteher – így hívták ezeket az átrobogó szállítmányokat -, bőgött a kürtje, amíg a mozdony átsüvített az állomás előtt, ami papírhulladék, nejlonzacskó, szalmatörek, por, száraz falevél, csikk, ilyen-olyan tasak csak volt a földön, azt mind felkapta a robogás huzata, a vidéki, falusi nénék ilyenkor csak hányták a keresztet és könyörületért motyogtak, még akkor is, amikor a nagy sürgés-morgás már elült, akár a vándorló vihar...


A gyorsteher jócskán kikopott életünkből, azért tátottuk most annyira a szánkat, kutyástól-macskástól mindahányan, laikusok és szakmabeliek. Visszajön vajon a régi élet, mindaz, aminek egyszer már búcsút mondtunk és leírtunk? Valamilyen magyarázatra várt volna az ember, de nem történt semmi egyéb annál, hogy amikor az utolsó kocsi is eltűnt a távolban – úgy himbálózott a fara, mint egy fürge ménnek, valósággal ugrándozott a síneken és még jó ideig zúgott utána a felbolygatott messzeség -, akkor az állomásiak vállukat vonogatva, nevetgélve, cigarettára gyújtva, erre-arra szétszéledtek. Most valahogy nem akarózott folytatni a félbeszakadt beszélgetést. Láttam, Baktert is izgatta a nem várt jelenés, s ha már kint voltunk a peronon, javasoltam, vásároljuk meg az aznapi lapokat, biztosan megérkeztek már az állomási kioszkba, hátha okosak leszünk. Hónunk alatt három-négy lappal, visszaültünk az Ufóba. Mit sem törődve az eseten kérődző vendégeken, újságjainkba temetkeztünk.


Nem kellett hozzá sok idő és felkiáltottam:
- Ezt nézd meg! Hogy lássad, mekkora az isten állatkertje...
- Miről van szó?
- Erről a hírről itt...


Vonatos évadkezdés a nagyváradi Szigligeti Színházál


"Rendhagyó előadással nyitja meg idei évadját a nagyváradi Szigligeti Színház. Az Európa című darabot a Nagyvárad és Félixfürdő között közlekedő vonaton, illetve az állomáson mutatják be az érdeklődőknek.
David Greig skót drámaíró-rendező Európa című darabját szerdán, szeptember 14-én 17 óra 20 perces kezdettel mutatják be, amikor a színházi vonat elindul Nagyváradról a közeli Félix-fürdőre.
A cselekmény szerint a határ menti közép-kelet-európai kisvárosban látszólag minden a szokott mederben folyik. Ám kisvártatva két idegen érkezik a vasútállomásra, ahol a vonatok nem állnak meg többé. A két utazó - apa és lánya - felpezsdíti az állóvizet: minden városlakónak újra kell értelmeznie saját szerepét és helyét a közösségben, méghozzá az újonnan érkezettekhez képest. A formabontó előadás utazásra invitálja a közönséget, az egyre kiélezettebb kérdések "helyszínére": mit kezdünk a be nem teljesült "európai álommal", a biztonság, az irányok elveszítésével, a mögötte leselkedő (idegen)gyűlölettel? David Greig 1993-as darabja szinte látnoki pontossággal jósolta meg bő másfél évtizeddel korábban a jelen közép-kelet-európai állapotait – áll a darab ismertetőjében.
A Szigligeti Színház társulata az előadást "euro- és színházszkeptikusoknak" ajánlja.
A darabot Szabó K. István, a társulat új művészeti igazgatója rendezi. A főbb szerepekben Dobos Imre, Fábián Enikő, Vindis Andrea, Pitz Melinda és ifj. Kovács Levente látható...


- Várj csak, mert nálam, egy nagyváradi lapban egyebet is írnak – jegyzi meg Bakter Bálint, s most én hajolok az ő térfelére. Ezt olvasom:


„Személyvonat indul 17.20-kor a nagyváradi főpályaudvar 4. vágányáról Európa irányába. Kérjük az érdekelt utasokat menetjegyüket idejében váltsák meg a Szigligeti Színház jegypénztáránál, keddtől péntekig 10 és 18 óra között. Színházi utazásunkra jegyek korlátolt számban kaphatók, ezért idejében jelezzék helyfoglalási igényüket a 0259/401-140-es telefonszámon...


A darab furcsa történetben bontakozik ki... Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet!... Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.”


Egymásra nézünk és önkéntelenül összemosolygunk: hiába, ez a nap a furcsaságok napja. És nem tudjuk eldönteni: feltámad-e még egyáltalán a vasút, vagy a nagyváradihoz hasonló „furmányos ötletek” késleltetik a halálát?