A szabadulóművész visszatér

Fontos Kenéz-mű került föl a Magyar Elektronikus Könyvtárba

Közel két évtizede jelent meg Budapesten, pár évvel Kolozsvárról való áttelepedése után Kenéz Ferenc naplója és a naplóbeli feljegyzésekre közvetlenül "rímelő" versei, amelyek együttesen a szülőhely elhagyásának kényszeres abszurditását, ellentmondásosságát és elkerülhetetlenségét járták körül. A karcsú kötet megjelenése azóta a feledés homályába került, s néhány recenziót leszámítva, visszhangtalan maradt... Pár napja a könyv szövege, az általa kiváltott kritikai visszhanggal együtt, mindenki által szabadon elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, s egyáltalán nem érdektelen számunkra újraolvasni ezt a sokjelentésű, időben egyaránt vissza- és előremutató művet. (Megjegyzem, a könyv innen is bármikor elérhető, a jobboldali menüsor Általam digitalizált könyvek oszlopsorából.) Különben a szerző is érezte a naplójában rejlő rendkívüli, olykor kellően ki nem aknázott mélységeket, s számos motívumát kiindulópontnak használva azóta megírta Kolozsvár-oratóriumát is (Szabadnak lenni mit jelent?), amelyet idén augusztus 21-én a Kossuth rádió színházi műsorában sugároztak, kiváló szereposztásban.


Az esemény kapcsán úgy találtam helyesnek, ha megszólaltatom a szerzőt is, s rövid interjú formájában véleményét kérem a nem mindennapi visszatérésről. Alább mellékelem a Káfé főnix és az Új Magyar Szó számára kért válaszokat kérdéseimre.


*

– A szabadulóművész c. 1995-ben megjelent könyved szeptember 23-ától kezdve elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK). Értékelésed szerint e naplót és verseket tartalmazó kötet milyen helyet foglal el munkásságodban?


Minden bizonnyal ez az a munkám, amelyre a legkevésbé lehet csak mint „irodalmi műre” gondolni. Vagy ha más tud is, én nemigen. Így hát ez a könyv számomra több is, kevesebb is az irodalomnál. Az áttelepedés előzményeiről szólnak a Kolozsvári versek, az áttelepedésről A nagy E betű naplója, az áttelepedés utáni két-három évről a Budapesti versek sorai. A könyv mindhárom részében az életnek olyasféle rétegeiből szól az író, ahol nemigen lehet hosszasan tartózkodni. Akaratlanul is valami tragikus végkifejlet sejlik elő a könyv lapjain, bármennyire is egy ezzel éppen ellenkező várakozás jegyében íródik. S amit sejtünk, az be is következik: az utolsó lapon kiderül, hogy ezt a könyvet (ezt az életet, ezt az irodalmat) nem lehet folytatni. Valamivel el- és le kell számolni. S a harmadik részben meg is indul egyfajta visszaszámlálás, a huszonvalahány sorszámozott budapesti vers fordított sorrendben kap helyet a könyvben: nem eljutunk valahova, hanem visszajutunk az első budapesti versig. Oda, ahonnan kérdés, hová és hogyan tovább. Nálam ez az állapot aztán hét évet tartott. „Nagyregény” című válogatott verseskötetemben ezt az időszakot egy üres lap jelzi. A meg nem írott költemények emlékhelye. 


– A MEK-be kerülés előtt alkalmad volt 16 év után ismét figyelmesen, a szerző mindenre odafigyelő szemével elolvasni könyved kéziratát. Milyen benyomással maradtál ma?


Meg kell mondjam őszintén, miután átolvastam a szöveget, néhány igen mély lélegzetet kellett vennem. Hiszen oldalról oldalra nemcsak azzal szembesültem, amit az előbb elmondottam, hanem azzal a szinte lapról-lapra felmerülő kérdéssel, hogy az azóta lejátszódott, illetve hát megélt mai történelem, magán- és közéleti értelemben, hitelesnek fogadhatja-e az én akkori, nagyon személyes látleletemet. Mondom ezt már csak azért is,   mert akkor, még a könyv megjelenése előtt, amikor az egyik lapban hosszabb részlet jelent meg a készülő kötetből, az általam igen tisztelt és szeretett TGM írt nekem egy igen felháborodott levélkét, melyben kifogásolta, hogy mennyire nem valós képet nyújt könyvem a budapesti román nagykövetség előtt szervezett tüntetésükről, mondván,  elbagatellizáltam annak jelentőségét. Szóval ennek a könyvnek, két évtized múltán, a TGM szemével nézve is hitelesnek kell lennie.


– A könyv kritikai fogadtatása jó, értő volt ugyan, de hamar a mindennapok érdektelenségébe fulladt. Volt-e ennek dacára valamiféle utóélete - alkalmazás, feldolgozás stb. - ennek az igen fontos műnek?


A MEK-en elérhető, általad szerkesztett kézirat végén olvasható a munkámról akkor megjelent két kritika is. Az egyiket Kőrössi P. József írta az ÉS-ben, a másikat Kedves Csaba a Hitelben. Ennél többről nem tudok. A lelőhelyeket azért jelöltem meg, hogy érzékeltessem, mi ebben számomra az érthetetlen. Nem az, hogy „csak” két kritika volt – hanem hogy az erdélyi magyar irodalom egyetlen egy írásban sem reflektált a könyvre. (Ugyanilyen értetlenséggel nyugtáztam az utóbbi években például Köntös-Szabó Zoltán Trianon gyermekei című erdélyi regényfolyamának agyonhallgatását.) Az én szabadulóművészem aztán megjelenése után két évvel  nagyobb nyilvánosságot kapott azáltal, hogy Babiczky László rendezésében Bálint Márta, Marosvásárhelyről áttelepedett színművésznő visszafogottan is felfűtött „rádiószínházi” előadásában bemutatta a Magyar Rádió. Ez a világhálón ma is meghallgatható. Ám hogy „miként” is került oda, nem tudom. 


– Ha a Káfé főnix / az ÚMSZ olvasói dedikációt kérnének Tőled virtuális könyvedre, mit írnál belé nekik?


Egy mondatot a könyv 29. oldaláról. Így szól: „Délután kikerül az első eladott tárgy a lakásunkból: egy nagy tükör. Szinte jelképes a dolog: eddigi életünk felszámolása azzal kezdődik, hogy eltűnik az, amiben visszatükröződtünk.”