A sípszó
kacskaringós hosszú sétány
tekerőzik alám némán
bolyonganék egyet rajta
végül leülnék egy padra
ahol enyhet adó árnyék
hűvösében arra várnék
hogy az idő rám nevessen
a világot megszeressem
amilyennek éppen látom
s nem színezi kóbor álom
ahány ember szíve dobban
annyi vágy lapul titokban
a mifélénk fura alkat
egyről beszél s másról hallgat
ha dicsér magára érti
ha megszól a lelked sérti
aki egyszer bírja marja
foglalt a park minden padja
és bolyongva és kerengve
ülepemhez helyet lesve
kedvem illan mint a harmat
itt se lelhetek nyugalmat
a fél világ terpeszkedik
másik fele pöffeszkedik
valahol a tűző napon
kerül csak hely egy zöld padon
fő a fejem mint a katlan
lelkem vigasztalhatatlan
mért hogy szabad ami nem kell
s mi kellene nem érem fel
kell-e egyáltalán ülnöm?
jobb az angolgyepre dűlnöm
fű alattam ég fölöttem
az örömtől bepörögtem
és lebegtem és lobogtam
ne vágyj többre e pagonyban
amit lehet annyi szabad
így alakítsd minden szavad
valahol vad sípszó harsan
milyen csősz járkál a parkban?
s mért is korhol miért fújja
kire mutat tiltó ujja?
szívem lapul remél hallgat
mint ki nem ismer tilalmat
s míg lelkemben gyűl a harag
fekszem mint egy holt fadarab
2010. május 23-24.
Illusztráció: Minden hely foglalt * Kucsera Jenő fotója
1 megjegyzés:
De jó, de jó... :-)
Megjegyzés küldése