Eddig ahány megközelítés, annyi szempont fogalmazódik meg jelentéseimmel kapcsolatban. Úgy tűnik, ez jó is, rossz is. Jó, mert alaposan körbejárják a könyv zilált, réteges szerkezetét, mint egy minden oldaláról más-más módon magát mutató alkotmányt. Rossz, mert újabb ötleteket adnak ahhoz, esetleg érezhetően tudatosítják, hogy miképpen lenne jó még dolgozni a könyvön, illetve mire kellett volna még tekintettel lennem, hogy mindenkinek tetsző mű szülessék.
De van-e egyáltalán ilyen alkotás? Micsoda kérdés, persze, hogy van: a remekművek. Amikor úgy érezzük, hogy hozzá se tudnánk szólni, mert minden, amit mondanánk, nem érintené az illető alkotást és a kritikusra utalna vissza. Hol vagyok én ettől?
Debreczeni Éva írta nemrég a Jelentések-ről: "Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos."
Mondhatom, hogy nem eléggé... Ahogy telik az idő, egyre több jelét észlelem annak, hogy a nagy körültekintésem és az előre, fennen meghirdetett szándékom dacára, itt is, ott is elbaltáztam: úgymond rosszat vagy hamisat is szóltam. Apróságokban, az igaz, de hát az ördög ott bújik meg, vagy nem?
Egy volt kollégám, akivel egy sajnálatos ifjúkori afférom volt, amit az illető s én magam is azonnal megbántunk, de azóta se tisztáztuk vagy hoztuk szóba, bár név szerint nem szerepel a Jelentésekben, mégis magára ismert, mondván: ő teljesen elfelejtkezett életének ama epizódjáról. Töprengek, hogy akkor ez hogy van? Nem emlékszik, de azért mégis?
Családtag említi meg, hogy bizonyos kritikus helyzetben ő dehogy is zokogott, én viszont ezt állítom. Másik családtag életmozzanatáról kiderül, hogy amit én tudtam róla - mert szüleim ekként tálalták - az köszönőviszonyban sincs azzal, amit mások az igazságról tudnak.
És még hányan lehetnek, nevesek és névtelenek, akik érthető módon, széljegyzetelnék a könyvet?
Sok esetben kételkedő, de alapjában véve hiszékeny ember vagyok. Szeretem olybá venni mások állításait, történeteit, beszámolóit, hogy azok valósak. Még olyankor is, amikor nyilvánvaló, hogy kételkednem kellene... De hát: ő mondja, ő tudja... Az az ő igazsága.
Ugyanígy, megvan a magam igazsága is. Ami lehetne akár objektív is, de bizony, legtöbbször nem az, mert ilyen egyáltalán nem létezik. A világot ahányan vagyunk, annyiféle szemlélettel látjuk, értelmezzük. Memóriánk is sokszor megtréfál. A miénk, persze, csalhatatlan, a másoké bizony ki-kihagy, torzít. S ha ez így van, akkor végül is többé-kevésbé mindenkinek a memóriája kikezdhető, felülvizsgálatra szorul. A mész nem kegyelmez. Rövidebb vagy hosszabb távon, de rakódik, dolgozik. Pusztít...
Ez most afféle védekezés akar lenni részemről? Nagyon úgy nézhet ki, pedig a helyzet valóban az, hogy elsősorban én vagyok az, aki azt szeretné és elvárná, hogy írásaiban a valóság és a róla szóló állítások passzoljanak. Én vagyok az, aki nem szeret semmit a fantáziájára bízni, mert úgy gondolja, hogy a valóság elég olyan elemet szolgáltat az alkotónak, amelyek újrarendezésével, műbe emelésével egy új, öntörvényű világ teremthető. Miközben...
A fantázia állandóan dolgozik. Kitölti a valóságtöredékek közötti réseket, repedéseket. Mintha cserépszilánkokból alkotnának újra egy valamikori vázát. Amelynek a restaurátor ki kell hogy találja adott ponton bizonyos hajlatait, formáját, folytonosságát. Azon töprengek, vajon riportjaimhoz, amelyek úgymond a valóság mentén keletkeztek, mekkora adag saját gyártmányú "adalékot" használtam fel, hogy látszólag minden a helyére kerüljön? És hogy ezek az adalékok változtattak-e valami lényegeset az egész arányain, belső logikáján és igazságán?
Nem lett volna egyszerűbb mégis regényben kivetíteni mindazt, ami végül jelentésekbe kényszerült? Vagy jobban kellett volna ügyelnem arra, hogy életemből egyedül csak magamra mutassak és mindenki mást, barátot, rokont, közeli ismerőst, ellenséget, egyforma önmegtartóztatással tartsak a mélyárnyékban? De hát miféle élet ez? Hiszen nem voltam remete, s azt sem mondhatom, hogy senkivel nem kommunikáltam mostanig. A légüres tér marhaság, nem létezik... Alaposabban kellett volna nyomoznom életem mellékszálaiban? Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?
Jó-e az én-fajta hiszékenységem, vagy szabaduljak meg tőle gyorsan? S ha eddig nem sikerült, az ezután hátralévő, nem túl hosszú és nem is túl dicső szakaszban még kevesebb esélyem marad a változásra? Mondjuk, ez akár lehet egy elfogadható, de nagyon olcsó álláspont. (Na tessék: újra a mentegetőzés, a kibúvás, a felállított léc megkerülése...)
Ezek szerint szerencsésebb, ha valaki megmarad alanyi költőnek? Mert akkor csak magát cincálhatja szét. Akkor viszont az a baj, mert bármelyik önvallomását ellene fordíthatják, s elnevezhetik csapodárnak, vagy éppen kőszívűnek, nyeglének, érzelgősnek, attól függően, hogy ki mit olvas ki a sorok mögül. Mert ilyen a beszédünk, a nyelvünk: sokféle szinten más-más az információértéke. Vagy tán nem is a nyelv ilyen, hanem mi tesszük ilyenné? Bennünk él a sokféle értelmezés lehetősége és a szándéka? Mi használjuk fel gyógyszer vagy méreg gyanánt? Létezik-e egyáltalán gyógyító szó és van-e mérgező kifejezés? Fullánkos beszéd? Hízelgő szó? Nem az ember az, aki gyógyít, mérgez, megszúr valakit vagy hízeleg valakinek? Persze, szavakkal teszi, de büntetlenül semmit sem kenhetünk a szavakra. Visszalőnek ránk...
A Romániai Magyar Szóban, s részben a régi Káfén is, vita folyt egyszer arról, hogy melyek a szabadosság határai az irodalomban, létezik-e korlátlan szabadság a művészi kifejezésben. Úgy emlékszem - később megpróbálok utánakeresni, mert a téma megérdemel egy külön misét - , mindenki mondta a magáét, a fiatalok a nagyszájú szabadosság mellett kardoskodtak, én valami olyasmit mondtam, hogy a szavak meg vannak alkotva, kezünk ügyében állnak, rajtunk áll, hogy mire használjuk fel őket. Művészien indokolt, "súlyos" esetben bármelyik szavunknak funkciója lehet egy műben.
Azt hiszem, kissé messzire kalandoztunk a Jelentések-től... De mára ennyi elég is.
Illusztráció: Pusztai Péter rajza rólam, amikor a hetvenes években szivárványhártya gyulladás miatt kalózkötést hordtam a félszememen... Ami alatta van, azt magam fűztem hozzá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése