Erdélyi és csángó költészet: Fülöp Áron

1861 március 21-én született Felsőboldogfalván. Itt végzi elemi iskoláit, majd 1871 őszétől beiratkozik a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba, majd Enyedre és Budapestre megy, ahol tanárjelölt lesz. Közben írni kezd. Előbb Hódmezővásárhelyen, majd 1886-tól a szatmárnémeti Református Gimnáziumban tanár. Itt dolgozik először az iskola könyvtárában is, később köbyvtáros lesz. 1893-tól a Szatmári Hírlap munkatársa, majd 1895-ben Pestre költözik. Könyvtáros lesz a képviselőházban. Pesti évei alatt születnek legjelentősebb művei. Öccse halála után gondjaiba veszi annak hat gyerekét. 1907-ben feleségével és fogadott gyerekeivel szülőföldjére, a felsőboldogfalvi kúriába vonul vissza.1920-ban halt meg. A felsőboldogfalvi iskola 1993 óta viseli a költő nevét. Munkái: Attila fiai (Ellák. Bp. 1885; Aladár. Szatmár 1893; Csaba. Bp. 1908); Debreczeni Márton és a kióvi csata (Szatmár 1887); Attila (költői elbeszélés, Bp. 1909). Fülöp Áron munkái (Bp. 1929).

SZÉKELYFÖLDÖN

(1883)

Üldözve a gondtól, bútól,

Megjöttem a hosszú útról

S pihenhetek kebleden

Fenyves erdők büszke tája,

Bérces Erdély koronája,

Szülőföldem, — mindenem!

Miért bámulsz ? nem ismersz rám ?

Nem én vagyok, kétkedel tán ?

Hajh, rég láttál, nem csoda!

Míg feletted egy és örök

A sors keze, fiad fölött

Változóan mostoha.

Lám feletted bár gyakorta

Járt a vihar dúlva, rontva,

Mégis, mégis nyomtalan;

Fiadat egy kis vész érte,

S egy haragos lebbenésre

Minden, minden oda van.

Egy maradt csak, a mi régi,

Hangja tiszta, lángja égi,

Mint mikor elhagytalak:

Ma is oly hően szeretlek

Zúgó csermely, büszke hegyek,

S madárdal a lomb alatt.

Ismerj rám hát, fogadj bé te

Fájó lelkem menedéke

Bérces, erdős, hegyi táj,

Végy karodra, ringass lágyon

Régi ábránd, régi álom

S üdv leend tán ami fáj!

SZÉKELY NÓTÁK

(1883)

I.

Kerek erdő, sűrű sötét homálya, —

Közepében van egy nagy fa, hatágú,

Hejh magas fa, jegenyefa, hatága,

Nem látsz engem többé abba' határba'!

Az a határ bíró uram határa,

Az a kis lány bíró uram leánya, —

Kerek erdő, széles határ, beszéld el:

Az a kis lány kinek játszott szívével ?!

II.

Kerek erdő, kerek erdő

Hejh be sokszor jártam benned,

Gerlicétől, vadgalambtól

Eltanulni a szerelmet.

Gerlebúgás, galambhűség

Lombjaid közt ma is járja,

De én inkább figyelek már

A kesergő csalogányra...

III.

Az Olt mente téres róna.

Hejh ha az az enyém volna

Nem is kellene egészen,

Megférnék egy kicsi részen.

Kicsi részén a rónának,

Kis kertjében a rózsámnak,

Kis kert egyik szögletében:

Galambomnak az ölében!

IV.

Azt beszélik faluhosszat,

Hogy én vagyok a legrosszabb,

Menyecskéket bolondító,

Leányokat szomorító.

Ne higyj, rózsám, bármit szólnak,

Irigy nyelvnek, hamis szónak,

— Lám búzát ver a madár is! —

Jobb vagyok én a jónál is!

V.

A rózsám kertjében

Rózsabokor alól

Fülemile madár

Éjjel-nappal dalol.

Ici-pici ajkán

Imígy szól a bánat:

Hamisak, hűtlenek,

Csalfák a leányok.

Gyönyörű galambom -

Ne értsd meg e vádat,

Vádolja a madár

Az édes anyádat.

Miatta lettél te

Hűtelen én hozzám,

Ha anyád nem volna

Bizony megátkoznám!

SZÉKELYFÖLDÖN

(1889)

I.

Járom az erdőt, a bús bércfokot.

Lelkem egykor itt mennyit álmodott!

Rejtelmes világ, mélységes vadon,

Tanúm voltál, s ujjongtál álmimon.

Aztán vihar jött, zúgó fergeteg —

S ma, hogy itt járok ismét köztetek

Rejtelmes világ, mélységes vadon,

Légy tanúm újra, s zokogj a valón.

II.

Öreg erdők, bércek,

Zuhatagos patak,

Amikor elmentem,

Beh megsirattalak.

Öreg erdők, bércek,

Isten a tudója:

Most is siratnálak,

Hogyha könnyem volna!

III.

Sűrű, sötét erdők,

Zúgó rengetegek,

Idegen világba

Miért engedtetek?

Mért nem álltad útam

Te csacsogó csermely

S bércek vad viharja,

Haragos lelkeddel?

— Vadgalamb búgása,

Vadrózsák fuvalmi,

Ugye visszahívtok

Köztetek meghalni ?!

VÁLASZ EGY LEVÉLRE

(1909)

Egy nyomtatott írást

Kaptam tőled, János,

Mely nemös szándékban,

Látom, nem hiányos.

Bizonyságot kérsz, hogy

Nem éltem hiába,

Nevem érdemös a

„Monográfiába".

Sokat viaskodtunk

Éltünkben mi ketten;

De azt jó pajtásom,

Még sem érdemlettem,

Nem is tettem fel azt

Soha én te rólad,

Hogy szamárságimat

Írásba felrójad.

Éltem, ahogy éltem,

Írtam, amit írtam,

S mert keserű könnyel

Pár nótát elsírtam:

Ha vétöttem azzal,

Ne hányják szememre,

Soh'se emlékezzék

Senki a nevemre!

Az út szélén jártam,

Senki sem vett észre,

Temető szélére

Megyek pihenésre,

Egy korhadt fejfa sem

Jelöli meg sírom, —

Kell-e ennél bővebb

Életrajzot írnom!?

ORBÁN BALÁZS SÍRJÁNÁL

(1911)

Mindnyájunk mögött a sötét halál

Lépten leskődik, hogy utunkat állja.

Az örök éjfél mindnyájunkra vár,

Hogy ránk boruljon fekete homálya.

A könny patakja ömlik szakadatlan,

Hogy a sír keble kiapadhatatlan.

Ámde fölszárad a könnyek patakja,

Ahol most állunk, ilyen sír felett —

Kí egész éltét nemzetének adta,

A halálon ís győzelmeskedett!

Ő, a dicső, itt nincsen eltemetve,

Ott él örökké a székely szívekbe'!

Te, a Hargita zúgó fenyvese,

Ti, a Küküllők, az Olt habjai,

Szép szülőföldjét mennyire szerette,

Ti lesztek mindig élő tanúi!

S ti, akik fönn a hadak útján laktok,

Köztetek néki méltó helyet adtok!

— A késő utód majd eljön ide

S nem könnyet ejt, de mond egy hő imát

Hogy áldja meg az ég s föld Istene

Ily hű fiakkal a szegény hazát!

— Pihenj nyugodtan, jó Orbán Balázs.

A te sírhalmod — a föltámadás!

Szerkesztette: Cseke Gábor