(Ez nem a lábadozó Káfé reklámja - még! -, hanem annak a könyvnek, amiről nemrég említést tettem és ameéynek részletei itt sorakoznak a blogban. Címe: Amikor Trianon beintett. A vaskos kötet élén a nyersanyagot kibúvárló portál főszerkesztője szól az olvasóhoz, majd magam járom körül a szerkesztői szándékot, viszont létezik a könyvnek már egy aktív olvasója, aki arra vállalkozott, hogy még szerkesztés közben, de már olvasói szemmel és igénnyel rágja végig magát a szöveg kásahegyén. Alább szubjektív olvasónaplóját közlöm.)
*
Hogyan lehet az olvasó elé tárni olyan történelmi eseményeket, amelyeknek egyazon közös eredője - a trianoni békeszerződés - fájó sebként mindmáig fel-feltépődik határokon innen, de a már nem létező kerítéseken túl is? Mi módon szólítson meg egy, a történelemkönyvek szárazságát nélkülöző, de ennek ellenére igencsak történelmi tematikájú, szemléletű könyv, miként szólítson fel olvasót lektúrázásra egy olyan zsurnalisztikai adattár, amely első látásra komolysága, átfogó volta miatt visszariasztó lehet?
Ez a könyv második látásra is igencsak komoly, annyira az, hogy minden bizonnyal - mintha saját és pozitív értelmű finnyássággal rendelkezne - önmaga fogja kiválasztani, magához engedni, vagy ellökni magától az olvasókat. Ebben az esetben szerencsére kevés a variáció: a nem értő, de érdeklődő olvasó kézbe veszi a könyvet, és tudomást szerez ezernyi apró információtöredékről, melyből összeáll egy kor képe. Nyertes az olvasó. Értő és érdeklődő olvasó lapozgat, ellenőrzi önmagát, és miért ne... ellenőrzi a könyvet magát. Ebben az esetben kettő a nyertesek száma. Nem értő, és nem érdeklődő olvasó le-, vagy arrább teszi, kézbe sem veszi a kötetet; ilyenkor egyértelműen a könyv jár jól.
Lehetséges-e a poszt-trianoni magyar embernek - éljen bárhol is - úgy foglalkozni szülőföldje, ősei, akár egykori vagyona, teste, lelke jelenleg is folyó arbitrárius ide-odatologatásával (vagy ennek az érzésével), hogy olvasás közben objektív és racionális hűtési folyamaton megy végig? Lehet csökkentett érzelmi öntépázással tudni egyre többet az adott periódusról, mely sajnos nem lezárt, nem lezárható, nem lesz lezárható, hisz bár a történelem néha visszaköszön saját magának... ebben az esetben minden bizonnyal nem ismétlődik majd oly módon, hogy helyre lehessen valamit is hozni? Mi védheti a közösséget a steril önsajnálat, a túlkapások, az önpusztítás és egy szilárdnak kikiáltott, negativista nemzeti-sors-mítosznak fátumból anankévá való rögzülése ellen? Csak a jól informáltság, a feldarabolás utáni periódusnak meghatározó, vagy csak ezt a meghatározottságot színesítő politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, bulvárinformációinak ismerete jelentheti a továbblépés lehetőségét, pontosabban a nem felejtő továbblépését. Milyen eszköz szolgálhatja leghívebben ezt a lélekpróbáló megismerő és így emlékező fejlődéssé váló folyamatot? A korabeli újságok anyagainak, képállományának átböngészése, az éveken átívelő folyamatok követése.
Ebben nyújt segítséget a huszadikszázad.hu portálon megtalálható, évekre, napokra lebontott, digitalizált sajtószemle-válogatás és -gyűjtemény. Ebben nyújt nagy segítséget a jelen kiadvány, a békediktátum(ok) utáni (és az ily módon a nemzet élveboncolása által meghatározott) évek lapokban megmutatkozó jelenségeinek, történéséinek krónikája. Alkotók életpillanataival, róluk alkotott véleményekkel és azonnali kor-hatást kiváltó írásaival találkozhatnak, nem kisebb személyiségekről van szó mint például Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Illyés Gyula, Kassák Lajos, vagy József Attila. Találkozhatnak kisstílű életművészekkel is akikből aztán a konjunktúra és a rettenet kétes hatalmasságai lettek: Kun Béla, Mussolini, Hitler, vagy Sztálin, vagy román koronás főkkel, akik hirtelen egy „revansárd” magyarlakta vidékkel lettek gazdagabbak (Ferdinánd király, vagy Károly herceg, majd király). Mindenképpen felhívom azonban a figyelmet arra az irodalmi áthallásokban gazdag Nyugat-ankétra, amelyet Mit tegyen az író a háborúval szemben? címmel Babits Mihály indítványozott 1934-ben, és amelyre hónapokon átívelően olyan nevezetességek reagálnak mint Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes, vagy Szemlér Ferenc.
Mivel mindig vágytam arra, hogy kipróbáljam azt a kávéházi hangulatot, amely ma már nyomokban sem létezik... kérem, legalább Önök képzeljék maguk elé sikeresen: kávéházban ülnek, kezükben, olvasókeretre feszítve, kedvenc lapjuknak, lapjaiknak az éppen aktuális száma és ahogy fogy a csészényi fekete, fogynak az oldalak is. Mondanám keserűséggel, hogy az olvasók úgysem igazán tehetnek mást, mint szemlézik a múltat, de hisz máris mást tesznek.
Töredékkérdéseik tovább fognak azonban szaporodni, ezek közül például az egyik lehet az is, hogy nem fordítottuk-e szociális, kulturális, önazonossági szinten máris egyfajta előnyünkre a diktátum csapását? Kell-e tragédia ahhoz, hogy a kiváló másság világszerte ismertté, elismerté váljon?
A könyv mint útmutató, mindenképpen segíthet tehát abban, hogy erőt merítve felülemelkedjünk a tragédián, ugyanis az itt fellelhető információk segítségével elkerülhető a nemzedékeket továbbra is felemésztő, kiúttalan bosszúvágy, az orvosság nélküli sértettség. Ha már a nemzedékeknél tartunk, az összeállítás segítséget nyújthat abban is, hogy az, ami Trianonban, vagy az 1919-1938-as periódusban Magyarországon, Erdélyben, vagy a szétszabdalt országot érintően a régióban történt, ne úgy kerüljön a következő nemzedékek elé, mint egy kusza korszak érdektelen és így felejtésre ítélt információegyvelege. A történelem tárgyalása, ezeknek az összekapcsoló elemeknek, éveknek a hiányában könnyedén redukálható a békediktátumba torkolló első, és a Trianon-effektus eredményeként meghatározható második világháború semmilyen előzményekhez, vagy utóhatásokhoz nem kapcsolódó ismeretére.
Valószínű hangsúlyozódni fog azonban egy centrális kérdés is: ennyire súlyos lett volna a bűn, ekkora büntetést kellett kiváltania, s vajon az a jövő, amelyet ilyen hőhatásnak kitéve most is túlozva, a blazírt felejtés nagyvonalúságával, vagy éppen hideg fejjel formálunk, szépnek vagy rondának mondható majd egykoron?
Ady András
Illusztráció: a huszadik század eleji híres Japán Kávéház / archív fotó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése