(Közel három éve vetettem papírra az alábbi sorokat, amikor Domokos Géza, a Kriterion könyvkiadó egykori legendás igazgatója, az RMDSZ első, alapító elnöke elhunyt.
2007 júniusát írtuk akkor.
Az idén, május 18-án, D. G. születésnapján a Kovászna megyei Zágonban emlékszobát avattak, állandó kiállítással a Mikes-Szentkereszty kúriában az ő emlékére. Ebből az alkalomból helyezem el itt az annak idején a Hargita Népében megjelent írásomat.)
*
A halálról annyi mindent elmondtak az évezredek során, hogy jó ideje már csak mániákusan ismételjük önmagunkat. Tanulságokat, intéseket fogalmazunk meg vele kapcsolatban, alighanem mindhiába, mert továbbra is az elmúlás örök törvénye szerint távoznak közülünk az emberek, s köztük mi magunk, ráadásul a régóta emlegetett feltámadás is várat magára.
Domokos Géza eltávozását még sem hagyhatjuk szó nélkül, hiszen ha némi csekély túlzással is, de bátran állíthatjuk, hogy mindannyiunk ismerőse volt, s marad is mindaddig, amíg az értelmes emberi cselekvéshez az építő gondolatok szolgáltatják a muníciót.
Figyeltem a szerdai vezető román tévéadásokat, vajon mennyit mond számukra ez a fájdalmas - ám tudjuk, kikerülhetetlen - esemény. De ugyanígy figyelhettem a magyarokat is, az eredmény ugyanaz volt: valahol ott, a „futottak még"-féle hírek magasságában, a kánikula, a jégesők, olajszőkítési krimik, érettségi bonyodalmak és még annyi más után, helye került ennek az ízig-vérig erdélyi ember emlékének is.
Biztosan sokan megtették volna, de ezt a hírt nem lehetett kikerülni. Miként a közéletünk első vonalaiból, az aktív politikából való önkéntes távozásakor, a kilencvenes évek első felében, amikor a szolgálatos hangadók közül számosan úgy gondolták, hogy na végre, egy fontolva haladóval kevesebb áll az útban, a Domokos Géza földi jelenlététől való mostani megválás is megkönnyebbülést jelenthet egyeseknek.
Hiszen most már nem kell akaratlanul is az ő mércéjéhez igazodnunk. Levette rólunk vigyázó szemét. Más idők, más szelek, más emberek... Nincs ebben semmi különös és természetellenes, így szokott ez történni a világ bármely részén, a távozó nagy öregek rendre kikopnak az életünkből, s marad a tettek mezején a nagy Mi, a mindenkori jelenvalóság, aki majd megmutatja, hogyan kell igazából, és tudományosan, meg profi módon, no meg hűen és egyedül becsületesen ellátni a végezni valókat...
Szerencsére ő is belátta, hiszen bár nem hiányzott belőle némi esendő emberi hiúság, a leginkább szándékai igazságára és tisztaságára volt hiú, azokat szerette volna szárba szökkenve megélni, hiszen azt ma már leírni is közhely - és mégis kötelező -, hogy mindvégig konstruktív, közösségben gondolkozó, mások érdekeiért kiálló emberként élt közöttünk, elérhető emberközelben. Különösen emlékezetes marad bennem az a mélyen etikus és fájdalmas, felelősségteljes írás (Erdélyi Napló 1993. február 11.), amellyel Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor, Domokos egykori tanítványa és munkatársa a Kriterionnál 1993-ban megkövette az igazságtalanul és könnyelműen félreállásba hajszolt közembert, aki bárhogyan is vesszük s számolgatjuk, leltározzuk Ádámtól és Évától a különféle lépéseket, mégis csak tető alá hozta az RMDSZ-t, hosszú, reménytelenül jogtalan évtizedek után a romániai magyarság érdekképviseletét. Ő volt az, aki az elsők között és a tőle telhető legmesszebb menő objektivitással önvizsgálat alá vetette nem csupán politikai-emberi múltját, hanem jelenét is. Az ennek nyomán született könyvei - a három kötetes Esély, az Igevár, az Éveim, útjaim, arcaim s talán a munkaasztalán már befejezetlenül maradt torzója - nem azért értékesek és tanulságosak számunkra, de akár a távolabbi utókor számára is, mert egy közemberünk tetteit és életútját örökíti meg. A könyveivel nem piramist épített magának Domokos Géza, hanem megpróbálta elmagyarázni, értelmezni és a ráció szemüvegén át is megszemlélni mindazt, ami életében, egyéni és közösségi döntésként a mások sorsát közvetlenül vagy közvetve befolyásolta, végigelemezni azokat a tetteket, amiken jól vagy rosszul, ott van az ő kezenyoma.
Ilyen értelemben Szilágyi N. Sándor sokunk helyett mondta ki azt a szentenciát, amit ma, végső távozásakor is illik és ki kell mondanunk: Domokos Géza szembe tudott nézni a korábbi hitével, meggyőződésével, mert megértette, hogy ez az önmagával való szembenézést jelenti. Ezért tanulság, jeles ember a számunkra, mementó, ha úgy tetszik, hiszen ha valaki könnyen megválik korábbi életétől és meggyőződésétől, „feltehetőleg sohasem volt igazi meggyőződése. És hát újsütetű „álláspontja" is annyit ér csupán: nem megszenvedett igazság , csupán alkalmi, konjunkturális vélemény, amely holnapra talán az ellenkezőjére fordul, ha az érdek úgy kívánja" - írja Szilágyi.
A közülünk távozók emberarca lassan homályba vész, feloldódik az időben. Összetartó, közösségépítő tettei révén viszont megmarad annak, ami elől kibújni nem tudott, s tán nem is akart: kőnek lenni a boltozatban.
*
Illusztráció: Látogatóban Domokos Géza papolci otthonában (2002). Fotó: Máthé Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése