4. A portréfestő fanyalgása
Egyszer egy piktor megunta, hogy
mindig a tükörbe nézve
magát rajzolja.
Unta a saját pofáját
ez az igazság.
Pénze nem volt modellre
piára is alig futotta
hogy festékről-ceruzáról ne is beszéljünk.
Sokat hallott a Parkról
s ma reggel úgy találta
itt az idő most vagy soha
fölkeresi uccu neki.
Remélte ott bő látványra lel.
Ingyen és szabadon.
Hóna alatt a tömbbel
zsebében válogatott ceruzacsonkok
meg sem állt a Park közepéig.
Ott letelepedett.
Egy fa tövében.
Körötte nyüzsgés mint egy hangyabolyban.
ki erre ki arra ki amarra.
Ő meg csak nézett nézett
merőn bambán mintha
először látna embert
és nem tudta eldönteni
kit szúrjon ki magának
akkora volt a kínálat.
De nagy volt a takarás is.
A gyorsan váltakozó helyzet.
Nő gyermek férfi öreg
sánta púpos délceg
kopasz görnyedt langaléta borostás
sebhelyes kancsi lőcslábú disznószemű
vigyori nyálas szőrös csorba karvalyorrú
hordóhasú félszemű szeplős
jöttek és mentek valamennyi
ceruzájára termett
mennyi változata ugyanannak
amit ő reggelente a tükörben
nyugodtan megszemlélhetett
és ha már nem tetszett
szembeköpte
majd mikor a tükröt később letörölte
nagylelkűen megbocsátott
magának.
Hátát a fának vetve
turkál a látványban
s mint fogatlan kutyának a vágóhídon
passz! semmihez sincs kedve.
2010. május 31.
Illusztráció: AC mester a tájban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése