"Jelentések..." - a Szamosban

„…ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél”

(Cseke Gábor: Vallató éjszaka)

Cseke Gábor könyve, a Jelentések magamról - Emlékezések ellenfényben a Polis Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsvárott, 2009-ben

Ne fogjon senki könnyelműen e könyv olvasásához, csak aki szereti az álmatlan éjszakákat. Ám aki meg akar tudni ki nem mondott igazságokat, megtapasztalni a valóság egy szeletkéjét az elmúlt negyven-ötven év romániai magyar értelmisége egy bizonyos rétegének, az újságíróknak sorsáról, az át fogja rágni magát a nem rövid és nem vékony, nem túl nagy betűs könyvön.

Az olvasó kétféle lehet esetünkben. Egyik az ifjú, aki már e félhomályos idők elmúltával született, s talán csak halvány emlékei vannak, vagy szüleitől hallott arról az “átkos” rendszerről, melyről a szólam sztereotípiákba fúl, ha bárhol szó esik a szocializmus építésének nagas Déva-váráról. Másik a kortárs, az öregedő, a sokat megélt, aki “lássuk csak, megírta-e (helyettem) mindazt, amit kellett volna, s amit nem lehetett annak idején?” gondolatokkal kezd hozzá a böngészéshez.

Előbbiek számára talán kötelező olvasmány is lehetne ez a mű, mint ahogyan sok önéletrajzi regényt lenyomtak annak idején a torkunkon, s szorgalmas tanulókként átrágtuk magunkat a számunkra unalmas kampányműveken is. Ezekhez képest Cseke Gábor könyve érdekfeszítő olvasmány.

A másik kategória, amelybe jómagam is tartozom, miközben kissé kilógok belőle, ezzel szemben átélheti újra azokat a sötét éveket, amelyeket megszépít immár a messzeségből a fiatalság-bolondság szívmelengető élménye, előhozva a lelki spájzból a mézes-lekváros emlékeket. Azért lógok ki belőle, mert bár átéltem a hetvenes-nyolcvanas éveket, mégsem voltam (akkoriban még) újságíró, tehát a könyvben leírtak egy része nekem is “újság”.

Egy másik szempont szerint is kétféle lehet az olvasó: aki ismeri a szerzőt személyesen avagy névről, írásaiból, s a másik, aki sosem hallott még róla.

Cseke Gábor író, költő, újságíró annak idején az Ifjúmunkásnál kezdte karrierjét, és az Előre (1989-től Romániai Magyar Szó) országos magyar napilapnál folytatta, nyugdíjazásáig, a Kolozsvár-Bukarest-Csíkszereda Bermuda-háromszögében mozgolódva. Ebben a könyvben kiírja magából évek hosszú során felhalmozódott összes lelkifurdalását, önmagával folytatott vitáit és megalkuvásait az akkori körülményekkel, melyekben kénytelen-kelletlen cinkosává vált a rendszernek, mi több, olykor öklendezve szült dicsőítő szövegek miatt is marcangolja önmagát. Mintegy lelki szükséglet ez a hosszú önvallomás, egyben hű és aprólékos dokumentaristaként üti fel az elmúlt fél évszázad nagykönyvét, előássa a szocialista idők Romániáját, boncolgatja kisebbségi magyar újságíróként megélt kompromisszumait.

Nem volt könnyű újságírónak lenni azokban az időkben, amikor az újságok egyedül csak a párt propagandáját harsogták, és kötelező volt ajnározni a nép legnagyobb fiát, a pártvezért, az államelnököt, N. C.-t, mert ha nem, ütött-vágott a cenzúra. Na de honnan tudhatta előre a hatvanas években a fejét újságírásra adó fiatal, hogy a kommunizmus utópista eszméi később diktatúrába kövülnek? Még Morus Tamás is hiába tette nyakát ilyesmire. Utólag persze már mindenki okos. Az utópiából minket leginkább csak a második rész érdekel. Kérdezzük csak meg önmagunktól: 1989-ben gondoltuk volna, hogy húsz év múlva ez lesz belőle - s belőlünk?

Ugye, hogy nem?...

Újságírónak lenni mindig is valamiféle “előkelő” dolognak számított. Az irodalomban jeleskedő diákok, írói és költői vénával megáldottak, mivel az írásból nem lehetett megélni, ha nem akartak tanári pályán, vidéken, eldugott falvakban lassú májpusztító életre szenderülni, hát sokan belevágtak a sűrűjébe, és elmentek nyakkendős úriembernek, hírlapot írni. Lap szerencsére volt elég, még magyar nyelvű is, kellett a szemszúrás a külföldnek. Később aztán minden egyre csak sorvadt, miközben a képmutatás és maga a rémes pártvezéri kétfülű tabló egyre nőtt. És elhatalmasodott vele együtt az elnyomás, a nélkülözés, a kétségbeesés. Akik már nem bírták, elmenekültek más országokba, akik maradtak, azoknak számolniuk kellett azzal, hogy a túlélés érdekében sok gyomorforgató dologban lesz részük, s nem tudták, meddig kell még tűrniük.

Cseke Gábor elmeséli, miként is került bele a lélekdaráló gépezetbe, és mivel sajnálatos módon tehetséges is volt, vezető pozíciókba jutott, ennek előnyeivel és hátrányaival: nagyobb fizetés, több mozgási lehetőség, olykor még külföldön is, ugyanakkor több “nyalnivaló”. A jószívű főnök ráadásul a mások piszkos munkáját is magára vállalta, hogy ne sodorja beosztottait abba a bűzös maszlagba, amibe ő hivatalból többször is belelépett. Elénk tárja e könyvben a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Bukaresti magyarságának életét, megismerteti az olvasóval családja történetét, jobbára a száraz tények oldaláról. Érzelmei csupán a saját magát megalkuvással vádoló részekben törnek elő, más lelki dolgok elsikkadnak: szerelem, barátság - minden mellékes. Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos.

Sok érdekes szövegrészt idéz Cseke Gábor előző írásaiból is, ezáltal az is megismerheti alkotói világát, aki eddig netán nem olvasott tőle semmit. És résnyire bepillanthatunk a múlt század végi (ez a huszadik volt, ne feledjük!) újságírás boszorkánykonyhájába is, ami inkább taposómalomhoz hasonlított, semmint kéjutazáshoz - bár a vidéki tudósítók utazhattak eleget, ami ezekben az években afrikai expedíciókkal ért fel, mind az időjárási viszontagságok, mind a váratlan veszélyes kalandok esélyeinek tekintetében. Erősen hiányolható e korrajzból - ha már élettörténet - a szerelmi szál kibontakozása, ezen a téren sokkal szemérmesebb, mint politikailag...

A szerző ezt a könyvét, mintegy vezeklésként, talán azért írta meg, hogy tovább verselhessen. Mert Cseke Gábor prózái sem rosszak, de a versben megtalálja valódi önmagát. És mivel annak idején épp e területen kompromittálódott bizonyos kötelező dicsőítő versek kikínlódásával, saját magának azt a büntetést szabta, hogy eltiltja magát egy időre a költészettől. Szerencsére immár e szakmai életútjáról kimerítően részletes önvallomása által feloldozást nyert és kapott. A poétáról a lakat lehullt, és annyi penitenciát gyakorolt már, hogy még másoknak is adhat kölcsön a lelki tisztaságból, akik a meaculpázást még nem tették meg - és tán már nem is fogják.

Debreczeni Éva

Megjelent a szatmári Szamos c. lap májusi számában