Bajor-idézés (3)

Egy főszerkesztői irattartó titka

Az egykori Előre szerkesztőségi kacatjainak 1990-es kiváncsi "csáklyázása" közben, az egykori főszerkesztői irodában, egy fiók mélyén néhány irattartóra bukkantam. Egyikből mindjárt 3 eredeti Bajor-kézirat, illetve azok mellékelt gépi átirata került elő, feltehetően abból az időből (a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje), amikor Bajor Andor az országos bukaresti magyar napilap kolozsvári fiókszerkesztőségének fizetett munkatársa volt, s penzuma abból állt, hogy heti egy szatirikus írással ellássa az Előrét. Természetesen, jeles írónk szövegeinek csupán egy része látott napvilágot, s úgy tűnt, az éppen fölfedezett kéziratok addig a főszerkesztői süllyesztőben aludták kényszerű álmukat. Szerkesztői kéz nyoma nem látszik rajtuk, az eredeti kézírás és a gépirat úgy lapulnak egymáson, érintetlenül, ahogy a névtelen gépírónő, munkája végeztével GEM-kapoccsal összetűzte őket. A közöletlenség mellett szól az a tény, hogy Bajor az esetek döntő többségében gyöngybetűs szövegeit kézírással, kis alakú füzetlapokra, egyetlen példányban rótta. Amit elküldött a szerkesztőségnek, abból neki nem maradt másodpéldánya. A gépiratok szerkesztési szempontból viszont annyira "szűzek", hogy a gépírónő bántó elhallásai is javítatlanul vártak a leletre kiváncsi utód beavatkozására. És bár nem törvényszerű, hogy az elfektetést kizárólag főszerkesztői cenzúra, óvatosság diktálta volna, a szatírák szövege (és szövegmögöttisége) erre engedett következtetni. Előfordulhatott, hogy a Bajor "szerkesztését" személyesen ellátó főszerkesztő egész egyszerűen megfeledkezhetett a szatíraíró eme penzumairól, de ennek az esélye csekély. Hisz érdekes módon, valami furcsa "véletlen" folytán mindig azok a kéziratok kerültek végzetesen e süllyesztőbe, amelyek kényelmetlenek lehettek volna a lap számára. A Káfé most a Romániai Magyar Szó 1991-es közlése nyomán rendre átmenti őket a világhálóra. (Cseke Gábor)

BAJOR ANDOR

Cigaretta-szünet

Az előadó már egy órája ismertette a dohányzás ártalmait, a szenvedély rabjait megkergült birkáknak és közveszélyes öngyilkosoknak nevezte, amikor a hátsó sorból egy mindenre elszánt hang közbekiáltott:

- Mikor tartunk cigaretta-szünetet?

Erre az előadó aranykeretes pápaszeme alól föltekintett és a gyönge akaratú emberek szelídségével megkérdezte:

- Hát tartsunk?

- Tartsunk - mormogta a tömeg, az előadó pedig bólogatott.

- Akkor hát tartsunk! Tíz perc cigaretta-szünet következik, de semmivel sem több, mert még sok a mondanivalóm.

A hallgatóság kitódult a folyosóra, kis köröket alkotott és fújni kezdte a füstöt. Kint ácsorgott az előadó is, körötte az előadás ál-érdeklődőivel, szerény és szorgos mindennapi stréberekkel, akik örökké körbeveszik a tudomány bennfenteseit.

- Az elvtárs mit szól hozzá, hogy milyen sokan eljöttünk - kérdezte öblös hangon az egyik marcona, miközben rágyújtott egy szűrős marosestire.

- Szépen begyűlt a terem - bólintott udvariasan az előadó és elpirult, mint egy nagylány -, csak azt nem értem,, hogy miért nem jöttek el a nők is? Egyet sem láttam a pódiumról...

- Megmondom én, hogy miért van így, miképpen alakult a nagy helyzet - szólalt meg egy torzonborz üstökű álérdeklődő, egy csomag szűrő nélküli kárpácit szorongatva a markában.

- Miért? Mi történt?

- Ide csak férfiakat vezényeltek ki, mert azt mondták, hogy egy nemibetegséget fognak földolgozni.

- Szóval magukat is kivezényelték - mondta sajnálkozva az előadó és a kabátzsebében kotorászott, majd sóhajtva hozzátette:

- Akárcsak engem.

- Nem tetszik tudni, miért nem lehet kapni sepsiszentgyörgyi szelektet? - puhatolózott egy ragyásképű, füstkarikákat eregetve.

- Konkrétan nem tudom - mondta hivatalos hangon az előadó -, de valószínűleg azért, mert bővítik a sepsiszentgyörgyi dohánygyárat.

- De azért a Targu Jiuban gyártott szelekt sem rossz - vetette közbe az érdeklődők körének egyik újabb tagja és rágyújtott egy bukaresti marinárra.

- Nem rossz, de nem is jó - mondta az előadó -, mert hiányzik az aromája. Szóval, egy leheletnyivel keserűbb az íze.

- És mia véleménye az előadó elvtársnak a diplomata cigarettáról? - érdeklődött egy gyerekember.

Az előadó bólintott.

- Jó, csak egy kicsit illatosabb a kelleténél. Én édesnek találom.

- Parancsol belőle egyet? - nyújtotta feléje az ifjú, de az előadó megrázta a fejét.

- Megmaradok a magaménál - s azzal kihúzott egy csomag kentet.

A tisztviselők köre ámuldozott:

- Előadó elvtárs - kiáltott föl a sepsiszentgyörgyi szelekt híve - ez aztán csuda, honnét szerezte?

- Bizony - felelte az előadó - ez nem is olyan könnyű, mint ahogy egyesek képzelik. Nekem van egy vendéglőfelelős barátom, és attól veszem nagyobb tételekben. De a legtöbben úgy járnak el, hogy felülnek egy bárszékre, kitesznek maguk elé egy ötlejest, és azt mondják a bárpincérnek, hogy valaki a pénzt ottfelejtette. Erre a bárpincér tudja, miről van szó, félrehívja a fogyasztót és ad neki egy huszasért egy csomag kentet. Mert ez nem is olyan egyszerű, ahogy egyesek elképzelik...

Az előadó fölkattintotta a gázöngyújtóját és elégedetten pöfékelt.

- Drága mulatság - sóhajtott föl a szűrős marosesti gazdája -, én megmaradok a magaménál.

- Drágának drága - bólintott az előadó -, de megéri, mert ezt szoktam meg. Én például a marosestitől köhögök, mert nem szoktam meg, és nekem például a marosesti határozottan árt. Egy előadás szünetében megkínáltak vele és ha hiszik, ha nem, úgy elkezdtem köhögni, hogy alig tudam folytatni az előadásomat.

- Akkor is erről a mostani témáról tetszett beszélni?

- Akkor is - hagyta helyben az előadó. - Tudniilllik én két témakörről szoktam előadást tartani. Az egyik a mai ember erkölcse, a másik pedig ez a mostani.

- És melyikről beszél szívesebben - kérdezte az egyik ál-érdeklődő, aki füstfelhőbe temetkezett, mint a drégeli rom.

Az előadó elnyomta a kentjét és a tömeg felé fordult:

- Vége a cigaretta-szünetnek.

Majd az ál-érdeklődőknek válaszolt.

- Hogy melyik témáról beszélek szívesebben? Tudja a fene. Amivel éppen megbíznak. Nekem mindegy.

És megindult a pódium felé.

BAJOR ANDOR

A konyha körül

A kórház konyhája körül estefelé összegyülekeznek a kóbor kutyák, a tudományos kísérletek katonaszökevényei. A homályban is látszik a bundásokon, hogy nincsenek a rendhez hozzáidomítva; lomposak, tarkák, szabálytalanok és esendőek, nem ismerik a vezényszavakat, kivéve a takarodó bejelentését.

Ha nem mondják nekik, hogy "takarodjatok", az már üdvözlésnek, sőt szívélyes vacsorameghívásnak számít. Ezért hajlandók farkcsóválva köszönteni azt, aki nem szól hozzájuk. Sőt melléje szegődnek és a kóbor kutyák szószólóját szimatolják a tanácstalan sétafikálóban.

Első nap, amikor váratlanul egy kutyafalka közepében találtam magam, úrrá lett rajtam az ijedelem, sarkon fordultam és bizonytalan léptekkel igyekeztem menekülni. Mozdulataimból bármely emlősállat, a nyulat is beleértve, a félelmet olvasta volna ki. A lompos gyülekezet azonban elvesztette a helyzetet felfogó érzékét. Behúzott farokkal kezdtek el rohanni mellettem, és arra törekedtek, hogy minél jobban megelőzzenek, mígnem a látszat szerint üldözőjükké vagy hajcsárukká váltam. Mondhatni nagylelkűen előlegezték számomra a kegyetlenség virtusát, ami lassan úrrá is lett rajtam, miközben vegyes érzelmekkel szaladtam utánuk.

Elhatároztam, hogy az első kutyát jól oldalba rúgom, ha utolérem. Alantas szándékomnak azonban nem tudtam érvényt szerezni, mert a kutyáka futásban óriási gyakorlatra tettek szert.

Pillanatok alatt szétszaladtak és amikor visszafordultam a konyha felé, rövid idő múlva újra találkoztam a megugrott falkával. De már mint régi ismerőst üdvözöltek, lapítottak és csóválták a farkukat.

Én fölemeltem egy kallódó lécet, mire lehasaltak és a legbátrabb közelebb kúszott és a lécet kezdte nyalogatni. Szégyellem bevallani, de rásóztam; egyrészt mert az előbb megkergettek, másrészt meg nem értem őket utol.

Erre a csapzott kuvasz alázatosan nyöszörgött és a lécet úgy nyalogatta, mint egy gyermek a fagylaltot. Kissé fájt tőle a foga, de tele volt a szeme örömmel.

- Mars! - mondtam neki, mire szűkölve hátrahúzódott és átadta helyét egyik irigy vetélytársának; így hát az is nyalogatta a lécet, mintha csak egy jó orrba vágás hiányoznék neki a tökéletes boldogsághoz.

Nem ütöttem meg. Nem jóságból, hanem mert beláttam a verés fölöslegességét. Vagy talán a lécet sajnáltam, amelyen áhítatosan sorra végignyalták volna.

Közben a konyháról csontokat és ételmaradékokat dobtak ki, szó nélkül, ami azt jelentette, hogy a kutyák a lehető legmelegebb hangon meg vannak hívva vacsorára. Nem akartam végignézni a marakodásukat, így hát magukra hagytam őket, csak éppen a lécet vágtam közéjük. Egy kutyát el is találtam, ez otromba nagy állat volt, felnyüszített és dühében beleharapott a legkisebb kuvasz fülébe, hogy fájdalmát megtorolja.

Azzal elvonultam és csak másnap jutottak eszembe a konyha körül settengő kutyák.

Ott lapultak bizonytalan őrhelyeiken, mintha a világot akarnák megvédelmezni a konyhától. A világ házőrzői voltak, morogva törtek reá a világ felé repülő csontokra, galuskákra. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a földkerekséget ilyen ebek védelmezik, addig egyetlen galuskát sem lehet merénylő szándékkal a nagyvilág pofájába vágni. És ez így gazdaságos, mert a kutyákat nem a békés földkerekség, hanem a békétlen, csörömpölő konyha élelmezte.

És a kutyák fölmérték eredendően bizonytalan helyzetüket, hamis házőrzői mivoltukat, féltek a világtól és tisztelték a csontot hajigáló konyhát.

Közelebb mentem hozzájuk és reászóltam a bestia kutyára, arra, amelyiket előzőleg eltaláltam a léccel.

- Kutyuska... Kutyuska - mondtam neki barátságosan, mire a nagy dög vicsorítani kezdett.

- Takarodj - kiáltottam reá ijedten, de ezt a kutya-dúvad meg is értette. Lehasalt, és farkával jobbra-balra verni kezdte a port.

Csapzott hegyesfülű tökfejében összezavarodtak a szavak. A szidalom asztali áldást jelentett, tudta, hogy ha leteremtik, abból csont származik a végén.

De a becézés gyanús volt és szokatlan, mert nem sejtette, hogy az efféle szép szavak után miféle korbácsot vesz elő a világ.

Illusztráció: Nagy P. Zoltán fotója Bajor Andorról, amikor a hatvanas évek végén ellátogatott a csíkszeredai napilap szerkesztőségébe