Hullámok hátán Kanadában (Galántha H. Judit)

Sok-sok érzelmi szál fűz Kanadához. Azt nem mondhatom, hogy mindenáron szeretnék ott élni, de azt igen, hogy nem egy hozzám közel álló ember otthona, így hát nem lehetek közömbös iránta.

Elsőbben kisebbik öcsém vándorolt ki Torontóba, családostól, s azóta is ott él. Utána húgom és családja mondtak búcsút Európának, s kötöttek ki ugyancsak Torontóban, majd kevéssel a 89-es fordulat után legnagyobb fiam vette kézbe családjával a vándorbotot s kezdett új életet, félig-meddig testvéreim támogatását is élvezve. Közben évek óta, Montreal mellett (Pierrefondsban) már ott élt Pusztai Péter és Irina is, legjobb barátaink Bukarestből, akik Svájcból költöztek át az óceánon s segítették át rendre az egész Pusztai famíliát.

1995-ben Anna lányunk és férje, Gabi utaztak el végleg, kezdetben a fiamék szárnyai alá, s onnan hamarosan önálló életre keltek. Már Kanadában született meg Andrea unokánk. Gyerekeinknek köszönhetjük, hogy  két ízben is - előbb1994-ben, majd 2004-ben - hosszabb időt tölthettünk otthonukban. Másodszor éppen akkor voltunk ott feleségemmel, amikor a kis Mária született, így valamennyi nagyszülői élmény is ragadt ránk...

Mindkét alkalommal felkerestük Pierrefonds-ban Pusztaiékat, nagyon kedvesen vendégül láttak otthonukban és mindvégig a tenyerükön hordoztak. Felejthetetlen napok, hetek voltak ezek.

Nem csoda, ha rendszerint felkapom a fejem, valahányszor Kanadával kapcsolatos híradást olvasok, hallok. Érdekel az ott élők sorsa. Nem irígylem őket, bár tudom, mert láttam, hogy másként élnek, mint az európaiak, nagyobbak és biztosabbak a lehetőségeik, de a problémák ott is azok és ha az ember nem makkegészséges, ha nem életerős és optimista beállítottságú, akkor bizony, ott is megkörnyékezik a kétely és a kilátástalanság szellemei.

Nemrég a marosvásárhelyi Vatra folyóirat legújabb, 2008/8. számát vettem ki a postaládámból. Mintegy esztendeje, hogy megismerkedtem Kocsis Franciskóval, ő elintézte, hogy a szerkesztőség mutatványpéldányt küldjön minden hónapban, ami hallatlanul megkönnyíti kapcsolatomat a színvonalas mai román irodalommal. A mostani szám tematikus, s a Kanadában élő románok életével foglalkozik, annak társadalmi-szellemi-művelődési sajátosságait boncolgatja, a kanadai román irodalom és művészet alkotásait, jelenségeit elemzi. Minderről pedig eszembe jut, hogy 1994-es ottlétem idején magam is érdeklődtem a kanadai magyarok boldogulása iránt, megismerkedtem néhány érdekes személyiséggel. Itt van mindjárt a keletkutató Galántha H. Judit, akivel Pusztaiéknál jöttünk össze. Judit és a férje ott laktak Péterék szomszédságában, könnyű volt megbeszélni a közös vacsorát, amelynek elköltése után sort kerítettünk egy interjúra is...

Megtalálom az arra a napra vonatkozó bejegyzést kanadai naplómban:

"Szóval, a tegnap elegem volt az autózásból. Ezért ma délelőttre Ilonkának gyalogos sétát javasolok. Kinn esik az eső, talán elviszi a havat, ami még mindig ott ül a kerteken.

Valamiért nem megy a házifűtés, Péter ideges lesz, hogy szerelőt kell hívni, de aztán valahogy megoldódik magától a helyzet.

Péteréket rávesszük, maradjanak csak otthon, van elég munkájuk, mi addig bekóboroljuk a „falut”, ebédre hazajövünk. Péter kezembe nyom egy csőre töltött fényképezőgépet – egyet a sok tucat közül, amelyek a nappaliban, üveg mögött vagy azon kívül kelletik magukat (Péter hobbija, gyűjti a gépeket) -, legyen, ha valami olyasmit látok vagy emléket akarok. Kissé félve akasztom a nyakamba: féltem az esőtől, meg hogy valami baja történik s a lelkemen szárad. Összesen 5 felvételt kattintottunk el, a még jeges-havas Szt. Lőrincz folyó partján, bebarangoltunk minden sétányt, majd elindultunk Montreal felé, az országút mellett, lehorgonyoztunk útközben egy benzinkút közeli szupermarketnél, ahol lakótelep is volt a háttérben, ismerkedtünk az árakkal, az árubőséggel, a kiszolgálási stílussal. No, meg arra is jó volt az üzletbe be, majd ki, majd megint be taktika, hogy mikor már nagyon fáztunk kint, akkor gyorsan átmelegedtünk. Mikor már túl meleg nek találtuk bent, akkor kiléptünk a nulla fok körül ingadozó hűvösbe.

Péterék izgultak, hogy eltévedünk. Örömmel látták, hogy csak eláztunk. Bent lehúzzuk magunkról a vizes holmikat.

Otthon Péter készítette ebéd: svájci leves, párolt hal, zöldségsalátával, könnyű bor. Mindenki jóízűen eszik: a szakács csak udvariasságból. 

A délutánt olvasással töltöm. Karinthy krokijai, novellái. Fotóalbumokat lapozgatok. Újságokat, lapokat. Nincs túl meleg, a macska kitartóan üldögél mellettem, estére vendégek ígérkeztek: Judit és a férje. A nő a rádiónál dolgozik, jó beszédkészsége van, most ő ad nekem interjút, a kanadai magyarokról. A férje se hagyja magát, közbeszól, az információk kiegészülnek. Majdnem éjfélig diskurálunk. Kiderül, Jutka Kőrösi Csoma Sándor kutató is, többször járt Nepálban, könyve jelent meg kutatásairól, ideadja – Kolozsváron jelent meg, 1990 után! (a kiadót Tar Károly volt kollégánk vezette, aki pár éve szintén megfordult Péteréknél)." 

*

Hullámok hátán Kanadában

Galántha Hermann Judit tavaly ilyenkor még a Szabad Európa Rádió kanadai tudósítójaként jelentkezett Montrealból, most viszont munkanélküliként, új szakma elsajátítása közben ismerkedtünk meg vele Pierrefondsban, Montreal kertvárosában. A SZER előtt a Kanadai Nemzetközi Rádió munkatársa volt, a magyar nyelvű műsorok felelős szerkesztője, s széleskörű élettapasztalata alapján kérdeztük a kanadai magyarság léthelyzetének jellegzetességeiről.

Galántha H. Judit 1944 szeptemberében született a magyarországi Tompán, a gimnázium után a pécsi rádióhoz került bemondónak. 1968-ban hagyta el az országot, s Franciaországon, majd Svájcon át jutott el Kanadába, ahol elvégezte a montreali tudományegyetemet.

1990-ben több héten át követte Kőrösi Csoma Sándor egykori ázsiai útját, élményei nyomán született naplója (Fehér hegyek, kék pipacsok) 1992-ben látott napvilágot a kolozsvéári NIS kiadónál.

- Rádiós pályafutása kényszerű megszakadásával a tibeti hagyományos gyógyászat bizonyos ágában képezi újra magát. Mennyire egyéni sors ez s mennyire kanadai jellegzetesség, hogy ily meredeken váltania kellett?

- Szomorú szakmai búcsúm a közép-kelet-európai változásoknak tudható be, bár szerintem még kissé korai volt föladni mind a kanadai magyar adást, mind a SZER magyar adását. De hát az intézményes döntésekkel szemben nem igen van apelláta, s rövid idő leforgása alatt, egymás után kétszer kerültem az utcára. Ez egy nagyon általános jelenség Kanadában, amióta a gazdasági változások végigsepertek rajtunk. Egyik pillanatról a másikra húzták ki a lábunk alól a talajt. A váltás sajnos, nem olyan könnyű, s nem csak azért, mivel már egy megállapodott korba jutottam, amikor általában is nehezebb az átállás. Bizonyos kanadai iparágak, a szabadkereskedelmi egyezmények következtében elvándorolnak, teljesen megszűnnek,s  maradnak elsősorbana  számítógéppel kapcsolatos, informatizált ágazatok, amikhez viszont az átlagember, aki korábban egy attól teljesen idegen területen dolgozott, nehezen tud hozzáidomulni. Egy ötven felé járó ember, amennyiben nem soka  matematikai affinitása, szabályosan gondba esik. Az említett válság milliókat érint, tehát a kanadai magyarokat se kerüli el.

- Milyen a kanadai magyarság jelenlegi rétegződése?

Az első kanadai magyar telepesek a XIX. század utolsó évtizedeiben, Esterházy Pál jóvoltából kerültek a prérire. Akkor alakult Kaposvár és Békeváer. Az első katolikus, a másik református népesség s csak a vasút választotta el őket. A harmadik generáció leszármazottjai már nem beszélnek magyarul, de a vallási megosztottság, ökumenizmus ide vagy oda, fennmaradt... A kaposvári katolikus templom nagyon jó állapotban van, mert a lakosok átadták a kanadai műemlékvédő felügyelőségnek, s a renoválást nagyon komolyan veszik Kanadában. Békeváron viszont úgy döntöttek, hogy ők gondoskodnak a templomról és az öreg temetőről, mire az utóbbi időben annyira tönkrement, hogy amikor 1986-ban arra jártam, hatalmas lyuk ásított a plafonon, a padok pedig tele voltak a m,ennyezetről beesett meszes hulladékkal. Igaz, a kaposvári templom terméskőből emelt építmény, a békevári viszont féából készült, erdélyi stílusjegyekről árulkodik... A második kitelepedési hullámra a két háború között került sor, majd jöttek az ötvenhatosok, később a hatvannyolcasok, most pedig az utolsó, az erdélyi hullám tetőz.

- Számszerűleg milyen nagyságrendű a kanadai magyarság?

- Az utolsó hivatalos népszámlálási adat szerint lélekszáma mintegy 200 ezerre tehető. Ennyien valamilyen formában magyarnak vallják magukat. Ennek kb. a fele Magyarországon született, másik fele pedig a mostani utódállamokban. Általános jellegzetesség, hogy egy idő után nagyjából mindenkinek elferdül, elkopik az anyanyelve. Mivel kanada hivatalosan kétnyelvű ország, nekünk mint idevéándoroltaknak tulajdonképpen még két nyelvet kell megtanulnunk. Például itt, Québecben, ahol a hivatalos a francia, ezt automatikusan beszélni kell, de aki tudja mellette az angolt, az kimondottan jó dolog, mert ha kiteszi innen a lábát, már csakis az angollal boldogul. Nem beszélve arról, hogy az angol lassan világnyelvvé növi ki magát.

- Milyen szórásban élnek Kanadában a magyarok?

- Nem jártam a világ olyan sarkában, ahol ne találkoztam volna magyarral. Még Thaiföldön is akad néhány, pedig az már igazán távoli ázsiai sarka a világnak. de találkoztam magyarral az alaszkai aranyásók között, akinek eszkimó felesége volt, az aranyrögöket pedig a fekhelye alatt rejtegette, s csak rendre, apránként váltotta pénzzé, nehogy istentelenül megadózzák... Azt vettem észre, hogy a magyarok megválogatják azt a helyet, ahová mennek. Ahol nem mutatkozik boldogulási lehetőség, nekik pedig nem muszáj odamenniük, akkor biztos, hogy nem is mennek oda. A magyarokat általában ott kell keresni, ahol pénz van, munka- és boldogulási lehetőség. Ezért nem igen találni Új- Founlandon vagy Új-Skóciában magyarokat.

- Foglalkozás szerint milyen a rétegződésük?

- Erre úgy válaszolnék, hogy Montrealban volt egyszer egy rikkancsnő is. De létezik három virágkertész is, akikről én tudok, bár azt a foglalkozást, amit a kerttel rendelkezők nagy száma tesz nélkülözhetetlenné, szabályosan kisajátították az olaszok... Gyakorlatilag minden foglalkozási ágban találni magyart. Van jó néhány orvos, egy-két művész is előfordul, bár ez utóbbiak nehezen boldogulnak kanadában. Nagyon tehetséges művésznek kell lennie valakinek, hogy támogassa is az állam. Igaz, létezik azért egy bizonyos keret, amiből némi ösztöndíj igényelhető, én is pályáztam, hogy a második könyvemet megírhassam Kőrösi Csoma Sándor és a hagyományos tibeti orvoslás kapcsolatáról, de úgy látom, nem tartották eléggé "kanadainak" ahhoz, hogy állami támogatásban részesüljek.

- Kanadában nem egyszer hallani a magyar mérnökegyesületről. Mi ennek a szerepe?

- Létezik helyi és országos mérnökegyesület is. Montrealban például a leghíresebb tavaszi esemény, a Szent István Bál, amin többek között az elsőbálos lányokat szokták bemutatni. Amolyan díszmagyaros, lakkos-frakkos esemény ez, ami nagyon szép és impozáns, de annyira drága, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, főként a jelenlegi gazdasági helyzetben. Nos, a bált a mérnökegyesület rendezi minden évben.

- Milyen szükséglet hívta életre az egyesületet?

- Elsősorban társadalmi. Ha valaki relative frissen érkezett mérnök s belép a társaságba, munkahelyi üresedés esetén egy régebbi tagtársa be tudja őt protezsálni. Ezenkívül tapasztalatcseréket is szerveznek... De léteznek kulturális egyesületek is, mint a Bethlen Gábor irodalmi és baráti kör, a Mocsári irodalmi társaság, a Szent István Klub, amelyek rendszeresen tartottak kulturális előadásokat, egy-egy vendégelőadó részvételével... Az utóbbi időben mindez valahogy ellaposodott, legalább is én így érzem. Az emberek mind jobban belesüllyednek az itteni életbe, hiszen 56 régen volt, 68 óta is eltelt egy kis idő. Ezalatt az ember annyira beágyazódik az ittenki környezetbe, hogy nincs már szüksége "mankóra", egy bizonyos értelemben beszűkült társaságra, nincs rá szüksége, hogy csakis az anyanyelvén kommunikáljon, mert képes a hivatalos nyelveken társalogni. Anyai tapasztalatom alapján is állíyhatom, hogy  a második generáció már igen kevéssé magyar. Van egy 18 éves lányom, aki itt született, apja-.anyja magyar, otthon magyarul beszélünk, a gyermek 4 éves koráig csak magyarul beszélt. Elkezdte nézni a televíziót, angolul és franciául, s 6 éves korában már nem szólalt meg anyanyelvén. Ért magyarul, s ha nagyon sarokba szorítják, ha olyanokkal beszélget, akik csak magyarul tudnak, akkor udvariasságból előveszi minden magyar tudományát. De soha nem keresi a magyarok társaságát. Hiába tudja azt magáról, hogy magyar származék, s hiába megy Magyarországra is szívesen látogatóba, mert amikor onnan visszajön, akkor ez itt Kanada, ami elsősorban angol és francia. Az, hogy magyar, valahogy nagyon távol esik tőle. Ha pedig nálunk ez a helyzet, elképzelhető, mi van egy olyan családban, ahol az egyik szülő nem is magyar... Én csodálom azokat az erdélyi családokat, melyekben a fiatalok megmaradtak magyarnak. természetesen, nekik annyi előnyük megvolt, hogy közel volt a magyar rádió és televízió állandó hatása s könnyebb volt számukra a megkapaszkodás.

- A lemorzsolódás, beolvadás természetes folyamatok. Érdemes-e fölöttük tragédiázni, vagy az ellensúlyra kell összpontosítani?

- Gyászolni kár, mert ez az élet természetes velejárója. Hogy meddig marad magyar a magyar, az itt mindig egy óriási kérdőjel. Szerintem igazán az a magyar, aki magyarnak vallja magát. Ha a lányom mondja, ám legyen, hiszen ha nyelvében nem is, vérében még az. Ha viszont azt vallja, hogy ő kanadai s a nyelvet is elvetette, akkor nincs mit tenni ellene... A közép-európai változásokkal egyidőben érdekes módon megugrott a kanadai magyarok érdeklődése az anyaországi valóság iránt: merre tendál otthon a politika, milyen a kulturális élet. Korábban ezt valahogy mindenki diszkrétebben, egyénileg, a rokonok, az ismerősök révén valósította meg. Most viszont a kanadai magyar média hangsúlyosan azzal foglalkozik, hogy mi történik Magyarországon. Nem azzal, hogy mi van itt, hogy Pista bácsi vagy Julcsa néni befejezte az aratást és hogyan sikerült a termés, pedig a prérilakókat ez igazán érdekelheti, hanem hogy a magyarországi politikai pártok miként fenekednek egymással. Mintegy külső szemlélőként is aktív életet folytatnak Magyarország felé. Nem kevesen vannak azok, akik bele is akarnak szólni az ottani politikai életbe, szavazni kívánnak... Véleményem az, hogy nekem sose lesz olyan alapos képem a honi helyzetről, mint azoknak, akik ott élnek. Kissé fonák dolognak tartom, hogy szavazhassak arról, miként rendezzék be az otthonmaradottak az életüket. Még ha szívemben, lelkemben magyar is vagyok, hivatalos állampolgárságom a kanadai. Nem lenne igazságos eljárás részemről a közbekotyogás... A beleszóláshoz való jog követelése elsősorban az idősebb nemzedékre jellemző, a fiatalabbak inkább már csak fél füllel figyelnek oda - ha odafigyelnek egyáltalán! -, hogy miről beszélnek a szülők.

- Más nemzetiségekhez képest Kanadában mekkora a magyarok beilleszkedési foka?

- Sietősebbek másoknál. Mindig volt bennük egy nagy adag törekvés. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha mefgmaradtam volna a magyarok szűk körében, soha semmire nem viszem az életben, vagy legalább is sokkal több időmbe került volna a karrier. De magam is ismerek nem egy és nem két ötvenhatos menekültet, aki bár közel negyven év telt el idejövetele óta, nem tanult meg se angolul, se franciául, egész életét magyarul élte le. de nem is vitte sokra. Anyagilag kényelmesen élt, de nem voltak különösebb igényei, megmaradt a maga szűk körében, a magyar kollégákkal, egyéb nem érdekelte... Egy másik sajátosság, hogy ahány egyház, felekezet, templom létezik, megvan a maga kis kutlurális élete, törekvése, s gyakran előfordul, hogy  az ember a sajátján kívül nem tudja, mi történik egyikben vagy a másikban. Magam a montreali sziget nyugati csücskén lakom, 35 kilométerre a katolikus magyar templomtól, és nem sokkal közelebb a reformátushoz. De kinek van ideje, hogy egy átdolgozott, kemény hét után, ilyen távolságról, szombaton vagy vasárnap bejárjon? Esetleg lesse, hogy melyikben-másikban van valami érdemleges tevékenység? Elsősorban az újonnan jöttek a lelkiismeretesebbek, akiknek szükségük van, hogy otthonérzésükben megerősítést nyerjenek.

- Fél évszázad múltán mit gondol, mi lesz az itteni magyarsággal?

- A mostani gazdasági-társadalmi változások annyira mélyek és erőteljesek, hogy jelenleg fortyogó katlanhoz hasonlít az életünk. Még a következő húsz esztendőt is nehéz kikövetkeztetni. Annyira megingatta az embereket a biztonságukban, ami még betonszilárdnak tűnt a tegnap, az ma egyszerűen megszűnt, hogy az ember csak nézett: te jó ég, mi lesz velünk? És ez ma milliók életérzése... Annyit azért megkockáztatok, hogy a magyarság megőrzésének vágya még élni fog vagy  20-25 évig, de aztán valahogy elkopik a jelentősége. És akkor, aki elmarad, az elmarad, aki megmarad, az megmarad. Természetesen a megmaradók a kanadaiak lesznek, a magyarok valahol jobbra-balra felszívódnak... Hozzájuk képest a kínaiak gettószerűen élnek, nem is nagyon akarják megtanulni a befogadó ország hivatalos nyelvét, remekül boldogulnak a maguk zárt közösségeiben, külön utcáikban, negyedeikben, ahol mellesleg a bolti és az utcai feliratok is kínaiak. Beállnak mondjuk kereskedőknek, ezt nagyon hozzáértően csinálják, akárcsak a vendéglői munkákat, s életük végéig megmaradnak a pályán. Abban viszont szinte tökéletesek... Az olaszok törtetőek, de azért makacsul őrzik az identitásukat, számszerűleg is sokan vannak. Oénzük van, mert például minden vasárnap súlyos százezrekért kibérelik az egyik montreali tévéadót, s reggeltől délutánig olaszul megy a műsor, benne helyet kap a helyi adó és az olasz tévé műsora is.

- A kanadai magyar média mennyire segíti elő az identitástudat fenntartását?

- Az anyanyelvű média nélkülözhetetlen. Az más kérdés, hogy a fő tendencia mindinkább az óhazára való hazakacsintás, az ottani fejlemények boncolgatása, a helyi információk rovására. Ettől függetlenül, ha ennyink se lenne, eléggé szomorú állapotba kerülnénk és teljesen szétszóródnánk. legalább ennyivel tartozunk a magyarságunknak. Igaz, a magam részéről be kell vallanom, vajmi kevés hasznát veszem a montreali tévé magyar adásának, mert az adásidők olyankor vannak, amikor vagy már nem nézek tévét, , vagy nem vagyok otthon, esetleg teljesen elfelejtkezem róla. Sajtó nélkül viszont teljesen ki lennénk szolgáltatva az egyéni sorsnak, még inkább elsikkadna magyarságunk. szerintem, az itt élőket is ngyon érdekelné egy Duna TV szerű kezdemény, idősek és fiatalabbak egyaránt nyomon követnék a magyar kultúrát. Csakhogy rengeteg pénzbe kerülne, ezért eléggé utópisztikusnak tűnik. Clevelandból, az Egyesült Államokból jött hír valami hasonló elképzelésről, ahol nemzetiségi televíziós hálózat alakul, de mert az ottani és a kanadai kábelrendszer között nincs összedolgozás, nem valószínű, hogy az adás Montrealig eljut. Pedig már egy ilyen lépés nagyban lassítaná a lemorzsolódást.

Cseke Gábor

(Megjelent a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. mellékletében, 1994. május 7-8-án)

*

A Duna TV adásai évek óta foghatók már műholdról Kanadában is, s az internet nagyméretű elterjedésével számos magyar csatorna jó minőségben elérhető.

A lemorzsolódás, ha lassabban is, de folytatódik...

A fotón: Galántha Jutka a kilencvenes években...