Székely "tanácstalanságok" (1)

Régiek példázata mentén

Az elmúlt emlékidéző-ünneplő napokban, mint annyiszor, megint előkerültek a mának hegyezett tanulságok, s közülük is a legtestreszabottabb: nekünk ma, itt is, amott is - gyakorlatilag szinte mindenütt - élő magyaroknak negyvennyolc örök tanulsággal üzen, mégpedig azzal, hogy sokfélék vagyunk, de e sokféleségünket alá kell rendelnünk a nagy távlati célnak ahhoz, hogy szándékaink győzelemre jussanak. 

A szűkebb székely pátria szülöttjének olasz nyelvből lefordított, eddig nehezen hozzáférhető önéletírásának bemutatóján sóhajtott föl nem egyszer szenvedélyesen a történész: tudja, hogy a múltbeli események megfordíthatatlanok, s neki tulajdonképpen az a dolga, hogy a megtörténteket fölfedje, elemezze és értékelje, de most mégsem hagyja nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Gábor Áron, Gál Sándor, Görgei, Deák Ferenc s még annyi remek figurája a felidézett kornak egy nagy, közös jellemben összevegyítve egymásnak legjobb kvintesszenciáját adnák - bezzeg, most nem itt tartanák, ahol tartunk, hümmögve és teljesületlen vágyainkon csüngve...

A szakemberi szigor pillanatnyi ellágyulását kihasználó, emberileg mélyen érthető, tehetetlen vívódás pontosan azt mondja ki, ami a pillanatban, a történések jelen idejében oly végzetesen elrejti magát: az örök Tanulságot, amit eddig mindig csak a múltban voltunk kaphatók érvényesíteni, amikor elődeink vitatható tetteit, egymásnak feszüléseit boncolgatva mi magunk lehettünk azok a tárgyilagos bírák, akik kimondtuk: ezt jól csináltátok, amazt viszont csúnyán elszúrtátok.

Az idei csíkszeredai negyvennyolcas ünnepi emlékezés az idén is a Gál Sándor emlékműtől indult, hogy aztán Petőfinél és Bălcescunál "varródjanak el a szálak". Elhangzott a csíki származású, székely forradalmár földijeihez intézett levele is, amely egyfajta politikai testamentumként is értékelhető, s amely a kitartásra, a tettekre, az eszmények melletti hűségre ösztökélik mindenkori utódait. Csakhogy az ünnepi előkészületek sodrában, s éppen a Gál-féle önéletírás magyar nyelvű bemutatkozásán hangzott el az szakemberek szájából, hogy a vitathatatlanul sok hősi tettet, vitézi győzelmet egymásra halmozó ezredes egyénisége némileg hajlott az önszuggesztió felé; vagyis, s ezzel nem egyedül volt a történelemben, úgy vélte, hogy a dolgokat leghamarabb ki kell mondani, a többi aztán jön magától. Egyfajta szómágia rajongó híve volt élete végéig, aki a bravúrt, a hirtelen, meglepetésszerű cselekedetet többre becsülte a mindent mérlegelő rációnál. Ami, ugye, önmagában nem bűn, sőt, adott helyzetben kifejezetten sokszor erénye is volt mindez. De nem véletlen, hogy kortársai, az ugyancsak Bem szolgálatában álló, Petőfivel, a szintén radikális politikus-költővel szoros barátságban álló Teleki Sándor ilyen vélekedést jegyez le a lengyel tábornok szájából két székely 48-as hősről: "Gál Sándor a száj és penna, Gábor Áron a tett és minden".

Azóta tudjuk: a "tett" sajnálatos módon elesett Kökösnél, a "száj" viszont, magára maradván, nem bizonyult elegendőnek a minden irányból támadó túlerő megfékezésére, ráadásul a tiszttársak is Gál ellen fordulnak, rajta kérik számon a sikertelenséget. Aztán, váratlan fordulattal mégis Gál Sándor kerekedik felül, s ez tovább élteti benne a lţtvţnzos bravúrok sikerébe vetett hitét. Hasonló állásponton van Görgei fegyverletétele után is: a szatmári mocsarakban bujkálva meg van győződve arról, hogy gyújtó hatású szónoklatokkal, erőteljes szóbeli ráhatással fordítani lehet a sorskeréken, ay elbukott  forradalom tüze feléleszthető. Ebből a hitéből aztán többé ki nem billenti senki 1866-os haláláig, amikor már elborult elmével, de rendíthetetlen elszántsággal marad foglya az eszmének. Tulajdonképpen tragédiáját is e rögeszmévé vált elképzelés hozza a fejére: ő mindvégig komolyan veszi a szabadcsapatok szervezésének, a magyar légió megalakításának fontosságát, amivel az osztrák elnyomókkal szembeszállva, magyar térfélen újrajátszható a szabadságharc élethalál "mérkőzése". Pedig akkor már Kossuthék is felhagytak a győztes visszatérés egyre valószínűtlenebb és mindinkább kalandorságnak tűnő illúziójával, sőt úgy tűnik, hogy Garibaldiék tűzzel-vassal (is) kierőszakolt olasz egységéhez már-már nélkülözhetetlenek a magyar és székely légiósok; akik eredetileg azért szegődtek el, hogy hamarosan hazatérve részt vehessenek a tervezett nagy, a szent kalandban, nem pedig, hogy az uniót ellenző olasz vidéki lakosság ellen büntetőhadjárattal viseltessenek. Mindezek a kulisszamozgások szinte előrevetítették Gál Sándor sorsát: titokban tovább folytatott makacs toborzása megállítására, a Garibaldi-féle olasz hatóságok parancsára maga Türr István, egy másik hős negyvennyolcas tartóztatja le 1861-ben, s az említett önéletírás, amit gyaníthatóan bajtársainak mondott tollba a rács mögül - mintegy dokumentálva dicsőséges harci érdemeit - már csak megkésett kegyelmi folyamodvány.

A forradalom gyermekei akkor, a valóságtól és az alternatíváktól elhomályosult, enyhén rövidlátó szemmel nem tudtak fölülemelkedni a konjunktúrán, a pillanatnyi helyzeten, saját vélt igazukon és hiúságaikon. Azt hiszem, ez történik ma is. S ellentmondásos, egymásnak feszülő "harci" tetteinkről majd csak egy későbbi kor olvas (ki) tanulságos leckét - no, nem magának, hanem visszamenőleg, s a mi fejünkre.

(Hargita Népe, 2006)

*

Kezünkben a hiteles, népszerű székely történelemkönyv

Egyed Ákos a már feltárt történelmi forrásokra épít

A héten mutatták be több székelyföldi helységben is, többek között Csíkszeredában is, Egyed Ákos professzor régen várt történelmi kézikönyvét, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig címűt, amely a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában (Bibliotheca Transsylvanica sorozat 52.), a kiadó négyszázadik kiadványaként látott napvilágot. A mű hézagpótló, akkor is, ha a székelység történetének - látjuk, tapasztaljuk - tengernyi irodalma van. Ez derül ki abból az alapos könyvészeti lajstromból is, mely a kötet végén a jegyzetanyaggal kiegészítik és mintegy hitelesítik a nem mindennapi munkát.

Amit a magyar olvasótábor nyert e székely történelemkönyv által, az a higgadt összegzés és a bizonyosságok számbavétele. A szerző nem veti bele magát új elméletek sűrűjébe, nem kívánja a szakmai viták ingoványos talajára vinni a gyanútlan olvasót, inkább ismertet, mérlegel, valószínűsít - anélkül, hogy valamit is elhallgatna. Így valami olyan szokatlan metamorfózisnak lehetünk a tanúi a könyv tanulmányozása közben, amelyet folyamatban átélve nyilvánvalóvá lesz előttünk, mitől több és más ez a munka az eddigi székely történelmi szintéziseknél. Anélkül, hogy a könyv előzményeinek fontosságát és értékeit kisebbítenénk - hiszen maga Egyed Ákos is úgy jár el: munkájában a legnagyobb tisztelettel idézi és ismerteti azokat a próbálkozásokat is, amikkel nem ért egyet -, ki kell mondanunk: a sok-sok elfogult, korábban ismert és forgalomban lévő munka nem halványul el az Egyed-féle könyv megjelenésével, a mű nem írja fölül a pályatársakét, hanem integrálja, értelmezi és eéhelyezi a történelmi realitások értékskáláján. 

Ezen túl már egyszerű a dolgunk: összefüggéseiben olvashatjuk azt, amit a szerző korábbi tanulmányaiban, kutatásaiban részleteiben már kimunkált, mintegy megelőlegezve a mostani összefoglalást. Végre látjuk nem a legendákba szőtt, nem a különutasnak bemutatott székelység korábban rögzült képét, hanem társadalmi szervezkedésének, szabadság- és jogrendszerének sajátos, ellentmondásokkal tarkított beépülését a régió történelmébe, amely a kölcsönösen folyamatos megnemértések tragikus eseményein át egy tanulságos és élhetőbb holnap megfogalmazásának kulcsgondolatai lehetnek.

*

Működnek-e Erdély magyar szellemi műhelyei?

Egyed Ákos professzor szerint a nagy témák társadalmi összefogást igényelnek

Amióta az év elején megjelent a Pallas-Akadémia kiadásában A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig c. összefoglaló kötet Egyed Ákos tollából, a szerző egész sor visszhangos olvasó találkozón vett részt, új és új meghívásoknak készül eleget tenni, könyve fogy, mint a cukor. Ennek kapcsán kérdeztük a könyv keletkezéstörténetéről, arról, hogy vajon minek szól e kitüntető érdeklődés: a témának? a könyvnek? a szerző személyének? s ennek kapcsán óhatatlanul szóba kerültek az erdélyi magyar kutatás időszerű gondjai is.

- Meglehetősen későn vállalkozott e munka kivitelezésére. Miért a kivárás, mennyire elégedett most a végeredménnyel? 

- A téma régóta foglalkoztat, sokat töprengtem rajta, mindegyre készültünk, hogy összefogunk és írunk egy székely történelmet. A közös munka elmaradt, volt aki visszalépett, halálozás is történt, végül elszántam magam, hogy megpróbálom egyedül, saját elképzelés szerint. Sokáig nem lehetett halogatni, mert olvasótalálkozókon mindegyre arra nógattak, írjak olyan székely történelemkönyvet, mely az elfogadott és hiteles forrásokra épül, nem mindenféle mítoszokra. Az már csak ráadás volt, hogy a Pallas-Akadémia igazgatója is évek óta noszogat, végül már nem tudtam neki nemet mondani. Szerencsére, évek óta gyűjtögettem az összegzéshez szükséges cédulákat, s a könyv megírhatónak tűnt. Azt sem hallgathatom el, hogy a hetvenes évektől kezdve egy-egy részletkérdést már földolgoztam, s jó előmunkálat volt könyvemhez a 2006-ban megjelent gróf Mikó Imre monográfiám, melynek módszereit sikerült itt is hasznosítanom. A késedelemhez hozzájárult az áttekintendő problémák összefüggésrendszerének nagyságrendje. Érzem én azt, hogy jobb lett volna mindezt korábban megírni, de hát istenem, végül is jó, hogy létrejött.

-Az lett a mű, aminek eredetileg is szánta? 

- Már a hetvenes években írtam egy tanulmányt a székely hadirendről, s akkor meggyőződésemmé vált, hogy a székelység egész története, sokat emlegetett autonómiája a hadkötelességtől függött, ehhez igazodott. A magyar királyság XI-XII. századában a székelység azt a feladatot kapta, hogy elvállalja Erdély délkeleti szögletében a határőrzést, illetve a királyi hadseregben meghatározott módon, saját anyagi erejére támaszkodva vegyen részt. Ennek fejében kapta önrendelkezését. Hogy ez az alku az államhatalom és a székelység között hogyan alakult, torzult el, jutott válságba – erről szól a székelyek rövid története. Ám mivel könyvem egyéni munka, és a kérdés számos vetületében kutatásilag nem vagyok járatos, azokat diszkréten rövidre fogtam és csak a lényegre koncentráltam. Egy majdani, több szerzőt foglalkoztató nagy monográfiákban e hiányok könnyen pótolhatók.

- Milyen gyakoribb kérdéseket szokott kapni könyvével kapcsolatban az olvasó-találkozókon?

- A legtöbb kérdés így hangzik: lesz-e folytatása a könyvnek, az 1918 utáni történések mikor kerülnek be a székely históriába? Sajnos, ezzel még jócskán kell várni, hiszen a legfontosabbak, a források nincsenek kéznél, ellentmondásosak, hiányosak, nem beszélve az értékelésükről. A másik leggyakoribb kérdés a székelyek származására vonatkozik, amit a könyvben csak érintek, kronologikusan ismertetve a legfőbb irányzatokat és elméleteket. Válaszomban hangsúlyozni szoktam: lényeges, de nem a legfontosabb kérdés a származás. Tény viszont, hogy amióta ismerjük a székelyek történetét, mindig magyarul beszéltek, s a magyar fa egyik szépen zöldelő ágát jelentik. Nem az eredettel érdemes büszkélkedni, annál inkább azzal, hogy a székelységnek több mint ezer éven át sikerült megőriznie identitását eredeti szálláshelyén, miközben a másutt élő magyarság szerre kisebbségbe került.

- Hogyan  forgathatjuk maximális haszonnal a székelyek rövid történetét?

- A történelem nem ad recepteket, viszont lehet és kell tanulságokat levonni a történelemből. E könyvben is számos továbbgondolni való kérdés van. Ilyen kérdés az, miként lehetett az, hogy ez a gyenge föld oly nagyszámú embert tudott eltartani? A történelmi antropológia megállapításai szerint is igen gazdaságos, egészséges és természetkímélő életmód alakult ki a székelyföldön, éppen az önrendelkezés folytán, mert mindenről az itt élő családoknak kellett gondoskodniuk, a közösségi élet erényeivel és hasznos intézményeivel (pl. kaláka rendszer) párosítva. Az erős közösségek léte valamikor nagy erénye volt a székelység életének, ezek az összetartó erények az idők folyamán összeomlottak, degradálódtak.

- Mi az a történelmi téma, amiről úgy érzi, még tartozik vele önmagának?

- Föl kellene fejteni és meg kellene írni azt is, miként történhetett, hogy a magyarság XIX. századi társadalmi-gazdasági reformjai a székelyeknek éppenséggel a lemaradást, a megkésett fejlődést és a kivándorlást hozta el. Mi történhetett a magyar sikertörténeten belül, ami ilyen hatást váltott ki a keleti végeken? Ennek ma még csak a vázlatát ismerjük, a lényegét nem. Ugyancsak felelős téma az első világháború és annak erdélyi-székelyföldi vonatkozásainak az összefoglaló feldolgozása. Lehet ugyan, hogy végül csak a kérdésekkel maradok, de az biztos, hogy hátralévő éveimet nem szeretném munka nélkül eltölteni. Biztos, hogy a nagy témák közösségi összefogást is igényelnek.

- Mint az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, lát-e esélyt az erdélyi tudományosság műhelyekbe szerveződésére? 

- A második világháború és az 1989 közötti rendszer gyakorlatilag lépésről lépésre megfojtotta az erdélyi magyar tudományosságot. Az önálló magyar egyetem, az anyanyelvű felvételirendszer megszűnése komoly űrt teremtett a kutató utánpótlásban, bár sok kiemelkedő, ún. “magányos műhely” működött, a rendszerváltozás után hiányzott a folytonosság. Ma jutottunk oda, hogy az 1990-ben újjáalakult és mindent az elejéről kezdő Erdélyi Múzeum Egyesület bizakodhat: a megszaporodott egyetemi központokban egyre erőteljesebb fiókjai működnek az erdélyi magyar tudományosságnak. Ami a legnagyobb gond: a kutatómunka annyira szétforgácsolódott a különböző intézményekben, hogy szükség lenne egy nemlétező egyeztető fórumra, ami a párhuzamosságokat feloldaná. Együttműködés nélkül nem tudunk eredményt elérni, sem támogatáshoz jutni.

- Milyen újdonságokról számolhat be az anyaországi és a határokon túl élő magyar tudományos potenciál kapcsolatait illetően?

- Az előbbiek áthidalására hozza létre a Magyar Tudományos Akadémia még az idén a Kolozsvári Akadémiai Bizottságot, a KAB-ot, amelynek hatóköre egész Erdélyre, minden tudományágra kiterjed, remélhetőleg képes lesz kitűzni azokat a nagy témákat, amelyek fontosak számunkra. A KAB az Erdélyi Múzeum Egyesületre támaszkodik ugyan, hagyományait folytatja, de nem “falja fel”, sőt, az EME 2009-ben esedékes 150. évfordulójához jelentős segítséget is adhat. Az eseményre több tanulmánykötettel is készülünk: az egyik a gyűjteményeinkről szólna, a másik a legkimagaslóbb erdélyi tudósokról, egy harmadik a tudományágak fejlődését mutatná be erdélyi viszonylatban.

- Lát-e esélyt az erdélyi kutatói hagyományok értékesítésére, a sokszorosan kifosztott, megtépázott múzeumi-levéltári stb. források legalább részbeni rehabilitálására, visszaszerzésére?

- A kutatások válsága egyrészt az anyagi támogatás hiányában, másrészt – és itt elsősorban a humán- és társadalomtudományokról beszélek – a forrásanyagok hozzáférhetőségének tisztázatlanságában rejlik. Sok forrásállagot nem lehetett és nem lehet kutatni, tisztázatlan a valamikori nagy értékű, elhurcolt gyűjteményeink sorsa. Az egykori civil szervezetek vagyonának visszaszolgáltatása úgy tűnik, rajtunk, kutatókon kívül senkit nem foglalkoztat. Ami a történettudományt illeti, a történeti források lényegében feltáratlanok. Ami történt, az jó, helyes, de az igazán fontos intézményi levéltárak hozzáférhetetlenek. Az EME, az EMKE roppant értékes gyűjteményeit mintha elnyelte volna a föld. Felvállalja-e sorsukat a politikum? – ez itt a kérdés…

Cseke Gábor

Névjegy

EGYED ÁKOS - sz. Bodos, Háromszék m., 1929. nov. 25; történész, író. 1952-től nyugdíjazásáig (1997) a Kolozsvári Történelmi Intézet főkutatója. A debreceni Kossuth Lajos TE (1990-1994) és az ELTE (1995–97) meghívott egyetemi előadója. Az MTA külső tagja (2000), az EME elnöke. 2006-ban megkapta az MTA Arany János életműdíját. Történetírói munkásságának könyvészeti lajstroma - önálló munkái, szerkesztett, gondozott címei, társszerzőként írt művei és tanulmányai, cikkei - 22 kiadói lapra rúg. * Néhány jellegzetes cím: A megindult falu. Tallózás a régi erdélyi faluirodalomból, 1849-1914, vál., bev., jegyz., Bk., 1970; Az utazás divatja, Bk., 1973; Háromszék 1848-1849, monogr., Bk., 1979 ; Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914, Bk., 1981; Csutak Vilmos: Közösség és művelődés, 1993; A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély. Tanulmányok és más írások a XVII-XIX. sz. történetéből, I-II., Csíkszereda, 1997; Erdély 1848–1849 I–II., Csíkszereda, 1998; Erdély metamorfózisa a hosszú 19. században I.-II., Csíkszereda, 2004; Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije. Budapest, 2006; A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Csíkszereda, 2007.

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007)

*

Lehetséges-e a múlt kiszabadítása?

Hermann Gusztáv Mihály történész már-már La Mancha lovagjához illő, háládatlan feladatra (szélmalomharcra?) vállalkozott, amikor megírta Az eltérített múlt című, a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó „Múltunk könyvek” sorozatába illő munkáját a különféle oklevél- és krónikahamisítványokról a székelyek történetében. És hogy e megállapítás nem holmi, részemről megelőlegezett beleérzés, arra a legjobb bizonyíték az a kedd esti ősbemutató volt, aminek a Csíki Székely Múzeum otthonosan berendezett, csinos, funkcionális és teltházas konferenciaterme adott otthont. Pontosabban azok a kérdések és válaszok, amelyek ott elhangzottak az izgalmas, érzelmeket felkavaró kérdéskörben.

Mert az egy dolog, hogy a székelyudvarhelyi fiatal szakember vizsgálódása merész, sok esetben úttörő, legalább is erdélyi viszonylatban, és ezért mindenképpen elismerés jár neki, ámde a búsképű lovagtól eltérően ő nem hisz a direkt konfrontációk és a szekértábori viadalok sikerében, nem a meg- és a legyőzésre helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy tisztán hallathassa a tudomány szavát. A bemutatón ismertetett tudományos hitvallását hallgatva, megnyerő, s esetenként talán leszerelő is az a tolerancia, amivel a múlt eltérítőit, az azok nyomában lépkedő öntudatlan vagy tudatos további ferdítőket, tévutakon járókat, álmokat, mítoszokat kergetőket, mindenféle elméletfaragókat és szenvedély mozgatta hiedelempártiakat szemléli. 

Miközben maga következetes kíván maradni az ösvénytaposás szakma nyújtotta, erősen behatárolt, rigurózus, de biztosnak talált követelményrendszeréhez, addig kénytelen elfogadni, hogy mindaz, ami egy-egy történelmi esemény, jelenség vagy folyamat köré hordalékként, tévhitként, mítoszként éppen a különböző „eltérítésekből” eredően összegyűlt, s ami mindinkább elhomályosítja történelmi tisztánlátásunkat, sajnálatos, de megdönthetetlen módon része már a történelmi tudatnak, már maga is történelem, s nem lehet kimetszeni, mint a vakbelet, legfeljebb elszigetelni, az őt megillető helyre tenni lehet. Csakhogy ebbeli igyekezetében a történésznek, ha azt akarja, hogy ő maga hiteles és kikezdhetetlen maradjon, sokszorosan körültekintőnek kell maradnia, s inkább legyen azon az állásponton, hogy ez vagy az a forrás vagy állítás gyanús, amíg minden oldalról, szinte tévedhetetlenül meg nem bizonyosodik arról, hogy következtetései helytállóak.

Nem mondom, személyesen kissé értetlenül állok azelőtt, hogy ugyanazt a cselekedetet - a hamisítást -, ami a jog szemüvegén át minősített törvényszegés, a történészek ennyire kesztyűs kézzel közelítik meg. Persze, tudom, hogy a hamisított birtok- és egyéb oklevelek, történelminek nevezett „források”, amelyek hol hiúságból, hol anyagi érdekből, de nagyon sokszor mind a kettőtől vezérelve keletkeztek, olyan mértékben az elmúlt idők termékei, ameddig a törvénykezés bármilyen hosszú keze sem ér már el. És ezen mit sem változtat az, hogy forráshamisítások ma is történnek, más technikákkal és egyelőre beláthatatlan következményekkel, de történelmivé mindenek előtt azok válnak, amelyek „túlélik” a tudományos éberség tisztító hadjáratait és beépülnek a történelembe.

Hermann Gusztáv Mihálynak a tudományos józanság híveként gyakorolt türelme végül is érthető, ha arra gondolunk, hogy konkrét vizsgálódásain túlmenően a történelemeltérítés az elméletek szintjén is javában folyik, a nemzeti történetírásokban az egyazon események megítéléséhez nem átallnak sok helyen hamis adatokra, majd következtetésekre és mesterkélt logikai láncokra építeni. Mindezt egy idős hallgató úgy fejezte ki, hogy igazság sok van, de valóság csak egy; ergo, miként lehet a ránk zúduló, ellentmondó információk között biztonságosan navigálni? Az igazi történész már tudja, hogy csetepatéval, erőből nem lehet mások tévhitét se megingatni, se leradírozni, se tűzzel-vassal irtani. 

Az egyénnek és a népeknek egyetlen esélyük van a hamis tudat elleni fellépésben: ha a sajátjukat veszik revízió alá, ha azzal számolnak le! A történelem végig arról szólt, hogy erőszakkal, háborúkkal lehetett birodalmakat, kiváltságokat teremteni, győzelmeket elérni, de ezek mindig csak az erősebb kutya esélyeiről szóltak, és többnyire múló pillanatai voltaka  történelemnek. Ugyanígy, mások bennünket kisemmiző vélekedéseit nem tudjuk betiltani, visszaverni, leleplezni, csak akkor, ha mi magunk a tudományosság és a türelem talaján maradunk, s amit másokban kifogásolunk, azt igyekszünk a magunk portáján kifogástalanul elvégezni.

(Hargita Népe, 2007)

Székely ünneplők a márciusi hóban, Nyergestetőn * Fotó: Ádám Gyula