Azt hittem, az Ada-Kalehról írt Páholy-beli emlékfűzérem végére örökérvényűen pontot tettem és ezzel a téma mint olyan, a süllyesztőbe kerül. Talán nem is jogtalanul gondoltam ezt, hiszen egy kis sziget annyira eltörpülhet a világ nagy és sarkalatos eseményei mellett, hogy a rá pazarolt eddigi figyelem is túlméretezett. Nem egészen egy hónappal viszont az írás közzététele után íme, Stockholmban élő ismerős, interneten szerzett jóbarát jelentkezett a maga Ada-Kaleh olvasatával. Ami számomra azt jelzi, hogy a téma egyáltalán nem hűlt még ki, ahogyan azt korábban gondoltam, s hogy a Duna vaskapui részéhez még nagyon sok romantikus, regényes, a történelem nagy eseményeire hajazó történet kapcsolódik.
Kezembe került Egon Erwin Kisch (a száguldó riporter): Egy korona kalandos sorsa című, formailag riportos írása, egy orsovai kis templomról, amelynek különös története közvetlenül kötődik a magyar történelem egyik sorsfordulójához, a szabadságharc elbukásához.
1848 márciusában felkelt a magyarság, és másfél évbe telt, mire a Habsburgok cári segítséggel leverték a szabadságharcukat. A magyar miniszterelnök és belügyminiszter, Szemere Bertalan is menekülni kényszerült, ám aggódni talán nem is annyira az életéért aggódott, mint a nemzet szentségéért: az ezeréves koronáért. Szent István koronája nem kerülhet ellenség kezére! Bécs nem kaparinthatja meg a hatalom e drága szimbólumát!
Vasládába került hát a Mohácsnál meggörbült keresztű korona, ott voltak mellette a koronázási jelvények. Szemere ekkor Karánsebesre ment. Itt nem talált alkalmas rejteket. Tovább délnek! Így jutott el Magyarország dunai határához. 1849. augusztus 15-én érkezett Orsovára, ahol „A Fehér Bárányhoz" címzett fogadóban szállt meg. Négy magyar szabadságharcos bujdosó tanyázott már itt: Lórodi, Grimm, Házmán és Hajnik. Szemere beavatta őket a titokba - de csak félig. Azt mondta nekik:
- Ebben a ládában vannak szabadságharcunk iratai, a nemzet legszentebb okmánya valamennyi. Segítsetek, hadd rejtsük el őket biztos helyre!
A ház - íme, a véletlen! - a 48-as számot viselte, melyben földszinti szobát béreltek, mindjárt a bejárattól balra. Bezárkóztak és lyukat vájtak a földbe. Augusztus 17-éről 18-ára virradó éjszaka akkor oda vitték a ládát, a földbe süllyesztették, földdel betemették. Hogy a nyomokat is eltüntessék, fával tüzet raktak, pontosan a lyuk felett. Másnap ismét elmentek, hogy művüket ellenőrizzék - látták ám, hogy valaki ott már „áskálódott". Megrémültek; persze, lehetett az illető csak a ház valamelyik kíváncsi lakója - de így is biztosabbnak vélték, ha a vasládát másutt helyezik el.
A várostól északra hegy emelkedik, amelyről belátni a Duna vidékét, Szerbia és Románia csücskét, Erdélyét és a Havasalföldét csakúgy; és mellesleg belátni ide, az én ablakomba is. Allion a hegy neve, és a lábánál bozótos síkság terül el, ott kerestek az összeesküvők alkalmas helyet a ládájuknak. Lyukat ástak, melybe augusztus 20-án, Szent István napján, óvatlanul-óvatosan el is helyezték a ládát, rátemették a földet. Eltüntettek minden nyomot: növényekkel, levelekkel, ágakkal.
Akkor ünnepélyesen megesküdtek, hogy a korona helyét senkinek el nem árulják - vagyis hát négyen úgy tudták, hogy az okmányokét. Ha azonban ötük közül már csak egy maradna életben, ennek kötelessége elárulni a titkot, megesketvén egy jó magyar embert, hogy a dolgot ugyanilyen diszkréten kezeli, es a ládát csupán a törvényes magyar kormánynak adja át - ha ugyan lesz ilyen még, gondolták sóhajtva.
Így szöktek tovább. Közel volt a román határ. Onnét Törökországba vezetett útjuk. Külföldön közölte társaival Szemere az igazságot, amit ezek alighanem sejtettek már: nem iratok vannak abban a ládában, hanem Magyarország szent koronája.
A történet tovább a lehető legfordulatosabb kalandregénnyel vetekszik, s mint a későbbi kutatások kiderítették, nincsen híján némi költői túlzásnak. Tény, hogy 1853-ban sok megfigyelés, letartóztatás és leleplezés árán sikerül a hatóságoknak kiásni a koronázási ékszereket,s nagy pompával Bécsbe szállítani.
Ausztria császára 1856-ban építette ezt a kis kápolnát - azon a helyen, ahol a korona rejtőzött... nem is, inkább ott, ahol a koronát megtalálták. Ez áll a lehető legegyértelműbben a láda helyén a földbe süllyesztett márványtáblán, latinul. Ez az emléktábla nem teketóriázik; úgy fogalmaz, ahogyan Bécs szíve érzett. A kápolna alapítóját csak Austriae Imperatornak (Ausztria Császára - a szerk.) nevezi, szó sincs ott arról, hogy Rex Hungariae (Magyarország Királya - a szerk.) És a korona állítólagos „elrablásáról" van szó: ...inter seditionis turbas rapta (a zűrzavaros helyzet közepette elrabolták - a szerk.). Nem Szent Istvánról nevezték el ezt a kápolnát, holott mégiscsak az ő koronázási jelvényei pihentek itt négy éven át, s épp a neve napján ásták el őket ide -, nem, a templomocska Szűz Mária tiszteletére épült, akinek születésnapján a kincset kiásták.
Hegedűs Zsolt kutatóvegyész, műfordító (és hobbiszakács) levele kommentként olvasható a Szigeti históriák című, szeptember 14-i bejegyzés végén, itt nem ismétlem meg. A lényege az, hogy az általam idézett beszámolókkal egybecsengően, ugyanazt a benyomást, hangulatot és couleur locale-t közvetíti, amit magam is tapasztaltam. Azt jelentené ez, hogy kezdjük kimeríteni a témát? De hiszen csak a lezárt, önmagukba fúlt eseményeket lehet a teljesség igényével körbe járni. Amíg ember lakja a földet, a történelem úgy írja magát, mint egy folytatásos regény, váratlanságok és törvényszerűségek mesteri összefonódásában.
Zsolt beszámolójában például szerepel egy Kovács András nevezetű újságíró, aki elkísérte a Vaskapuhoz kiránduló kolozsvári diákcsoporot, majd lelkes beszámoló riportot írt a kolozsvári pártlapba. Nos, az illető 1916-ban született Bözödújfaluban, 1949-től hosszú időn át, 1970-ig a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt. A Hét című bukaresti hetilap indulásakor Huszár Sándor főszerkesztő szerkesztőségi főtitkárnak kéri fel, mire Kovács András családostól feladja addigi kolozsvári életformáját, Bukarestbe költözik és nyugdíjazásáig A Hét egyik alapembere. Megírja, majd több ízben is körbejárja a bözödújfalusi szombatosok történetét (Vallomás a székely szombatosok perében, Kriterion, Bukarest, 1981; Útfélen fejfa. Budapest-Bukarest: Balassi-Kriterion, 1995; Mondjatok káddist egy székely faluért. Csíkszereda: Pallas-Akadémia, 1997; Az erdélyi szombadosság nyomában. Csíkszereda: Pallas-Akadémia, 1999; Bözödújfalvi szombatosok szertartási és imádságos könyve. Közzéteszi és a bevezetőt írta: Kovács András. Csíkszereda: Pallas-Akadémia, 2000.), közéleti tevékenységét mérlegre tevő memoárkötete pedig 1999-ben jelenik meg Csíkszeredában (A Hűség csapdái. Pallas-Akadémia Könyvkiadó). Fia, B. Kovács András, egykori kollégám a bukaresti Romániai Magyar Szónál, a sepsiszentgyörgyi Háromszék c. napilap egyik vezető publicistája, közíró.
*
Mindezeket nemrég elküldtem a huszadikszazad.hu-hoz, a Páholy soros bejegyzéseként, ahol azonnal meg is jelent. Pár napra rá Szabó Zoltán főszerkesztőtől kaptam figyelmeztető levelet, hogy ha elkerülte volna a figyelmemet, a honlapon is megjelent egy Ada-Kalehhel kapcsolatos 1915-ös adalék, Az ada-kaléi lakosság nyomora címmel.
"Orsováról írják, hogy a szomszédos Ada-Kaleh török lakosságát a háború megfosztotta keresetétől. Békeidőben a lakosság kereskedéssel, a forgalomnak Orsova és Ada-Kaleh között csónakon való lebonyolításával és napszámbamenéssel kereste meg többé-kevésbé bőségesen kenyerét. A szerb harcztér közvetlen közelsége teljes tétlenségre kényszeríti a lakosság nagyon szegény, máról-holnapra élő zömét.
Tetézi a bajt, hogy a szegényeknek sokszor napokon át a nedves, dohos kazamatákban kell tartózkodniok. Ilyen körülmények között már-már az éhinség fenyegette őket. Ebből a siralmas állapotból jó időre kimentette őket Medve Zoltán cs. és kir. kamarás, krassó-szörénymegyei főispán, a ki az ada-kalehi törököknek, mikor inséges helyzetükről tudomást szerzett, saját gazdaságának készleteiből száz kvarter buzalisztet ajándékozott.
A főispán neje, született Perczel Marianna pedig a hidegtől óvta meg különösen az ada-kalehi török gyermekeket, a mikor ezeket gazdagon ellátta meleg ruhával. A nemesszívü főispán és neje jótékonyságáért Hairi Hasszan, az ada-kalehi törökök vezetője és egyben a segélykiosztó bizottság elnöke ez uton is hálás köszönetet mond. A lakosság pedig buzgón imádkozik Magyarország, hazája és szövetségesei diadaláért."
*
E mellett Zoltán új hírekkel is szolgált a szerkesztőség házatájáról.
"Kedves Gábor!
Köszönök mindent, ne haragudj, hogy ilyen késve teszem, 2 rovatvezető kiesett ideiglenesen a munkából, tönkrementek a gépeik, ráadásul egyszerre, levegőt venni sem volt nagyon időm.
Jó hír: a Heineken megveszi a Kincskereső csomagunkat... Ennek a csomagnak az a lényege, hogy a munkánk során, amely ugye a század sajtóanyagának átfésülésével jár együtt, a Soproni Sörgyárra vonatkozó anyagokat kigyűjtjük a helyi és az országos sajtóból és folyamatosan tesszük föl, a cégtörténet így együtt halad a nagy történelemmel, vagyis tkp. beillesztjük az illető céget (azokat, amelyek meghatározóak voltak a múlt században) a magyar történelem szövetébe. Érdeklődött már ez iránt a Zwack, a Pick, a Herendi és mások is. Elképzeléseim szerint ez a szolgáltatás tartaná el a portált, én úgy számítottam, hogy az indulás után 1 évvel már rendszeres bevételeink lesznek ezekből. Ha esteleg a látókörödben van olyan cég, szervezet, akit érdekelhetne ez, kérlek, jelezd, és megkeressük.
Még jobb hír: teljes a szerkesztőség, bár a tudomány és a sport nem teljesértékű, abban az értelemben, hogy akik csinálják, jó szerkesztők, de nem jó írók, így folyamatosan keresek blogolókat (blogito ergo sum, magyarul: blogolkodok, tehát vagyok), kommentátorokat ezekhez a rovatokhoz...
Baráti öleléssel: Sz. Z."
*
Azon töprengek, hogy valamiképpen meg kellene főznöm Elekes Fricit, szegődjön el a huszadikszazad.hu mellé. Vitakedve, elemzőkészsége, lehengerlő stílusbravúrjai valósággal predesztinálják őt ebbe a szerepbe. Persze, úgy lenne szép és illő, hogy erre hivatalosan is fölkérjem, hiszen nem csak megkértek rá, hanem meg is bíztak vele, de én úgy gondolom, hogy jó az, ha minél hamarabb tudomást szerez arról, hogy igenis, szükség van rá. Szabó Zoltán töprenkedő szavai ("folyamatosan keresek blogolókat... ezekhez a rovatokhoz") személyesen neki is szólnak.
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. október 12.
Illusztráció: Bözödújfalu - félig víz alatt (a la Ada-Kaleh...) * Fotó: Ádám Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése