"A bozót" iratcsomójából

A héten hétfőn is, kedden is kigyalogoltam a csíkszeredai Hargita utca végére, a vasúti síneken túlra, a Székely-udvarhely felé vezető út mentén, a híres-nevezetes sörgyáron is odébb, ahol az Alutus nyomda székel. A Pallas-Akadémia újra kiadja egy húsz éve megjelent regényemet, A bozót-ot, amelyet 1983-85 között írtam, de leginkább dokumentáltam, mert ez amolyan tényregény, amelyben minden leírt cselekményrészlet megtörtént, s ha elkezdtem volna fikcióval beoltani, hogy úgy alakuljon, ahogy nekem tetszik, odaveszett volna a sava-borsa. Amúgy is megsínylette a kézirat, hogy eredetileg nem nevezhettem néven azokat a helységeket és intézményeket, melyek vonzáskörében az események megtörténtek, mert azokban az években nem csupán a sajtóban, de irodalmi alkotásokban is tilos volt a romániai-erdélyi földrajzi nevek magyar megnevezését használni. Ma már szörnyülködve megütközünk a nevetségességig kifordított, keverék nyelvezeten, ahogyan Miercurea Ciuc-i traktorgyárat és Cluj-i egyetemet emlegettünk az újságban, s akkor sem éreztünk másként, de a tehetetlen kényszerűség folytán belefásultunk a helyzetbe, úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, kerestük a szabály kijátszásának lehetséges módozatait.

Így aztán rendre átkereszteltem, előbb a helységeket, majd az intézményeket, végül a szereplőket is; ez utóbbiakat mindenek előtt azért, hogy elejét vegyem a fölösleges tiltakozásoknak, személyi sértődéseknek (beleértve az "én nem ezt mondtam", "nem így mondtam", "ez kérem rágalom" stb. megjegyzéseket), hiúságoknak, s lett belőle egy se ló, se szamár, vagyis hát öszvér-világ, mert annyi azért kiderült ugyan, hogy Romániában, a Kárpátokban történik a cselekmény, de az erdélyi szereplők egy elképzelt, nemlétező, nehezen felismerhető térképen találták magukat. És ez az olvasóban is zavart kelthetett (mint ahogy később látni fogjuk, hogy keltett is!)...

A mostani újrakiadás maga-magától kínálta fel  a korrekció lehetőségét. Ezért aztán a helységek és az intézmények visszanyerték az eredeti nevüket, a szereplőkhöz viszont annyira hozzátapadt az írói keresztapaság révén rájuk aggatott név, hogy nem változtattam rajtuk. A könyv végén ugyanakkor szerepel egy új fejezet, az Utószó helyett, amelyben a romániai hegymászó társadalom utólagos reakcióját és az ügy újabb bonyodalmait tárom az olvasó elé, mintegy érzékeltetve, hogy a regénybeli eset csak egyik tünete annak a társadalmi betegségnek, amire nem igazán jelentett gyógyírt a 89-es fordulat sem (sőt!).

A nyomdánál most annyiból állt a dolgom, hogy elvégezzem a könyv utolsóelőtti, majd végső korrektúráját. E munka emlékeket ébresztett bennem, ezért elővettem az évek óta nyugdíjba küldött fekete irattáskámat, amivel közel egy évtizedig munkába s terepre jártam, benne jó sok kézirat és könyv megfordult már, most meg évek óta a könyvespolc tetején porosodik, benne A bozót-hoz valamikor összegyűjtött iratok, jegyzőkönyvek, vallomások, levelek stb. tekintélyes gyűjteménye. Semmit sem dobtam el belőlük, azután sem, hogy valamikor úgy találtam: lemondok egyik-másik felhasználásáról.

Most magam is rácsodálkoztam arra az adatbőségre, amivel akkoriban, mintegy húszvalahány éve felvérteztem magam, s újra felelevenedtek a nyomozással töltött napok...

*

Mindjárt egy rádiójegyzettel kezdeném, amely a bukaresti magyar nyelvű adásban hangzott el 1984. január 4-én, a Kelt Bukarestben című rovatban, aminek konkrét tárgyát hétről hétre nekem kellett kiötölnöm, anélkül, hogy a szerkesztőség megkötötte volna a kezemet vagy valamilyen egyéb támpontot adott volna. Akkoriban éppen a könyv rendelkezésemre álló nyersanyagát méricskéltem, s megállapítottam, hogy amit addig az eseményekről megtudtam, távolról sem elégséges, csak a hivatalos változat van a kezemben, s ha a dolgok mélyére akarok tekinteni, jó lesz az ügyben érintett valamennyi emberrel, kivétel nélkül szóba állni. Jó-jó, de ezt a luxust hogy engedhetem meg magamnak egy napilapnál, ahol nem azért fizetik az embert, hogy hónapokig egyetlen témát járjon körül? Ez esetben pedig legkevesebb több havi utazgatásról, jegyzőkönyvelésről és körmölésről van szó, és akkor még mindig csak a nyersanyag gyűlik össze!

E dilemmámról is vallottam akkor a rádióban:

Magam sem tudom, hogyan történt, de tény, hogy az elmúlt év decemberében - bárha csak gondolatban - hegymászó, hangzatosabb néven alpinista lett belőlem, méghozzá Bukarest kellős közepén! Ott, ahol a tenger szintjéhez viszonyított magasság alig éri el a száz métert...

Egy balesettel indult az egész, bár nem voltam tudatában semmiféle indulásnak; azzal, hogy rövid beszámolóban megírtam két gyergyószentmiklósi hegymászó ostoba halálát egy alpinista versenyen (...) azt hittem, letudtam a magam részét az ügyben; ámde úgy látszik, nem csak az ember választ témát magának, hanem olykor a téma is képes kiszemelni az embert...

Egy, decemberben kapott vádaskodó levél hatására azon kaptam magam, hogy máris javában nyomozok a baleset körülményei után... Miközben alaposan átrágom magam néhány szükséges szakmunkán, s megtudom belőlük, mi az a "trasszé", a "tendor" vagy a "perforációs szeg", továbbá mi fán terem a "bivakolás" és a "rappel" - és ezzel csupán egy kis kóstolót adtam mindabból, ami oly természetesen ül a hegymászó ajkán, azon töprengtem, milyen láthatatlan erő tartja fogva ezeket a különben derék mindennapi embereket (...), hogy rendszeresen kivonuljanak a nagyvárosból s nyaktörő helyzetekben tegyék próbára ügyességüket, türelmüket, fizikai erejüket, az esetek nagy többségében pusztán a mászás örömével és sikerélményével maradva...

A kikérdezések során eljutottam egy fiatal hegymászóhoz, aki már-már a sportág hivatásos megszállottja, a testnevelési főiskola végzettje, államvizsga dolgozatát az alpinizmusból írta, így magyarázta hegymászó bizonyítványát:

- Nekünk, alpinistáknak a hegy valamiféle egyensúlyi állapot az életünkben. Különös kettősségben élünk, két pólus között. Egyiken ott az alföldi nagyváros zaja, a másikon a néma küzdelem a heggyel, a magassággal. Hihetetlenül erősíti az önbizalmat. Egy idő után alig várom, hogy elindulhassak, otthagyjam a városi rohanást, s elvonulhassak a csöndbe, a nyugalomba, ahol magamra vagyok utalva, csakis a saját tudásomra, erőmre támaszkodhatok. Csodálatos érzés... Aztán, körülbelül két hét múlva, amikor már erősen vakarózom a több rétegű, le nem vetett hegyi öltözék alatt, s veszettül vágyok egy jó fürdőre, hazajövök, s minden apróságra sokkal jobban odafigyelek, teljesebb az örömöm...

Egy másik alpinista azt hangsúlyozta, hogy számára a vonzerő annyiban áll: "együttműködhetek klassz emberekkel"...

*

A kivizsgálásban meglepő módon nagy segítségemre volt az Előre főszerkesztője, aki megértette teljességre törekvő szándékomat (bár ebben előtte kételkedtem), s lehetővé tette, hogy oda és annyi időre utazzak el, amennyire szükségét vélem. Ennek fejében, a lap vasárnapi melléklete számára egy olyan riportot kellett letennem az asztalra, amelyben maximálisan elmondom mindazt, amit az ügy kapcsán erkölcsi tanulságnak érzek, de vigyázok arra, hogy ne borzoljak helyi politikai érdekeket. Mivel az írás iszonyúan nagyra és kellően didaktikusra sikerült (fél újságoldal az akkor divatozó lepedőből!), több héten át várakozott a szélcsöndes közéleti időkre, amikor egy-egy hivatalos pártvezési látogatás nem borzolta az újságírás vizeit. 

A riport megjelenése  utáni reggel, 1984. február 15-én felhívtam dr. Balázs Sándor közgazdászt Csíkszeredában, aki akkor a megyei szakszervezeti elnök volt, s személyesen felelt a sporttevékenységért, így próbáltam letapogatni a riport hivatalos fogadtatását. 

- Éppen tegnap érkezett meg - mondta -, s azt kell mondanom, hogy helyesen van megírva. Körülbelül ez az, ami fedi a valóságot.

Én erre megnyugtattam, hogy a könyvet sem felejtem el megírni, s abban is nagyjából a javítás, az erkölcsi tisztulás szándéka vezetne. Mire kölcsönösen megköszöntük egymásnak a közreműködést; ő úgy érezte, hogy én segítettem neki, én meg úgy, hogy ő tette velem ugyanezt. Bárhogyan is volt, tulajdonképpen egyikünk sem tévedett...

*

A bozót

1983. november 8-i számunkban Hegyek és titkok címmel jegyzetem jelent meg három hegymászó fiatalember — akik, mint később kiderült, csak ketten vannak, a harmadik időközben szerencsésen túlélte az eseményeket — tragikus pusztulásáról egy hivatalos alpinista versenyen; a kritikus napon sarki légtömegek törtek be az ország fölé váratlan gyorsasággal, s a magashegyi körülmények között lehűlt időtől meglepett sportolók egy része kényszerűségből odafent éjszakázott; másnap reggelre két fiatalembernek már csak a holtteste hevert a borókabokrok között... Akkor, a még friss esemény nyomasztó árnyékában így fogalmaztam: ,,...A szakvizsgálat azóta minden kétséget kizáróan megállapíthatta a baleset körülményeit. Bár egyáltalán nincs könnyű dolga: a hegyek rendszerint makacsul óvják titkaikat. Ettől függetlenül, működik bennünk a dolgok mielőbbi helyrerakásának, a hozzánk szóló tanulságok megfogalmazásának ösztönös kényszere, s különös kérdéseket diktál..."

Akkor még csak nem is sejthettem, hogy kurta jegyzetemmel hamarosan különös események  részesévé válok.

2.

December elején aztán vaskos boríték érkezett címemre, s benne egy hivatalos jelentés, amit az illetékes vizsgálóbizottság állított össze a két hegymászó pusztulásának körülményeiről és okairól. A feladó, a bizottság egyik tagja, külön levélben mutatkozott be: hosszú ideje foglalkozik hegymászással, sok éven át edzősködött is, ám tevékenysége alatt ilyen lelkiismeretlenséggel még nem találkozott; attól tart, hogy a megyei testnevelési és sporttanács a tények súlyosságára való tekintettel nem mer majd dönteni és a fővárosi csúcsszervre — a Román Turista-Alpinista Szövetségre  —-  próbál   hárítani...

A levelet olvasva, furcsamód mindegyre Karinthy Frigyes Előszó című versének foszlányai zsongtak a fejemben: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek. / / Próbáltarn súgni, szájon és fülön, / Mindnyájatoknak, egyenként, külön..."

Majd, pillanatnyi sürgős munkámat félretéve együltömben, lélegzetvisszafojtva hajszoltam át magam a terjedelmes jelentésen. Elejétől a végéig úgy tűnt, regényt olvasok valójában, annyira logikusnak, világosnak és helyénvalónak mutatkozott valamennyi  részlet...

Észrevétlenül kerültem az ügy bozótjába; egyszer csak arra ébredtem, hogy magamnak is kiutat kell találnom a kérdés-szövevényből, amely látszólag nem vitt semerre, csak a hogyan történhetett? kínos, sokszori visszajátszását járta körül, minduntalan   önmagába  záródva. Ezért nem is ecsetelem bő részletességgel a hegyen történteket, nem idézem föl percről percre, óráról órára ama kritikus napot, majd a rákövetkező reggelt, amelynek látszólag jelentéktelen, prózai eseményei egyre törvényszerűbben taszították a két hegymászót az életveszélybe, majd a biztos pusztulásba. Tudom: a riport ezzel sokat veszít olvasmányosságából, „pikantériájából", és számos olvasóinak okozok vele csalódást, mégis vállalom a kockázatot; sokkal közérdekűbbneik vélem az esemény után történteket, hogy a továbbiakban rájuk összpontosítsak.

3.

Az aggodalmaskodó levélíró, aki a baleset részleteibe beavatott bennünket, tulajdonképpen annak a hegymászó szakosztálynak az egykori edzője — a könnyebbség miatt ezután Régi Edzőnek nevezzük, arnelyben nemrég a két szerencsétlenül járt alpinista is tevékenykedett. Pár éve adta át a váltóbotot a jelenlegi edzőnek, akit most, a baleset után a leghatározottabban a  bajok fő forrásának tart.

Fiatal Edző ezzel szemben azt állítja, hogy a kettejük közötti ellentét (ellenségeskedés?) már a baleset előtt is fennállt, s Régi Edző nem tett mást, mint kihasználta a „szerencsés" alkalmat, hogy jókorát üthessen rajta, az utódon, úgy irányítva a kivizsgálást, úgy ferdítve el, esetleg túlhangsúlyozva bizonyos tényeket, hogy az árnyék nagyja lehetőleg az ő alakjára, szerepére hulljon.

Ami nem is volt különösen nehéz dolog, hiszen Fiatal Edző személyesen utazott fiaival a versenyre, s elölmászóként maga is megtett azon a napon egy nehéz trasszét a későbbi bajbakerültek szomszédságában, alkalma lett volna — ezen túl: erkölcsi-szakmai kötelessége — a legapróbb részletig ellenőrizni csapatai felszereltségét, pillanatnyi állapotát... Amikor a fiúk távolmaradása miatt igazán aggódni kezdett, már sötét este lett, de még akkor is azzal nyugtatta magát és környezetét, hogy sportolóit olyan ember kezére bízta, aki több ízben járt már a környéken, ismeri a visszavonulás lehetőségeit, s ha netán valami baj történne, biztosan kivezeti a többieiket belőle. Véleményét osztotta a szervező bizottság vezetője, aki ugyan maga is elrendelhette volna azonnali mentőexpedíció szervezését, de mert Fiatal Edző nem fogalmazott meg erre vonatkozó határozott, félreérthetetlen kérést, ezért úgy gondolta, hogy a  hegygerincről való lejövetel semmilyen különösebb problémát nem okozhat, a távolmaradást annak tudták be, hogy a fiúk a tetőn félóra járásra levő menedékház, vagy a szintén közeli reléállomás felé vették útjukat. Mindenki a másiktól várta hát a kezdeményezést, s a rögtönzött mentőexpedíció már csak a hajnali órákban indult útnak. Ez megpecsételte a fiúk sorsát; igaz, egyikük még az esti órákban meghalt, de a másikból csak hajnalban szállt el az élet; amikor a bozótban rátaláltak, úgy ült ott összegörnyedve — először azt is hitték, hogy csak egy hátizsák —,  s még nem volt megmerevedve.

A mentőcsapat vezetője — civilben egyetemi hallgató, s bíráskodni érkezett a versenyre — döbbenten tapasztalta, milyen könnyen öltözöttek voltak az áldozatok; annak ellenére, hogy az előző nap melegnek indult; ősz volt már s a levegő páratelt, gondolni lehetett arra, hogy kétezer méteren felül az időjárás egyik percről a másikra megváltozhat. A mászóútban tönkreázott fiúknak nem volt száraz tartaléköltözéke — ami volt, az is lent maradt, a mászóút bemenetele előtt, a hátizsákokban, az élelemmel és a kötelező egészségügyi táskával együtt —, s a jeges szél, majd az éjszakai —10°C körüli hőmérséklet - a pánikkal s egyéb szubjektív tényezőkkel megtetézve — elvégezték  a   magukét...

Mindezeket meg lehetett volna előzni — vallják a tapasztalt hegymászók, akik nem voltak ugyan jelen a versenyen, de mélységesen átérezték a két alpinista halálának tragikumát —, ha az edzők, a versenybírók, a szervezők részéről igényesebb az ellenőrzés... Ha a bajbajutott sportolók nem oszlanak két csapatra, azzal az elképzeléssel, hogy 3,  jó erőben lévő alpinista, élükön az utat ismerővel segítségért siet, s aztán negyven méter múlva a havazás miatt elveszítsék az ösvényt, órákig botorkáljanak körbe-körbe, míg elhatározzák, hogy helyben töltik el az éjszakát, s nagy nehezen tüzet raknak, sorsukra hagyva feljebb maradt, gyengébb társaikat... Ha a 6 eltévedt ember nem lefelé indul, hanem a tetőn át a menedékházba igyekszik... Ha a kritikus pillanatban valamennyiük kötelét összeerősítik,  így 240 méter kötéllel, biztosítással behunyt szemmel is leértek volna az erdő szélére, ahonnan sétálva elérik a verseny főhadiszállását...

Ha... ha... ha... Vesztett csata után mindig sok a bölcs, a megfontolt vélemény, éppen csak az események viszzafordíthatatlanok.

Fiatal Edző, aki tulajdonképpen legjobb barátait veszítette el a felháborítóan ostoba balesetben, és az első hetekben, hónapokban jóformán aludni is alig tudott az önvád vissza-visszatérő marcangolása miatt, azzal magyarázta mulasztását, hogy a versenyen résztvevők szinte mindegyike ugyanígy póruljárhatott volna,  hiszen bevett szokás félvállról kezelni a tartalékruhák, az elsősegély csomag és az élelem kérdését, mert mindez plusz terhet jelent az alpinistának a mászóútban; az volt akkor is az általános hangulat, hogy nosza, másszunk egyet, összeszedünk vele bizonyos számú pontokat, s aztán fütyörészve legyalogolunk a völgybe... Sajnos, az általános könnyelműség ténye nem menti edzőnk mulasztásait és nem hatálytalanítja beosztásából fakadó elemi felelősségét Az tehát, hogy egyéb hibatényezők mellett a megyei sportszervek az edzői óvatlanság fölött is szentenciát mondanak, alapjában véve természetes és szükségszerű lépés.

Nem is ez bántotta igazán Fiatal Edzőt.

„Én is hibáztam, rendben van, büntessenek meg, de felháborít, hogy ezzel tulajdonképpen az elődöm mesterkedéseire is rábólintanak, aki jót nevet a markába, hogy milyen szépen sikerült elintéznie engem..."

4.

Régi Edző és Fiatal Edző személyes konfliktusáról elég sokan tudtak, s bizony, vásári kíváncsisággal figyelték, mi lesz az egész vizsgálatból, amelynek során az egyik „ellenfé1" hivatalosan is a másik vizsgálóbiztosává minősült.  

A gyászoló sportegyesület elnöke, aki harmadiknak szintén helyet kapott a bizottságban, személyesen nagyon megütközött, amikor hírét vette, hogy az milyen megbizatást kapott s vállalt el.

„Én a helyében szépen visszautasítottam volna a felhatalmazást, amit ő szerintem meg se próbált. Nem tudom elhinni, hogy kényszeríthette volna rá valaki. Ezért értettem egyet azzal, küldenénk átiratot a sporttanácshoz, amelyben kérjük Régi Edző kiemelését a vizsgálóbizottságból. Amiért képtelen elfogulatlanul szemlélni és megítélni az egyesületünkben, a hegymászó szakosztályban uralkodó hangulatot, s a bizottságban játszott szerepe igen könnyen félreérthetővé válik..."

A jelentés, amely tulajdonképpen két alpinista szakember több heti munkája, a maga apróbb-nagyobb szépséghibáit leszámítva, elfogulatlannak mondható. Csakhogy Régi Edző nem állt meg a rábízott (?) feladat elvégzésénél: kötelességének érezte külön beadványban elmondani véleményét utódja mulasztásairól; szerinte a baleset nem véletlen, hanem sorozatos edzői tévedések és hibás szakosztályvezetés egyenes következménye. Néhány — jobbára vitatható — korábbi esemény értelmezése után a beadvány szerzője önmagát is szemrehányásokkal illeti, amiért látta ugyan, hogy az áltála otthagyott szakosztály törvényszerűen sodródik a tragikus baleset felé, mégsem tett többet a megelőzéséért. Egyben tagadja a kettejük között feszülő személyes ellentétet, majd mintegy végszóra kijelenti, hogy Fiatal Edző mind sportolói, mind edzői tevékenysége állandó balesetveszélyt jelentett és jelenteni is fog mindaddig, amíg a sportág irányításáért felelős szervek erre alkalmat nyújtanak neki...

Ravasz fegyver ez, akár a fűrészélű szurony vagy a dum-dum-golyó; a szakember próféciáival ugyanis bajos vitába szállni. Ezért nem térünk ki részletesen érveire sem, miszerint a szakosztályból az utóbbi két év során kiváló — esetenként: kizárt — tapasztaltabb hegymászók (még Régi Edző tanítványai, akik jobbára fegyelmi okokból kerültek személyes összetűzésbe Fiatal Edzővel) hiánya, ugyanakkor nagyszámú kezdő és ifjúsági alpinista bevonása a tevékenységbe a tapasztaltabbak jelenléte nélkül, a sportolói kategóriák gyorsított iramú odaítélése egyenes feltételei voltak a balesetnek; egy ilyen állítás igazolása nagyszabású elemzést feltételez, de még akkor is jócskán megoszlanak a szakvélemények. Nem feladatunk hát e kérdésben véleményt mondani, s nem is lennénk rá illetékesek. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy Régi Edző e véleményével nem csupán a megyei testnevelési és sporttanácsot kívánta „meggondolkoztatni", hanem — többszörös biztosítással — több lapnak, barátjának szétküldte, a vizsgálóbizottsági jelentés szövegével együtt. A jóbarát pedig egy alpinista rendezvényen, jócskán beszeszelt állapotban, eldicsekedett az asztaltársaságnak, hogy milyen jól tájékozott a baleset ügyében, elegánsan körbeadogatta a jelentést s a hozzá intézett leveleket, miközben Fiatal Edző történetesen jelenlévő ismerősei az eset után azonnal figyelmeztették barátjukat Régi Edző nem éppen  tiszta szándékairól.

Ekkor tört ki kettejük között az igazi háborúság, függetlenül attól, hogy egyikük-másikuk milyen mezbe próbálja azt öltöztetni.

5.

Fiatal Edző hallani se akar a békülésről. Régi Edző úgyszintén „fölöslegesnek" vél minden közeledési kísérletet. Pedig olyan szakmai problémák, kételyek, tisztázni való helyzetek kerültek napirendre az illető vidéki város alpinista társadalmában, amiket személyesen csakis ők tudnának kibogozni; nem beadványokkal, nem egymás ellen gyűjtött különféle terhelő „bizonyítékokkal", nem másod- és harmadkézből visszahallott megjegyzésekkel, véleményekkel és üzenetekkel, s főként nem a helyi hegymászóélet létének veszélyeztetésével. Mert jelenleg az alpinisták kért táborra szakadva csatáznak; az egyik a  Régi  Edző köré csoportosul, s jobbára  a Fiatal  Edzővel való összetűzések miatt kilépett vagy eltávolított  hegymászókból áll; a másik oldalon a  jelenlegi szakosztály magja, Fiatal Edző közvetlen munkatársai  s mindazok  sorakoznak,  akiket  felháborított Régi Edző igazságtevő buzgalma. A legfiatalabbak viszont, akik  éppen csak belekóstoltak a  hegymászás  örömeibe, értetlenül  s kissé elanyátlanodva szemlélik a perpatvart, s nem tudják, kinek adjanak  igazat. Jóllehet, kissé  szigorúnak,  ,,személyeskedőnek" vélik Fiatal   Edző viselkedését a sportolókkal szemben, egyúttal  imponál nekik a kiugrott —  különben  tehetséges  —   alpinisták  nagylegénykedése, amivel minden adódó alkalmat felhasználtak, hogy szembeszálljanak  az edzői tekintéllyel. De vajon  kártékony-e a  túlzott szigorúság  az  alpinizmusban?  Fölösleges  buzgólkodás-e  szembeszállni a még  kiforratlan fiatalok között   olykor fejét felütő  fegyelmezetlenséggel, a jobbára  ellenőrizhetetlen, de tényszerű  és ismételt poharazgatásokkal? Vajon, aki nem ismeri a mértéket, a fegyelmet, lehet-e igazán jó alpinista; megérdemli-e, hogy  hivatásos hegymászó legyen? És egyáltalán, milyen szabály írja  elő azt, hogy  egy  hegymászó  edzőnek jobban kell másznia a gondjaira bízott  sportolóknál   —   amiként azt egyesek Fiatal Edző szemére hányják?

Amerre csak érdeklődtem, ilyen és ehhez hasonló edzői „balfogásokat" róttak fel a különben testnevelő tanári képesítésű fiatal embernek, aki egyetemista korában jegyezte el magát az alpinizmussal. Valószínű, Fiatal Edzőnek a közeljövőben jobban oda kell figyelnie a munkáját ért építő bírálatokra, véleményekre, s lényegesen változtatnia kell edzési koncepcióján, tökéletesítenie kell eszközeit, rugalmasabbá kell válnia a sportolókkal való emberi-nevelői kapcsolataiban. Senki sem hiba nélkül való, hát még, ha pályájának csupán a kezdetén tart; annak idején Régi Edző se volt csalhatatlan, mint ahogyan ma sem az (egybehangzó vélemények szerint a gyakori poharazgatások semmiképpen nem válnak az előnyére), mert lám, elkerülte a figyelmét, hogy sokkal könnyebb kívülről véleményt mondani, utasítgatni, jósolgatni és óva inteni, mint cselekedni azért, hogy az esetleges hibák, balfogások eltűnjenek a helyi hegymászó szakosztály életéből, tevékenységéből. A totális felelősség logikáját nem lehet egyetlen emberre  büntetlenül ráhúzni, mert az könyörtelenül visszamutat arra, aki megpróbálja a közvéleményt kijátszani.

6.

A baleset, majd a nyomában fellángolt háborúság a helyi ott dolgozó — nem szakértő — emberekben azt a meggyőződést kezdték táplálni, hogy ha ennyi fölösleges bonyodalommal és kínos viszálykodássa1 jár ez az egész alpinizmus, akkor a legjobb lemondani róla, mert gond amúgy is van elég az életben, ráadásul a hegymászás nem kimondottan a tömegek sportja, közönsége sincsen, maroknyi megszállott ember űzi, hogy kiélje kalandvágyát, küzdőszellemét... Persze, akik így gondolkoznak a hegymászásról, azok véleményükben jobbára a helyi eseményekből indulnak ki, s makacsul ahhoz térnek vissza, és hogy ez így van, ezért szinte kizárólag a helyi hegymászó mozgalom a felelős. Az alpinistáknak kellene ugyanis elsősorban bebizonyítaniuk, hogy a hegymászás valódi szellemének semmi köze a felelősség előli rmegfutáshoz, a torzsalkodáshoz, az alantas emberi indulatok felszításához, ellenkezőleg: az alpinizmus a legnemesebb emberi együttműködés, a másokért érzett önzetlen felelősségérzet sajátos megnyilvánulási területe, amely minden szempontból teljes, egészséges embereket követel. Harcuk az alpinistáknak csakis a heggyel, a természet erőivel lehet: egymás elleni személyes áskálódásuk nem fér össze a hegymászó etikával.

Alexandru Floricioiu, a hazai alpinizrnus egyik elismert tekintélye — különben érdemes sportmester és érdemes edző — a következőképpen vélekedett a baleset utáni egészségtelen hangulatról:

„Mindenképpen le kell csendesíteni a kedélyeket. A viszály beárnyékolja mindazt, ami a hegymászók között összetartó erőként létezik. Ha a vádaskodás így folytatódik tovább, sose fogják megérteni egymást. Akárcsak bármely területén az életnek, az egység itt is létfontosságú. Minden azon múlik, hogyan bánunk az emberekkel. Az rnég nem bűn, hogy különbözik az álláspontunk. De emiatt nem kell mindenáron bűnözőkre vadásznunk magunk között. Ugyanakkor arra is vigyázni kell, hogy egy ilyen eset után ne csupán egy egyszerű technikai problémában  történjen  kiigazítás."

7.

Minél több emberrel beszélgettem az ügyről, s minél több oldalát világították meg a baleset háterének, annál erősebbé vált az az érzésem, hogy áthatolhatatlan bozótba tévedtem; tények, adatok, érvek, tapasztalatok, személyes élmények, vallomások indázó szövevénye vesz körül; járható utat vágni benne nem tartozik a könnyű feladatok közé.

Gondolatban a tragikus sorsú hegymászók példája lebeg a szemem előtt, akik ama rossz emlékezetű, téliesre forduló őszi napon kétségbeesetten keresték a völgybe vezető ösvényt, majd végül a küzdelmet feladva, a borókabokrok között végezték; túl korán behódoltak a hegynek, amely erősebbnek bizonyult náluk. Azon töprengek, vajon mit tettem volna a helyükben, majd rendre azok helyében, akik segítségért indultak, de csak saját mentésüket tudták nyélbe ütni; mindazok helyében, akiknek lehetőségük volt megmenteni őket, a körülmények játéka folytán viszont mégse tették meg. Próbálom egyben Régi Edző szemével nézni a világot, aki azzal, hogy pár évvel korábban megvált csapatától, akaratlanul is eltávolodott a hegymászás mindennapi gondjaitól, s gazdag tapasztalata ellenére a pálya szélére szorult. Majd Fiatal Edző helyébe képzelem magam, aki azóta is két tűz között van — egyrészt nyomasztják fejére olvasott mulasztásai és hibái, másrészt jóhiszeműségét és emberi méltóságát sértik a személye ellen irányított sportszerűtlen manőverek.

„Nem adok hat hónapot, s újabb súlyos baleset történik, ha fiatal barátunk edző marad" — hajtogatta legutolsó beszélgetésünk alkamával is Régi Edző.

Igaza lenne? Vagy csak blöfföl?

Szavaiból túlfűtött szenvedély sugárzik.

Igen, a vizsgálat megtörtént. A jelentés elkészült. De vajon mindannyian a megfelelő tanulsággal  maradtunk?

Bozótban érzem magam. A számomra ismeretlen hegymászók alakja időnként felrémlik álmaimban. Hasonló bozótba került egy sereg fiatal hegymászó, számos szülő, bozótba jutottak az alpinizmus biztonságáért felelős tényezők. És akkor az, aki tapasztalata és tudása révén maga is segíthetne kijutni a kutyaszorítóból, félvállról veti oda nekünk: „Nagy bajban vagytok!"

A rémálmok semmire se jók. Olyan tanulság szükséges helyettük, ami a holnapi tettek tisztaságát biztosítja. Javasolom hát, amíg nem késő: kerüljük el, amit annak idején a hat eltévedt alpinista vétett; ne bontsunk kötelet, s az egymás iránti jószándék és összetartás jegyében biztosan célhoz érünk.

Cseke  Gábor

U. i. Az elpusztultak iránti kegyelet és tapintat okán tekintettünk el nevektől, helyszíntől. De akinek inge, az csak vegye  magára...

(Megjelent 1984. február 14-én, a bukaresti Előrében)

*

Pár hónappal a fenti riport megjelenése után, A Hét munkatársa, Adonyi Nagy Mária keresett meg azzal, hogy Könyvbarát mellékletük friss számába szeretné, ha nyilatkoznék egy korábban megjelent regényemről (Bármely rendelést vállalok) és verseskötetemről (Az ítélet születése). Utolsó kérdésével viszont a még csak tervezett tényregény állapotáról érdeklődött: miről szól majd, mikor fog megjelenni. Ködös választ adtam, mert kifejtettem, hogy nem szeretek terveimről beszélni, amíg be nem fejeztem az illető munkát és át nem adtam a kiadónak. De hogy mégis mondjak valamit, ezzel bújtam ki:

- A készülő könyvről, amelynek még a végső műfaját sem tisztáztam végérvényesen, egyelőre annyit, hogy a benne lejátszódó események egy tragikus kimenetelű, kettős alpinista baleset körül forognak, amelynek híre utaztamban jutott el hozzám, de amikor az ügy mind tátongóbb mélységei előtt álltam, már nem volt menekvésem. Több mmint húsz évi újságírás közben számtalan riporttémám volt, de csak erről az ügyről éreztem, igazán, hogy könyvbe kívánkozik. Jelen pillanatban még tart a tájékozódás, az adatgyűjtés, a nyersanyag mostanig mintegy négyszáz sűrűn gépelt lapot tesz ki. Címe is van már: A bozót.

* 

Tulajdonképpen kétszer írtam meg a könyvet. 

Egyszer, amikor majd minden létező dokumentumot belegyúrtam, mert úgy éreztem, hogy mindennek jelentéses fontossága van. A kiadói szerkesztő - lektornak hívták, ki tudja, miért? - tapintatosan, de határozottan figyelmeztetett: a kevesebb itt több lenne, mert az olvasó a lényegre összpontosíthatna. Akkor egy kissé zokon vettem a véleményét, de nem volt mit tenni. Hamarosan szívbillentyű-gyulladással kórházba kerültem, s több heti kényszerpihenőm egyre unalmasabbá váló perceiben fogtam és újraírtam - illetve meghúztam - a regény első változatát. Mindenben igazat adtam a szerkesztőnek. 

A végső csíszolást aztán Domokos Géza felesége, Éva hajtotta rajta végre, neki köszönhetem, hogy nyelvileg is pontosabb és hajlékonyabb lett a meglehetősen dokumentumszerű szöveg.

Amikor megjelent, úgy éreztem, egyik legsikerültebb művemet tartom a kezemben. Az olvasók és a kritikusok visszajelzései ugyanerről árulkodtak.

Itt egy  nemvárt, máig őrzött olvasói levél:

"Tisztelt Szerkesztő Úr!

(1991-ben voltunk már, urazhattunk bátran ... Cs. G.)

Először is kívánok Önnek és családjának eredményekben gazdag boldog új évet. Most már gondolom, illene bemutatkoznom. A nevem Horváth Béla Csaba, 25 éves vagyok, foglalkozásom villanyszerelő. A szabad időmben olvasok, zenét hallgatok, és szeretek kirándulni, főleg a hegyekbe.

Az ügy, amelyben önnek írok, A bozót c. könyvvel kapcsolatos, amellyel akkor találkoztam először, amikor az 1986-os Előre Naptárban megjelent Egy készülő könyv kezdő fejezetei alcímmel. A téma nagyon érdekelt, mert már általános iskolás korom óta szerettem a földrajzot és minden vele kapcsolatost, szívesen olvastam útikönyveket, expedíciós beszámolókat, majd térképeken tanulmányoztam a leírt útvonalakat.

Tehát A bozót felkeltette az érdeklődésemet, alig vártam, hogy megjelenjen, de az majd csak két évre rá történt, mikor már szinte lemondtam róla, mert addig hasztalan jártam a könyvesboltokat.

Elolvastam egyszer, s utána még néhányszor, egyes részleteket már kívülről ismerek, A bozót a kedvenc könyvem lett, és egy idő után olyan érzésem támadt, hogy nekem látni kell azt a helyet, ahol az események lejátszódtak.

Tavaly szeptemberben, a szabadságom idején egyik barárommal elutaztunk Busténybe. Reggel érkeztünk, és én rögtön az Alpin menedékház után érdeklődtem. Az oda vezető út pontosan olyan, ahogy ön A bozótban leírta: patakparton halad, váratlan kanyarokkal és kisebb kaptatókkal.

A menedékház mellett van egy tábla, amelyen fel vannak tüntetve az onnan induló turistaösvények és a jelzések.

Én persze, életemben először jártam ott, de nem kérdezősködtem a Coştila kunyhó felől, hanem elindultunk a Pichetul Roşu-Mălăieşti-hez vezető vezető ösvényen, amely a Plaiul Coştilei-en megy át, és én meg voltam győződve, hogy a Coştila kunyhó ott van, és onnan majd eljutunk a bozótosig, ahol az a plakett van az elhunyt alpinisták emlékére, és talán sikerül látni a Kék-repedést is, mert a menedékháztól sikerült ugyan látni a sziklafalat és valami nagy repedésfélét is rajta, de nem vagyok benne biztos, hogy az volt-e. Mindenesetre, mi csak mentünk, az ösvényen, amelynek a jelzése piros háromszög volt, át is haladtunk valami tisztáson, ahol csak egy juhászkunyhó volt, és több órás gyaloglás után sem sikerült rátalálni a Coştila védkunyhóra. Végül visszatértünk Busténybe.

Másnap felmentünk a Babeléhez, a kötélpályán, ott nagyon klassz volt a Bucsecs platóján, de aztán elkeseredve elutaztunk Predeálra, anélkül, hogy sikerült volna látni a helyet, amiért tulajdonképpen Busténybe utaztunk.

Azóta már bánom, hogy olyan könnyen feladtuk a reményt, és arra törekszem, hogy minél többet tudjak meg a Bucsecsről. A megyei könyvtárban akad néhány könyv róla, s azokból tudtam meg, hogy tulajdonképpen jó irányban indultunk, de túlmentünk az ösvényelágazástól, ahonnan az említett piros háromszöges ösvényről indul egy ösvény a Coştila kunyhóhoz, amelynek kék csík a jelzése.

Láttam fényképen a Coştila kunyhót Nicolae Baticu: Amintirile unui alpinist c. könyvében, valamint a Kék-repedést is a Bucegi, Turism-Alpinism c. könyvben. Alig várom a nyarat, hogy újra elmehessek Busténybe és eljussak a rég vágyott helyre.

Engem szinte minden érdekel A bozót-tal kapcsolatban, az is, hogy honnan származtak a hegymászók, de nem tudtam elképzelni, hogy hol van Gyopárhida, Sátéújhely. Gondoltam, nem tudom a nevüket románul, mert az ország térképén csak Kovászna megyében akadtam egy Breţcu nevű helységre, ami lehet, hogy Bérckeve. Mindenesetre, a helységek csak Maros, de inkább Kovászna vagy Hargita megyében vannak.

Olvastam Walter Kargel Trasee alpine în Carpaţi c. könyvét, és a Békás-szorosban lévő mászóutak leírásánál feltűnt, hogy az ön könyvében már találkoztam néhány elnevezéssel, mint pl. Hadsereg útja, Pokol-tornáca, Őrtorony, Művész-repedés, valamint a Szurduk, amely a Gyilkos-tónál van.

Ebből aztán, ha jól következtetek, rájöttem, hogy Gyopárhida nem lehet más, mint Gyergyó, mivel hogy az esik közel a Békási-szoroshoz, ahol a magyar anyanyelvű hegymászók lehetnek.

Ugyancsak ebből a könyvből jöttem rá, hogy ön  (gondolom, a botrány elkerülése miatt, mivelhogy A bozót egy oknyomozó riportkönyv) egyes, vagy talán az összes szereplő személynek fedi a valódi nevét. Ön utal is ilyen dologra az Előre naptárban megjelent fejezetek legelején, ami viszont a könyvben már nincs benne.

A Walter Kargel könyvében le van írva a Reménység-út téli első megmászóinak a neve, a Nadia Mihuţ Enescu-Valentin Enescu páros valójában Emil Coliban és Taina Duţescu Coliban. Erre lehet következtetni az őáltaluk írt Áldozat Himalájának c. beszámolójából, amely az Előre Naptár 1987-es kiadásában jelent meg, s amiből arra is rá lehet jönni, hogy A bozótban szereplő Constantin Croitoru a fővárosi vasutas klub edzője, igazi nevén Cornel Coman, aki szintén részt vett a Himalája expedíción.

Félre ne értse Szerkesztő Úr a dolgot, mindezek engem nem zavarnak, nagy tisztelője vagyok önnek A bozót remek könyv, különben megvásároltam már az ön újabb, Álruhában c. könyvét, amelyik szintén nagyon érdekes számomra.

Sokáig töprengtem, írjak-e önnek vagy sem, mégis úgy döntöttem, hogy írok, mivel nagyon érdekelnek az újabb fejlemények A bozóttal kapcsolatban (ha vannak), meg az is, hogy sikerült-e önnek azóta eljutnia a tragédia színhelyére, avagy lemondott róla...

Elnézést kérek a helyesírási hibákért, meg a fogalmazásért, de én román szakon jártam iskolában.

Tisztelettel: Horváth Béla Csaba, Lázári, Szatmár megye.

1991. január 10."

Körülbelül két hónapra rá írtam meg válaszomat Lázáriba, megköszönve az érdeklődést, elmagyarázva a szerzői rejtjelezés okát és kulisszatitkait, meg azt is, hogy magam sem jutottam fel ama misztikus helyre.

S ahogy magamat figyelem, immár nem jutok fel soha...

Csíkszereda, 2008. október 

Illusztráció: ama híres-nevezetes Kék-repedés. Az első kiadásban nem volt benne, most remélhetőleg benne lesz...