Álom a karosszékben (Csiki László)

2000-ben, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum újbóli megnyitásakor neves fotográfusokat kértek fel, hogy az ott megjelent írókat fényképezzék, amint helyet foglalnak Ottlik Géza karosszékében. Fejér Gábor akkor készült  írófotóival aztán részt vett az Év fotói 2000 rendezvényén, ott volt látható ez a már-már szürrealista Csiki László portré is, amint költőnk átadja magát valami transzcendentális lebegésnek, mintha már nem is volna közöttünk, a teljes megbékélés üdvözítő mosolyával az ábrázatán.

Boldog volt vajon abban a pillanatban? A képen úgy látszik, hogy igen. Bár meglehet, hogy a helyzethez illően kissé megjátszotta magát. És még el kellett telnie nyolc kemény évnek, hogy valóságosan is megszabaduljon földi kötelmeitől. Kenéz Feri szólt át tegnap a világháló pókos zegzugain, hogy csütörtökön, október 2-án este Csiki Laci gyomorvérzésben elhunyt. Szerdán lett volna új könyvének, az Ajakírnak a bemutatója az Irók Boltjában, de már nem tudott elmenni, mondták, hogy beteg. Október 5-én, vagyis ma lett volna 64 éves.

Megrendülten tusakodok azóta is, hogy engem, aki közelről ismertem, vajon mennyire érint most meg a gyász, a körülöttünk ólálkodó sorsszerűség újabb merénylete, és szorongva kell észrevennem, hogy a huszadik század utolsó évtizedeiben Laci nem csak térben és időben távolodott el tőlem és mindattól, ami életünknek közös nevezője lehetett volna, hanem érzelmileg is kihűlt közöttünk a lég. Igazából a kezdeti szőke gyermeket, az öcsémnek is beillő, akaratos, tiszta szavú verselőt, a közösségi élményre szomjazó egyetemistát, majd frissen felkent tanárt, a későbbi újságírót és szerkesztőt látom mindegyre magam előtt, és ebből a körből nem tudok kilépni. 1967-ben, amikor leállamvizsgázott, feleségem szülőfalujában, Szépkenyerűszentmártonban nyaraltam, s  az asszonnyal örömmel kísértük el Lacit gyalogosan, a közeli Vicére, a dombokon át, ahová a kihelyezése szólt. Feleségem útközben lelkesen ecsetelte a helyi érdekességeket, a viceiek életformáját, szokás- és hiedelemvilágát, minden erővel azon volt, hogy bizakodást szítson Laciban, legyen ereje elvállalni ezt a bennszülöttnek isjócskán  megterhelő missziót. Mert ha Szépkenyerűszentmárton mint élettér, rossz útjai miatt, a világ végének számít, akkor mit mondhassunk Vicéről? Amelynek neve amúgy szláv eredetű: a vica szóból származik, melynek jelentése: fűzfa.

Az augusztusi kirándulásunk emlékéből hamarosan az alábbi jegyzet született.

Szükséges út

Felbőg a motor, türemkedő felhők alatt, s ő odaáll egy széles ablakhoz: ismerkedjünk az úttal. Hegyvidéken született, neki a forduló dombok, mezőségi szelíd tájak újdonságként hatnak. Mindenféle gondolatok kavarognak a fejében. Választhatott volna jobb helyet is, mint ez, amit ráírtak a papírra - az az igazság, s ahogy közeledik a keresztúthoz, egyre jobban érzi, hogy az isten háta mögé került.

Leszáll a rozsdás pléhkrisztusnál, nekiindul a poros, kavicsos útnak, két falun gyalogol keresztül, lapos aktatáskájában három zsömle, meg egy pár rosszul sült kolbász (még az állomási restiben vásárolta sietve, hogy elérhesse a hajnali vonatot), vállán átvetve viharkabát, a borostás, előreugró állkapcsán lassan kiüt a verejték. A második falu után ösvény tekereg tovább a dombon, a szérű között, odaköszön a hajlongó, sarlózó, meg kötöző asszonyoknak-embereknek, s a ritkán taposott szekérúton elnyeli a tölgyerdő árnyéka.

Délre megérkezik. Előtte a falu. Ősztől itt tanít. Összeismerkedik az agronómussal, a szabadságukat itthon töltő tanítókkal és tanárokkal, kancsó bor kerül az asztalra, faggatják: hová való, nős-e, meg tudna-e itt telepedni, mert ha a természet kegyetlen is az emberekhez, az emberek annál jobban ragaszkodnak itt egymáshoz.

"Hát akkor idevalósi vagyok" - mondja tréfásan, de a hallgatóságnak így is jólesik. Szobára-kosztra azonnal ígéret kerül. Pedig nehéz lesz, tudja ő is, nemsokára megszaporodó családja nem eresztheti el teljesen a várostól, ősztől talán még másként alakulhat a sorsa, de ezt az utat meg kellett tennie - főként önmagáért.

Mert bármi történik is szeptemberig, a reá váró emberekkel szembe kellett néznie.

Cseke Gábor

(Ifjúmunkás, 1967. augusztus 10.)

De az út nem csak számomra jelentett maradandó élményt. Egy év múlva megjelent Forrás-kötetének belső címlapján ma is ott találom a szerző kézírásos ajánlását:

"Cseke Gabi barátomnak, egy nagy szépkenyerűszentmártoni gyaloglás emlékére, azért mert szeret: Csiki László"

Ezek azok az esztendők, amelyekben valósággal kivirágzik, felfut a költészete, összeáll pályaindító kötete. Az 1967-ben megjelenő Vitorlaének antológiát lekési ugyan - pedig nyugodtan ott lehetett volna ő is a nemzedéki névsorolvasásban, hiszen első versközlésein 1965-től már túl  van -, viszont a szokásosnál is könnyebben lett belőle Forrás-szerző. Ezt pedig éppenséggel ő állítja saját magáról Gálfalvi György 1977-ben megjelent interjúkötetében (Marad a láz?). "Máig sem értem, hogy kerülhettem bele az 1968-as kiadói tervbe anélkül, hogy valakivel is tárgyaltam volna a kötetről... Amikor felfedeztem, hogy beharangozták a könyvemet, felhívtam Bodor Pált, az Irtodalmi kiadó igazgatóját, és megkérdeztem, nem történt-e tévedés. Azt válaszolta, küldjem azonnal a kéziratot. Egy hét alatt kiegészítettem életművemet 1500 sorra - ugyanis 1965-ben eldobtam addigi verseimet, s 1967 októberében postára tettem. 1968 szeptemberében jelent meg a kötet, három vers kivételével, melyek szerkesztés közben kimaradtak."

Akkor már nincsen Vicében, hanem szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön szerkeszti az újonnan létesített Megyei Tükör c. lapot. Kötetébe pedig már nem kerül be az a verse, melyet 1968 május 23-án hoz az Ifjúmunkás im melléklete (Ingázók. Vicei barátaimnak), s amelyben föld- és népközeli élményeit sűríti egyetlen kegyetlenül realisztikus vízióvá. Az Ifjúmunkás amúgy is gyakran közli verseit, s most, hogy kissé fölmelegítem a Lacihoz fűződő emlékeimet, Forrás-könyvét lapozgatva őszintén meglepődöm a nekem dedikált versciklus láttán: bizony, nem emlékeztem rá. Arra viszont igen, hogy - bizonyára, mintegy válaszként - időben szinte ugyanakkor, neki ajánlottam bukaresti létem első évében született Távolságok című ciklusom első darabját.

*

A MAGAM NYUGTATÁSA

Cseke  Gábornak

1

A számat majd kenyérrel betömöm: 

okosnak kell lennem, aki hallgat, 

s úgy győzök a kibérelt ösztönön, 

hogy ajándéknak kérem a jutalmat.

Mint más engem, majd úgy csalom magam, 

más boldogságát magamnak őrzöm, 

de mert félek, hogy az is bizonytalan, 

kérem: valaki ott is megelőzzön.

Ha kell, a gyöngeséggel érvelni fogok: 

ne kelljen, mint most, erősnek beállnom; 

a célból, mert könnyebb, csinálok okot, 

s takargatom majd a butaságom ...

Kenyeret keresek és  csalom magam: 

készülök én is a halálra: élek... 

— Mondjátok már, hogy nincsen igazam, 

s igaz sorsom gyalázza ez az ének.

2

Igazolom,  vigasztalom magam 

azzal, hogy örökké ütök máson; 

közönyük,  nyugalmuk elüldözöm, 

hogy magamban legyen maradásom.

Érvelek, de idézek is, ha kell, 

hogyha már nekem nem lehet szavam; 

szétrontom  üveggömb-csillogásom: 

— fáradásom ne legyen hasztalan ...

Mi bűnöm van, átruházom másra: 

meglátom bennük nem-akart magam: 

s erős leszek úgy is, ha legyőznek, 

mert tagadásuk vallja igazam.

Így leszek másoké; s hibátlanabb 

— ha nem velük, hát egyedül, külön

 de gyöngeségem velük bosszulom, 

de bűneiket magamon ütöm.

3

Tudjad: lelket vertél belém és hitet;

 bánjad: jót tettél velem: megaláztál... 

Mert járt-e még fedél annak, 

akinek ígéret is elég volt minden háznál — ?

Csókokat tömtél a számba s kenyeret, 

kivasaltad, mit összegyűrtek mások, 

gondomat viselted — szavam se lehet, 

— s némává tett a hallgatásod...

Önző is voltam, de nem annyira még,

 hogy tudtam volna megmaradni másnak, 

de bosszúból, mert szavuk nem volt elég, 

társul szelídültem egy hallgatásnak .. .

Csendesen élek, csókkal és kenyérrel. 

(Neked házad sem volt. Hívtál. Hát minek?) 

Hallgatásomhoz beszéd már nem ér fel: 

nem könyöröghetek: most  már építek.

*

TÁVOLSÁG-1

Csiki Lacinak

A távolság - mozdonyok sikolya,

e hajnalon

hozzád beszélek.

Fázom, kitör a nyavalya,

hogyha egy percig 

nem remélek.

Levelek buknak lábaink elé,

fejünk fölött hasad az ég,

hetyegő urak, nénikék

ránk fenekedve áhítoznak.

Mások boroznak.

A világ csupa semmiség.

A világ csupa semmiség,

nem ülhetsz nyugton,

nem nyugodhatok

- te ott, 

én itt rágom a körmöm,

riasztanak a sikolyok,

most vége,

innen másképp látszik,

eloszlik pára, köd,

a mindenség mutatóujja

minket bököd.

E hajnalon hozzád beszélek

- barát

és hazajáró lélek,

ha mélyre szállsz, én elkísérlek,

ha magasba,

elindulok feléd.

Indulj te is.

Hajlott hátamra száll

e súlyos reggel is.

*

Nagyon szeretem Csiki Lászlót, a színpadi szerzőt. Úgy érzem, darabjai ma is több odafigyelést és drámai használatot érdemelnek, hiszen a máról és problémáinkról szólnak. Emlékszem, amikor közlésre leadta az Ifjúmunkáshoz az Ártatlanok című játékát (emberekkel) három felvonásban, hátha közölhetnénk belőle részleteket. Egyetlen este, együltömben elolvastam a darabot és megkapott az a hallatlan könnyedség, amivel a lázadás, a forradalom lendületét és tisztaságát manipuláló hatalmi álnokság ezer arcát felrajzolja. Nagyon szerettem volna legalább egy jelenetet közölni a darabból, s hogy ez sikerült is, annak tudható be, hogy zengzetes előszóval, ún. beetető kritikával igyekeztem kiegyensúlyozni a szöveg nyilvánvaló élét, valósággal kimagyarázva a krumplit is a földből...

Amúgy életében több mint 25 önálló kötete és számos műfordítása látott napvilágot.

Utolsó, egyféle kimondatlan baráti búcsúnak is tekinthető találkozásunk volt 1979-ben, Kolozsváron, amikor egy fél napot töltöttem lakásán és sajtó alá rendeztük Ellenállás című verskötetemet (1980). Addig nem eresztett utamra, amíg szerinte a legutolsó vessző is a helyére nem került. Laci akkor a Kriterion szerkesztőjeként, több évi bukaresti lét után már Kolozsváron élt. Évekig próbált családjával Magyarországra költözni, de csak 1984-ben sikerült ez neki. Azutáni sorsáról hiányzanak a személyre szóló "filmkockáim".

Olvasom, hogy "temetéséről a család később intézkedik". Lám csak, milyen nagy kérdőjelek maradnak utánunk...

Csiki László költő * Fotó: Fejér Gábor