2008. október 15., szerda

Zsebregény és környéke (Oláh István)



Miből áll egy életmű

Különböző közösségi testületek, fórumok, szervek, alapítványok stb. közleményeiben gyakori egy-egy kimagaslónak ítélt emberi teljesítmény  felmutatása, díjazása. 
A Hargitai Megyenapok hagyományos velejárója immár sokadik éve, hogy a megyei önkormányzat esztendőről esztendőre számba veszi a közért tevékenykedők szép számú seregét, s testületek javaslatai közt mérlegelve igyekszik megtalálni azokat, akik emberi értékeit díjazva tulajdonképpen példát állít jelen és jövő elé. Az ilyenkor közreadott lista nem érdektelen olvasmány. Föltéve, ha figyelmesen el is olvassuk, hiszen az újság első oldalon tálalja az eseményt, a méltatást, és bár mindig akad egy kiemelten fontos díjazott, a „futottak még” szerényebb, tömbösen megbúvó lajstromát sem árt átböngészni...

… Mondom én, most, nagy okosan, miután szégyenszemre az idén elmulasztottam megtenni azt, amire másokat most jó szívvel buzdítanék.

Székelyudvarhelyen élő igen jó kenyeres pajtásom (akivel évtizedeket húztunk le együtt az újságírás önkéntes gályarabságában, hiszen bár mindennapos gyötrelem volt az örökös árral szembeni és evező nélküli evezés, amire bennünket a rendszerváltás előtti újságírás ítélt, tulajdonképpen mi magunk vittük vásárra a bőrünket) felhívott a napokban, egymás hogylétéről beszámolni egymásnak, ahogy azt időről időre tenni szoktuk. Ő egészségemről kérdez, magam a székelyudvarhelyi szárnyasegészségügyi helyzetről faggatom, szó szót követ, s valahogy kiböki, nemrég Ditróban járt, átvenni az életműdíjat...

És akkor majdnem megnyílt alattam a föld. Hiába próbáltam felidézni a Hargita Népe tíz nappal korábbi közleményét: dr. Vencser László kanonokon kívül egyik kitüntetett nevére sem emlékeztem. Mondom is Oláh István barátomnak: szégyellem az esetet, de annál melegebben szívből gratulálok.
Merem remélni: hitt nekem, még ha rosszul is eshetett részéről ennyi figyelmetlenség.
De hát ama huszadik század második felében egymásra torlódott évtizedek során, amikor a saját életművünk „kiteljesítésével” voltunk javában elfoglalva, ennél jóval súlyosabb pofonok edzették-keményítették az embert ahhoz, hogy egy efféle botlást elnézzünk egymásnak. Úgy tűnik, túlságosan is elérhető közelségből, a szemem láttára és cselekvő tanúságom mellett teljesült ki az újságíró és költő Oláh István munkássága és pályája, aki az egyetemi évei utáni rövid falusi tanárkodását leszámítva, 1968-tól, Hargita megye születésétől kezdve gyakorlatilag a napilapkészítés – előbb a Hargita, majd az Előre és az RMSZ - idegőrlő malmában, e szűkebb pátriába ágyazódva kereste az igazság kimondásának fölötte tekervényes útját. A rendszerváltás utáni másfél évtized bonyodalmas és ellentmondásos történései után, amikor a közelmúltunk továbbra sem olyan képet mutat, amilyen az a valóságban volt, hanem ahogy azt adott időben éppen beállítani szándékoznak, már-már lemondtam arról, hogy ama dicstelen és azóta sokat gyalázott pálya, amit az erdélyi magyar sajtó 1989 előtt befutott, egyáltalán díjazható lesz a ma élők szemében. Túlságosan is jól tudjuk – már ha ezt felmértük -, ki-ki hol szúrta el az irányzékot és vált a gépezet kiszolgálójává, még akkor is, ha kisebb-nagyobb részsikerrel megpróbált tenni is ellene.

Ezek után egy ilyen elismerés pozitív üzenetarról, hogy a tisztességes emberi teljesítmények minden körülmények között mérhetőek és elismerésre méltók lehetnek.

Szívem mélyén éreztem, tudtam, hogy az olyan újságíró, mint Oláh István, aki nem csak saját, félreismerhetetlen stílust teremtett az erdélyi publicisztikában – ezzel pedig nem túl sokan dicsekedhetnek -, de következetesen olyan emberi tettekre irányította az olvasók figyelmét, amelyek a megmaradás, az együttműködés, az összefogás, az értékek megbecsülése irányában hatnak, nem azzal állt ellen a maga módján az egyre nyomasztóbbá váló hatalmi gépezetnek, hogy unalmasan, lélektelenül írt, hanem hogy a korlátokat feszegetve az életközeliség, az emberek mindennapi életéhez való makacs ragaszkodás lehessen írásainak mércéje. Ez pedig akkor is erény, ha elhallgatjuk vagy nem vesszük észre. Talán nem is véletlen egybeesés, hogy épp ama esztendőben, amikor nyugalomba vonult – a sors iróniája, hogy a lap, a Romániai Magyar Szó, amelynél az utóbbi évtizedekben szolgált, már nem tudta tisztességgel elbúcsúztatni, ahogy azt korábban velünk megtette, hamarabb beadta a kulcsot -, s amikor az életműdíjat is megkapta, Oláh István leginkább annak örvendhetett, hogy tető alá hozta írói munkásságának méltán nevezhető eddigi legjobb alkotását, a Zsebregényt (az RMSZ-Színkép és a Hargita Népe olvasói számos részlet erejéig már belekóstolhattak), e ritka szűkszavúsággal, sok-sok áttétellel és szellemi játékkal összerakott, megkomponált, látszólag a világ szétesettségét leképező, ám annak szorongató egységét és egymásrautaltságát sugalló szemlélet nagy kirakósát, amely mégis elfér egy zsebben, és tőlünk függ, hogy milyen sorrendben és olvasatban tekintjük azt az erdélyi lét és nemlét sorstükrének, filozófiájának, keserű önvizsgálatának és illúziótépázó józanságának. Tudom, hogy az életmű-díj Oláh István számára inkább amolyan elismerése annak, hogy marosvásárhelyi létére az őt befogadó régió elismerte idetartozását, megbecsülését. De azt is sejtem, hogy számára még nagyobb öröm lenne, ha Zsebregénye mihamarább napvilágot látna, és széltében-hosszában olvasnák – ha nem másért, hát azért, hogy vitatkozhassanak vele.

Mert egy életmű sosem a mögöttünk húzódó árnyékot, hanem az előttünk kivetített fényt jelenti.

(Hargita Népe, 2006)

*

Kéziratban őrzök egy kései Oláh-verset, amit nekem kellett eljuttatnom annak idején a Romániai Magyar Szó Színkép mellékletéhez. Hogy miért? Pista tollal meg géppel írta kéziratait. De tudta, hogy a jövő a számítógépes, digitális szövegeké, azon egyszerű oknál foigva, hogy villámgyorsan ott vannak a célban, közléshelyzetben.

Ezért aztán az utóbbi években úgy jártunk el, hogy elküldte nekem postán, Udvarhelyről Csíkszeredába a verseit, írásait, azt szépen beolvastam a számítógépbe, s máris küldtem tovább a szerkesztő Szonda Szabolcsnak, megszerkesztve, kiadjusztálva, immár közléskészen, villanypostán.

Hanem ezzel meg még néhány verssel már nem működött az addigi képlet, mert az RMSZ hirtelen megszűnt. A hagyományt folytató ÚMSZ Színkép-e már nem vállalta fel nagy lélegzetű irodalmi alkotások közlését. Itt maradtam hát a versekkel a fiókomban. Próbáltam ide-oda beküldeni, de a terjedelem mindenütt zavaró körülménynek bizonyult. Itt szerencsére elfér...

OLÁH ISTVÁN
Szerelmes harctéri levelek

tudatom veled innen udinából
aminek határában fekszünk mint oldott kéve
immár négy napja mert erősen lőnek
mi most jól vagyunk megettük a paszuly-
konzervet van aki már lő is tőle más
álmában robban amit faszoltunk eddig még bejött
a kis mihók ma kettőt lépett a feje után
elgurult eltalálták túlról elment
hogy szeretnék én is elmenni veled míg
be nem őrölnek ebbe a kurva földbe
*
amikor meglátlak a nyitott ajtóban
amikor meglátsz a nyitott ajtóban
amikor a nyitott ajtót be kell csukni
amikor a nyitott ajtót mindig csukva kell
tartani
hogy ne sápadjanak bele a tyúkok
a nagy rikoltozásba
s a lovak se hátráljanak
a nagy dobogtatásba
*
az olaszt fellógatták kémkedett
né mondja samu né
nadrágján hordja a térképet kettőt
rándult combján megjelent a csizma alakú folt
ez aztán a haza a magasban
lehet hogy te is csak úgy szereted a tiedet hogy utolsó
gondolatod még kirajzolja az ezeréves
határokat s csak utána
öltöd ki a nyelved
*
amikor behunyom a szemem látlak
hol elszikkadsz hol mint egy csigának
édes a nyálad
*
józsit kilőtték baloldalt
sanyit és misit jobbról
pistát elkerülte a gránát
soha jobbkor

amikor lőni kezdtek
féltem benyomultama  földbe
perc múlva már nagyon jó volt
a lucskos avarrá hűlő ölben
s mintha drága csöcsöd is érinteném
minden itt van és mégsem az enyém
*
sárika mellé márikát
márika mellé árpikát
árpika mellé gyurikát
manyi mellé rézit
rézire a rozit
rozira az erzsit
mind megcsinálom
az üveghegyen innen
királyhágón túl
én vagyok a legügyesebb babagyáros
s te otthon vársz
arcod tejszagú szél hevíti
a nász

én a szerelem
élni akaró gépe vagyok
nemző- de inkább igenzőgép
*
árpád apánk még nincs veszve
mi az a nincs ami a még
vagy ami már vagy ami vég
nincs még veszve nemzeted
a kántortanító harmóniumon kísérte magát
senki más ki csinálja meg a holnapi 
nemzetet
beváltanak majd minket is nem kiváltanak
átváltanak határon túlivá
a földdel együtt amit nincs hogyan
megváltani
a boltosnak pedig azt üzenem
ne mind forgolódjék körülötted
csak én tudom megtölteni veletek
a házat
*
megsöpörlek mint a csűr száraz
földjét
megdöngöllek mint a csűr megsöpört
nedvesen sötétlő földjét
időközben hányfelé szakadunk
szoknyád a haza mi
csak kerüljünk egyszer haza*
* Nagyapám falujába, Szentivánra érkeztek a levelek nyílt tábori postai levlapon, bárki elolvashatta. Már amelyiket ki nem cenzúrázták. A feladó, Nagy István elesett 1918. október 27-én Vittorio Venetónál.


„Úgy szeretem az írást, hogy megvannak a kedvenc tintás tollaim”
Oláh István nem készült hérosznak

A Székelyudvarhelyen élő Oláh István költőt, aki tanulmányai elvégzése óta nyugdíjba vonulásáig napilapoknál – legutoljára a Romániai Magyar Szónál – publicistaként tevékenykedett, a Hargita megyei önkormányzat ez év májusában Életmű díjjal tüntette ki. Oláh István az utóbbi években összegző szándékú nagyobb lélegzetű prózai alkotással készült el: a Zsebregény című mozaikszerű esszéregény első fejezetei éppen az RMSZ Színkép mellékletében jelentek meg folytatásban. Az időközben elkészült, általunk jelentősnek ítélt mű kiadás előtt áll. Erről, illetve emberi-alkotói tapasztalatáról kérdeztük a szerzőt.

- Mit jelent a nemrég kapott Életmű-díj életedben, pályafutásodban? Számítottál-e rá? Változtat-e valamit rajtuk?
- Az Életmű-díj akkor jelent valamit az embernek, ha élete valamit is ér, ha szereti életét. Én pedig nagyon szeretek élni a magam csendjében. Rendszerint a köz szolgálatában betöltött (vagy kitöltött) szerepet és minőséget jutalmazzák ilyen, olyan, esetleg amolyan díjakkal. Nálam ez nem működik, mert soha nem volt bennem semmi tudatosan vállalt szerep. Én nem készültem hérosznak, sem hitszónoknak, aki a történelmi romantika nagy freskóján mutatja az utat. Nekem egy teherkocsi sofőrje mutatta az utat, ő vitt rá, amin ma is járok. Csík meg Udvarhely felé, amikor a két város oly mikszáthosan hajbakapott (nem először), hogy hol legyen a megyeszékhely. Csík fontos állomása emberré válásom történetének, de legalább 16 éve Udvarhelyen élek. A díjra természetesen nem számítottam. Életemen, pályámon nincs hogyan változtasson. Legfönnebb akkor változtatna, ha egy úticsekket is mellékelnek, és azt mondják, két évig járkálj az asszonnyal a nagyvilágban, barátom, s ha a cunami vagy a terroristák ott nem marasztalnak valahol, ám gyere haza. A közéletiséggel, sokszor oktalanul, a sajtót szokás meggyanúsítani, tehát én is érintett vagyok. Erre van egy jó sztorim: öreg néni feldöcögött a busszal egy Nyikó menti faluból, hogy elpanaszolja, megszökött a menye, a fia nagyon elengedte magát, nincs ki gondozza a kisgyereket. Nem lehetne kiírni az újságba, hátha előveszi jobbik eszét, hazajön... Tíz tojást hozott, igaz, nem éri meg (mármint a menye), de hoz még egy ennyit, ha előkerül. S hogy nem jött a tojással, ebből ki lehet találni, hogy hazatalált-e vagy még mindig bolyong valahol a bolondos kedvű menyecske, nemkülönben a sajtó hatékonyságát is.

- Több versköteted jelent meg, prózát viszont eddig csak lapokban közöltél. Mi vezetett e „lomha műfaj” felkarolására?

- Valószínűleg az, hogy több lett az időm. Vagy a türelmem magam s az emberi dolgok iránt. Vagy tényleg lomhább lettem, ha már - kifejezéseddel élve - e lomha műfajt választottam. Tulajdonképpen rájöhettem, az emberek rendszerint nem versben beszélnek egymáshoz, a költők az a furcsa szerzet, akik azt hiszik (tán joggal), hogy ez a természetes kommunikáció. A történetek, amiket elmondtam és ezután is mondani fogok, groteszk, egyenesen abszurd dolgok, és rímtelenek. A költészet csak azért halott, mert számomra az. Ez a még vállalható parafrázis. Az irodalom (amiből most már végleg kimaradtam) számomra azt jelenti most is, ülök a cellánál nem sokkal nagyobb cellámban, és a fal felé fordulva írok. Sem a kortárs írótársadalom, sem a hatásra élesített műhelylélektan nem érdekel. 

- Zsebregényed keletkezéstörténete érzésem szerint nem tegnapra, nem is tegnapelőttre nyúlik vissza. Miért „zseb” és mi benne a „regény”?

- Egy ötvenlapos iskolai irkát hosszában kettévágok már vagy harminc éve. Nem biztos, hogy mindig ugyanazt! Ez az irka ki nem kopik a zsebemből. Ilyesmiket jegyezgettem bele: honnan tudja a harangozó ott fönn, a toronyban, hogy mikor kondítson, ha már a pap a cinteremben kimondta az utolsó szót (és tudja!). Vagy: mi történt a Telekikkel, Bánffykkal, Keményekkel Erdélyben, s mi Orfeuszszal a marosvásárhelyi alvilágban. Hogyan kerültek más-más járdára a baszkok és baszmegek, e két igen figyelemre méltó náció Európában. S mond-e valamit önnek a marcona férfinév: Hari Batasuna, legalább annyit, mint a Petőfié a sosemvolt szabadságban, és a mindig-lesz szerelemben. De ugyanbiza ki az ördög ez a Hari Batasuna, mert hogy Petőfi ki s mi volt, nagyon jól tudjuk még 157 esztendő teltén is, Fehéregyházáink örökös veszedelmeiben. Továbbá, hogyan került vidékeinkre egy, a távol-keleti ölelkezéstechnikákban módfelett jártas leányzó Nyugat-Európából, egy protestáns szeretetszolgálat révén. S protestánsok mellett nemcsak a katolikusok, de a görög katolikusok, sőt ortodoxok is megjelentek előbb az ötszázszor csonkolt füzetben, és aztán a Zsebregényben. Az erdélyi nációk és felekezetek, a késő középkori, olykor azt hiszem, örökösen középkori erdélyi társadalom. Mindamellett regény, és nem szín-, főleg hogy nem vígjáték, de nem is tragédia ez a könyv, ez a szándékos torzó.

- Hosszú évtizedeken át élted, s éled ma is feltörekvő kisvárosok ambíciózus, ellentmondásos mindennapjait. Mennyire kicsik e városok és miképpen tudják mégis leképezni, térben és időben a téged foglalkoztató univerzumot?

- Ha a kérdés arra várja a választ, önéletrajzi elemekben tobzódik-e vagy sem a könyv, azt mondom, igen, sőt. De hát ez mindenkinél így van, mert mindenki saját magát írja, aztán hogy ritka jó esetekben egyetemes kulcsai vannak az egyszemélyű emberi habitusnak, külön szerencse. Én Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely háromszögében éltem. Másfél-két órányi az út, és máris ott vagyok megint, ahol kezdtem. A történelmi Székelyföldön, egyszer mégis megkérdezték, vagy csak nekem tűnt úgy, hogy akarok-e szász lenni? Másszor meg azt, akarok-e román lenni. Természetesen nem akartam, de a kérdés baljós: mindig az erősebbik kérdezi, s csak ha jó kedvében van, hogy akarsz-e olyan lenni, mint én. Mert ha morcos, meg sem kérdezi, bekap! Ezeket a kisvárosokat pedig úgy szeretem, hogy rendszerint nem szerettem, amikor egyik vagy másik polgára voltam. Csak miután átköltöztem oda vagy ide, fénylett fel a régi hely, de ez mindenkivel így van.

- Írói-újságírói munkásságodra következetesen jellemző a népek, fajok, típusok, különböző emberpéldányok megértésének szándéka. Milyen személyes gyökerekből táplálkozik mindez?

- A megértés mindennel és mindenkivel szemben civilizációtörténeti adalék, főleg miután a civilizáció tűzzel-vassal térített az Újvilágban, újabban pedig az iraki kőolajmezőkön. E paradox hatás alakította viselkedésem, s a másik, amiből a balkáni Ivo Andric gyúrt irodalmat - a kicsi s a nagyvilág egyidejűségeiből. Ez a világ és ezek az egyidejűségek hozzák: nem véletlen, egyenesen szükségszerű, hogy mellettünk, velünk, sőt bennünk, genealógiánkban más népek, vallások, nyelvek, társadalmak, méltó dolgok és aberrációk lenyomata létezzen. Ennek írói műhelygyakorlata is foglalkoztatott jó ideig: ha úgy megtanulnék románul meg németül (sőt, szászul!), hogy olyan biztonsággal írjak, mint magyarul. Csak ami a svéd-magyar költészetben több mint érdekesség, mert érték, hogy van egy magyar költőnő, aki ott fenn svédül is biztonságosan ír, azt nálunk egészen másképp fogadnák. Nálunk az együttélés, de még az egyidejűségek is eléggé kacifántosan alakulnak. Nemzetiségi alapokon szerveződő kistársadalmunk, ha lehetne, még most is olyan endogám lenne, mint volt az első világháború előtt, és annak lassan száz éve. Ez a helyzet a Székelyföldön.

- Ha értékelned kellene igen terjedelmes és sokfelé ágazó, sajátos hangvételű publicisztikai munkásságodat, mi az, amit maradandónak tartasz belőle?

- Világéletemben napilapoknál dolgoztam. Tehát nem béklyózott a poszteritás. A napilap egyetlen napra való, olykor még annyira se, és amit én kedvelek, lényegében néhány parazita műfaj, gyűjtőszóval: publicisztika. Megülnek a hír testén, és hol szívják, hol meg pumpálják. Tulajdonképpen ezt az értelmező elménckedést se kellene kedvelnem, s ha mégis, hát mert nagyon szeretek írni. Én egy grafomán pasas vagyok, ez pedig a freudi önimádat egy formája. Vagy olyan frusztrációké, amit így vagy úgy, de kompenzálni kell, hogy ne menjen a turbinának (Oltnak, Küküllőnek) az ember. Úgy szeretem az írást, hogy megvannak a kedvenc tintás tollaim, a kedvenc tintáim, papírjaim. A számítógép, ez a zseniális találmány enyhén szólva hidegen hagy, még ha okosabb is, mint én. Nincs rá szükségem, és ezt mindmáig el tudtam fogadtatni mindegyik szerkesztőséggel, ahol csak dolgoztam. 

- Hosszú évek óta esti korrektorként olvasod szinte naponta az Udvarhelyi Híradót. Legelső olvasó lévén működik-e még nálad a lapban újrateremtett hírvalóság varázsa?

- Én akkor is írnék (legalább), illetve újsággal foglalkoznék (legfönnebb), ha egyedül lennék egy lakatlan szigeten. De a korrektúra nem a hírvalóság varázsára figyel, még egy-egy hír kisebb világkatasztrófának is felfogható robbanására sem. A korrektor a lencsét szemelgető Hamupipő. Betűcsere, betűkihullás, rossz szóelválasztás, kisbetű helyett nagybetű és fordítva, ha egyenes, miért nem kurzív, s a kurzív miért nem egyenes, szóval ez egy unalomig fegyelmezett műszak. Úgy látszik, e két végletet is nagyon szeretem egymáshoz közelíteni. Fegyelmezett vagyok magam is és unalmas, nemde? Ezért is hogy leültünk beszélgetni. Ha azt mondom, el se tudom képzelni, egyszer csak kikerülök az újság közelségéből, elhúzok e számomra rokonszenves ifjú társaságból, akkor is őszinte vagyok, bár én világért se akarom úgy megértetni magam a fiatalokkal, mint mondjuk Déry Tibor a Képzelt riportban, és minden riporton túl. Ettől függetlenül ha akarnak, értsenek, s ha tudnak, értelmezzenek.

Cseke Gábor

Oláh István (Marosvásárhely, 1944. ápr. 16.) 
A Babeş-Bolyai és a iaşi-i Al. I. Cuza Egyetemen végzettje. 1968-tól a Hargita munkatársa, 1985-től az Előre, 1989-től a Romániai Magyar Szó székelyföldi tudósítója. Díjak: Marosvásárhelyi Írók Egyesületének díja (1978, 1984), MTI-Press díj (1992, 1993, 1994), Széchenyi Társaság díja(1991). Verskötetei: Álom a csodalúdról (1971); Gazdátlan tenger (1974); Kőkert (Kv. 1977); Az alakítás avagy a kísérleti költészet esélyei (1978); Sötétkamra (1980); A második északon (1983); Üvegharangjáték Csíkban (Bp. 1992), A virágmindenség fényképe (1999).

(Új Magyar Szó / Színkép, 2006)

*
Aztán a Zsebregény az interjú megjelenése után hamarosan megjelent, s mivel én voltam a szerkesztője, a kiadó megkért, hogy vezessek le néhány író-olvasó találkozót Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, végül Csíkszeredában. Kellemes hangulató, baráti beszélgetések voltak ezek, amelyek ma már épp úgy emlékek, mint annyi minden más múlt időbe tett életünkben.

Oláh Pista továbbra is Udvarhelyen babrál a tollaival, korrektorkodik. Az idén nyáron kétszer is meglátogattam, egyszer ott is kapott az éjszaka, hajnalba nyúlóan beszélgettünk a bennünket foglalkoztató kérdésekről, ötletekről. Egyik legutolsó megállapítása az volt, hogy lemond a további irodalmi babérokról. Nem hiszi, hogy még egy könyvet kellene írnia. Élvezi az életet (Epikurosz) és művelgeti kertecskéjét, szürcsölgeti söröcskéjét. Hiába is győzködné valaki, ez feltett szándéka, és punktum!

Azt hiszem, ilyen méltóságteljesen és a kiismerhetetlenségig talányosan viselkednek a jéghegyek is.

Csíkszereda, 2008. október 15.

Nincsenek megjegyzések: