Szívből megörültem 2007-ben, amikor tudomásomra jutott, hogy az idei megyenapok sztárvendége éppenséggel Zorán lesz, aki május 22-27-e között öt erdélyi, közöttük három Hargita megyei városban – Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában – hangversenyezik.
Soha jobb választás, üdvözlet az ötletgazdának!
Annak ellenére, hogy tulajdonképpen minden értékes előadónak, megbecsült névnek érdemes örülni, aki veszi a fáradságot és nem túl rózsás körülményeinken fölülemelkedve, a távoli hírből, legendás tekintélyből és elképzelt hangzásvilágból életre szóló élményt hagy a szívünkben, Zorán beígért eljövetele a szokásosnál is jobban foglalkoztat, s a könnyűzenén jóval túlmutató gondolatokat ébreszt bennem.
Amikor a hetvenes évek vége felé eljutott hozzánk Erdélybe első nagylemeze, személyisége tulajdonképpen akkor fénylett föl a szemünkben teljes vértezetben. A nemes egyszerűséggel Zorán-nak nevezett korong, a rendkívül rokonszenves férfiportréval a borítóján rajongani azóta sem szűnő közönséget hódított a magyar nyelvterületen. Érdekes módon, számomra már akkor az volt a legrokonszenvesebb, hogy tudtam: Zorán a kisebbségi másajkúakat sújtó elszigetelődésből és mellőzöttségből küzdötte fel magát hallatlanul tisztán és szépen beszélő magyar előadóvá, miközben egy pillanatig sem feledte el vagy tagadta meg éltető gyökereit, csupán a realitásokat tiszteletben tartva hűséges maradt szülei döntéséhez: ha már a sors – amit nyugodtan lehet közép-keleteurópai valóságnak nevezni - , mely bár kegyetlenül benyújtotta nekik a számlát, Budapestre vetette a szerb diplomata családot, ők mind a mai napig vállalták ezt a létet, amelyen a hitük alapult.
Zorán ma is áramütésszerűen ható remekműve, az Apám hitte ezt a kikezdhetetlen hűséget és állhatatosságot hirdeti. Akárcsak Sztevanovity Zorán egész eddigi életműve, beleértve változatlanul nagy sikernek örvendő legújabb lemezét is (Közös szavakból), amelynek dalai az erdélyi fellépést közvetlenül megelőző napokban egy visszhangos országjárás végére pontot tevő budapesti megarendezvényen hirdetik: alkosson az ember bármilyen műfajban, egyénileg vagy közösségi alapon, a siker kulcsa az őszinte, autentikus önkifejezés.
Egy akkora pályát befutó művésznek, mint amilyen Zorán, a lehető legtermészetesebb dolog, hogy élő, a terveiről, személyiségéről, munkásságáról bármikor elérhető, jól dokumentált honlap álljon a közvélemény rendelkezésére. Olyan az, mint egy nyitott könyv, vagy egy szüntelen önvallomás: egy termékeny alkotó élet minden részletével, mozzanatával. A kíváncsiak és a rajongók itt megtalálhatják a Zorán-dalok szövegeit, belehallgathatnak – igaz, csak egy-egy diszkrét részlet erejéig – dalaiba, de ami mindennél fontosabb, teljes egészében elolvashatják/letölthetik azt a könyvet is, amit Sz. Koncz István jelentetett meg 1993-ban a Hunga-Print kiadónál (Így láttam Zoránt az elmúlt 30 évben). Amiből pedig megrendítő részletek derülnek ki a Sztevanovity család magyarországi kálváriájáról, de arról is, hogy Zorán miként vált az egykor fontos közművelődési, ifjúsági konfrontációs szerepet játszó Metró együttes énekes gitárosából egy tragikus, ám mégsem meghasonlott életérzés hiteles, szuverén dalnokává, aki kísérettel ugyan, de előadóművészetének utánozhatatlan varázsával énekel mindarról, ami vele megesett e megszédült, összezavarodott időben.
Innentől a mába egyenes út vezet. Zorán egymás után adja ki korongjait, járja a maga útját, van jelen a művészeti életben. Igaz, 2002-ben úgy gondolja, hogy kissé lecsavarja a lángot, de ezt a döntését hamar felülírja, s a 65. életévét betöltött Mester, aki 2006-ban a Kossuth-díjat is megkapja, azóta is töretlen népszerűségnek örvend határon innen és határon túl.
Ehhez a sikerhez természetszerűleg hozzá kell tennünk mindazok munkáját, akik nélkül Zorán sose lett volna fogalom és mérce: az egyik Presser Gábor alias Pici, a fáradhatatlan zenész és nagyszívű rockguru, aki az önálló előadói szerepet nem csak hogy szinte „kitalálta” Zorán számára, hanem jobbnál-jobb dalait adta neki; a másik pedig az öccse, Sztevanovity Dusán, aki szövegíróként mindvégig helyettesíthetetlennek és konzseniálisnak bizonyult. Úgy írta ki magából Pici zenéjére az egész családjuk, nemzedékük életét meghatározó bánatot, örömet, meghasonlást, reményt és nosztalgiát, hogy abból milliók magukra ismerhetnek. Zorán pedig csakis e hármas meghatározottságban létezik, hiszen – akár a filmek esetében a forgatókönyv, a rendezés, a kép és a hang - dalainak önmagában sem a dallamuk, sem a szövegük nem „él” igazán: kell hozzájuk egy vérbeli dalos, aki kiénekelje tisztán és érthetően, hangsúlyokkal és ha kell, megcsukló elhallgatásokkal is, ami velünk történt ebben a sokunknak egész leélt életét jelentő, utolsó ötven-hatvan évben.
Ezért várjuk őt májusban türelmetlenül, kitüntető tisztelettel.
(Hargita Népe, 2007)
Zorán titka:
A jó dal az jó dal
Régóta dédelgetem ezt az interjút. Lesve az alkalmat, hogy szemtől szemben ülhessek Sztevanovity Zoránnal.
Éppen úgy, ahogy Hargita megye dédelgette, éveken át, a művész meghívásának ötletét. Most meg minden egyszerre valóságos lett: a Megyenapokra létrejött turné is, az interjú is. Az előbbinek már vége, pünkösd szombatjának estéjén ülünk a csíkszeredai Korona szeparéjában, ahol Zorán és csapata főhadiszállásukat felütötték, az interjú meg épp hogy elkezdődött, egy élményekkel teli, barangolós pihenőnap után.
A kérdések előttünk, kinyomtatva, de most félre velük! Inkább beszélgessünk...
Zorán mondja: tulajdonképpen a szárhegyi Lázár-kastély jár az eszében, alig pár órája búcsúztak el az ódon falaktól... Bár a nap nem igazán erről szólt, annál inkább a Békás-szoros és a Gyilkos-tó szépségeiről, a békének és a nyugalomnak ama szigetéről, ahol a szurdok telisteli le-fel sétáló emberekkel, akár egy promenád...
- Te hogyan határoznád meg önmagadat? Még mielőtt a tárgyra térnénk...
- Sose gondolkodtam rajta. Talán... zenész vagyok, aztán énekes, aztán nincs tovább. Gyermekkorom óta ezt csinálom, életem részévé vált. Hozzátartozik a mindennapjaimhoz, de az ünnepeimhez is. Igaz, nem minden koncertem ünnep, de azok biztosan, amelyek lelkesítenek.
- Mitől sikerül balul egy-egy előadás?
- Valahogy nem kerülünk szinkronba a közönséggel. Minden egyes koncert interaktív játszma, a siker részben az előadón, részben a közönségen múlik. Hogy siker lesz vagy sem, az első percekben el szokott dőlni. Arra válaszolunk, ami a nézőtérről felénk árad. Kész párbaj!
- Erről az életről álmodtál gyerekkorodban? Milyen tervei voltak a kamasz Zoránnak?
- Nem gondoltam, hogy a zenélés lesz az életformám. Egészen más pályára készültem öcsémmel, a három évvel fiatalabb Dusánnal. Mérnöknek tanultunk. Mikor belekezdtünk a zenélésbe, hobbinak tűnt az egész. De amit csináltunk, teljesen új dolog volt, és szabályosan elcsavarta a fejünket. Eredeti pályámon percet se működtem. Amúgy most is érdekel, olvasgatok hozzá, s közben annyi elektronika vesz körül, még direkt jó, hogy ért hozzá az ember.
- El tudnád magad újra képzelni a pódiumon, egy szál gitárral, minden nélkül? Ahogy az egészen egyszerű dalod mondja:
„Ebben a dalban van négy akkord
Ebben a dalban van egy gitár
Ebben a dalban van néhány szó
És egy kicsit benne vagyok én”?
Hogy csak te, és senki más?
- Örökké csapatjátékos voltam. Kevés pár évet leszámítva, mindig zenekar volt körülöttem. De azért 1993-ban öt olyan, pályafutásom harminc évét összefoglaló unplugged koncertet adtam a Vigadóban, ami más volt, mint az addigi fellépéseim. Kizártam mindenfajta elektronikát, s nagyjából akkor jött össze az a csapat, akivel ma is játszom. Akusztikus gitár és bőgő kísér, meg zongora, vokál. Az elektronika nem meghatározó. Ezt érzem igazinak...
- De miért nem egyedül?
- Mert jóleső érzés az együtt zenélés. Több, mintha az ember egyedül zenélne. Amikor a csapat játszik, érzed, tudod a helyedet, tekinteted összevillan a másokéval… Egyedül ez nem megy.
- Akkor hát együttesben vagytok?
- Nem, csak együtt zenélünk. Az együttes, a Metró már a múlté... Közöttünk semmi sem hivatalos. Mi egy évből nagyjából két hónapot vagyunk együtt. Alkalmanként állunk össze... Egyszer csak szól nekünk Bakacsi Béla barátunk, az Akkord Bt. ügyvezetője, hogy most összejönne egy turné, s akkor egyezteti az időket, lerendezi a szervezést, s mikor vége a fellépéseknek, mindenki folytatja, ahol abbahagyta.
- Hatvanöt múltál márciusban. Meddig bírod még ezt az életformát?
- Nem mondom, hogy nem fárasztó olykor, de bőven kárpótol érte az élmény, valahányszor érzem, hogy beindul a motor… Amúgy nem igazán szoktam kímélni magamat. Még nem jutottam el a telítettség állapotába. A zenészek határozottan inspirálnak. S a viszonyulásukon is úgy érzem, van még mit mondanunk egymásnak. Ha nem így lenne, rég kiderült volna a gyakorlatban. Mert minem egyszerűen lejátsszuk a dalokat, de minden esetben zenei eseményként éljük meg a koncertjeinket.
- Mégis, milyen kifutást jósolsz pályádnak?
- Fogalmam sincs... Mi úgy indultunk, a rock korszakban, hogy ifjúsági zenét csinálunk, a felnőtt társadalomhoz szóló addigi társasági zene helyett. Azóta a mi zenénk is közkincs lett, nem csak fiatalok játszanak fiataloknak, velünk együtt öregedett a közönség, közben mi is megtanultunk zenélni, gitárleckékre jártunk... Profibbak lettünk. Egy biztos, mindaddig működik ez, amíg él bennem a vágy, hogy csináljam, ameddig élvezem, és amíg van rá vevő... Persze, a színpadi törvényekhez alkalmazkodni kell, s a legjobb időben kell tudni abbahagyni. De ez a gondolat még nem foglalkoztat...
- Milyen embernek tudod magad?
- Kifelé-befelé eléggé kritikus alkat vagyok. Elvárom a környezetemtől, hogy ne kerteljen, s magam se hallgatom el, ha valami nincs ínyemre. Ha mindig csak a jót mondjuk egymásnak, megbomlik az egyensúly. A hatalom is a kritika hiányára épül, deformáló hatását tudatosan igyekszem elkerülni. Vigyáztunk arra, ne dörgölőzzünk a mindenkori hatalomhoz, tartsuk meg a három lépés távolságot. Ezért soha nem álltunk be például választási kampányokba …
- Makacsul ragaszkodsz az igazadhoz?
- Meghallgatom a véleményeket, a kritikát rendszeresen beépítem magamba. Ugyanakkor tapasztaltam, hogy nem egy esetben sokkal önkritikusabban ítéltem meg magamat másoknál. Egy-egy koncerten nagyon jól tudom, hányszor és mit vétek, mi sántít. A közönség talán föl se figyel rá, de mi előadásról előadásra megbeszéljük a botlásokat.
- Mitől annyira jók a Zorán-dalok? Mi a titkuk?
- Első lemeztől kezdve az utolsóig arra vigyáztunk, úgy csináljunk mindent, hogy azt elsősorban mi érezzük jónak. Ez egyfelől ízlés, meg szakmaiság kérdése, mert egy pillanatig sem mehetünk alá a közönségnek. Sose dőltünk be divatoknak és nem adtuk föl alkotói függetlenségünket. Mindig azt énekeltünk, ami nekünk a leginkább tetszett. Persze, a műsorok összeállításánál sok szempontra tekintettel van az ember, bizonyos darabokat nem hagyhat ki, még ha nem is tartozik a kedvencei közé, a válogatás nem könnyű, hisz több koncertre való dal van a tarsolyunkban.
- Mit tapasztaltál, ami a számodra jó dal, azt a közönség is szereti?
- Igen, a kettő rendszerint egybevág.
- Vajon miért?
- Hát mert a jó dal az jó dal.
- Vannak-e dolgok, amiről nem szívesen beszélsz, bármilyen rámenősen is kérdeznek?
- A magánéletem ilyen. Azt nagyon próbálom óvni, ezért sose megyek bele a bulvártémába. Annak ellenére, hogy ez némileg veszélyes játék, sokan abból ítélik meg, hogy valaki létezik-e még egyáltalán, ha jelen van a bulvársajtóban. Nekem erre nincs szükségem. Nem ítélem el a médiát, hogy így próbál megélni, azokat sem, akik vevők az ilyesmire, de ha valaki ezt várja el tőlem, akkor azt mondom neki, beszéljünk inkább a szakmáról..
- Mennyire foglalkoztatnak személyiséged, családod gyökerei?
- Nagyon sokszor átgondoltam a sorsunkat. A mi családunknak nem volt szándéka hazát cserélni. Egész egyszerűen ottragadtunk Budapesten. Ott éltünk, amikor Titóéknak nekiment a szocialista tábor. Kényszerpálya volt a miénk. Akkor tanultunk meg kissrácként magyarul. Beilleszkedési problémáim nem voltak. Azt is mondhatom, szerencsém volt. Mert másoknak, hozzánk hasonlóknak, sokkal nehezebb volt. Mi valahogy gyorsan asszimilálódtunk. A zene meg, ami kevésbé nyelvfüggő, még símábbá tette az illeszkedést. Igazából sose szakadtunk el a gyökereinktől, hajóskapitány nagybátyám időnként áthajózott Budapesten, tartotta velünk a kapcsolatot. A nagy család számos tagja kirajzott a nagyvilágba, hiszen Szerbiában sem mentek jól a dolgok… Édesapám túlságosan hirtelen halála megnehezítette számomra a múlt feltárását azzal, hogy nincs akitől kérdeznem… Nem olyan régen viszont jelentkezett egy nálam fiatalabb másodunokatestvérem, és megkértem, nézzen utána a családfának. Szerbül ugyanúgy tudok, mint magyarul, Dusán szintén. Édesanyánkkal csakis szerbül beszélünk, s a Svájcban, Németországban vagy Belgrádban élő rokonsággal is. Számomra a cirill és a latin betűs írás között semmilyen érzékelhető különbség nincsen.
- Van-e olyan pillanat az életedben, amikor jól érzed magad a bőrödben?
- Sok ilyen pillanatom volt. A siker erről szól. Most, legutoljára is, Székelyudvarhelyen, amikor úgy nézett ki, a vihar elmossa a koncertet, végül mégis megtörtént a csoda, s a közönség olyan emelkedett hangulatban énekelte végig a koncertet, mintha ünnepelt volna. Úgy vélem, az ember számára igen is, fontos az ünnep, amikor időről időre megfogalmazhatja, kik azok, akik fontosak a számára, akiket nagyon szeret és akik nélkül nehéz lenne az élete. Aki az ünnepen átlép, az rajtaveszt...
- Mit szeretnél még föltétlenül elérni a hátralévő időben?
- Azt, amit éppen csinálok. Mindig csak a következő aktuális feladatra összpontosítok. Amolyan egyszerű, mindennapi vágyaim vannak.
Cseke Gábor
Névjegy:
Sztevanovity Zorán sz. 1942. március 4-én Belgrádban.
Szülei diplomáciai szolgálatban kerültek Magyarországra, 1948-ban, Zorán azóta Budapesten él. A hatvanas évek elején öccsével megalakítja a Zenith (később: Metró) együttest. 1966-tól kezdve saját dalokat játszik, legtöbbjük szövegét Dusán írta. Máig tartó baráti kapcsolatba lép Presser Gáborral, aki a Zorán-féle dalok zeneszerzője lesz. Nemes, intelektuális értékű, “felnőtt”rock-zenét művel. 2006-ban Zoránt Kossuth-díjjal tüntették ki. Legújabb lemezét, a Közös szavakból-t (2006) nagy sikerrel mutatta be idén tavasszal Magyarországon, illetve részben Erdélyben, május 22-27 között. A zenei kíséretet Horváth Kornél (ütőhangszerek), Sipeki Zoltán (gitár), Lattmann Béla (basszusgitár), Kovács Péter Kovax (billentyűs hangszerek), Gyenge Lajos (dob), s a két üde női hang: Kabelács Rita és Péter Barbara szolgáltatták.
(Erdélyi Riport, 2007)
Fotó: Perger László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése