Időutazás Lakatos Demeterrel

2003. augusztus 11-én a Romániai Magyar Szóban az alábbi cikkem jelent meg a Nem hagyhatjuk szó nélkül rovatban:

Hétvégi számunk mellékletében az első és talán egyetlen, lezárt életművű csángó költő, Lakatos Demeter nemrég kiadott összegyűjtött írásairól, annak csángóföldi és erdélyi fogadtatásáról jelent meg tanulságos beszélgetés azzal a Halász Péterrel, aki a költőről elnevezett csángómagyar kulturális egyesület titkáraként, bár sokszor nem látványos, de annál hatékonyabb aprómunkával segíti előre e sokat vitatott kisebbség még többet vitatott sorsát, boldogulását. Most éppen azáltal, hogy az egyesület által összehordott és kiadott Lakatos-életmű kézzelfoghatóan is elérhető, mérhető, tanulmányozható. 

Útitervükről hallván, arra gondoltunk, nem ártana valamiképpen „meghosszabbítani" ama ismertető utazást, amely – miként az interjúból is kiderül – ellentmondásos tapasztalatokkal járt, nem igazán tudott tömegeket megmozgatni, nagy számú közönséghez eljutni. Pedig hát úgy vagyunk a csángókkal, az irodalmukkal és személy szerint Lakatos Demeterrel – meg, tapasztalatom szerint, még egy sereg dologgal a világon –, hogy többen és többet beszélnek róluk, mint amennyien és amennyire a valóságban ismerik őket. Ezért kértük meg budapesti munkatársunkat, keresse fel hazatérte után Halász Pétert és beszélgessen el vele a körút tanulságairól, s egyúttal szerezze meg a hozzájárulását ahhoz, hogy Lakatos Demeter műveit minden lehetséges módon népszerűsítsük. Így született meg a lapbeli közlés, s vele párhuzamosan az az elképzelés, hogy a terjedelmes kötetből valamiféle „párlatot" készítsünk, s azt a világháló segítségével is közkinccsé tehessük. 

Guther M. Ilonka vállalta azt a türelemjátékkal felérő feladatot, hogy a könyv megszerzett számítógépes szedésanyaga alapján, egyfajta szubjektív válogatás után minden egyes verset jegyzet- és szótári anyaggal lásson el s elkészítse az internetes változat szövegszerkesztését. Az anyagot elküldtük Andrassew Iván barátunknak Budapestre, akivel közösen szerkesztgetünk költészetet népszerűsítő antológiákat, ő azonnal felkarolta szándékunkat és vállalta, hogy rekordidő alatt internetes könyvvé szerkeszti a  Csángú országba válogatott anyagát. Így vall erről naplójában: 

„Lakatos Demeter csángó költő oldalait készítem. Még hogy nincs időutazás! Azért haladok lassan, mert minden verset többször is elolvasok. Már arra is gondoltam, hogy megtanulok néhányat kívülről. Elképesztően gyönyörű a csángó nyelv. Olyan, mintha hirtelen két-háromszáz évet visszamennék az időben, és egy nagyon kedves emberrel beszélgetnék. Vagyis: ő mesélne nekem..." 

Bennem e gondolata azt is felvetette: miért van az, hogy a csángó írásbeliség oly vékonyan csordogáló ér irodalmunk folyama mellett? Azaz, hogy mi volt az a plusz Lakatos Demeterben, ami rávette őt arra, hogy gátlásait félretéve, másságát, annak minden ellentmondásosságát nyíltan vállalva, első és eddig egyetlen klasszikusa legyen a csángóknak? 

Versei félig-meddig a választ is megadják. 

Az időutazásból pedig múlt csütörtökre kézzelfogható eredmény lett. Andrassew az alábbiakat írta naplójába: „Ma befejeztem Lakatos Demeter CSÁNGÚ ORSZÁGBA című kötetének internetes építgetését. Csodálatos versek."

(http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/lakindex.htm)

A könyv így lett közkincs: az egész világból elérhető. 

Cseke Gábor

***

Alább, bár a beszélgetés része az internetes Lakatos-antológiának, ide is betűzöm, ahogyan az RMSZ-ben annak idején napvilágot látott.

Dorsa szérik szíp világrul… 

Budapesti beszélgetés HALÁSZ PÉTERrel, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkárával, Lakatos Demeter (1911-1974) Csángú országba című könyvének moldvai és erdélyi bemutatója kapcsán, a „csángú ínekes kültű nagyon fájó szép világáról" 

– Milyen állomásai voltak egyhetes könyvbemutató körútjuknak? 

– Lakatos Demeter szabófalvi csángó költő összegyűjtött verseit, meséket és leveleket tartalmazó kétkötetes, hétszáz oldalas könyvét több romániai helyszínen mutattuk be május 19-24. között – Libisch Győző, a könyv szerkesztője, dr. Bolváry Gyula, a Lakatos Demeter Egyesület vezetőségi tagja meg jómagam – azzal a céllal, hogy az egyesület kiadásában megjelent könyvet megismertessük, visszajuttassuk azoknak, akiknek a költő annak idején írta: a csángóknak és az erdélyi magyaroknak. Magyarfaluban, Pusztinán és Klézsén, illetve Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon mutattuk be. A szervezésben közreműködött a Szeret- Klézse Alapítványtól Fodor Ráduly, Duma András, Nyisztor Tinka, Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesülettől Gazda József, Csíkszeredában Mirk László a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumtól, Kolozsváron a Kriza János Társaságtól Keszeg Vilmos, Nagyváradon Szilágyi Zsolt képviselő, Marosvásárhelyen pedig Fodor Sándor, a kántorképző iskola nyugalmazott tanára. Marosvásárhelyen két művésznő is bekapcsolódott: Bartis Ildikó, aki Lakatos Demeter-verseket adott elő, és Kilyén Ilka, aki csángó népdalokat énekelt. Moldvában az volt a varázsa, hogy nemcsak felnőttek, hanem gyermekek is részt vettek a bemutatón, alkalomhoz illő műsorral. 

– Hogyan fogadták a könyvet a moldvai helyszíneken? 

– Úgy érzem, Moldvában megértették, amit közvetíteni szándékoztunk, hogy Lakatos Demeter könyve bizonyság arra, mennyire nincs igazuk azoknak, akik rosszindulatból vagy tudatlanságból lebecsülik a csángók nyelvét, mondván, az nem egy használható és értékes nyelv, az egy hibrid, fele magyar, fele román „korcsitura", ilyen nyelv nem is létezik és így tovább. Ez a verseskötet tanúsítja annak, aki kézbe veszi, hogy a legszebb, legnemesebb, legmagasztosabb, legmélyebb emberi érzéseket is ki lehet fejezni azon az archaikus magyar nyelven, amit a csángók beszélnek. Az édesanya szeretete, a szülőföld, a táj szeretete, a kedves iránti szerelem, a harag, a pogocsálás (= viccelődés), a szérikszág (= fájdalom), bármilyen emberi érzelem kifejezhető ezen. Ráadásul Lakatos Demeter nyelve nem az átlagos csángó nyelv, nem a székelyes csángó vagy a magyar irodalmi nyelvhez jobban hasonlító – Tázló- és Tatros-menti – csángóké, hanem a legarchaikusabb, a XIV. században odakerült szabófalviaké. Merem állítani, hogy Moldvában átérezték ezt, megértették, vagy legalább felfogtak belőle valamit. 

– A bemutatók során – akár a felnőttek, akár a gyermekek – tettek-e fel kérdéseket? 

– Így nem mondhatnám, hogy kérdeztek, de hagyták magukat bevonni egy beszélgetésbe. Nem szoktak ők ahhoz, hogy maguktól szóljanak hozzá. De amikor rákérdeztem például, vajon tudják-e, hogy Magyarfaluban eredetileg Szent István volt a templom védőszentje, egészen az 1960-as évekig, rögtön nagyon élénk beszélgetés alakult ki. Igen bizony, nemcsak emlékeznek rá, hanem még most is azt mondják, amikor augusztus 15-én a Boldogasszony-napi búcsú van, hogy „megyünk a szentistvánra", mert ők abban nőttek fel. És sok egyéb érdekes dolgot mondtak még. Magyarfaluban nemcsak Lakatos Demeter könyvét mutattuk be, hanem a helybéli Iancu Laura – szülőfalujában, a kilencvenes években gyűjtött – meséket és beszélgetéseket tartalmazó, Johófia Jankó című kötetét is, ami ugyancsak Budapesten jelent meg. Ott volt az édesanyja is, megkönnyezte, amikor szépeket mondtunk a „kislánya" könyvéről. Kiderült, milyen szép képek vannak Iancu Laura könyvében! A képanyag a rokonsága köréből összeszedett archív fotókból állt össze. Többen mondták: oh, ha nekünk is szólt volna, mi is szívesen adunk neki! 

Klézsén inkább arról szólt a beszélgetés, hogy kétségtelenül Lakatos Demeter az egyetlen legnagyobb, legkorábban jelentkezett csángó költő, de hát Klézsén van egy másik is, Duma István András, akinek megjelent már verseskönyve. Az emberek némileg össze is mosták a kettőt. Szóba került az is, milyen fontos a vers a gyerekeknek, az utódok, az unokák a versből tudják majd, hogyan éltek a nagyapák valamikor, és hasonlók. Pusztinán, ahol a népviseletbe öltözött gyerekcsoport énekeket, táncokat is bemutatott, ott inkább Lakatos Demeter-versekkel ismerkedtünk: én felolvastam párat, a gyerekek meg elszavalták, s utána énekeket tanultunk. Csodálatosan szépen tudják mondani Lakatos Demeter verseit, nekik nincs problémájuk azzal, hogy az egyes szavakat miként kell kiejteni. A szerkesztőt, Libisch Győzőt körülvette néhány idős ember, köztük egy olyan is, aki Erdélyben annak idején magyar nyelven végezte a tanárképzőt, de nem taníthatott magyarul, és látszott, nagyon komoly dolgokról beszélgetnek ott egymással, főleg, hogy Libisch Győző életében most járt először Moldvában. 

– A gyerekeknek milyen volt a közérzetük? 

– Ahogy Lakatos Demeter mondaná: dorsa (= nagyon) fel voltak ajzva, nemcsak a saját nyelvükön szóló közös verselés, éneklés, hanem a másnapi csíksomlyói búcsúra való készülődés miatt is. A moldvai magyar tanítást szervezők trikókat osztottak szét, melyeknek felirata, egy lakodalmi csujugatás – Aki reánk haragszik, egyen békát tavaszig! – utalt arra: bizony, a moldvai pedagógusok, papok nem lelkesednek azért, hogy a csángó gyerekek magyarul is tanulnak. A hátára egy csúf béka volt nyomtatva, és a gyerekek fölöttébb élvezték, hogy ebben fognak Csíksomlyóra menni. Velük elsősorban arról beszélgettem, mit jelent nekik a magyar nyelv tanulása, hisz ismert a csángók magyarságtudatának halvány volta, ami a körülményeket tekintve természetes is. A gyerekek részben sztereotip szövegeket mondtak, mint például: két embernek számít, aki két nyelvet tud, részben pedig nagyon praktikus dolgokat, mint például: tudjak beszélni a nagymamámmal, az öregekkel, vagy azt, hogy ha Magyarországon akarok tanulni vagy dolgozni, akkor ne legyenek nyelvi problémáim. Nem mondtak szólamokat, olyasmiket, hogy azért, mert magyar vagyok, vagy a magyarságomban fogok megerősödni. Tulajdonképpen nagyon korrektül látják a dolgokat, a célszerűség az, ami meghatározó számukra. 

– Köztudott, hogy a helyi hivatalosságok nem nézik jó szemmel a csángók magyarságtudatát erősítő akciókat, eseményeket, és alkalomadtán keresztbe is tesznek. Körútjuk során tapasztaltak-e ilyesmit? 

– Semmi ilyet nem tapasztaltunk, bár számoltunk ezzel az eshetőséggel is. Erdélyben megvettük a Krónika napilapot, és épp egy olyan cikk volt benne, ami arról szólt, hogy Csoma Gergely magyarországi szobrász- és fotóművészt, aki Magyarfaluban tanít, a helyi hatalom állandóan zaklatja az ott-tartózkodása miatt, és zargatják, fenyegetik az óráira járó gyerekeket és szüleiket is. Olyan szóbeszédet is hallottunk Erdélyben, hogy Csoma Gergely már nincs is ott, elmenekült. Magyarfaluban aztán kiderült, hogy korántsem eszik olyan forrón a kását, mint ahogyan azt a Krónikában megjelent cikk alapján véltük. Kétségtelen, fenyegette a pap a gyerekeket, hogy nem ministrálhatnak, ha magyarórára járnak, de azért továbbra is járnak az órákra, és továbbra is ministrálnak, ha akarnak. Az is igaz, hogy Csoma Gergelyt két-háromhetenként beidézik a rendőrségre, ahova ő aztán nem megy be. Nincs ugyan huzamos romániai tartózkodási engedélye, viszont jogszerű az ottléte, mert havonta visszautazik Magyarországra, mindannyiszor újrakezdve magyarfalui tartózkodását. Ez már így megy hónapok óta, de lényegében probléma nincsen. 

– Az erdélyi helyszíneken hogyan fogadták Lakatos Demeter könyvét? 

– Erdélyben árnyaltabb a kép, itt a kellemes és szép élmények mellett voltak pozitívnak nem nevezhető benyomásaim is. Valahogy az volt az érzésem, hogy ez a könyvbemutató körút nem volt egy diadalmenet, a reméltnél jóval kisebb volt az érdeklődés. Persze, ennek rengeteg összetevője van, és lehet, én éreztem rosszul. Kétségtelen, nagy kánikula volt, a mezőgazdasággal foglalkozók nyilván a kertekben voltak, mások kirándultak, közeledett az iskola vége, miegymás. Mindenhol mentegetőztek, hogy hát ha nem ekkor van, hanem akkor, úgy esetleg többen lettek volna. Elgondolkodtam ezen, és szerintem a nem túl nagy érdeklődés annak is betudható, hogy Erdélyben, de főleg Székelyföldön tetten érhető egyfajta ellenkezés, vagy lenézés, esetleg lebecsmérlés a csángókat illetően. Ezt nagyon régóta tapasztalom, csaknem negyven éve foglalkozom a csángók néprajzával, életterük tanulmányozásával. És nemcsak én látom így, mások is szóvá teszik. Példának okáért Beke György is írt erről a jelenségről. Sokszor mondták nekem, minek mégy te Moldvába, azok már nem tudnak magyarul, el vannak románosodva, foglalkozzál inkább az erdélyi magyarokkal, a Székelyfölddel. Ezt én lelkileg teljes mértékben megértem, mert nyilván, egyrészt mindenkinek a saját gondja a fontos, másrészt pedig az erdélyiek, a székelyföldiek a saját magyarságuk erősségét hangsúlyozzák azzal, ha a csángók kétségtelenül valamivel alacsonyabb szintű vagy takaréklángra állított, esetleg már csak pislákoló magyarságtudatával hasonítják össze az övékét. Ezért viszont a csángókra nem lehet se haragudni, se szemükre hányni, hisz ennek történelmi okai vannak. Sőt, annál inkább kellene őket támogatni! Megérzésem szerint volt tehát az erdélyi bemutatóknak egy olyan vetülete is, hogy az erdélyi magyar, a székely nem esik hasra attól, hogy egy csángó költőnek kiadták a verseit. Persze, ezt semmiképpen sem lehet senkinek a szemére vetni, főleg azoknak nem, akik eljöttek, de én, mint a lelkem mélyén érzett dolgot, azért ezt kimondom. Az érem másik oldala, ha összességében nézzük azt, hogy öt erdélyi színhelyen mintegy kétszázötven vagy talán több érdeklődő is összegyűlt a bemutatókra, ez viszont elégtétel volt. Elégtétel annak a Lakatos Demeternek, akinek halála után 39 évvel jelenhetett csak meg Magyarországon verseinek teljes gyűjteménye. Életében soha nem jelent meg, jelenhetett meg kötete. Verseit illetően lehet vitatkozni azon, hogy nyelvészetileg értékesek-e inkább vagy pedig irodalmi szempontból, hisz ő nem tudott magyarul írni- olvasni, román helyesírással rótta sorait, de nagyon sok régi, nyelvemlék-számba menő, már nem használt vagy teljesen elfelejtett magyar kifejezés, szó bukkan fel írásaiban, melyek rendkívül szép gondolatokat és érzéseket hordoznak. Szerintem mindkét vonatkozásban értékesek. A bemutatókat követő sajtóvisszhang alapján remélni lehet: talán megtört a jég, és elindulhat egyfajta elégtételadás annak a Lakatos Demeternek, aki ilyen megismételhetetlen, értékes örökséget hagyott ránk. 

– Lakatos Demeter életművének további népszerűsítése, megismertetése érdekében milyen elképzeléseik vannak? 

– Nagyon keveset tudunk Lakatos Demeter életéről. Legközelebb ezt a hiányt szeretnénk pótolni, a lehetőségekhez mérten. Volt az erdélyi könyvbemutatásnak egy nagyon szép és egyben szomorú mozzanata is. Elmentünk Szebenbe Lakatos Demeter özvegyéhez, aki ott él a lányánál. Az özvegy egy Szeben melletti, egykor szászok és magyarok lakta faluból, Nagyselykről származik, Demeter halála után költözött – úgymond – haza. Már nagyon beteg, de remélem, találunk megfelelő alkalmat arra, hogy részletesebben elbeszélgessünk vele és a lányával is. A lánya az egészségügyben dolgozik, jól beszél magyarul, Marosvásárhelyen végzett, a férje román. Kaptunk tőle 31 eredeti fényképet Lakatos Demeterről. A tervünk az, hogy miután digitalizáljuk a fotókat, visszavisszük az eredetieket meg a kinagyított másolatokat Szebenbe, és ott alaposan végigtárgyaljuk a képek mentén, ami eszükbe jut, meg egyebeket is. Lakatos Demeterről, mint emberről – a saját maga által leírt, nagyon kurta önéletrajzon kívül – alig tudunk valamit. A képeken viszont lehet látni, amikor katona volt, amikor a tengerben fürdött, amikor valahol idegen városokban járt… Remélem, ennek a fotóanyagnak a felhasználásával – kiállítások, kiadványok formájában – újabb lépéseket tudunk tenni mind Lakatos Demeter személyiségének, mind a csángó kultúrának a propagálása érdekében. 

Kérdezett: Guther M. Ilona 

(2003. 08. 09)

****

A költő egyik versében így meséli el költővé levésének körülményeit:

Élet kültűnek kiszített ingemet, -

errül nem míg lehet mondoni egyebet.

Kis korámbul kezdtem írni verseket,

álmaimban is faragtam rímeket,

versek meánt sokat szenvedtem, szenvedek,

zigazat ne ipp szeretik zenberek.

Paraszt vultam, bocskarakkal én jártam,

nyárond feltürkezve mezűnd kopáltam,

kovács vultam mind az apám foluba,

mekánikus, sokcar molnár molomba;

lakatas vultam a gyárban, de már ríg, -

vult a fejemend már elig mestersíg;

újságíru is már vultam, legínül,

de zegiszbül elmaradtam szigínül.

Vérseimet én nem írtam babirirt, -

mind a sziginy: minden nopi kenerirt.

Csőgyárba én máma lettem tüzelű,

munka nem vult, nem lesz soha szigyelű.

Azirt ínekelek tovább, írak is,

vérs nélkül én beteg vogyak, mind a kis

gyermek, mely csecset nem kop anyjátul, -

mindig néhány versvel jövek a gyártul.

***

Amikor Bukarestben 2003 végén letettem a szerkesztőségi lantot, kézirataim között magammal hoztam Lakatos Demeter (következetesen Lakatas-ként írta a nevét, csángós a-zással) néhány tucat versének fénymásolt gépiratát. Kollégám, a főszerkesztő Gyarmath János fiatal újságíró korában riportot készített a szabófalvi bárddal, aki megismerkedésük és összebarátkozásuk jeléül megajándékozta őt egy paksaméta kézirattal - román és magyar szövegekkel vegyesen. Mert Lakatas Demeter románul is verselt, úgy tartották számon annak idején a helyi szervek, mint népi költőt, román verseit úgy is írta alá, hogy "Rapsodul Delasabaoani, Mitica Lacatusu", vagyis Szabófalvi népi költő... Ez a kétnyelvűség és tisztázatlan identitás a csángó élet valóságához tartozik, nincsen miért fennakadjunk.

A Gyarmathnak ajándékozott verseknek az évek során nyomuk veszett, s csak akkor kerültek elő, amikor búcsúzás előtt rendet raktam a szerkesztőségi szekrényekben. Emlékül lefénymásoltam néhányat, azokból illesztek ide négyet, amelyek úgy tűnik, nincsenek benne az összegyűjtött versekben, vagy legalább is nem ebben a szövegvariánsban.

Lakatas Demeter

Inekeltem!

Inekeltem, és mig fogak

inekelny sokáig,

ez a betegsig fog larny

én aszt hiszem, halálig:

életbe sokcar nem etem

le fekütem ezetend,

de a nota nem hianzat

mind a szülö hegyekend:

Inekembe és vérsembe

montom mindig mim szérik,

téved az ki mondia hiába

kültü, hiába pofázik!

sokcar vérsbe bügedesztem

nem ip hatam magamat,

ip ha urak gizigélte

nogyan sokcar nyakamat:

Máma inekelem népet

mezsdék nelkül táblákat,

hul Konbina feltürkezve

csipel nekünk, és arat:

inekelém a parasznak

üszel teli padlását,

ü feszi fáracság után

a füldnek az áldását:

Sok bajat hozat az inek

lehet mig hoz mig élek,

de az igasagal füldend

zisztentül is nem félek:

mért el multak a mult üdük

dét halgatny vult muszái,

ma szabad népnek meg mondja

mi a baja, és mi fái:

Lankába a nyári östek!

Orgonál a patak lütünd

sonpoiog viz molomnál,

sutunba beszilnek öste

szerelmesek forasnál:

viz molom kereke csendben

bengeredik szaparán,

csilagak ferednek tóba

szena büzbe, a banyhán:

szépek it a nyári östek

dét nád virág viragzik,

haikba teszik a leányak

vásznakat feéritik:

mikar menek inekelve

karsuval a forashoz,

it hul szerelem a nyárand

jó kedviel vickándaz:

Tüsek is nem hagya magát

egy meg ért buza szálra ül,

hintázva csilagok alat

nogyond büszkend hegedül:

ezekend a szép táiakand

it nütem fel it ni ni,

hul nem lakik soha ember

medig meg hal, elvezni:

Vinsigemre, is it eárak

a nap mikar leszentül,

inekelek, vérset irak

én egy pásztortüz körül:

szénába lop el az álom

vizit meg a viz harmat,

ebredek meg mikar a nap

csukalgassa, zarcamat:

Mindig!

Mindig az a titak nálam!

szépsig kalászát találam

mikar a szénat kaszálam:

mikar aratam a buzát,

fonuba, táncalam Ruzát!

csüpor bor ál a kezembe,

szép emlikek az eszembe

cigány huza a fülembe:

Mindig szeretem a notát

a szép leany raza a fotát

csokhábul, adia ki kotát:

dét fimelnek a szemeii:

és táncalnak a csecseii:

viragat hojába tegyen

hogy szép mind egy Tündér legyen

és értem, mindent meg tegyen:

Mindig mikar szul a szültü

zseng a notátul a lütü

ebred meg benem a kültü!

ha szivem is mar sokcor sir,

kerges tenerem, mindig ir:

mert, nem is lehetne más kép

az élet gyönyörü és szép

ész szép vérseket vár a nép:

Aniám!

Rozsa szin arcal, kik szemvel

fekete tulpányval éár,

kapával, szarluval válán

medig tart a haszu nyár:

kesü öste ál tültiszend

imátkazik, szundikál,

sokcar nezünd a táblába

inekelve, ü kapál:

Hetven esztendüt el tültet

feind nincs szürke haja,

pedig vult a nyomorulnak

életibe, elig baja:

el élt ket világ háborut

elsöbe apám el pusztult,

mind egy nogy leány, nez ki mosztis

eliget sirt, és busult:

Nogyon szereti a zenet

hoszu orákat ü ál,

halgasa mikor a pásztor

ovotasand furujál:

guzaliasakat is éáris

egisz telen faluba,

inekel, mond szép meséket

mondikal a fonuba:

A képen: Lakatos Demeter, csángó viseletben, két csángó fátával (archív)