Csángó "expedícióim"

1.

 Költő a csángó sors szelében

Beszélgetés a 60 éves Ferenczes Istvánnal

 Ferenczes István (korábban Ferencz S. István néven közölt) sokáig inkább költőként volt jelen a köztudatban, ideig-óráig végzett újságírói megbizatását jobbára maga alá teperte a rendszer, amely 1989-ben letűnni látszott. A rendszerváltás rövid ideig tartó politikai szerepvállalást tartogatott a számára, ennek átalvetőjét viszont sikerült idejekorán letennie, hogy másokat, szívéhez közelebb állókat vegyen a vállára. Ezek már kedves terhek, amúgy egyre fárasztóbbak - nyugtázta beszélgetés közben a költő, aki megmaradt közéleti felelősségét vállaló, pálfalviságában is elkötelezett férfiembernek, de mindegyre kibeszél belőle a nyughatatlan, örökké sóvárgó gyermek.

 Életének utóbbi tizenöt esztendeje a tartós építkezés, a közösség- és műhelyteremtés gondjaiban telt-telik: a Székelyföld c. kulturális folyóirat megálmodása és felfuttatása, könyvkiadás, szerkesztőségi munkatársak kiválasztása és kinevelése, írókapcsolatok ápolása, s közben a vers, az emlékező próza hol kitartóbban, hol elvétve papírra vetett nyomvonalai. Mindezek mélyén, el nem lankadó ritmusként, ott lüktet a csángóságért érzett felelősség és sorsvállalás. Úgy is, hogy az ezredfordulótól felvállalta a Moldvai Magyarság c. csángókról szóló lap szerkesztését, meg akként is, hogy a csíkszeredai Domokos Pál Péter Alapítvány tiszteletbeli elnöke. Úgy áll ki ügyük mellett, érdekükben, mintha maga is közülük való lenne s ugyanannak a csizmának a szorítását érezné a saját lábán.

 - Mi ez a kitartó csángóság az életeden, munkádon, mikor és mi jegyzett el vele ily tartósan? - kérdeztem közvetlenül a születésnapi "megrázkódtatások" után a költőtől.

 - A válaszért jócskán vissza kell mennem emlékeimhez, az időben... Édesapámtól hallottam először a csángókról. Ő ugyanis 1952-ben egy alkalommal a kocsmában szidta a rendszert és Sztálint. Azt kérdezte hangosan, miért nem veszitek le az öreg gazember képét a falról, hiszen már meghalt... Természetesen, Sztálin akkor még élt, apámat befújta valaki, jött is érte a fekete autó, de ő idejében neszét vette, s neki a pálfalvi erdınek, úgy eltűnt, hogy 2-3 éven át bujdosott. Ő beszélt nekem először róluk, mert Sztálin közben tényleg meghalt, s aztán ő is haza kezdett járni. Hozott egyszer magával egy jó félméter átmérőjű köszörűkövet, sokáig állt a ház körül, de azóta valahogy eltűnt, akkor mesélte, hogy odabent, Moldvában is élnek magyarok. Az a kő onnan származott, s később a Szalánc völgyében, amikor köszörűkő-faragó csángókkal volt alkalmam találkozni, bementem a műhelyükbe, kérdeztem az egyik embertől, adnának-e nekem egy kaszakövet, mire azt mondta, várjak, mert hoz egyet. Az a mozdulat, ahogy a követ fogta, majd a kezembe adta, mintha csak a nagyapámé lett volna. Ráadásul Salamon volt a neve, akár a mi vérszerinti családunké. Elmondta, a "nagy verekedéskor" kerültek oda, valószínű Madéfalváról, ahová egy pálfalvi Salamon is elkerült volt. A beszédén mindenesetre fel lehetett ismerni azt a jó csíkias dialektust. Édesapám túl korán itthagyott bennünket, már nem maradt időm becsületesen kifaggatni őt csángóföldi élményeiről, pedig velük dolgozott sok éven át Moinesti, Comanesti, Buhusi építőtelepein... De már a nagyapám is rendesen átjárt a hegyen túlra. Pálfalva határtelepülés volt a huszadik század elején is, sokan mentek át akkoriban Aknavásárra sót meg egyebet csempészni. Innen a nagyapám ragadványneve is, a Lütő. Mikor ugyanis egyszer a sót cipelték haza, megbotlott volt a hegyiúton, az átalvetője leesett, a só meg legurult a "lütőn", vagyis a lejtőn, ő meg úgy vágta volt ki magát szorult helyzetéből, hogy megjegyezte: "Lütőre a só is könnyebben megy...". Rajta maradt hát a Lütő...

 Az a határ, ott a havason, nem volt elválasztó vonal, innen is jártak kifelé, onnan is jártak be az emberek, például a degenyeget, a kocsikenőcsöt, amit kőolajból nyertek, örökké a csángók hozták a faluba. Később, a hatvanas években, amikor helyettes tanárként a Gyimesekbe kerültem, megismerkedtem egy forrófalvi sráccal, Udvarhelyen végezte a tanítóképzőt, többször is felkereste őt az édesanyja, ő volt az első csángó asszony, akivel alaposabban elbeszélgethettem. Rákaptam a csángókról szóló olvasmányokra is, Domokos Pál Péter műveit például rejtve olvastam, azóta szinte módszeresen bújom a csángó irodalmat, s járogatni kezdtem Moldvába is.

 - Mit tapasztaltál útjaidon, személyes találkozásaid során, otthonaikban megfordulva?

 - A hetvenes években, amikor a Falvak Népéhez kerültem tudósítónak, feladatul kaptam Moldvát is, hogy az ottani téeszekről írjak. S mert az esetek többségében a csángó falvakban működő gazdaságok voltak a legeredményesebbek, rendszerint oda kísértek ki engem az elvtársak, nehogy egyedül maradjak a csángó emberekkel, de nekem akkor ez is elég volt, megismerni a terepet - mindennél fontosabbnak tartottam az eleven kontaktust. Így ment ez a rendszerváltásig, azután pedig már gyakran, egyfajta rendszer szerint jártam a csángóságot, s ha nem is fordultam meg abszolút mindenütt, de elmondhatom, hogy a legészakibb ponttól, Iazul Porcului-tól egészen a legkeletibb csángó helységig, Magyarfaluig még a szórványhelyeket is fölkerestem, amilyen például Karakló, ahol Domokos Pál Péter még 7 csángó családról tesz említést, de mára csak egy asszony beszél még magyarul.

 Úgy megyek oda, hogy köztük legyek, elvegyüljek, leüljek velük borozgatni is. Engem az emberek érdekelnek, a maguk elesettségükben, a lakodalmakban együtt lenni velük... Sose írni megyek oda. Minden alkalommal megnyíltak előttem, még a papok is, pedig elsőre idegenkedve fogadnak. Nem is a néprajzi csodákat keresem. Sok ismerősöm van köztük, nem egyszer fölkeresnek, segítségért, kölcsönért, mintha a nagy családjukhoz tartoznék...

 - Miben áll a csángók elesettsége? Egyáltalán, hogyan látják ők magukat?

 - Szinte falvanként kell számbavenni a helyzetüket. Sújtják őket az általános gazdasági gondok, a szegény-gazdag rétegződés éppúgy megtalálható ott, mint a Székelyföldön vagy egész Romániában. Viszont a munkanélküliség a csángókat mindenkinél jobban érintette. A birtokokat visszakapták ugyan, de szapora nép lévén, sokan vannak, föld meg kevés. Aztán a férfinépességük volt az, aki fölépítette a moldvai városokat, de az építkezések most igen visszaestek. A rendszerváltás előtti hatalom annyira számított a munkaerejükre, hogy az utakat is kiépíttette szinte valamennyi csángó faluig, hogy oda-vissza buszoztassák őket. Most meg szanaszét rajzottak, a világba, ki merre látott: Magyarországra, Izraelbe, Spanyolországba, de leginkább Olaszországba mennek. A férfiakkal ellentétben, az asszonyok inkább otthonmaradnak, ők nevelik a gyermekeket, tartják a házat, mentik át a hagyományokat. Ennek ellenére nem létezik általános robotkép a csángó falvak életéről, az asszimiláció mértékét is helye válogatja. Az északi csángóknál ennek foka már jóval nagyobb, a középső övben az öregek még tartják magukat, de a fiatalok már románul beszélnek, a délieknél erőteljesebb csángóközpontokat is találunk, mint például Pusztina és Klézse...

 A másik nagy gondjuk az identitásválság, az, hogy nem tudják magukat hová tenni. S ez a bizonytalanság akkor kínozza igazán őket, amikor nekikszegezik a kérdést: magyarok-e, románok-e. Amikor dönteniük kellene ez ügyben. Bizonytalanok, kibújnak a kérdés alól. Egy dologban megegyeznek: ők katolikusok. Azt sem mondják, hogy magyarok, sűrűn hajtogatják, hogy ők nem oláhok, mert ők katolikusok...

 A kilencvenes évektől jó néhány községben megfigyelhető az öntudat erősödése. A csángók előtt kinyílt a világ, a csángóság ügye is nemzetközi visszhangot keltett, az Európa Tanács foglalkozott vele, kezd meginogni a Martinas-féle elmélet dogmája, amelynek lényege a csángók románsághoz tartozása volt. A katolikus egyház manővere, hogy a román misézéssel moldvai román bázist alakítson ki, nem sikerült; akik románná lettek, azok áttértek ortodoxnak, a fegyver fordítva sült el.

 A csángók történetén végigvonulnak úgynevezett panaszleveleik. Az első a szabófalviaktól származik, az ezerötszázas évekből, aztán ott a klézseiek levele, a XIX. század végéről, meg a többiek, egészen máig, amelyekben a csángók mind-mind magyar papot kérnek falvaikba, aki ért a nyelvükön. Sajnos, a válasz mindig az volt: döntsék el a csángó hívők, hogy románok-e vagy magyarok, s ha magyarok, úgy menjenek Magyarországra, ha meg maradnak, akkor románok. Akkor tiltották ki a magyar szót a templomokból, bár azért ott voltak az ún. deákok, a kántorok, akik a kisebb egyházi ceremóniákat magyarul is végezték, leveleztek is, s magyarul is énekeltek. Ma viszont egyre erősebb az egyház, nagyon sok csángó gyerek megy a iasi-i, a románvásári szemináriumokba, s lesz pappá. A iasi-i egyházmegye almanachja szerint évről-évre nő az új parókiák száma, templommal, papilakkal, Slanic-fürdőn például nyaralóháza is épült az egyháznak, úgyhogy azt a csekély minimumot, amit a csángók kérnek, a heti egy magyar nyelvű misét nyugodtan megadhatnák. Igazán nevetséges, hogy a huszonegyedik században egy népcsoportnak olyasmiért kell küzdenie, ami szerte a világon természetes.

 - A 90-es fordulat utáni demokráciában hangsúlyosabban is felvetődött mind a hazai, mind az európai politikában a csángókérdés. Tapasztalatod szerint "ment-e a világ elébb", vagyis mennyi a foganatja a csángók életében a megnövekedett törődésnek, s melyek ennek kedvező, illetve kedvezőtlen következményei?

 - Ha nem is nagy lépések, de mozdult előre valami. Mivel otthon nem tanulhattak magyarul, sok gyereket adtak Erdélybe iskolába, egyre több az egyetemet végzett. S ha sokan pillanatnyilag Magyarországon vagy másutt is maradtak az egzisztencia végett, már ez is nyereség. Az a tény, hogy bebizonyosodott, magyar nyelven is tudnak érvényesülni, előremutató dolog. Nő, növekszik a soraikból kikerült értelmiségi réteg, s ennek meg is látszik a hatása... Ez volt eddig a legnagyobb baj, a tanult emberek hiánya. Akik mégis azok voltak, helyben, azok rendre románná váltak. Sajnos, az orvosaink, akiket büntetésből helyeztek annak idején Moldvába, távolra a szülőhelyüktől, minden tiltás és diktatúra ellenére többet tehettek volna a csángóságért. Tisztelet a kivételnek, mert voltak törődő, mozgósító erejű doktorok is, de ismerek olyan csángó települést, ahol 6-7 évig élt egy erdélyi magyar orvosházaspár, ez a falu egészségügyi állapotán viszont egyáltalán nem látszik meg. Büntetésként fogták fel odakerülésüket, s azon voltak, hogy minél hamarabb megszabaduljanak.

 Sajnos, sem általában a magyarságnak, sem az RMDSZ-nek nem volt valódi csángó-stratégiája. Ami pénz oda segítség gyanánt bement, s ez nem is kevés, nem volt elegendő, s inkább csak a közöttük lévő konfliktusokat élezte. Mert minél kisebb egy közösség, annál nagyobb a viszálykodás lehetősége, s mindenki azt nézi, ki mennyit kapott. Az RMDSZ-nek már a kezdetektől azt kellett volna csinálnia, hogy a székház fenntartása mellett legalább öt embert becsületesen fizessen meg, ahogyan a Magyar Népi Szövetség aktivistáit annak idején fenntartották. S akkor foglalkozhatnának a szervezetépítéssel, járhatnák a falvakat. Mert az az igazság, hogy öt-hat csángó falun kívül a többi helyen elhanyagoltak, szervezetlenek az emberek. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha az RMDSZ parlamenti képviselete, valamennyi képviselő és szenátor hónapról hónapra váltogatva egymást, beosztás alapján ellátogat a csángók közé. Micsoda erkölcsi erőt nyernének belőle az ott élők! S honatyáinknak se lenne különösebb megterhelés. Furcsa, hogy egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szövetség elnöke ellátogasson a csángók közé.

 Ami igazán eredmény és áttörés, az az oktatás terén történt eőrelépés. Az a folyamat, melynek során az anyanyelv most már hivatalosan is bevonult a csángóföldi iskolákba. Még ha kérésre, ha csak fakultatívan is. De lassan ez is pénzkérdéssé válik. Leginkább úgy lehetne stabilizálni a helyzetet, ha megépülnének a magyar házak, az ottani közösségek hivatalos székházai. Úgy, ahogy azt Klézsén Duma Andrásék nagy konoksággal, önerőből felépítették. Vagy ahogy most Pusztinán mozgolódnak. Akár testvértelepülési alapon is segíthetnének az erdélyi községek, különösen innen, a Székelyföldrıl, elvégre testvéreink. Ha csak azt vesszük, hány asszonyt hoznak feleségnek a csángóságból a székely falvakba, máris mondhatjuk, hogy élı a kapcsolat közöttünk. Egy dologtól azonban szorongva tartok: sok helyen az ötvenes évek emlékei, amikor még volt magyar oktatás a Csángóföldön, nem a legdicséretesebbek. Gyakran - büntetésből - gyenge, részeges, ún. osztályidegen tanerőt küldtek oda, aki elbukott népnevelésből. Félek, hogy az innen oda átmenők ellenszenvbe ütköznek, mint olyanok, akiket kívülről rendelnek föléjük, hogy, úgymond, erőszakolják a csángók öntudatra ébredését. S a hatalom ezt a feszültséget előbb-utóbb ki fogja használni. Ezért kellene minél több eltávozott csángó fiatalnak hazajönnie, hogy ne lehessen eltéríteni senkit a nemes szándékoktól. Igazság szerint, nem szabadna pénzkérdéssé lennie ennek az ügynek. Pontosabban, ezen nem volna szabad takarékoskodni.

 - A Moldvai Magyarság miként tervezi elébemenni az apránként alakuló, biztató folyamatoknak?

 - 2000-ben, felkérésre vettük át Sepsiszentgyörgytől a folyóirat szerkesztését, ama logika alapján, hogy a Székelyföld folyóirat mellett olyan erős, fiatal gárda csoportosult, amely ennek a feladatnak is könnyen megfelelt, méghozzá olcsóbban, mintha különálló intézmény menedzselné a kiadványt. Azóta is sikerül annyi pénzt szereznünk, hogy a lap biztonságosan megjelenik, egyre több a csángó munkatárs, az olvasó. Mert idővel kiderült, hogy a csángók között is vannak írástudók. Így tűnt fel Duma András a verseivel, amelyeket aztán ki is adtunk a Hargita Kiadónál. Ez volt az első csángó irodalmi könyvünk. Aztán az Erdélybe tanulni jött csángó diákok közül is egymás után tűntek fel erőteljes tehetségek, mint Iancu Laura, aki Dumától eltérően már mai magyar nyelven ír, több egyetemet is végzett, kötetét 2004-ben adtuk ki, s akkora siker, hogy kénytelenek vagyunk utánnyomni. Pályázaton tűnt fel Gábor Felicia, aki biztatásunkra írta meg Csángó vagyok c. kisregényét, ami tulajdonképpen az ő gyermekkori emlékezése, de megrendítő írói vallomás egy sokgyerekes csángó család mindennapi életéről. Ez lesz a következő könyvünk, talán előtte folytatásokban közzétesszük a lapban is. Kiadás előtt állnak Demse Márton, egykori bákói tanító, mozdonyvezető, most magyarországi újságíró összegyűjtött írásai. És igaz, hogy önmagában vett csángó irodalom nem létezik, csak csángó színezetű magyar irodalom, de jó, hogy ebből ennyi már kitermelődött. Hátrány viszont, hogy a róluk és a nekik szóló irodalom nehezen tör be soraikba, nem ismerik saját történelmüket. Ennek az is oka, hogy igen sokan nem tudnak magyarul olvasni. Ezért teremtettük meg kétnyelvű zsebkönyvsorozatunkat, a Bibliotheca Moldaviensis címűt, amelyben eddig négy igen fontos munka jelent meg román és magyar nyelven: Petrás Incze János XIX. századi tudósítása a moldvai magyarságról, Bandinus Márk XVII. századi ferences szerzetes tudósításai a moldvai magyarságról, Zöld Péter Batthyány Ignác erdélyi püspökhöz írt jelentése 1781-ből, valamint a Moldvai magyarok 1646-ban a Bandinus-kódex nyomán, amelyet a két háború között egy jászvásári, Nastase nevezetű történész-professzor írt, és nagyon tisztességes munka. Nem egy csángó barátom mondotta, hogy a kétnyelvű könyvek segítségével szokott rá a magyar szövegek olvasására. Terveink közt szerepel Domokos Pál Péter két moldvai útjának naplóját, illetve Gazda László csángó falvakról írott rövid monográfiáit kiadni ( - azóta ezek is mind megjelentek - Cs. G.).

 - Meglátásod szerint ki az a jelenkori csángó írástudó, aki a legmarkánsabban, a leghitelesebben és a leghatásosabban képviselhetné népe ügyét?

 - Hadd ne nevezzek meg senkit sem. Azt tartom igen fontosnak, hogy mindenkit, aki a csángóságon belül tenni próbál véreiért, meg kellene becsülni, különbség nélkül. Azt is, aki otthon marad, azt is, aki elmegy, mert szeretne megélni, képességeihez mérten kiteljesedni. Milyen jogon mondjuk mi a csángóknak, hogy maradjanak otthon? Szerintem a világon bárhol élő csángók, igenis, tehetnek s tesznek is a sajátjaikért. Ritka példa még, de igen jellemző annak a Bogdan Turluinak az esete, aki Romanban született, most Sepsiszentgyörgyön él vállalkozóként, a szülei szabófalviak, s a gyökerei iránt érdeklődve eljutott a csángó irodalomig, a kétnyelvű könyvek pártolója, anyagilag is segítette egy könyv megjelenését. És vannak még hasonló példák. Magyarfaluban például egy csángó üzletember az iskolát segítette. Ausztráliából is jelentkezett egy odakerült csángó, olvasónk lett. Sőt, a papok közül is találunk támogatókat, például Nápolyból jelentkezett egy ott szolgáló tisztelendő, Eris nevezetű, aki valamikor Erőss volt, előfizetett a Moldvai Magyarságra...

 Igazság szerint kellene egy olyan lap, egy autonóm fórum, amit ők szerkesztenek, amely révén ők tudnak megnyilvánulni, maguk között. Most van rá esély, az európai folyamatok kedvezőek számukra, figyelnek rájuk. Sajnos, a globalizáció ott is felüti a fejét, még inkább tünedezik az a sokszor emlegetett archaikus népi kultúra. Szerintem a világ csodája, hogy közülük megmaradtak így is 50-60 ezren, akik az anyanyelvüket még beszélik.

 Cseke Gábor

 (Megjelent a Romániai Magyar Szó Színkép mellékletében, 2005-ben)

 

 *

 2.

 Csángó írók, csángó katarzis

 2005. május 19-én a csíkszeredai Corvina Könyvesházban két csángó szerzőt avattunk s üdvözölhettünk a könyves emberek sorában: a még huszonéves Gábor Feliciát és a hatvanon túli Demse Mártont. Ezzel immár még imponálóvá vált a jelenkori csángómagyar szerzők száma, akik a továbbiakban új és új, értékelvű megközelítését ígérik a csángó sorsnak.

 Mindketten elsőkönyvesek, s bemutatott, a Hargita Kiadóhivatalnál frissen megjelent munkájuk címében mindketten fontosnak tartották hangsúlyozni írásaik csángó jellegét. A már nyugalomba vonult és az anyaországba áttelepült Demse Márton - volt tanító, színházi kellékes, mozdonyvezető és újságíró - csángó küzdelemről beszél (könyvének címe: Csángó küzdelem), Gábor Felicia megindító önéletírása (különös tekintettel csángóföldi gyermekkorára) egyszerűen identitására utal: Csángó vagyok. 

 A dedikálással végződő találkozó, bár bensőséges hangulatú volt, a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le: vendéglátó bemutatta a vendégeket és munkáikat, majd felkérte őket, olvassanak fel a hallgatóságnak néhány jellegzetes szemelvényt. Végül kérdések, hozzászólások következtek, kis baráti koccintással nyakon öntve.

 Ferenczes István költő, főszerkesztő és kiadóigazgató az új szerzők jelentkezésének fontosságát értékelte:„Lakatos Demeter után, Duma-István András és Demse Márton mellett, Iancu Laura és Gábor Felicia könyvei jelzik, hogy a moldvai csángó-magyaroknak vannak már íróik, akik a szeretmenti tűzhely mellől indulnak a magyar irodalom felé", s arra gondoltam, hogy részéről ez az emelkedett szerzőköszöntés természetesnek vehető, hiszen a könyvek az általa vezetett kiadónál jelentek meg, s személyesen is szoros szálak fűzik őt létrejöttükhöz. Lelkesedése így akár elfogultságnak is betudható, de legjobb, ha magunk győződünk meg arról, hová sorolhatjuk saját olvasói mércénk szerint a felkínált olvasmányokat.

 S mert minden könyv próbája az olvasás, ehhez tartottam magam. Nem bántam meg. Mindkét könyv olyan, hogy együltében végigolvassa az ember. Nem lehet letenni. Mint ahogy szerzőik is kénytelenek voltak - ha akarták, ha nem - megírni műveiket. Minden ellenkező körülmény, akadály, hátrány, nehézség ellenére.

 Demse Márton életútja időben és térben jóval heroikusabb, mint fiatal pályatársaié. Csángónak titulált, jellegzetes küzdelme a hosszúra nyúlt és már-már reménytelenné vált aranykorszak évtizedeire esik: 1943-as születésétől máig a moldvai csángó történelem megannyi vargabetűjén és zsákutcáján át próbált elvergődni addig a pontig, ahol élményeit a személyét ért sérelmeken túlmenően is értelmezni tudja, kisebbségi sorsra jellemző katarzis kiváltásához hozzásegítse.

 Már gyerekkorában rendhagyóan rebellis. Mint somoskai szegény gyereknek, a papi hivatás nézett ki megváltásul, de ő annyira idegenkedett az örök reverendától, hogy útközben meglépett a paptól, akinek a gondjaira bízták, hogy magával vigye a szemináriumba, majd Erdélybe átszökve, Csíkszeredán keresztül jutott el a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe, ahol hat keserves év után megtanulta a magyar nyelvet is. Ám mire hazatérhetett diplomájával, már csak román nyelven taníthatott. Eljön a pillanat, amikor a négytanerős falusi iskolában ő a legmagasabb szakképzettségű, s rátestálják a vezérséget, ám a muszájigazgatónak muszáj párttagnak is lennie, hogy aki egyetlen írástudó létére eddig kívülállóként vezette az alapszervezeti közgyűlések jegyzőkönyveit, fogalmazta a munkaterveket és a jelentéseket, most maga is beavatottként részesüljön a kollektív bűn felelősségéből. Demse azonban megmarad ugyanannak az embernek: nem hajlandó feladni csángóságát, nem hallgat a megrettentőkre, akik azt szeretnék elérni, hogy megszakítsa kapcsolatait a csángó népéletet megismerni, kutatni szándékozó bel- és külföldi néprajzosokkal, folkloristákkal, turistákkal. Tartósan a szeku célgömbjébe kerül. Néhány írása mesteri tükre annak a lelkiállapotnak, melyet a totálisan gerjesztett félelem igyekezett a tömegbe sulykolni - szerzőnk esetében eredménytelenül, mert belőle mindig az elemi dacot, az ellenállást sikerült kiváltani.Többszöri letartóztatás, meghurcoltatás, kéziratainak és féltett könyveinek, feljegyzéseinek elkobzása, pártból való kipenderítése dacára sem ijed be, kellékes lesz a bákói színháznál, majd mozdonyvezetői iskolát végez és tehervonatokat kísér a moldvai folyóvölgyek mentén. A rendszerváltás után Magyarországra távozása előestéjén, tanulva a múlt agymosó gyakorlatából, többek között az RMSZ-nél, személyesen e sorok írójánál is hagyott egy köteg kéziratot, melyet azon melegében sikerült kiszabadítania a bákói titkosrendőrség archívumából, rendszerváltás előtti meghurcoltatásainak bizonyítékaiként. Egykori pribékjei nagy előszeretettel próbáltak a kegyeiben járni, Demse Márton pedig a kéziratokat jó stratégiai érzékkel helyezte el itt is, ott is, a fennmaradás érdekében. Áttelepülése után egy ideig újságíróként érvényesül, s a titkosrendőrségtől kimentett kéziratai, illetve feljegyzései alapján, mára beköszöntött nyugdíjas napjaira sikerült összeállítania, kikerekítenie, tető alá hoznia könyvét. 

 (Egy másik, valamivel bővebb, másabb válogatást tartalmazó könyve - Somoskai tél, Zelegor Kiadó, 2007 -  tovább írja a szerző megszenvedett élettörténetét, tudati fejlődésének hű tükre. Könyvei azért is forrásértékűek, ugyanis a moldvai katolikusok élete felé fordulni ma egyre divatozóbb foglalatosság; velük szemben Demse Márton a csángó lét valóságát, ambivalenciáját mutatja föl jegyzeteiben, életképeiben, személyes hitelű emlékeiben.) 

 Gábor Felicia a csíkszeredaiak számára nem frissiben felbukkant tehetség, már 1991-ben készült róla riport a bukaresti Cimbora számára (szerzője Ferenczes István, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság c. havi lapok főszerkesztője.) Annak idején nyolcadikba járt, a csíkszeredai Petőfi Sándor általános iskolában. Akkor ismerkedett a magyar nyelvű tanulással. Főiskoláit Budapesten végezte. Tizenegyen voltak testvérek. Ebből hét lány. Hátborzongatóan őszinte és megindítóan természetes rövid, de tény- és hangulatgazdag emlékezése magját egy díjnyertes, alig tíz oldalas iskolai dolgozat képezte. A lujzikalagori kislány életútja, szokatlanul nyitott hangvétele fölkeltette a szerkesztő figyelmét, s azon nyomban meleghangú, közvetlen levélben bátorította, ösztökélte sorsának teljes kibeszélésére, amelynek gyermekkori fejezete kitűnőre sikerült, az iskolai évek és a budapesti tartózkodás már csak jelzésszerűen zárják, illetve hagyják nyitva a folytatásra érdemes könyvet, amelynek élményanyagához minden bizonnyal még ezek után gyűjti majd a sorsdöntő benyomásokat.

 Felicia - aki férje után immár Diósiként mutatkozott be az íróavató közönségének - bevallotta, hogy amikor végre nekifeküdt kiteljesíteni könyve kéziratát, kedvesének szabályosan kitette otthonról a szűrét („menjen a barátaihoz...”), s ő pedig néhány kínkeserves napot szenvedett át, amíg a múlt kútja kristálytiszta tükrét tartotta felé, és gyermekkori élményei feltolulásán úrrá tudott lenni. Lélegzetelállító az a biztonság, amellyel könyvében mind nyelvileg, mind gondolatilag pillanatról pillanatra áttűnik egymásba a mai Felicia nyelvi tudata a moldvai kislány csángó nyelvi világába és vissza, s a gyermekkori történések, párbeszédek nyelvi anyaga a csángó lét felbecsülhetetlen értékű nyelvemlékévé válik, miközben az értelmezés, a múltat a mával és a jövővel összekötő meditáció szabatos mai magyar nyelvi normákat követ. Mindez ugyanarra a természetességre vall, amivel Felicia egyazon nagy család, ismeretségi kör különböző szereplőivel hol magyarul, hol csángó nyelven, hol meg románul beszél és ebben semmilyen rendellenességet nem lát.

 Aki ezen ma még fennakad, megütközik, s a csángó-kérdést vagy csak a román, vagy csak a magyar tudat kizárólagosságából képes megítélni, az olvassa el e két csángó munkát. Nem tartom magam annyira ítésznek, hogy irodalmi értékeik mellett kardoskodjak. De megrendítő hitelességük, utánozhatatlan eredetiségük okán olyasmiről hoznak hírt számunkra, amit csak ők mondhatnak el a világnak.

 Cseke Gábor

 ***

 3.

 Mentették, ami még menthető volt

Ádám Gyula csángóföldi fotóskalandjaira emlékezik

 Ádám Gyula csíkszeredai fotós nehéz terhet vett a vállára: hónapok óta foglalkoztatja, hogy valamiképpen nekivág ama roppant anyag értelmezéséhez és összegzéséhez, amit ma Sepsiszentgyörgyön élő társával, Barabás Zsolttal együtt valamikor, még az „átkosban” megkezdtek, s aminek az óta sem akar vége szakadni. Mostani beszélgetésünk az összegzéshez szükséges tisztázási kísérlet egyikének is tekinthető.

 - Igazából akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotózással, amikor nem jutottam be az egyetemre és megélhetés után kellett néznem. Szerencsére, az iskolában előtte hivatásszerűen tanultuk a fotózást, volt laborunk is, szinte benne laktunk, elegendő anyag is állt a rendelkezésünkre.

 - A fotó volt a mentőöved?

 - Nem, a mindennapi kenyeret a bányában kerestem meg, Balánbányán, a fotózás szórakozás volt, kedvtelésből űztem.

 - Hogy történt az, hogy nem jutottál be az egyetemre?

 - A marosvásárhelyi művészeti középiskolában minket nem egyetemi vizsgákra jelentkező versenyzőknek neveltek, hanem művészeknek. Az utolsó iskolai évben például szinte nem is csináltunk egyebet, mint az érettségi diplomamunkáinkat. Mesterségből tiszta jelesre végeztem, de sajnos, ez nem volt elég a felvételihez. Szüleim mindjárt mondták is, jó, akkor ezt felejtsd el, mehetsz a bányába! Volt ott egy ismerősünk, s mert jól tudtam rajzolni, bekerültem a topográfusokhoz. Igen jó esztendők jöttek, ez alatt kezdtem ismerkedni a csángókkal.

 - Mesélj erről az ismerkedésről...

 - Sokan dolgoztak Balánbányán moldvaiak, sok csángó is, s felfigyeltem ízes beszédjükre, vonásaikra. Többel összebarátkoztunk, előttünk bátrabban használhatták a maguk sajátos nyelvét, meghívtak magukhoz haza is, s mi egyre nagyobb kíváncsisággal mentünk. S nem csak a szájunkat tátni, hanem menteni a csángó kultúrát.

 - Honnan tudtátok, hogy azt menteni kell?

 - Hallottunk felvételről egy Domokos Pál Péter-beszédet arról, hogy aki csak teheti, menjen át a hegyeken, még az utolsó órában és gyűjtse be, ami ma még létezik, mert holnap már nem lesz mit. Az akkori nem rossz bányászfizetésből fényképezőgépet, filmezőgépet vásároltunk... Csángókat először a somlyói búcsúkon láttam nagyobb tömegben, népviseletben. Az „átkosban” a pünkösdi búcsút, bár hivatalosan nem pártolták, igazából nem is tiltották, minden diszkrétebben zajlott, a templomkerten belül. Persze, az embereket figyelték, de nem gátolták. Nekünk, akik fotóztunk, és kerültünk néhányan, vigyáznunk kellett, nehogy kiszúrjanak bennünket, lejövet ugyanis szépen lekapcsolták az embert s egyszerűen, elvették a filmet.

 - Hogy volt utazgatásra időtök, hiszen bányában dolgozni nem gyerekjáték...

 - Volt ott egy zilahi magyar mérnök, aki értette, hogy mit csinálok és támogatott. Igaz, őszintén fel kellett tárnom előtte, miért kell a idő, miért megyek a hegyen át fényképezni, gyűjteni. Bevallotta: ha nem mondtam volna el mindent nyíltan, lehet, el se enged, talán fel is jelent … Így nem egyszer egy-egy hétre is eltűnhettem. Ez volt az az időszak, amikor igen kevesen mertek a csángók közé utazni. Bennünket is óvtak, bár nem sokat beszéltünk róla, s mondták, nagyon veszélyes. Mi csodálkoztunk: mi ebben a veszélyes? Hiszen nem csinálunk semmi rosszat! Mentjük, ami még menthető... 

 - Egyszer se buktatok le egész idő alatt?

 - Csak 1989 őszén, pár hónappal a decemberi események előtt, de könnyen megúsztuk, a szerveknek talán már túl sokfelé kellett figyelniük... Persze, nem vertük nagydobra, amit csináltunk, igyekeztünk nem belekavarni másokat… Olyan dolgokat gyűjtöttünk, amit akkor senki. Fontos, hogy a mi anyagunk hiteles... Mert olykor jöttek Magyarországról is, akik úgy mutatták be aztán a csángóföldi állapotokat, hogy itt minden mágia, mítosz, boszorkányok röpködnek a levegőben, az egész csupa hagyomány... Azt hihették, utánuk soha az életben más nem fogja oda betenni a lábát, viszont nyolcvankilenc után minden egyszerre szabad lett, mindenki utazhatott, kutathatott, fényképezhetett, s látni lehetett, hogy semmi nincs úgy, ahogy korábban egyesek beállították. 

 - Hogyan élnek hát a hegyen túl az emberek? Szerinted mi a kendőzetlen valóság e téren?

 - Nem jó, ha beleszólunk megszokott életmódjukba, ha durván nekiállunk s kijelentjük, hogy te akkor holnaptól magyarul kell beszéljél. Ezzel sokkal többet lehet náluk rontani. Nagyon elszakadtak a múltjuktól. Nem tudják követni az iramot, s ez a sok változás, amin az utóbbi évtizedekben átmentek, sok rosszat hozott rájuk. Eltévedtek... Eddig el voltak zárkózva , tudtak, sejtettek valamit, hogy ők hová tartoznak, de most már teljesen el vannak tévedve. Van köztük, aki most nagy magyar, elment a magyarság felé.  Akinek ez nem jött be, s úgy érzi, valaki átverte, az a románság felé hajlik. Szomorú az embereket egymás közt ennyire összezavarni. Lett egy nagy háború, békétlenség az egészből... 

 - Mondják, az eddigi csángó gyűjtések között nem kevés a bóvli. Hogyan igazodhat el köztük a gyanútlan ember?

 - Nehezen, hiszen olykor a tapasztalt kutatók is tévedtek. Most viszont még súlyosabb a vétség, mert divat lett oda kimenni, pályáznak, dolgozatokat írnak, miközben felületes munkát végeznek. Egy hónap alatt, egy hét alatt nem lehet egy könyvet az asztalra lökni, s azt mondani, hogy ez a tudomány. Nekem nincs jogom beleszólni, mert ki vagyok én, ő a szakember, az egyetemi tanár, én hallgassak, mert ő tudja, diplomája van róla.... Volt alkalmam közel kerülni ilyen  "műhelyekhez", olykor szóltam is, hogy né, ez nem éppen így van... Azt például, hogy erdő, erdő, kerek erdő - Magyarországon már úgy fújják, hogy Erdély, Erdély, kerek Erdély... Pedig az Erdély szót a csángók nem is használják, és a múltban sem használták soha... 

 - Gyanakvóak voltak a csángó emberek, amikor beállítottatok hozzájuk?

 - Sokszor elkérték a személyi igazolványunkat, de ez inkább amolyan tévhit volt, azt képzelték, hogy aki magyar, az csak külföldi lehet. Halvány fogalmuk sincs, milyen az élet, s kik élnek a hegyen túl...

 - Miként kell viselkedni ahhoz, hogy úgy fogadjanak el téged, mint aki nem akar nekik rosszat? 

 - Fontos, hogy a nyelvükön beszéljünk. Lássa, hogy nem azért megyünk, mert valamit akarunk tőle. Én egyszerűen kíváncsi voltam, azért mentem közéjük.

 - De ezt hogy tudtad elhitetni a csángóval?

 - Meg kellett mondanunk, mit csinálunk. Hogy az mire jó. Persze, gyanakodhatott is: te mit kutatsz itt engem, mért fényképezel? A közös ismerősök nagy segítséget, útlevelet jelentettek az ott élők felé. Csíksomlyó említése pedig varázsige volt. Akkoriban divat volt, hogy Csíkból s Gyergyóból hoztak feleséget maguknak a vénlegények. Kaptak egy lakcímet s hoztak egy jó asszonyt a házhoz. Így a szemükben,aki Gheorgheni-ből vagy Miercurea Ciuc-ból jön, rossz ember nem lehet. De Csíkban is gyűjtöttünk csángó folklórt. Szentdomokoson moldvai énekeket, Balánbányán a szakiskola kapusszobájában a legszebb altatódalokat énekelte el nekünk a csángóföldi kapusnő. 

 - Első csángóföldi élményed?

 - Lészpeden történt, reggel korán érkeztünk az állomásra, még nem volt megvirradva, jöttek-mentek a hajnali munkásvonatok, s ugyanazzal a hangulattal találkoztunk, mint itt Csíkban, ez nagyon jól esett nekünk. Figyeltük az emberek sziluettjét a sötétben, még a kiejtésük is a jó csíki  falusi hajnalt idézte. Legelőször, hogy beléptünk egy csángói smerős házába, úgy nézett ki, mint egy múzeumi kiállító terem, csak a cédulák, a feliratok hiányoztak... Ezt vártuk! Szinte hihetetlen! S aztán kiderült, hogy ez még nem is olyan, mert vannak olyanabb házak is.

 - Mi e gyűjtemények, e helyi gyűjtők célja? 

 - Valamit pótolt az életükben. Az is benne volt, hogy mentsenek. Hogy ezt csinálni kell, amíg lehet. Rájöttünk ott egy hét múlva, hogy egyszer-kétszer nem nagy dolog oda elmenni, s arra még büszkének is lenni. Fel se tettük magunkban a kérdést, mit csinálunk az anyaggal, mire kell? A cél egy volt: hogy szép fotókat készíthessünk. Egyfajta utazást az időben, ahogy az az archív fotókról átjön. Nem azért fényképeztünk, mert le kell adnunk ennek vagy annak a lapnak. Magunknak csináltuk, a lehető legjobban. Kallós Zoltán nagyon jó tanácsadónk volt, észrevette, hogy az érdeklődésünk őszinte, érdekmentes, belátta, hogy közel állunk a témához, ő már akkor nehezebben mozgott. Alighogy kitette a lábát Kolozsvárról, már minden mozdulatát, lépését figyelték. A munkát elvégeztette velünk, mégpedig úgy, hogy abból neki nem kellett semmi. Eűen  csak örült... Különben, most már szabad az út, egyedül is nyugodtan elmehet az ember, nem kell tartani semmitől... Hihetetlen, milyen könnyű eljutni manapság kiskocsival!...

 - Ez eddig a kaland… Végül is, hogy lettél hivatalosan is fotós?

 - 1990-ben Márton Árpád festőnek mutattam néhány képünket, azt mondta, lejárt az idő, hogy azt nézzék, ki amatőr, ki a profi, egyszerűen ki kell állítani. Minket akkor Zsolttal nem ismert senki. Bejutottunk a Virág utcai galériába. Volt ott tévé, rádiók, újságok, népes közönség, minden, s az volt az általános vélemény, hogy ezek nem egyszerűen csángó fotók, hanem ezek valóban fotók. Kérdezték is rólunk: hát ezek kicsodák? Megszólított Ferenczes István, akkor a megyei kultúráért felelt, hogy holnaptól jössz hozzánk. Gyűjtötte az embereit. Akkor Zsolt éppen Gyergyóban volt a bútorszövetgyárnál, ő került a Figurához fotós-videósnak. Akkor lettem papíron egyből hivatásos fotós. És jól esett, hogy nem azért tartottak fotósnak, mert a csángókat fényképeztem, hanem a képek szakmai színvonaláért.

 *

 Ádám Gyula született 1961. november 28-án Csíkkarcfalván (Hargita megye). 

A Marosvásárhelyi Szakközépiskola grafika szakán végzett 1981-ben. Főleg néprajzi jellegű fotókat készített, többnyire Moldvában. Jelenleg a Hargita Megyei Kulturális Központ fotó-videó referense, a Székelyföld kulturális folyóirat grafikusa. Több mint száz borítót, fotóillusztrációt, hanglemeztervet készített, plakátot, szórólapot, jelvényt tervezett. ékezetesek a moldvai és a székelyföldi csángók életéről készült fotókiállításai, illetve a színházi világról készített, a belső átélés hitelességével fémjelzett képsorai. 2000-ben Csíkszereda város Pro Urbe díjával tüntették ki. 2008-ban fotóművészeti munkásságáért megkapta a Magyar Művészetért Díjat, ugyanebben az évben nagysikerű egyéni kiállítása nyílott az Európai Parlamentben. A Hargita Megyei Kulturális Központ hagyománymenekítő fotótáborainak fő szervezője. 2006-ban megjelent fotóalbuma (Arcpoétika) eddigi legjobb munkáiból készült válogatás és szakmai önvallomás.

 Cseke Gábor

 (Az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2006-os évfolyamában megjelent interjú felhasználásával)

 Illusztráció: Ádám Gyula: Pusztinai siratóasszonyok - virrasztóban