Hány a Nobel?

2005-ben történt, koratavasszal, egy hétfői estén.

Kíváncsian hegyeztük a fülünket, pár tucatnyian, a csíkszeredai Sapientia egyetem nagyaulájában, ahol dr. Prágay Dezső, a buffalói egyetem nyugalmazott professzora - történetesen éppen Szeredába látogatott - megosztotta velünk, akik elolvastuk az előzetes újsághirdetést és betértünk okosodni, gondolatait a magyar Nobel-díjasokkal kapcsolatban.

Hogy miért téma ez itt és most, mindjárt kiderül. 

Prágay professzor ugyanis csak 12 magyar, vagy magyar származású Nobel-díjast tart számon, ennyien szerepelnek azon a bélyegként is használható kártyán, amelyet az American Hungarian Alumni Assoc. Buffalo USA 1999-ben bocsátott ki, s amelyből a teremben ülőknek is juttatott mutatványképpen. Magam is őrzök egyet, s ennek tanúsága szerint a tucatot kitevők lajstroma a következő: 

Lénárd Fülöp

Bárány Róbert

Zsigmond Richárd

Szent-Györgyi Albert

Hevesi György

Békésy György

Wigner Jenő

Gábor Dénes

Harsányi János

Polányi János

Oláh György

Majláth Judit. 

Előadása elején hangsúlyozta is, hogy csak a tudományos, a pontosan bemérhető teljesítményű díjazottakkal foglalkozik, akiket nem ideológiájuk, magatartásuk vagy erkölcsi értékeik emeltek a kitüntetettek sorába, hanem munkájuk kézzelfogható eredménye.

Szempontját, amennyire megkérdőjelezhető, annyira el is lehet fogadni, de a díj mégis csak díj marad, s azt nem vitathatja el az illetőtől senki és semmi, az kijár a díjazottnak akkor is, ha valaki más szempontok alapján próbálja besorolni.

Dr. Prágay lelkesítően jegyezte meg, hogy a következetesen fogyatkozó magyarságtól igazán szép teljesítmény az általa elismert tucatnyi Nobel, hiszen ezzel szemben a Magyarországot körülvevő, mintegy 80 millió lelket számláló népek jobbik esetben is összesen csak hat Nobel-díjast tudtak állítani. Nem mondom, ez is lehet ok némi nemzeti büszkeségre, sőt kivagyiságra is, de mivel a Nobel-díj valóban teljesítményt kell hogy megbecsüljön, a dolgokat el kell fogadnunk úgy, ahogy történnek. Se a tudomány, se az irodalom nem lóversenypálya, még ha nagy a versenyfutás olykor az elsőségért, s éppen, mert a magyar szellemiségből az átlagosnál több Nobelre érdemesült koponya emelkedett ki, azt kell egymás között tisztáznunk, hogy vajon mindenkit begyűjtöttünk-e, akinek példája, sikertörténete példaértékű lehet nemcsak számunkra, hanem az utánunk jövőknek is.

Mihez kezdjünk például Gorcsev Ivánnal, aki ugyan Rejtő Jenő húszvalahány esztendős irodalmi hőse, de ha jól megnézzük, őt is oda lehet állítani – még ha tréfából is – a sorba. A tizennégykarátos autó emlékezetes hőse 1940-ben állt az olvasó elé, mivel Rejtő tudta, hogy olvasóiban kellően mély benyomást fog kelteni az ő Nobel-díja. Amit ugyebár, munka nélküli tengerészként a makaó nevű kártyajátékon nyert el egy idős tudóstól, aki Stockholmból igyekezett hajóval hazafelé.

De az már komolyabban meggondolandó, hogy azért Kertész Imrét is oda lehet állítani – mondjuk tizenharmadiknak –, de alább talán az is kiderül, hogy a sor folytatható!, ha már Majláth Juditot a képbe emeltük, aki egy kollektívával együtt kapta a Béke Nobel-díjat a taposóaknák elleni nemzetközi küzdelemben elért sikerekért, s a csapat (előkelőbben: team) vezetője nem is ő volt, hanem Jody Williams, a Nemzetközi Kampány a Taposóaknák Betiltásáért szervezet koordinátora, aki a beszédet is tartotta a díj átvételekor.

Azt senki nem tagadja, hogy a taposóaknák biztonságos felderítése iszonyú veszélytől menti meg az emberek millióit a világ különböző részein, ahol a háborúk késleltetett utóhatása ijesztő iramban szedi áldozatait. De azért az sem semmi, megírni egy olyan regényt, mint a Sorstalanság...

És ez még nem minden. A Lipák Andrea szerkesztette és a Magyar Elektronikus Könyvtárban található kiadvány (Magyar és magyar származású Nobel-díjasok) az eddig ismertetett nevek mellett számon tartja még - magyarként! - Milton Friedman közgazdász professzort, aki 1976-ban kapott Nobel-díjat, s így vallott Beregszászról származó családjáról: „Szüleimet mindig magyarnak tartottam". 

De találkozunk e kiadványban Carleton Daniel Gajdusek nevével is, akiről kiderítették, hogy anyai ágon debreceni magyar vér is csörgedez az ereiben; különben a pápua kannibalizmus fenntartotta járványos kuru legyőzésében elért eredményeiért kapott orvosi Nobelt. 

Végül a könyv e csapathoz tartozónak ítéli a máramarosszigeti Elie Wiesel Béke Nobel-díjas írót is, aki bár tagadja, hogy magyar etnikumú lenne, holokauszt-élménye miatt nyíltan vállalva zsidóságát, román és magyar kulturális gyökerei is vitathatatlanok, hiszen mindkét nyelvet jól beszéli.

Ha ezt most mind összeszámoljuk, akkor testvérek között is 16-ra kerekedik a magyarsággal valamilyen módon kapcsolatba hozható kitüntetettek száma. Ám hogy az álmunk mégse legyen túl könnyű, előhozakodom az 1925-ös irodalmi Nobel-díjassal, George Bernard Shaw-val, aki egy rádióinterjúban így talált nyilatkozni a magyar nyelvről: 

„Miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban, változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni, és hűségesen visszaadni. Ehhez képest (s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól!) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam a körül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül."

És ilyen alapon a kör tovább bővíthető...

*

Mindezt, valami hasonló formában megírtam azon melegében a Hargita Népének, amely aztán eljutott Buffalóba is, és nem csupán további vitára ingerelte, hanem felbőszítette Prágay urat. Aki mellesleg 56-os menekültként jutott nyugatra. Mérges hangú levelet intézett később a főszerkesztőhöz, amit természetesen én is elolvashattam, és azt mondtam magamban, oké, ez így van rendjén, valószínű, ha helyet cserélnénk dr. Prágayval, biztosan engem is ugyanígy bántana az enyémhez hasonló újságírói piszkálódás. De az érzelmek nem vezérelhetnek bennünket míg a világ, a kérdéseket, hát még a vitásakat, csak higgadtan, hűvösen, akár a boncolóorvos tudjuk dűlőre vinni. Az előadás abban és annyit sántított - és abban nagyon -, hogy úgy adta elő a konferenciát tartó magánvéleményét, mintha az kőtáblába  vésett igazság lenne. Annyiban igaza lehetett volna a professzornak, hogy miért nem ott helyben szegeztem neki a kérdéseket, és miért utólag, a papír előtt engedtem szabadjára civilkurázsimat egy jobbára tehetetlen öregemberrel szemben, aki az apám is lehetett volna...

Pedig ha akkor elolvasom az 56-os Intézet szócikkét róla, biztosan kétszer meggondolom, hogy milyen hangnemet üssek meg. De hát akkor lusta voltam elolvasni az alábbiakat és megelégedtem mindazzal, amit a romló emlékezetű, idős professzor akkor este, kissé nyögdécselve, összehordott...

Prágay Dezső (1921)

Először mezőgazdasági diplomát szerzett. Kolozsvárott népi kollégista volt, a Bolyai egyetemen tanult vegyészetet. 1947-ben politikai okokból el kellett menekülnie Romániából. Magyarországra települt és a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. 1950-ben az orvosi egyetemen dolgozott vegyészként. 1953-ban tanársegéddé nevezték ki. 1956-ban Pataky Istvánnal együtt beválasztották a Petőfi Kör vezetőségébe. 1956. október 23-án - miután részt vettek a tüntetésen - Pataky Istvánnal együtt vezette a Petőfi Kör Orvosvitáját az ELTE Gólyavárban. Október 26-án Széll Sándor mellett dolgozott a műegyetem Bartók Béla úti kollégiumának forradalmi bizottságában. Október 29-én Pataky István adjunktussal és Jankó Béla harmadéves hallgatóval együtt beválasztották az Orvosegyetem Forradalmi Bizottságába. A bizottság megszervezte az elsősegélynyújtást, valamint a vöröskeresztes adományok, kötszerek, orvosságok begyűjtését és raktározását. A IX. kerületi MDP-székházat lefoglalták, hogy ott a későbbiekben kollégiumot rendezzenek be. Prágay részt vett a mentésben, és a sebesültek elhelyezésének megszervezésében. November végén Ausztriába menekült. Bécsben létrehozták a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségét. Prágay a szervezet hollandiai csoportjának lett tagja. Később az Amerikai Egyesült Államokba költözött, egyetemi tanár és laboratóriumi igazgató lett. 1990 után az Amerikai Magyar Öregdiák Csoport vezetőjeként több 56-os megemlékezést szervezett: az orvosi egyetemen és tíz másik helyen emléktáblát, illetve szobrot állíttatott a forradalom emlékének. Több könyve jelent meg Magyarországról és a forradalomról...

*

Bonyolult kérdések ezek, az emberben munkálkodó kisördög számlájára is írható belőle valami, de azért engedtessék meg, hogy összeszaladjon homlokomon a ránc, ha azt hallom, hogy mi vagyunk a legszebb nyulak a halpiacon...

Csíkszereda, 2008 októberében