2008. október 26., vasárnap

Kegyeleti séták


Mivel az utóbbi időben a Halottak Napját legtöbbször feleségem szülőfalujában, Szépkenyerű-
szentmárton-
ban töltjük, az idén is készülődünk a pár száz kilométeres útra. Csakhogy egy héttel hamarabb. Mert Budapesten élő nagyobb fiunknak most van ideje gépkocsival a segítségünkre sietni és elkísérni bennünket Kerekes nagyszüleinek sírjához. Terv szerint utána mindannyian Csíkszeredába mennénk, s november elsején az én szüleim csíkszentkirályi sírját keresnénk fel. Meg az anya- és apatársainkét, a Csíkszereda melletti Taplocán.

E miatt néhány napig pihentetem a blogot, s egy három évvel ezelőtti budapesti temetői sétám leírását, illetve egy temetői élményből származó versemet hagyom hátra nemrég megjelent verseskönyvemből (Csöndfűrész zenéje. Álmodott versek. Pont-Pontfix Kiadó, 2008.)

1.

Kivételesen szép, csöndes ősz terített szőnyeget idei temetői sétáinknak. Mindenkinek jól jött ez, hát még az időseknek, akik a sírok körüli tevés-vevésükben mindig is reménykedve számítanak az időjárás könyörületességére, hogy gyomlálás, sírfelásás, virágültetés vagy egyszerűen csak gyertyagyújtás közben könnyen elgémberedő izmaikat enyhén megmelengeti az oly könnyen és egyre korábban búcsúzó nap.

A temetői sétáknak megvan a maguk költészete, filozófiája és természetesen nosztalgiája. Kevés az az ember, akinek még nincsen valamely felmenője, közeli ismerőse a föld alatt – sír mélyén, betonfödémmel lezártan, kriptában, temetőfal tövében, „tölgyek alatt”, földdel elegyesen vagy teljesen hamuvá válva… Ami távolról se jelenti azt, hogy a halottak napi temetői zsongás mindjárt egyenes arányban állna a hozzátartozók és a látogatók seregével. Úgy tűnik ugyanis, hogy – legalább is városon – évről évre mind hevesebb a temetői roham, s ahol a nyüzsgés már-már nagyvárosi méreteket ölt, ott az érdek, az üzlet és az alvilág is mind hatványozottabban üti fel a fejét, van jelen, követel részt a tömegmozgással óhatatlanul együtt járó haszonból.

Haszon, nyereség – a haláltól mennyire idegen, vele össze nem illő, mégis szemérmetlenül nyomulva törleszkedő fogalmak! S mekkorát téved az ember, ha ennek örvén arra gondol, mi végre él és hal, mit hagy maga után… Halottaink, temetőink ma is eleven, markolhatóan mérhető, mindenkor lefölözhető, ám ilyenkor, október s november fordulóján hatványozódó profittal kecsegtetik a szolgáltatókat, az utcai árusokat, a taxisokat, a zsebtolvajokat, a kocsifeltörőket, s talán még az örömlányokat is – bár ez utóbbiak könnyedén beilleszthetők bármelyik, korábban említett kategóriába.

Az alkalom szülte áradatot megelőzendő, még nyugodt lélekkel kóboroltam be, egy-egy kósza látogató, néhány, kollektív okítással megrendülni kivezényelt gimnáziumi osztály társaságában a valószínűtlenül festői, halványsárgától a mély rozsdavörösig terjedő levélszőnyeggel dekorált Fiumei úti sírkertet, közismertebb nevén Kerepesi temetőt, amely tudnivalóan szellemi életünk klasszikus nagyjainak egyik sokat idézett, patinás nyughelye – egy erőltetett, inkább a gyöngébbek kedvéért vont párhuzammal azt is mondhatnám, amolyan „budapesti Házsongárd” -, ahol a Petőfi-családtól kezdve Kossuth Lajoson, Jókai Móron, Arany Jánoson, Vörösmarty „Mihál”-on, Deák Ferencen, Munkácsy Mihályon, Ady Endrén túl Antall Józsefig (és tovább) még annyi patinás nevű új- és legújabb kori magyar személyiség emlékét idézi föl az arra haladóban a temetői rend, amennyiben él bennünk az azonosításhoz és az emlékezéshez elengedhetetlenül szükséges ismeretminimum.

De a Kerepesi nem csupán a jelesek panteonja; benne van az anyaországi főváros egy valóságosan is sorsdöntő szelete, amely épp úgy utalhat a 19. század vagy a még korábbi idők történéseire, várostörténetére, akár a 20. század magyar történelmének törésvonalaira; ezekből az egyik legutóbbi éppen a ma is sokat emlegetett, vitatott és idézett ötvenhat.

Akinek van mire, az emlékezik: ki többre, ki kevesebbre. De ha csak a csönd, a sokasodó virágok színpompája, a megszokottnál bujább, halottaink által önzetlenül trágyázott föld békés harmóniája miatt időzik el valaki, mondjuk a Művész-parcella közelében, az sem marad érintetlen a sírkövekről leolvasható nevek jelentéses özönétől.

A tanteremből a halállal eljegyzett élet városába, e sokszintű nekropoliszba vezényelt tanulók serege láthatóan jobban érzi magát a Kossuth-mauzóleum kő- és ércoroszlánjai társaságában, ahol mindenféle pozitúrában fényképezhetik egymást, mint a már-már kopárságig egyszerű, emberszabású és –méretű Ady-emlékkő patinás lányalakja mellett. Az egyéni és közösségi történelem megannyi kőbe vésett, márványba csiszolt, fába faragott mementója időben demokratikusan elegyengeti a különbségeket üldözött és üldöző, elnyomott és elnyomó, hóhér és áldozat, szegény és gazdag között. Tulajdonképpen mindenkinek ugyanazt a végső, alternatíva nélküli világot kínálja s tárja elénk, mely Halottak Napja körül már-már az érzékekig menően összeforr életünk nyüzsgő, felpörgő, minduntalan megújuló, mégis bosszantóan ismétlődő színjátékával.

A kegyeleti séták szigorú kört zárnak be: belőlünk indulnak ki, és hozzánk jutnak vissza.

(Hargita Népe, 2005)

2.

Sütkérező holtak

Ferencz Imrének

köd volt tejes homály még mikor a temető kapuján beléptem
haldokló füvek hegyén a könnyek eláztatták a térdem
míg odagázoltam a sírhoz hol anyám apám nyugosznak
mint parton heverő napozók sír sír mellett mélyükön holtak
hallgatják lépteim dübbenését míg a déli csöndre vágynak
mikor az élők otthon ülnek tányérjukra hajolva szürcsölnek rágnak
kijár itt is az ebédszünet mialatt a feltámadást gyakorolják
ki tudja mikor harsan fel ama kürt s a legenda mikor lesz valóság
s bár csontok ők s jórészt már nem is épek még remélik
hogy a nagy névsorolvasást ha szétmállva is de megérik
én meg e csöndidőt semmibe véve járkálok köztük kábán
mintha lennék fegyvertelen őrszemük mindig a vártán
pedig csak szüleim sírjára ültem gyertyát virágot hoztam
kifakult nevüket olvasgattam majd kissé napoztam
mert felszállt a köd s ránk zúdult a dél ragyogása
párállt a sok sírdomb a túlvilág földi mása
repedező hantok hullámzottak enyhén betonfedők remegtek
éledezett a temető s a sírokból kikecmeregtek
egymás után ki lassan ki kapkodva egyetlen fürge mozdulattal
a fényre vágyó ősök apám csöndben marasztal
anyámnak nyújtva vézna karját kikapaszkodni segíti
a sír kőperemére a langy melegre tűző nap hevíti
arcukat miről a hús bőr minden már rég lefoszlott
ruhájuk sincs itt mindenki oly kifosztott
de csöndesen tűr egy panaszszót se ejt s csak néznek
maguk elé lesütött szemmel azt hiszem kissé félnek
tőlem élőtől hiszen útjaink régen elváltak
amikor elsirattuk őket s miként a hullákat
szokás földbe hantoltuk trágyázzák e világot
még egy kicsit s ők nem tiltakoztak de látszott
nem szívesen távoznak mereven súlyosan kinyúltak
makacsul hunyt szemmel sírjukba hulltak
mint aki alázattal megteszi amit kimérnek rája
mélyen hallgat bár nem-et csücsörítene szája
most odalent nem maradt senki tán egy-két lusta
kik tudva tudják hogy messze még a mustra
s a naptól immár semmit nem remélnek
igazuk volt a kint napozók félnek
hogy böjtje lesz még e kétlaki világnak
ahogy most megmelegednek csontjaik később méginkább fáznak
s mert mi sem változott idefenn gond felhője telepszik
rájuk mivégett éltek vagy haltak az ember miért cselekszik
csakhogy kibújjon mint a rügy s végezze hullt levélként?
s ami e kettő közé szorul fogadja el isteni kegyként?
mit ér az élő hisz úgyis halott lesz belőle?
s a halott mire jut ha napozni kiül az őszbe?
kuporogtunk ott zsongító csöndben ki-ki magában
a boldogság csöppnyi illanó pillanatában
feloldódva egyetlen hatalmas fényképre kerülve
élő a holttal derűsen elvegyülve
lelkesen apám karjához értem döbbenten összerezzent
mit sem törődve véle boldogan ránevettem
de anyám csontujját voltnincs ajkára tette
csendre intett s apámat visszavezette
le a mélybe ahonnan jöttek hol senki sem remél de nem is békül
csak egy kis napfényt gyűjt téli eleségül

Fotó: Fadgyas Tibor

Nincsenek megjegyzések: