Szinte mindennap találkozom az ősz hajú, egyenes tartású Nagy István múzeumi restaurátorral. Hol az utcán siet velem szemben, hol elkarikázik mellettem az úttesten és odaintünk egymásnak, máskor meg a csíkszeredai Várban, a múzeum udvarán vagy éppen rendezvényein futunk össze, rázunk kezet. Az az ember, aki számomra - bármilyen élethelyzetben találkozzak is vele - a Múzeumot, a tárgyaiban feltárt, rekonstruált és megőrzött múltat testesíti meg, s ha ez így nagy szónak hat, mindenképpen rá emlékeztet.
Első találkozásunkat és mérvadó benyomásomat róla egy, a Romániai Magyar Szóban 2005 tavaszán megjelent portrériport őrzi...
*
Közvetlenül karácsony előtt, a Csíki Székely Múzeum évadzáró rendezvényeként nyílt meg a Restaurált és tisztított fegyverek elnevezésű kiállítás, amelynek alig egy hónap alatt közel 500 csíkszeredai fizető látogatója volt. S ha ehhez hozzászámítjuk a tárlatnyitó este közönségét is – bizony, szép számban szorongtunk ott a Mikó vár emeleti kiállítótermében, az ez alkalommal készült tárlók között -, akkor azt mondhatjuk, hogy a fegyverek így vagy úgy, sokak szívét megdobogtatták. Voltak, akik a kuriózumért, a régi tárgyak visszanyert szépségéért lépték át a múzeum küszöbét, mások a fegyverek iránti legyőzhetetlen szimpátiájuk okán.
A kiállítás rendezője, a fegyverek restaurálója, az 1985 óta csíkszeredai illetőségű Nagy István maga nem lelkesedik a harci eszközökért. Mesteremberként megbecsüli őket mint múzeumi tárgyakat, nagy szakmai elégtételt jelentett számára, hogy tizenöt évi tisztogatás, helyreállítás, kutatás, mesterségbeli elmélyedés, tapasztalatszerzés után összegyűlt egy látványos kiállításra való anyag, amit aztán, mostani igazgatója ösztönzésére gyorsított ütemben létre is hozott vele szívesen együttműködő kollégáival egyetemben. Ám ha elgondolja, hogy valamennyi fegyverhez mennyi vér tapadhat, nem sajnálja, hogy immár csak múzeumi tárgyak, s legtöbbjük használata – ez mindenekelőtt a lőfegyverekre vonatkozik – egyáltalán nem biztonságos.
- E tárgyaknak véglegesen a tárlókban a helyük – mondja Nagy István, aki mellesleg szívesebben foglalkozik régi órák javításával és rekonstruálásával. Azokból is akad jó néhány a múzeum raktárában, nem fog hát unatkozni a következő években sem. Meg aztán, napi feladatként ott van a soha meg nem szűnő karbantartás, ott vannak az ásatásokból előkerült régi fémtárgyak, amelyek avatott tisztításában és restaurálásában hathatós segítséget nyújt.
Nagy István sose gondolta volna, hogy élete derekán egy múzeumban köt ki s a restaurálás mellett ezermesterkedik, sőt látogatókat is vezet majd. Az 1953-as születésű marosvásárhelyi szerszámkészítő az egykori jónevű Metalotehnicában dolgozott. Igaz, hogy 1968-78 között komolyan kajakozott, országos versenyeken is részt vett és akkoriban minden vágya az volt, hogy testnevelő tanár, netán edző lehessen, de aztán abbamaradt az egész. Szerszámkészítőként szép karriert futott be, jól is keresett, s csak azért nem adták meg neki a legmagasabb besorolási kategóriát, mert nem volt hajlandó belépni a mindenható pártba.
1985-ben csíkszeredai lányt vesz feleségül, ami annyit jelent, hogy feleségét követve megválik addigi munkahelyéről s a szeredai múzeumnál kap állást, ahol különböző öntési feladatok várják. A múzeum akkor kezdte a helyét keresni a nap alatt, jövedelmező tevékenységeket – pl. emléktárgyak gyártását – próbálta beindítani, nem sok sikerrel. Abban az időben a mai múzeum helyén még csak a jobbára romos Mikó-vár volt, azt javítgatták, foltozgatták, amikor az időjárás megengedte. Mikor nem, „pungákat", vagyis a múzeum által nyomatott műanyag reklámzacskókat válogatták, számolgatták. Akkoriban meglátogatta egy volt vásárhelyi kollégája, s jól letolta, hogy megelégszik az ilyen alkalmi, semmi tennivalókkal, ő meg szégyenkezett... De hát ez volt a sors, közben rábízták a néprajzi raktár rendezését, rekeszezését, ami nyűgös munkának bizonyult. Már-már ott álltak, hogy családostól kitelepednek Magyarországra, aminek a rendszerváltozásig itták is a levét. Akkor hirtelen letett kivándorlási szándékáról, abban a reményben, hogy ezután már csak jobb világ következik.
1989 fordulatot jelentett a múzeum életében is. Fellazultak az addigi merev, központosított szervezési keretek, a rendőrség visszaszolgáltatta az elhurcolt és barbár módra hatástalanított, megfúrt fegyvergyűjtemény nagy részét, persze siralmas állapotban és az alapvető dokumentáció – az ún. kórlapok – híján, a szabadabb világban az emberek is elővették a föld mélyén, pincében, padláson rejtegetett történelmi fegyvereket, hirtelen gazdag gyűjteménye lett a csíki múzeumnak, hiszen a megye valamennyi múzeumának fegyvereit Szeredában őrizték. Később, a kilencvenes évek második felében Székelyudvarhellyel kezdődően mind a gyergyói, mind a keresztúri múzeum hazavitte saját tárgyait, de már restaurálva, kiállítható állapotban. Ezt a munkát Nagy István végezte, aki ezekben az években vált szakképzett fegyverrestaurátorrá.
(Mikor erről beszél, mindjárt hozzáteszi: de az erről kiállított okmány csak régi fegyverek gondozására vonatkozik...)
Háromszor három hónapos munkahelyi tapasztalaton járt Pécsett, a Janus Pannonius múzeum, illetve az abból 1985-ben kivált Várostörténeti múzeum mellett, ott kapta az első szakfelkészítést. Majd később, kétszer két hónapot töltött a budapesti Nemzeti Múzeum, illetve az Ipartörténeti Múzeum műhelyeiben, mindenütt nagy tapasztalatú szakemberek irányítása alatt.
Pécsett azzal kezdődött az instrukció – emlékezik vissza -, hogy a már nyugdíjas Kemény Miki bácsi elővett egy 48-as szablyát és megkérdezte a szeredai vendégtől: kellene egy ugyanilyet csinálni, vállalja-e? Nagy István válasza az volt: természetesen, majd körülnézett az irodában, hogy hol lehet ott dolgozni? Miki bácsi megnyugtatta: erre a válaszra számított egy reményteljes tanítványtól.
Sok mindent tanult az anyaországban, gyakorolhatta a különböző ragasztási és kiegészítési fogásokat, olyan műszerekkel dolgozott, amelyek eredményessé, jó minőségűvé tették a restaurátor munkáját. Jobb híján odahaza, a múzeum műhelyében elektroeróziós fürdőt vagy mozgó elektródás tisztító(ceruzá)kat fabrikált, amelyek ma is kitűnően működnek, s nélkülük nem születhetett volna meg a csíkszeredai fegyverkiállítás, amely már most, egy hónappal a megnyitó után, behozta a ráfordított költségeket.
Nagy István, beszélgetésünk közben végigvezet a kiállítótermen, ahol minden darab és valamennyi tárló a keze munkájáról vall. Megállunk egy valódi kuriózum, egy Girardoni szélpuska mellett, csinos, karcsú példány. Ez a típus a mai légpuska elődje, egyes források szerint ókori görög találmány, amelynek agya tulajdonképpen egy fémtartály, amelybe több száz atmoszférányi levegőt pumpálnak, s az löki ki meglehetősen nagy pontossággal, akár sorozatban is a golyókat. Jellegzetessége továbbá, hogy viszonylag csendes és nem ad ki lőporfüstöt, ezért a kor lovagias harcászatában tilos volt használni, orvlövészek és csempészek viszont különösen kedvelték. A múzeumi példány osztrák gyártmány, valamikor a napoleoni időkből, s a történethez tartozik, hogy a francia császár betiltotta a használatát, akinél szélpuskát találtak, gyilkosnak kijáró kegyetlen büntetésben részesült. (De azért őfelsége nem átallott az elkobzott fegyverekkel egy speciális csapatot felfegyverezni. Amit szabad Jupiternek...)
Nem tartja jó választásnak lassan végére jutó életpályáját. Annyira lemaradt eredeti szakmájától, hogy már nem tudna mit kezdeni vele. Azt, hogy hatvan éves korától talán nyithatna egy kis műhelyt és kamatoztathatná mindazt, amit a múzeumi munka során elsajátított.
Kisdiákokat vár, újabb osztály jelentkezett be, neki kell mesélnie a vértekről és szablyákról, buzogányokról és jatagánokról, pallosokról és kovás puskákról, pajzsokról és vadászfegyverekről. Nagyon szereti a gyermekek lelkes és őszinte érdeklődését. Azt hiszem, remek tanár lett volna belőle...
*
A megjelent riport váratlanul kínos reakciókat vált ki a múzeumi közösségben. Többen érzik úgy, hogy a restaurátor ezáltal "megistenült", míg mások érdemtelenül a homályban maradtak. Volt, aki ehhez hozzátette, hogy "pedig még egyeteme sincs..." Nagy István joggal érezhette úgy, hogy írásommal tulajdonképpen kiszolgáltattam őt a mindenféle sanda szóbeszédnek, pedig hát az ő szerepe az egészben csupán annyi, hogy egyáltalán nyíltan szóba állt velem és válaszolt érdeklődő kérdéseimre.
Nagyjából ugyanekkor történt egy másik félreértésem a múzeum fiatal igazgatójával, aki székelyudvarhelyi lévén, nemrégen nyerte el versenyvizsgával a veszetői posztot, kihívva a helyiek ösztönös irígykedését (Csík és Udvarhely történelmi, máig nyúló érzelmi viszálykodása mindenki előtt nyílt titok, én viszont, szintén frissen betelepedettként, 2005-ben ezt még nem voltam elég "érzékeny" figyelembe venni.
A félreértést természetesen tisztáztuk azóta, az idő hatásos gyógyír volt a feszültségek enyhítésére, a múzeum azóta jelentős és országra szóló, nemzetközileg is visszhangos projekteket valósított meg (lásd a Munkácsy után a nagybányaiak, 2008. szeptember 12.-i bejegyzést). Az egyikük előtt tartalmas beszélgetést jegyezhettem le az igazgatóval, amely az ÚMSZ Színkép mellékletében jelent meg 2007 tavaszán:
A Munkácsy-kiállítás kihívásának árnyékában
Gyarmati Zsolt szerint a múzeum nem pusztán idegenforgalmi látványosság
Jó néhány éve igazgatja a Csíki Székely Múzeumot. Melyek voltak ezidő alatt a legkomolyabb szakmai kihívások, amikkel szembetalálta magát?
- A közel 4 év megvalósításai közül kiemelném a 3 új állandó kiállításunkat, a több mint 40 időszaki kiállítást, újrainduló tudományos évkönyvünket, a Kárpát-medencei szakmai integrációnk erősödését, látogatóink számának megkétszereződését, a Zsögödi Nagy Imre Galéria és emlékház felújítását, tízet meghaladó saját kiadványunkat, bevételeink jelentős növelését. Úgy gondolom továbbá, hogy a Csíki Székely Múzeumnak sikerült elmozdulnia a régióban való markánsabb szakmai és arculati jelenlét irányába.
Hogyan körvonalazná a Csíki Székely Múzeum mai szakmai profilját? Miben különbözik a régióban működő más hasonló intézményektől?
- Múzeumunk helyi önkormányzati fenntartású, szakmailag megyei rangú, 32 alkalmazottat foglalkoztó közgyűjtemény, Hargita megye legnagyobb muzeális intézménye. Múzeumunk vegyes profilú: a régikönyv, a néprajzi, a képzőművészeti gyűjteményeinkre, valamint restaurátoraink és régészeink munkájára vagyunk leginkább büszkébbek. A székelyföldi múzeumokat illetően nincs lényegi különbség. Amiben mégis eltérnek egymástól, az intézmények mérete, infrastrukturális ellátottságuk, pénzügyi mozgásterük. Talán még az, hogy az igazgató mint kulturális menedzser mely tevékenységi területre helyezi a hangsúlyt (szakma, kapcsolatok, PR, tágabb művelődési szerepkör stb.) Tulajdonképpen mindenikünk lyukakat töm be, igényt elégít ki – képletesen: egy hajóban evezünk. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a környékbeli múzeumokkal mind a menedzsment, mind pedig a szakma tekintetében kiváló a kapcsolatunk.
Többször elmondta, leírta, s a gyakorlatban követte is: a csíki múzeum a nyitottság, a szellemi befogadás sokszínű műhelye is kell legyen. Milyen, szakmáján túli projektjeitekre a leginkább büszke, illetve van-e valamiféle jövőképe?
- A kezdetektől fogva úgy gondoltam, hogy a múzeum nem pusztán idegenforgalmi látványosság, hanem befogadónak kell lennie a helybéli lakosság iránt. Ezért szerveztünk könyvbemutatókat, játszóházat, szokatlanul magas számú időszakos kiállítást. A Mikó-vár elhelyezkedése, hangulata eleve olyan kulturális lehetőségeket kínál, amely jóval túlmutat a szűkebben értelmezett szakmaiságon. Ezt az adottságot folyamatosan igyekszünk hasznosítani. Erőteljesen jelen vagyunk a mindenkori városnapok lebonyolításában: a rövid szeredai nyár alatt koncertek, színi előadások, Régizene-fesztivál, vagy akár lovasbemutatók hagyományos és kedvelt helyszíne a Mikó-vár. De helyszínéül szolgáltunk már denevér detektorozásnak, lovagi vacsorának, honfoglaláskori mesterségek bemutatójának is.
A turisztikai piac és a helyi lakosság kulturális igényeinek való megfelelés érdekében jelentős a lemaradásunk. Prioritásnak ítélem a (közép) európai szakmai sztenderdekhez való közelítést: kialakítani egy látogatóbarát, interaktív múzeumot, ahová a polgárok szívesen ellátogatnak, jól érzik magukat. A 21. század múzeuma már nem pusztán a tudományok poros szentélye, régi tárgyak tárháza, hanem a kulturális horizont szélesítésének, az identitásőrzés, és akár a szórakozás helyszíne – mely elérhető és közkedvelt minden generáció és társadalmi réteg számára.
Nyílt titok, hogy a Csíkszeredába óhajtott, s immár tervezett, messze földön híres Munkácsy-vándorkiállítás „lábát” megfogni nem volt könnyű. Önöknek mégis fölényesen sikerült. Mi ennek a műhelytitka? Ossza meg velünk a kijárás főbb részleteit.
- A Magyarországon közel két éve vándorló nagysikerű kiállítás határon túli bemutatásának ötlete 2006 nyarán vetődött föl. Pákh Imre, a kiállítás gerincét alkotó műtárgyak tulajdonosa és a Szemimpex kiadó, mint a kiállítás magyarországi jogtulajdonosa széleskörű szakmai konzultációt követően úgy döntött, hogy egyedüli romániai/erdélyi helyszínként, a Csíki Székely Múzeumot jelöli meg. Úgy gondolom, hogy egyrészt intézményünk utóbbi évekbeli teljesítménye, kapcsolathálónk minősége hatott oda, hogy ránk esett a döntés. Természetesen Csíkszereda Megyei Jogú Város adottságai, a fenntartónk részéről megnyilvánuló anyagi áldozatvállalás is sokat nyomott a latban. A többi székelyföldi múzeummal együtt mi sem voltunk alkalmasak egy ilyen szintű kiállítás megrendezésére. A tét, illetve a vállalás lényege az, hogy májusra fogadóképessé kell válnunk. Ehhez kell a széleskörű összefogás, önmagunkba vetett hit és nem kevés bátorság.
Mit jelent ez a monumentális tárlat a csíki múzeum jövője, az erdélyi kulturális mozgalom szempontjából? Miért érte meg a városnak ez a nem mindennapi erőfeszítés? Milyen hozadékra lehet számítani?
- Szívem szerint a válasszal megvárnám a kiállítás végét, ugyanis még számos a kérdőjel. Pusztán reményeimre alapozva állítom: A május 5 – július 15 között megtekinthető kiállítás olyan kulturális folyamatokat gerjeszthet a városban, a régióban, a múzeum működésében, amelyről eddig csak álmodhattunk. A Munkácsy-kiállítás számára teremtett infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően, ezentúl bármilyen színvonalú tárlat megrendezésére lehetősége nyílik.
Van-e már a tarsolyában a múzeum további fejlődését meghatározó, a Munkácsy-tárlat súlyával felérő, vagy azt megközelítő elképzelés, projekt?
- Amennyiben fajsúlyos kiállításra vonatkozik a kérdés, igen: folyamatban van „A tatárok Magyarországon” munkacímet viselő megaprojekt előkészítése, amely 3 országot érint, és a szervezők egyedüli romániai helyszínként a Csíki Székely Múzeumot jelölték meg.
Eddigi tevékenységéből az olvasható ki, hogy az ön számára küldetéses megbizatás a múzeum vezetése. Szakmai fejlődése, kiteljesedése nyert-e valamit általa?
- Maradjunk annyiban, hogy a viszonylag szépreményű kutatómunkám évek óta stagnál, ellenben kezdek érteni a gazdasági kérdésekhez, az építkezések-szerelések szakmai fortélyaihoz, és közbeszerzési eljárások megszervezéséhez.
Névjegy
Gyarmati Zsolt (sz. 1970: Székelyudvarhely) múzeumigazgató, történész
1997: történelem szak, 1998: masters BBTE Kolozsvár, 2000–2003: a Romániai Magyar Doktoranduszok Szövetségének alelnöke, 2002: PhD abszolutórium ELTE Budapest (19-20. sz-i város- és társadalomtörténet), abszolutórium, jogi kar PPKE Budapest; 2003: a Csíki Székely Múzeum igazgatója lesz; 2006: az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának alelnöke; kulturális mediátor képzés, ELTE Budapest. Kutatási területe: mentalitás- és társadalomtörténet a dualizmus-kori Erdélyben. Egy önálló kötet (Nyilvánosság és magánélet a ékeidők Kolozsvárán. Komp-press, Kolozsvár, 2005), 14 tanulmány szerzője, több tudományos kiadvány szerkesztője.
*
A Csíki Székely Múzeum munkatársai azóta is folyamatosan, pezsgő szellemű munkával szereznek rangot a vidéki múzeumi intézménynek. Azóta Nagy István munkaköre is érethetően kibővült, a nagy projektek idején valamennyi munkatárs valamiképpen részt vállalt a teremügyeletből, a munkaidőn túli, sürgető feladatokból. Egyfajta időszaki kaláka-rendszer valósult meg odabent, amely néha nagyon terhes és megerőltető tud lenni, a lazítás időszakaiban viszont kellemes visszaemlékezni a legyűrt akadályokra.
A restaurált és tisztított fegyverek állandó kiállításához elkészült a Nagy István által megálmodott csinos múzeumi eligazító füzet, amelynek szerzője Nagy István és felesége, a múzeum fotósa: Nagy Gyöngyvér. A grafikai kivitelezés a helybeli Gutenberg Műhely munkáját dícséri, rajtuk keresztül majd egy későbbi bejegyézsben a könyvtervezés és -kivitelezés világába is eljutunk...
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. november 9.
A képen: Egy lap a múzeumi füzetből, illetve a füzet fedőlapja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése