Az alábbi sorok születését az a meghívó előzte meg, mely arra szólított, hogy tiszteljem meg az V. Hargitai Megyenapok utolsó napján, 2005. május 13-án megtartandó konferenciát, amelynek tárgya: Székelyföld – jövőképünk Európa küszöbén.
A kérdés fontosságára való tekintettel, részt vettem a konferencia munkálatain, s nem bántam meg. Bunta Leventével, a megyei önkormányzat elnökével egyetértésben vallom ugyanis: az itt elhangzottakat a megyenapok nagy nyereségeként éltem meg, mégpedig azért, mert végre nem csupán papíron, nem korlátozott példányszámban, hanem élő közéleti fórumon is elhangzott a székelyföldi – évszázadok óta óhajtott – emancipálódás néhány kulcsfontosságú korparancsa, ami természetesen bekerül a rendezvény szakmai állásfoglalásának (ún. „záróközleményének") szövegébe is.
Hogy mekkora utat tett meg a székelyföldi öntudat, amíg e fordulatig eljutott, csak sejteni lehet, hiszen a közvélekedés még jelenleg is ott tart, hogy e vidéknek mihamarabb, lehetőleg még az ország EU-csatlakozása előtt (egyesek szerint épp ennek a fejében!) meg kell adni a területi és a hozzá kapcsolódó mindenféle autonómiát, aztán hogy mihez kezd majd vele az itt élő pár százezer ember, az majd a jövő zenéje.
(A régi mese így szól: lesz valahogy, ahogy eddig is mindig történt...)
Megtervezett függőségek
Mint most is kiderült, az autonómiával magával nincsen baj, hiszen az nem eredmény, hanem csak egy állapot, amelyben egy közösség – esetünkben egy régió – önállóan dönt és cselekszik minden, őt érintő ügyben, beleértve a saját anyagi erőforrásokat is. E döntésképességhez viszont – szögezte le mindjárt az elején előadásában Tamás Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója (Székelyföldi kitörési pontok 2015–2020. Regionális jövőképek) – a térségnek „ki kell találnia" önmagát, föl kell vázolnia azt a jövőmodellt, amely felé sikeresen és önállóan mozgósítani tudja erőforrásait. A sikeres forgatókönyvek kidolgozásakor pedig ajánlatos „a lehető legrosszabb" változatot is megtervezni, s ugyanígy világosan dönteni kell abban, hogy az autonómia homlokzata mögött milyen függőségekkel kíván megbékélni és együtt élni – sőt, aktívan élni is velük! – a régió. Amíg e kérdésekre nincs letisztult, programszerű, működőképes válasz, addig a Székelyföld önálló politizálása, autonómia-törekvése merő illúzió és demagógia, „autonóm" döntései csupán válaszok egy rá irányuló befolyásra, kimondottan reagálási politika, amivel rövidesen föl kell hagynia, ha azt akarja, hogy bármilyen fórumon komolyan vegyék.
A világban elfoglalt helyének és súlyának megfelelően, a Székelyföld önmegfogalmazásának nem arra kell irányulnia, hogy környezetére és a világra ráerőltesse önmagát, hanem úgy igazodni hozzájuk, hogy a lehető legtöbbet őrizhessen meg önmagából. A jelszó tehát: a Székelyföld nem határozza meg a világ sorsát, viszont az önmagáét igen.
Ha akarja.
Kortárs példaként az előadó a vallóniai (Belgium) helyzetet említette. Ott ugyanis a korábban számottevő iparágak (szén-, acélipar) menthetetlenül visszaszorulóban vannak, míg a feltörekvő ágazatok (csúcstechnológia, szolgáltatások) Flandriában összpontosulnak. Vallóniának emiatt gyorsan ki kell találnia önmagát, hogy megmeneküljön a leszakadástól. A komplex folyamat beindult, kutatóműhelyek dolgoznak egy életképes modell kimunkálásán. Mindez a Székelyföld esetében sem odázható tovább, már csak azért sem, mert az utóbbi években ez irányban tett kezdemények, kísérletek megsokasodtak, sőt, a Székelyföld 2000 munkacsoport létrejöttével, illetve az általa kezdeményezett első három Székelyföld Konferencia (2000, 2001, 2002) anyagai, a Sapientia – EMTE szakembereinek bekapcsolása a stratégiai és gyakorlati együttgondolkodásba olyan alapot jelentenek, amire építeni lehet.
Illúzióoszlató elemzések
A téma, a régió sorsa fölötti töprengés nem új keletű, minden idők felelős székely koponyáit erőteljesen foglalkoztatta, de a helyes válasz mindegyre odázódott. A mostani tanácskozás alkalmával a megyei tanácsteremben imponáló könyvkiállítás várta a gyülekező résztvevőket a Székelyföldről szóló, azzal kapcsolatos újabb szakkiadványokból. És bár futó elemzéssel is megállapítható, hogy a kiadványok profilja zömmel inkább a helytörténet, régészet, a néprajz tartományába illő, hellyel-közzel jelentkeztek már azok a munkák is, melyek a konferencián többször is emlegetett tisztázás, illúziókkal való leszámolás jegyében fogantak, illetve abba az irányba mutatnak.
Gagyi József csíkszeredai társadalomkutató, a Sapientia – EMTE oktatója A krízis éve 1949 (Múltunk Könyvek, Pro-Print, Csíkszereda, 2004) című könyvében azokat a nyomokat keresi a Székelyföld sorsát megőrző, hézagosan elérhető dokumentumokban, kortársi tanúvallomásokban, az időszak sajtójában, melyek félreérthetetlenül jelzik: az erdélyi magyarság tömbben élő csoportja miként veszíti el vagy adja föl önrendelkezésének utolsó foszlányait, s miként hagyja magát eltéríteni egy felmenő ágban lévő hatalom, a „népuralom" úthengerre emlékeztető, meggyőző kényszerének engedve.
Hasonló valóságfeltárási szándék vezeti ugyanezt a szerzőt egy másik, tanulságos elemzésében (Határ, amely összeköt), amely a Regio című budapesti, negyedévenként megjelenő folyóirat 2003/3. számában látott napvilágot, s a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrejöttét követő propaganda, illetve közvélekedés tükrében vizsgálja, mennyire ellentmondásos és konjunkturális volt ez a máról holnapra végrehajtott, meglepő „sakkhúzás". Politikai gesztusnak nevezi a MAT létrehozását, amit mindkét oldalon indulatosan félreértenek, komolyan vesznek. A magyarok előszeretettel érezték úgy, hogy védett területen, egyfajta „kicsi Magyarországon" élnek, a román lelkiismeret pedig azzal vigasztalta magát, hogy a MAT határai tulajdonképpen összekötnek, mert bár más a nyelv, de egy a nóta...
A régiómegközelítés esélyei
Dr. Molnár Jenő professzor tanítványai jóvoltából Táj és társadalom című szöveggyűjteményével erősíti a székelyföldi helyzetfelismerés praktikus vonalát. Arra hívja fel a figyelmet, hogy „a gazdasági erő elsőrendű szerepet játszik abban a követelménycsoportban, amelytől a szabad élet, az önrendelkezés és a megmaradás függ". E mondat abban az először 1994-ben közölt tanulmányban olvasható (A Székelyföld első gazdasági körzetfelosztása), mely annak a sepsiszentgyörgyi Nagy Gyulának az úttörő munkásságát elemzi, aki a XIX. század második felében, brassói erdőfelügyelői minősége mellett a Székelyföld gazdasági szerepével és hivatásával kapcsolatban kezdeményezőként elvégezte a régió tudományos alapú körzetfelosztását. A tanulmányból az is kiderül, milyen fontos az, hogy e felosztás minden esetben reálisan, statisztikai-gazdasági-szociális- történelmi-földrajzi tényezők bonyolult összefonódásait szem előtt tartva történjen meg, kizárva minden önkényes „határrendezést" – amire a múltban nem egy esetben volt már példa.
Érdekes módon, a Székelyföld autonómiáját célzó legtöbb megközelítés nem tudja kikerülni, legfeljebb csak elhallgatni azt a tényt, hogy a politikai önállósághoz önálló intézményekre, az önálló intézmények jó működéséhez pedig gazdasági önállóságra van szüksége – nemcsak a Székelyföldnek, hanem mindenfajta régiónak, akár EU-n belül, akár azon kívül. A XIX. századi Nagy Gyula azonban már jó ideje megrajzolta a székely gazdaság pályaívét, amit azóta senki se volt képes felülírni; szerinte a gazdasági fejlődéshez három feltételre van szükség: természeti kincsekre, a lakosság szakértelmére és tőkére. A két első adottság jórészt minden időkben adott volt, s nem a székelyeken múlott – a mindenkori hatalomban érdekelteknek viszont óhatatlanul a lelkükön szárad –, hogy a harmadik feltétel sehogyan sem „jött össze".
Mindaddig, amíg a Székelyföld mások jóindulatától, időben szűken behatárolt konjunktúrától, ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen ígéretektől függ, nem ura saját kincseinek és értékeinek, addig a székelység s a vele együtt élők csak máról holnapra – kiszolgáltatottan és az önállósodás mákonyával kábítva magát – fognak tengődni, legtöbbször nem is a szülőhelyükön, hanem ahol jobban megfizetik a mind terméketlenebb és olcsóbbá váló, legendás „székely ügyességet".
Az erdélyi–romániai magyarság autonómiájának problémája sokkal összetettebb és sokrétűbb, hogysem azt egy, akár Székelyföld nagyságú területre lehessen redukálni, viszont a szűkített vizsgálódás azért modellértékű, mert a gazdasági-szervezési szemüvegen át minden megszűnik kiemelten etnikai színezetűnek látszani, s nem az elhatárolódásra, hanem az együttműködésre teszi a hangsúlyt.
A székelyföldi autonómia esélyei jottányit sem nőnek attól, ha bármily heves politikai csatározásokba kezdünk róla. Mert a kérdés ugyan időszerű, a kérdésről beszélni kell, de nem az igen vagy a nem szintjén, hanem a terv felvázolásában. Ehhez elengedhetetlen a pontos, a sokoldalú helyzetismeret. Akik valóban hisznek az autonómiában, azok nem helyzetről, jó és rossz szándékokról vitatkoznak, hanem azt firtatják, vajon mi, akikben az autonómiának föl kellene épülnie, megértünk-e eléggé a döntő, de nem egyik pillanatról a másikra megtehető lépésre.
Halálra ítélt Münchhausen-effektus
A pünkösd előtt megtartott konferencia másik főelőadója, Z. Karvalics László kutató (Információs társadalom a Székelyföldön?) arra kereste a választ, hogy modernizálni szándékozó régiónkban, az általános folyamatokkal szembemenő, egyre hangsúlyosabb agrárosodás mennyiben fogja vissza, illetve nehezíti, teszi kérdésessé egy követhető, sikeres fejlesztési modell kialakítását, illetve az erőforrásokat optimizáló, a társadalmi tényezők közötti kommunikációs csatornákat működőképessé tevő tényezőket székelyföldi viszonylatban hol és miként lehetne tetten érni. Hiszen a végső cél világos: úgy berendezni ezt a jól körülhatárolható, jellegzetes vidéket, hogy meg- és eltartsa szülöttjeit, magyarán: hogy érdemes legyen nem csupán itt maradni, de akár ide is jönni élni!
Ehhez azonban szükség van az információs társadalom megteremtésére a Székelyföldön is, ami nem lehetetlenség, hiszen ami a kanadai eszkimók esetében sikerült, az kellő tisztázással és körültekintéssel itt is sikerre vezethet. Az útválasztás azonban nem egyszerű dolog, mert le kell számolni mindenféle berögzött misztikával, el kell fogadni, hogy sok sikeres kis lépés vezet csak sikerre, a saját magát a hajánál fogva a kátyúból kiragadó Münchhausen báró-féle effektus eleve kudarcra van ítélve, mert képtelenség. A hálószerű kommunikáció, a gyors összekapcsoltság, az információs ellátottság és praxis viszont szinte minden esetben látványosan javít a demokratizmus minőségén, a kommunikációs csatornák tisztán tartásán, nem kedvez viszont a nemzeti különválásnak, az elzárkózó öndefiníciónak. A politikának tehát mindenekelőtt az a feladata, hogy egymással szembeszegülő tényezői előbb megegyezzenek az információs társadalom egységes elvű kiépítésében, majd azután jöhet ama hőn áhított, fontosnak vélt politikai harc is...
Tisztábban látni a gazdaság- és térszerkezetet
A tatabányai Limes folyóirat 2004-es két székelyföldi számában megfogalmazódott annak a fontossága, hogy az autonómia-törekvések szorgalmazói helyezzék a lényegre a hangsúlyt: mindenekelőtt tisztán kell látni a Székelyföld gazdaságszerkezetét, ami azért nem könnyű, mert a térség hivatalosan csupán része egy makrorégiónak, s a rá vonatkozó adatokat inkább csak megbecsülni lehet, ráadásul azok sem a jelenre, hanem a közelmúltra vonatkoznak.
Ezt a távolról sem könnyű feladatot egy ugyancsak székelyudvarhelyi szakember, Ilyés Ferenc végzi el (Rövid helyzetkép a Székelyföld gazdaságáról), amely immár a térség sajátosságait veszi számba. A fő mutatók alapján a gazdasági szerkezet kiegyensúlyozottnak mondható – állapítja meg a szerző. Miután végigtekint a jellegzetesen székely gazdasági tevékenységeken – amelyek mindenekelőtt a vidék gazdasági adottságaira épülnek, úgymint textilipar, fakitermelés és -feldolgozás, állattenyésztés és járulékos élelmiszeripar, borvízkitermelés stb. –, megállapítja, hogy a közlekedési utak szempontjából periférikus helyzet hátrányosan érinti a székelységet mind a beruházási kedvet, mind a kereskedelmet illetően.
Kassay János csíkszeredai geográfus tanulmánya (Városok és településhálózat a mai Székelyföldön) egy másik alapvető aspektust: a székely vidékek térszerkezetét boncolgatja és minősíti, elhelyezve azt a román regionális térszerkezet egészében. Az egyik kardinális megállapítás éppen azt fogalmazza meg, hogy ez az egységesnek tűnő régió távolról sem homogén, s mind környezeti, mind történelmi-kulturális szempontból több térségre, számos élő tájegységre és kistájra darabolódik. Így aztán az önállósulást természetszerűleg és kikerülhetetlenül meg kell előznie egy hangsúlyozott kiegyenlítődésnek.
A Székelyföldnek tulajdonképpen nincs egy klasszikus értelemben vett vonzásközpontja, vérbeli nagyvárosa, az ennek tekintett Marosvásárhely rendelkezik ugyan a regionális központra jellemző funkciókkal, ugyanakkor a gazdasági kisugárzása mellett oktatási-kulturális tényező is, de csak részben a Székelyföld irányában, amelynek perifériáján helyezkedik el, nem székelyföldi város, sokkal inkább belső-erdélyi, amely nyugatabbra éppúgy kisugárzik, s a legerőteljesebb hatást inkább csak saját megyéjére fejti ki igazán.
Mindezeket összevéve, a székelyföldi autonómiatörekvésekben akkor ígérkezik majd előbbre lépés, amennyiben a jelzett hátrányok ledolgozására – mindenekelőtt egy egységes, erőteljes kisugárzó központ hiányát ellensúlyozandó – különleges régiófejlesztési projektek valósulnak meg, amelyekben az etnikai elem csak akkora és olyan korlátozott mértékben van jelen, amennyiben az az együttélés és az összefogás mindennapjaiból és adottságaiból természetesen fakad.
Ráduplázás?
A Duna Televízió Heti Hírmondó című rovata pünkösd vasárnapjára nyílt tévébeszélgetést szervezett a csíkszeredai Sapientia egyetem nagyaulájában, amelyen a kiemelt meghívottak – Kolumbán Gábor adjunktus, Bunta Levente megyei tanácselnök, Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai, Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterek, Kurkó János György vállalkozó és Tamás Pál budapesti szociológus – mellett nagyszámú érdeklődő vett részt s tett fel ilyen-olyan kérdést. Az ott elhangzott álláspontok részben vázlatosan elismételték a két nappal korábban, a Székelyföld-konferencián megfogalmazott tanulságokat, részben azonban, az általunk ismertetett tényszempontú helyzetmegközelítést jóval alulmúlva olyan szlogeneket ismételgettek, melyek visszautalják a kérdés kezelését egy korábbi, eleve terméketlen állapotába és nem járulnak hozzá ahhoz, hogy végre rend szülessék a fejekben.
(Pedig a konferencia előestéjén a műsor szerkesztője biztosította a helyi lap interjúkészítőjét, hogy nincs szó ráduplázásról, mivel műsoruk „szerencsés kiegészítője, mintegy folytatója a konferenciának, az ott kialakított jövőképet árnyalja, gazdagítja." Nem így történt...)
A televíziós, ráadásul az erősen korlátozott idősávba beszorított vitaműfaj sajnos, nem megfelelő olyan problémák megközelítéséhez, amelyek lezáratlanok, szakmailag tisztázatlanok, ráadásul a publicisztika, a „jól hangzás", a hatásos konfliktusgerjesztés oltárán feláldoz olyan igazságokat és konklúziókat, melyekről egy pillanatig se lenne szabad lemondani. Félő, hogy az autonómia esélyei így a továbbiakban is jobbára csapdaként mutatkoznak meg a laikus előtt, pedig itt az ideje, hogy ne csak a szívekben, hanem a fejekben is kigyúljon az önrendelkezés felelőssége és mikéntje.
Mivel a Regionális és Antropológiai Kutatások Központja (KAM), személyesen Biró A. Zoltán és Zsigmond Csilla a pünkösd előtti konferencia háttéranyagaként hozta nyilvánosságra Székelyföld – számokban (Adatsorok a székelyföldi térség munkaerőpiaci helyzetéről) című felmérésének főbb adatsorait és azok értelmezését, s mert a régió jövője mindenekelőtt az emberi erőforrások biztosításáról, illetve azok minőségéről szól, a témára interjúban térünk majd vissza.
Cseke Gábor
(Hargita Népe, 2005 májusában)
Túllépni a „nagy eseményen"
Beszélgetés Biró A. Zoltánnal, tudományos kutatóval, a KAM–Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetőjével, egyetemi oktatóval a 2005. május 13-i Székelyföld-konferencia tanulságairól
Az V. Hargitai Megyenapok zárórendezvényeként lebonyolított Székelyföld – jövőképünk Európa küszöbén című egynapos konferencia a valóságban sokadik alkalommal tűzte napirendjére a régió önrendelkezésének és autonóm fejlesztésének kérdéskörét.
A tanácskozást megnyitó, illetve azt bezáró szavaiban Bunta Levente, a megyei tanács elnöke, a rendezvény házigazdája nyíltan a hallgatóság tudomására hozta, hogy az eddigi hagyományoktól eltérően, ezúttal – felülemelkedve a politikai vitákon, az etnikai szempontokon és a különböző lobbiérdekeken – a jó kérdések feltevésének ideje jött el, hogy eltalálhassunk egy ellentmondásokkal terhelt helyi társadalom sajátos lehetőségeire, amely nem sok helyütt lepusztult erdőivel és mások által bitorolt állattartó területeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy érdemes itt nemcsak megmaradni, hanem élni is. Az sem baj, ha a következtetések hagyományos, berögzött illúziókkal számolnak le, mert az önbecsapás és a múltba görcsölés csak mélyítené a válságot, ahelyett, hogy öntörvényű modellre találnánk.
A fenti felismeréshez vezető út mentén számos rendezvény, politikai és szakmai vita, kerekasztal, tanácskozás stb. sorjázik. Erről kérdeztük most a legutóbbi konferencia egyik szervezőjét és előadóját.
- Hogyan értékelnéd az előzményeket? Mi az, amit eddig sikerült már tisztázni a témában, és mi az, ami függőben maradt?
– Az elmúlt másfél évtizedből legalább egy tucat olyan rendezvényt lehetne felsorolni, melyek valamilyen módon a Székelyföld fejlesztésének témakörével foglalkoztak. Volt köztük bevallottan politikai jellegű, volt szakmai, s nem kevés olyan rendezvény, mely keverte a szakmai és politikai megközelítéseket. A magukat szakmainak nevező rendezvények is sokfélék voltak, attól függően, hogy szervezőik mire törekedtek. Többször volt kísérlet arra, hogy a tanácskozás végeredményeként valamiféle intézményt vagy tartósan fennmaradó munkacsoportot hozzanak létre, amely a Székelyfölddel foglalkozó „egyetlen" igazi szervezet lesz. Az ilyen térségi vezető szerepre törő kísérletek eddig rendre megbuktak. Ennek persze nemcsak az az oka, hogy az érdekeltek nem tudnak, nem akarnak megegyezni, vagy mert az egyik kezdeményező éppen a többiek kiütésére játszik. Ez itt tényleg egy sokszereplős térség, több erős kezdeményezés jelentkezik, és nem könnyű megtalálni az olyan integrációs kereteket, melyeket minden érintett elfogad. Így jutunk aztán oda, hogy egyik Székelyföld-konferencia követi a másikat, a maga során mindenik fontos szakmai eseménynek látszik, vagy annak mutatja magát, miközben érdemi előbbrelépés nem igazán történik. A kezdeményezők szerveznek egy jó hangulatú, sok szereplőt fölvonultató értekezletet, amelynek lezárultával képtelenek továbblépni. A továbblépés persze nagyon nehéz, hiszen az egy-két napos konferenciát csak összehozza valahogy az ember, de a folyamatos szakmai munkához már sok energia, eszköz, jó szakmai hálózat, no meg pénz is kell.
Az eddigi tanácskozások – leszámítva a mögöttük néha meghúzódó politikai játszmákat vagy lobbiakciókat – sok érdekes részeredményt hoztak felszínre. Nagyon sokan foglalkoznak a térség adottságainak szakmai számbavételével, fejlesztési lehetőségek keresésével, s ezek fölmutatására egy konferencia jó alkalmat kínál. De az eddigiek csak tanulóévek voltak, s át kell térni a megfelelő szakmai színvonalú, jól szervezett munkára, ehhez pedig egy konferencia csak kiindulópont, később viszont a közben elvégzett munkát számba vevő alkalom lehet. A szervezőknek túl kell lépniük a „nagy esemény" szervezésen, a konferenciákat eseményből olyan eszközzé kell tenni, mely a térségi fejlesztést mérhetően szolgálja. E szempontból a legutóbbi tanácskozás, amelyet Hargita Megye Tanácsa szervezett, mindenképpen újítást, nagyon jelentős továbblépési esélyt jelent. Nyilván jelentős eseménynek bizonyult, viszont megpróbálta végrehajtani azt a fordulatot, hogy eseményből a fejlesztés eszközévé váljon. E gyakorlatias váltásra sokan felfigyeltek.
- Ismertesd Székelyföld – számokban című, a tanácskozáson a fővonalban bemutatott, Zsigmond Csillával együtt készített tanulmányotok lényegét, főbb tanulságait. Ennek tükrében milyennek mondható az átlagos székelyföldi ember, illetve székelyföldi család „robotképe"?
– Az eddigi tényfeltáró munka egyik fontos jellemzője volt az, hogy az elemzések véletlenszerűen születnek, még pontosabban, az a téma kerül feltárásra, melyre valaki pénzt szerzett, akkor és olyan kiterjedésben vizsgálódik, amikor és ahol éppen összejön minden feltétel a vizsgálathoz. Több száz könyv tanúsítja azt, hogy a helytörténet, művelődéstörténet, néprajz, kulturális antropológia, szociológia, kultúrakutatás művelői jelentős, imponáló feltárómunkát végeztek. A végeredmény viszont egy olyan színes mozaik, amelynek egyes darabjai roppant érdekesek, de egyelőre nem nagyon áll össze belőlük valamiféle értelmezhető összkép.
A térség fejlesztése szemszögéből nézve, a legfontosabb feladat most már egy átfogó, alapozó jellegű térségi statisztikai munka lenne. Ez költséges és munkaigényes feladat, felkészült szakértőket kíván, nagyon nehéz lenne egyik pillanatról a másikra megteremteni egy ilyen munka elvégzésének keretfeltételeit. Ennek hiányában átmeneti és hasznos megoldást jelenthet a térségi családi háztartásokra irányuló rendszeres szociológiai adatfelvétel. A KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja keretében nemrég végeztünk egy ilyen adatfelvételt, mely átfogó és részletes helyzetképet ad a székelyföldi térség családi háztartásairól, későbbi megismétlése mérhető változásokat is ki tud majd mutatni. A jelenlegi kép megkerülhetetlen kiindulópont lehet mindenki számára, aki térségi fejlesztésről beszél. A térségben azok a háztartások vannak döntő többségben, amelyekre az „éppen csak megélünk" kijelentés jellemző, nem tudnak jelentősebb mértékben megtakarítani, s ez kihat a tervezésre, a közérzetre, a jövőképre. Ugyanakkor az is látszik, hogy a térségi társadalom „türelmes". A családi háztartások döntő többsége kivár, és megpróbálja a maga helyzetét itt, ebben a térségben rendezni. Nem jelentkeznek tömeges mobilitási vagy migrációs szándékok. A helyzet – akárcsak az országos helyzet – nem kedvező, de az egyes közéleti szereplők által gyakran emlegetett „vészforgatókönyveknek" e térségben nincs alapjuk. Tömören fogalmazva: ez a várakozási állapot jó helyzet és jó időpont a fejlesztési elképzelések, programok kidolgozására és elindítására. A térség „előbbrelépésre" alkalmas helyzetben van. Ahogyan Tamás Pál budapesti szociológus jelezte a konferencián tartott előadásában, a közép- és kelet-európai térségben az emberek figyelme a múltról egyre hangsúlyosabb mértékben a holnapra tevődik át. Ez a változás térségünkben is teret nyer.
- Mindeme tények milyen sajátos feladatokat állítanak a székelyföldi modernizációban gondolkodók elé?
– E térségben a fejlesztés jelentős modernizációs fordulatot jelent. Ez nemcsak az infrastruktúrára, és elsősorban nem arra érvényes. Egyfajta „társadalmi fordulat", olyan átalakulás előtt állunk, mely a munkavégzésben, a saját életpálya menedzselésében, a tanulásban, az információszerzésben, a szakmai és információs kapcsolathálók kialakításában és fenntartásában a korábbitól eltérő modelleket hoz előtérbe. Ma már ez a fordulat zajlik, hordozói a fiatalok, akik nemrég végezték tanulmányaikat, vagy éppen itthon tanulnak (a Sapientián, a Babes–Bolyai térségbe kihelyezett tagozatain). A fordulatnak még nincs valódi társadalmi súlya, mert e fiatalok még nincsenek elegen és nincsenek meghatározó társadalmi szerepekben. A generációs váltás azonban nagyon közel van.
Minden térségi fejlesztés elsődleges feladata e „társadalmi fordulat" támogatása, a fentebb említett új modellek helyzetbe hozása. Ez elsősorban képzési, információterjesztési, szaktanácsadási és más szolgáltatáscsomagok kidolgozását, működtetését jelenti. Velük lehet támogatni a fiatalokat abban, hogy megtalálják helyüket a térségben, ők maguk hozzák létre, fogadtassák el, futtassák fel a versenyképes, új tevékenységeket. A térségi modernizáció most már nem kívülről jövő ipartelepítést jelent, sokkal inkább a versenyképesség helyi feltételeinek megteremtését. Ez pedig az alapszintű infrastruktúra létrehozása mellett elsősorban az „emberi tényező" változását jelenti, hiszen a periféria – egyelőre – döntő mértékben „bennünk van".
- Értékelnéd a május 13-i konferencia munkálatai nyomán leszűrődött végkonklúziót? Milyen gyakorlati lépéseket tesz szükségessé az ott megfogalmazott szemléletváltás?
– A Megyei Tanács szervezésében lezajlott konferencia két szempontból is szerencsés lépés volt. Úgy tűnik, az ötletgazdák és szervezők – ahogy mondani szokás – jókor, jó helyen léptek. A küszöbön álló európai integráció – a romániai vidéki térségek számára mindez nagyon-nagyon közel van! – szükségessé teszi azt, hogy felkészüljünk egy várhatóan hosszú adaptációs, igazodási folyamatra. A közigazgatási-jogi integráció viszonylag rövidebb időn belül lezajlik majd, a vidéki társadalmak igazodása azonban elhúzódó és nem könnyű folyamat. Az egyik leghatékonyabb lépés azoknak a térségi jövőképeknek a kialakítása, melyek az egyes térségek számára a következő időszakban egyfajta követhető fókuszpontot jelentenek. A konferencia pontosan e munkának az elkezdését tűzte ki célul. Európa nem talál ki minket, magunknak kell megalkotni az adottságainkra alapozó jövőképet, amellyel azonosulni tudunk, s amelynek kiépítéséért érdemesnek tartjuk dolgozni. Vélhetően olyan jövőképet kell kidolgozni, amelyben a versenyképesség elérése és a térségi identitás erősítése egyaránt helyet kap.
A második szerencsés lépésnek azt tartom, hogy a konferencián nagy szerepet kaptak az előttünk álló gyakorlati kérdések. Az oly gyakori siránkozás vagy saját adottságaink indokolatlan túlbecsülése helyett a gyakorlati vonatkozásokra irányult a figyelem. Ez mindenképp nagyon jelentős változás minden korábbi konferenciához képest, és reális esély arra, hogy a konferencia folyamatos szakmai munkát hívjon életre. Ha így lesz, akkor már rövid távon is meglátszanak majd az első eredmények. A jövőképalkotás sajátos szakmai módszertan, alkalmazása sok fejlesztésben érintett szereplőt mozgat meg, és menet közben is eredményeket hoz.
- Mi a véleményed a Duna Televízió két nappal későbbi, május 15-i vitaműsoráról e kérdéskörben? Segítette-e a tisztábban látást, avagy tovább növelte a zűrzavart az autonómia körül?
– A Duna TV műsora szakmai szempontból nem volt a konferencia része, ezért önmagában tudom csak véleményezni. A vita során sokféle kérdés merült fel, s amint a „beszélgetős" tévéműsorok esetében lenni szokott, kevés válasz született. Az ilyen beszélgetésekkel általában akkor adódik gond, ha nem választják szét a különböző szerepeket, sőt, összekeverik azokat. A migrációról vagy a munkanélküliségről például lehet véleménye a polgármesternek, a vállalkozónak és a szociológusnak is! Méghozzá a maga módján érdekes és hasznos véleménye. De ezek a vélemények egy beszélgetés keretében rendszerint nem hozhatók össze, nem vetíthetők egymásra, mert a szereplők egymástól nagyon különböző, egymással nem is érintkező szakmai kompetenciákat képviselnek. Magyarán: nem nagyon van miről beszélniük egymással. A dolgot tovább bonyolítja az, ha a megszólítottak saját címzetes szerepükből még ki is lépnek, s a térség egészéről kezdenek el ideológiai-politikai véleményeket hangoztatni. Önmagában persze ez is érdekes lehet, amennyiben a műsorban az ideológiákat vagy a politikákat kívánjuk bemutatni vagy ütköztetni. Ha azonban egymás mellé rakunk egymással kapcsolatba alig hozható szerepeket, s maguk a résztvevők a műsor során ráadásul saját szerepeiket is cserélgetik, akkor egy adott témában – legyen az bármilyen fontos vagy érdekes – nehéz kézzelfogható eredményekre jutni, s a néző sem nagyon tudja, mit is akartak neki mondani. Az már csak hab a tortán, ha a munkaerőpiacról vagy a migrációs folyamatokról szóló beszélgetés nem az egyébként rendelkezésre álló adatsorokból indul ki, hanem fennen hangoztatott „végső" következtetésekből, víziókból vagy éppen jámbor óhajokból. Nem sokkal jobb kiindulópont a szakmai párbeszédhez az sem, ha az „utca emberének" véleményéből indulunk ki, hiszen pro és kontra véleményt tetszés szerint gyűjthetünk be.
Mindettől eltekintve, önmagában is fontos, hogy a székelyföldi térség fejlesztéséről a Duna Tévében, más médiákban szó esik. Erről a témáról nem lehet eleget beszélni! Az más kérdés, hogy ezek a médiabeszédek mikor, hogyan sikerülnek…
- Hogyan látod a sajtó eddigi szerepét az autonómia kérdéskörének tálalásában, értelmezésében és a közvélemény befolyásolásában. Igazából mi lenne a jövőben a követendő út?
– Tapasztalatom szerint az „autonómia" kifejezés a mindennapi beszédhelyzetekben nem egyéb, mint egy meglehetősen érdekes, de nagyon homályos metafora. Az emberek a legkülönbözőbb helyzetekben, egymástól nagyon távoli tartalmakkal használják e kifejezést. Van, aki jó magas székelyföldi kőfalat ért rajta, van, aki államtól kapott értékes adományt, más, aki korlátlan és szabad önérvényesítési pályát, van, aki csupán érdekérvényesítési esélyt.
A médiában talán valamivel rosszabb a helyzet. Sok esetben ugyanis nem maga az autonómia a téma, csupán az, hogy ki akarja és ki nem, milyen az, aki akarja és milyen az, aki nem. A médiában megjelenő szövegek szerintem nem segítenek eloszlatni a hétköznapi beszédmódban tapasztalható homályt. Sőt, inkább azt lehetne mondani, hogy a média gyakorlata a hétköznapi beszéd politizálódását váltja ki. Mindez összefüggésben lehet azzal, hogy a romániai magyar médiában kevés az elemző-kommentáló szöveg, s ha vannak is ilyenek, azokat nagyon gyakran a szerző ideológiai-politikai kötődésének előtérbe helyezése uralja. Kiutat csak a médiák professzionalizálódásának erősödése jelenthet. Ez azonban láthatólag nagyon lassú és ellentmondásos folyamat.
Kérdezett:Cseke Gábor
(Hargita Népe, 2005. május 25.)
*
A nagy szimbolikus játékokon kívül
Biró A. Zoltán igen fontosnak tartja a székelyföldi fejlesztési forgatókönyvek kidolgozását
Pár hónapja, a Csutak István által kipattintott székelyföldi modernizációs vitában interjúalanyunk az elsők között nyilvánított véleményt mint a kérdés társadalomtudományilag is avatott kutatója és ismerője. Véleményére nem csak a szakma, de ma már a politikum is egyre inkább ad, ami a Sapientia egyetemen folyó oktatói munka mellett a céltudatos kutatói következetességnek és tárgyilagosságnak köszönhető. Ennek előzményeiről beszélgettünk.
- Mostani megbizatásod - a dékánság - miként illeszkedik eddigi megszokott élet- és munkamenetedbe: plusz teher, vagy egy folyamat kiteljesítése?
- A csíkszeredai alkalmazott társadalomtudományi képzést Rostás Zoltán bukaresti professzor vezetésével, a KAM munkatársaival, az intézet szakmai bázisán építettük ki. Az akkreditáció követelménye szerint minden vezető főállású oktató kell hogy legyen, ennek alapján vehettük át a Kar, illetve - Ambrus Zoltán kollegám személyében - a Társadalomtudományi Tanszék vezetését. Ez az intézményépítés természetes folyamata. Mindvégig nagyon fontosnak tartottuk, hogy térségben élő, főállású oktatókra építsük a képzést, s a vezetői szerepvállalás e folyamat magától értetődő következménye.
- Filológusként, milyen ösztönzésre váltottál a kulturális antropológia, a szociológia és a kommunikációlmélet irányában?
- Az elméleti igényesség, az akkor újszerű társadalomtudományi gondolkodás útján középiskolai magyar tanárom és osztályfőnököm, Széll Lajos indított el, s adta kezembe azokat az irodalomelméleti, strukturalista, szemiotikai munkákat, melyek akkor az egyetemi képzésben is még nóvumnak számítottak. A legnagyobb hatása azonban - s nemcsak rám, hanem egy egész körre - Aradi Józsefnek, a Korunk szerkesztőjének volt, aki egészen különleges szellemi varázserővel bírt. Rendkívül tájékozott volt, magánkönyvtára számunkra szinte kimeríthetetlen. Ő adta kezembe a szemléletformáló külföldi könyveket, tanulmányokat, sokszor még kéziratban. Diplomamunkám készítését, amely a nyelvi hátrányos helyzet szociológiai kutatásával foglalkozott s amely első önálló kötetem anyagát képezte, szintén ő támogatta. Tulajdonképpen ő állt az 1980-as évek romániai magyar „társadalomtudományi fordulata” mögött. Remélem, valaki rövidesen megírja ennek az időszaknak és e fordulatnak a történetét. Ő beszélt - rajtam kívül későbbi munkatársaimnak is - először a társadalomtudomány antropológiai fordulatáról. Ezt vittük tovább később Csíkszeredában, munkacsoport és kutatási programok formájában.
Az igazi szakmai munka délután, este kezdődött
- Amikor nekivágtál a kutatás nem sok dicsőséget ígérő útjának, milyen jövőt képzeltél el magadnak azokban a távlattalan időkben?
- Az 1970-es évek második felében éppen leállították az akkori magyar intézmények további bővítését, legfeljebb magyar szakos tanár lehetett az, aki filológiát végzett. Falura, kisvárosba került az ember, később már a magyar szakosokat is Kárpátokon kívülre helyezték. Az Araditól kapott indíttatás azonban leegyszerűsített néhány dolgot. Volt erős szakmai mentor és kapcsolat. Az érdekelt, hogy hol, mit tudok kutatni, kivel tudok együttdolgozni. Az iskolai oktatást csak egyik feladatnak tekintettem, az igazi szakmai munka délután, este kezdődött. 1979 őszén tartottuk Csíkszeredában az első olyan csoportos szakmai megbeszélést, amelyen már résztvettek a KAM későbbi tagjai, s közülük Bodó Julianna, Oláh Sándor, Túros Endre ma is aktív kutatók, a KAM tagjai. Nem voltak különösebben kedves idők, de fiatalok voltunk, sok szakmai ambícióval, munkakedvvel, sokat kutattunk, több kötetnyi anyagot írtunk és publikáltunk a nyolcvanas évek folyamán. Közel tíz éven át majd minden héten összejöttünk egy estén valamelyikünk lakásán, s éjfélbe nyúló szakmai megbeszéléseken tárgyaltuk, ki mit írt, olvasott. Így tulajdonképpen egy második egyetemet végeztünk el. Közben - Rostás Zoltán biztatására, aki akkor A HÉT szerkesztője volt, közel másfél száz kis elemzést, szakmai cikket publikáltunk a TETT-ben, a lap tudományos mellékletében. Mi úgy jutottunk el 1989 decemberéig, hogy jelentős kutatási tapasztalatunk halmozódott fel, a fiókjainkban kész kéziratok voltak. Persze voltak közben zökkenők, hiszen a szakmai körünk hivatalos formáját 1983-ban betiltották, néha a könyveinket elvették, volt olyan kötetünk, amelyet a könyvesbolt kirakatából kivettek, s nem sok jót mondhatnék mindarról a feszültségről és létbizonytalanságról, amiben akkor éltünk. De sikerült a szakmai munkavégzés szellemi és munkatársi kereteit fenntartanunk, s ez a folyamatos „szakmai termelésnek” köszönhető.
- A KAM-ot az első komoly erdélyi magyar társadalomtudományi intézménynek könyvelik el. Hogyan találta meg a helyét a rendeszerváltás utáni új viszonyok között?
- A KAM keretében végzett munka szellemi és módszertani alapjai 1985-ben, 1986-ban kristályosodtak ki. Ennek nyilvános jelentkezése volt többek között a Gáll Ernő professzorral az Utunkban folytatott nyilvános levélváltás, az akkori nyilvános szakmai vitákban való részvétel. Az akkori romániai magyar elit nem fogadott kitörő örömmel, s volt példa rá, hogy a cenzor által elfogadott könyvemet a kiadó utasította vissza azzal, hogy igazam van, de nem szabad ilyen tárgyilagosan leírni a dolgokat, az elemzés nem tesz jót a kisebbségi ügyeknek… E „karcos” jelleg a KAM 1989 utáni útját is végigkísérte. Az Intézetet 1990 januárjában jegyeztettük be mint egyesületet, azóta is ebben a formában működik. Munkacsoportunk pragmatikus volt és az is maradt, nem állt be a nagy szimbolikus játékokba, nem rendelődött alá a nemzetiségi tekintélyeknek. Elég sok betartásban volt részünk, elsősorban kolozsvári nagy intézmények, azok akkori vezetői részéről. A szakmai teljesítmény vitt minket előre, pár év alatt sikerült jelentős magyarországi szakmai elismerést szereznünk, tudományos intézetekkel, egyetemekkel jó kapcsolat alakult ki már a kilencvenes évek közepén. Saját folyóirat, könyvsorozat, oktatás több egyetemen, konferenciákon való részvétel - ezek jelentették a szakmai előrehaladást. Sikerült kiépíteni néhány erős nemzetközi kapcsolatot is. Ez a paradox helyzet ma is tart, hiszen jóval többen ismerik intézetünket Magyarországon, mint mondjuk Csíkszeredában.
Háttérbe szoruló régi oktatói modell
- Milyen konkrét kutatási eredményeidet tartod meghatározó jelentőségűnek?
- Diplomamunkám vitt bele a dolgok sűrűjébe. Munkánkat mindig jellemezte valamiféle holisztikus szemlélet, a társadalmi tények hátterének, megjelenési módjának összetett leírása és magyarázata. Ami a kulturális antropológiai szemlélet egyik meghatározó jegye. Ekként foglalkoztunk később migrációval, családi gazdálkodással, interetnikus kapcsolatokkal, az intézmények működésével, az elitszerepekkel és sok egyébbel. Terepünk a székelyföldi térség rurális, kisvárosi világa, de a kérdésfelvetés alapvetően az ember társas természetének mivoltára vonatkozik. Az 1990-es évek végén az Intézetben megjelentek a fiatal kollegák, velük a kérdőíves szociológiai kutatás is. Nem véletlen, hogy ez a komplex térségi kutatás és az így termelődő térségismeret kiindulópontokat adott a vidékfejlesztési munkára. Az Egyetemen működtetett szociológia-vidékfejlesztés szak tulajdonképpen már erről szól.
- Milyen arányt tölt ki benned a KUTATÓ, illetve az OKTATÓ ember és miként békíti össze az egymástól lényegesen különböző megfelelés-szinteket?
- A felsőfokú képzés ma igen jelentős átalakuláson megy át, a katedráról ismereteket közlő pedagógus modellje lassan háttérbe szorul. Sokkal inkább oktató és hallgató együttműködéséről van szó, s e folyamatban az oktató elsődleges feladata az, hogy az ismeretanyag és a hallgató közti kapcsolatot úgymond menedzselje. A kutatói tapasztalat és a kutatási gyakorlat jó lehetőséget kínál arra, hogy a szakmai ismeretekhez a hallgatók közelebb jussanak. Az oktatói és a kutatói szerep között ma már egyre kevésbé van különbség vagy ellentmondás. Ehhez nyilván a hallgatói magatartásnak is változnia kell, hiszen kényelmesebb ismereteket meghallgatni és vizsgán visszamondani, mint a gyakorlatot és tanulást egyszerre végezni, a tanév során folyamatosan teljesíteni. A gyakorlati és hasznossági igény azonban fölül fogja írni a hagyományos és kényelmes oktatói-hallgatói viszonyt. Ennek az új modellnek az intézményi meghonosítását tartom ma az egyik legfontosabb feladatnak.
- Milyen szakmai kihívások foglalkoztatnak pillanatnyilag?
- Egyfelől szeretném, ha a KAM keretében rövidesen új lendületet kapna a társadalomtudományi kutatás. Az utóbbi években új tartalmi-módszertani kihívások jelentkeztek a társadalomtudományokban, szeretnénk ehhez a trendhez fölzárkózni. Másfelől arra teszünk kísérletet - egy háromszéki szakmai csoporttal közösen -, hogy a konzorcium formában most beindított Székelyföldi Fejlesztési Központ keretében hasznosítsuk mindazt a térségi társadalomtudományi ismeretet, amit az elmúlt évek során sikerült fölhalmozni, s egy sikeres térségi fejlesztéspolitikai munka alapja lehet. Ez nagy vállalkozás, de igen fontos, hiszen a székelyföldi térség fejlesztési forgatókönyveinek kidolgozáshoz ma még rengeteg szakmai alapozó munka hiányzik…
- Most, hogya karotokon az egyik vonalat sikeresen akkreditálták, mennyire tartod életképesnek azt, amit ti a magyar egyetemen végeztek?
- A Sapientia csíkszeredai helyszínén ma kilenc szak működik, előbb-utóbb mindeniknek külön igazolnia kell, hogy életképes. Az Egyetem egészének érdeke azt kívánja, hogy az akkreditációs elvárásoknak már megfelelt szak minél erőteljesebben és gyorsabban lépjen tovább. A szociológia-vidékfejlesztés szak esetében a sikeres akkreditáció azt jelenti, hogy a belső építkezés szakasza után be kell épülni a térségbe, aktív szerepet kell vállalni a székelyföldi térség modernizációjában. Ez mindenekelőtt a térségi intézményekkel való együttműködést, a szakon végzett hallgatók támogatását, a térség számára hasznos gyakorlati munkák számának növelését jelenti. De el kell fogadtatni e szakot, a szakon folyó munkát a hazai, a kárpát-medencei tudományos élettel is, s nem utolsó sorban a nemzetközi mezőnyből jelentkező partnerekkel. Az utazás, az információkhoz való hozzáférés, az Internet ma már lehetővé teszi azt, hogy egy kisvárosban is versenyképes egyetemi képzést működtessünk. A Sapientia nagy esély ennek a vidéknek, s természetesen a benne dolgozóknak, tanulóknak is. Szeretném, ha sokakat meg tudnánk győzni erről.
Névjegy
Biró A. Zoltán (1955, Korond, Hargita megye) társadalomkutató.
Középiskolát Székelyudvarhelyen végez, egyetemet Kolozsváron (Babes-Bolyai, Filológia, magyar-orosz szak). Az egyetem után Korondon, majd a csíkszeredai Művészeti Népiskolában tanított. 1988-tól újságíró a Falvak Dolgozó Népénél, majd A Hétnél. A KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja alapító tagja, vezetője. Doktori fokozatot a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerezett, dr.Péntek János irányításával. 2002-től a Sapientia Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének oktatója. 2007-ben professzori minősítést nyert, jelenleg a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja. Az MTA Határon túli Köztestületének tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagja. Kulturális antropológiai, szociológia és vidékfejlesztési kutatásokkal foglalkozik. Fontosabb munkái: Beszéd és környezet. Kriterion 1984; Hétköznapi humorvilág. Pro-Print 1997, Stratégiák és kényszerpályák. Pro-Print 1999; A globalizáció peremén (Laki Lászlóval közösen). MTA PTI Budapest 2001; Vidéki térségek: illúzió vagy esély. Pro-Print 2006; Publikációk a KAM által inditott Helyzet-könyvek és Térség-könyvek sorozatban, egyéb tanulmánykötetekben, hazai és külföldi szaklapokban, konferenciakiadványokban.
Cseke Gábor
(Új Magyar Szó, Színkép, 2008. április vége)
A képen: Biró A. Zoltán egy térségi fejlesztési megbeszélésen a Sapientia egyetemen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése