1990 elejéig alig járt külföldi lap a szerkesztőségbe. Az új év és a rendszerváltás azonban megnyitotta a csapokat, s egymás után sikerült cserekapcsolatba kerülni magyarországi, vajdasági és felvidéki magyar szerkesztőségekkel, mindenek előtt napi- és hetilapokkal. Mi küldtük, postán, heti csomagolásban a mi lapunkat, ők küldték - egyesek akár napi rendszerességgel is - a sajátjukat. Ráadásul a bukaresti magyar követség néhány munkatársa, két-három napos eltolódással ugyancsak megajándékozott saját lapgyűjteményével.
Egyéni lapelőfizetéseket külföldi kiadványokra 1990 előtt csak egy igen belterjes lista alapján vettek fel. Bukarestben viszonylag könnyen a moldáviai lapokra - amelyek gyakorlatilag cirill betűs román nyelven íródtak - és az ukrajnai magyar lapokra, köztük a Kárpáti Igaz Szóra és a Kárpátontúli Ifjúságra lehetett előfizetni, a magyarországi kínálatból a Szovjet Irodalom című havi irodalmi folyóirat volt elérhető. Ezekből válogattam össze, saját szellemi tájékozódásomhoz, a kitekintést jelentő forrásokat.
Azokban a téli és tavaszi hónapokban látástól vakulásig írtuk, szerkesztettük a lapot és habzsolva olvastuk az egyre bővebben áradó lapok garmadáját. Minden érdekességre, eseményre felkaptuk a fejünket, s így fedeztem föl, mindenek előtt az újvidéki Magyar Szóban Dezső János: Petőfi Szibériában és Farkas Gyula: Találkozás a barguzinival című cikksorozatokat. Az első a Barguzinban felfedezett Petőfi-sír magyar antropológusával, dr. Kiszely Istvánnal történt beszélgetés, a másik viszont az expedíció eredményeinek kritikus, akadékoskodó kétségbevonása Farkas Gyula egyetemi tanár által, aki 1990 elején részt vett a Magyar Tudományos Akadémia által a barguzini lelet tudományos valósságát megállapítani hivatott "eljáró bizottságának". E bizottság pedig, meglehetősen kétes ismérvekbe akaszkodva azzal próbálta lezárni a vizsgálatot, hogy a barguzini leletet női csontváznak nyilvánította. (Nesze neked, Petőfi!... ) A kétféle szemlélet - az antropológus pozitív hozzáállása, illetve a történész elutasító és elzárkózó okfejtése - jelezték számomra, hogy a kérdés mögött nem csupán szakmai, hanem komoly társadalmi és emberi ellentétek feszülnek. Mivel a lap iránti érdeklődést napi folytatásosokkal kívántuk fenntartani, s elsősorban nem krimik és egyéb rémtörténetek tálalásával - bár a ránk tört sajtószabadság ezt minden további nélkül lehetővé tette volna -, hanem mindazzal a szellemi szenzációval, ami elől az utóbbi években szinte teljesen el voltunk zárva. Javaslatomra 1900 júniusában előbb a Dezső sorozatát, majd a Farkas cikkeit közöltük, a forrás feltüntetésével, s ahogy befejeződött a második sorozat, máris megkaptuk az első olvasói "fejmosást."
Tiltakozom!
(Romániai Magyar Szó, 1990 július 7.)
Alulírott Hunyadi András, Marosvásárhely, Horea utca 29 szám alatti lakos teljes szívemből és teljes lelkemből tiltakozom a Romániai Magyar Szóban sorozatban megjelenő: Dezső János: Petőfi Szibériában című förmedvénye ellen! Hát már az RMSZ is? Nemcsak a Vatra? folytatja ezt a nemzetgyalázast? Cui prodest? Nekünk nyilván nem használ! Már csak ennyink maradt. Fehéregyháza. Legszentebb zarándokhelyünk, amelyet Petőfi szentelt meg! Az a Petőfi, akit a legvadabb soviniszták sem támadhatnak ki: „Ott essem el én a harc mezején", „Világszabadság!" De mit érdekelte a feltűnési viszketegségben szenvedő multimilliomos kazánkovács Morvait. Expedíciót vezetett Szibériába. Egy kétes hírű antropológus volt a „szakértő"! De ezt a csontot már rég lerágták, kiköpték, eldobták, elásták! Minek kellett tetemre hívni ezt a halott ügyet? Ezt a blaszfémiát! Ki akarja elvenni tőlünk Segesvárt - Fehéregyházát? Hova vezetnek ennek az összeesküvésnek a szálai?
Abban reménykedtem, hogy Fehéregyháza a magyarság Mekkája lesz! Abban reménykedtem, hogy még az idén, július végén megvalósul a „Világszabadság-túra". Végigárjuk Petőfi utolsó útját Vásárhelytől Kelementelkén és Székelykeresztúron át, egészen Fehéregyházáig. Részvételi-díj: egy Petőfi vers!
Most már minek? A fehéregyházi Igaz-mitosz helyett egy kétes női csontváz Szibériából. Minek nekünk bár egy illúzió? Ki lehetett az a megátalkodott ellenség, aki ezt az aljasságot kitalálta s átverte az eddig feddhetetlen főszerkesztőt is? I Tessék nyilvánosságra hozni a nevét! Hadd kapja meg kétmillió magyar megvetését!
Persze, örülnék, ha levelemet leközölnék, igyekeztem fékezni magam, hogy át ne hágjam a civilizált hangvétel határát. Nehezemre esett!
Tisztelettel:
Hunyadi András
(A levél az RMSZ-folytatásos helyett felcím alatt jelent meg a szokásos tárca helyén, mellette az általam fogalmazott szerkesztőségi megjegyzéssel:)
A szélsőség hangján
szólal meg Hunyadi András, mintegy bizonyságául annak, hogy nekünk is vannak szélsőségeseink, nem kell értük a szomszédba mennünk. Megértjük tiltakozásának okát, bár véleményünk szerint jó lett volna, ha megvárja Farkas Gyula sorozatának közlését is, hogy árnyaltabban fejthesse ki véleményét.
Kérésével kapcsolatban megkértük a sorozat szerkesztőjét, fűzzön néhány gondolatot a Petőfi-legenda eme újabb kérdésköréhez.
*
Alulírott mint az RMSZ-folytatásos szerkesztője, egy pillanatig sem kíván a háttérben maradni, még akkor sem, ha a fejét követelik, nyugtázva kétmillió magyar beígért megvetését, amelyet H.A.-nál helyeztek letétbe.
A szibériai Petőfi expedícióról szóló beszámoló és a barguzini leletnek a Magyar Tudományos Akadémia szakértői által kifejtett kritikája ma már általában nem kelt felháborodást a magyar nyelvterületen, s ha sok emberben támaszt is némi aggályt a kérdés felvetése, a tények, az érvek és ellenérvek ismerete immár az általános műveltség része. Sajnos; a romániai magyar olvasó csak késve, már-már az utolsók között ismerkedhetett meg a Petőfi-kutatások eme új fejezetével, de joga van hozzá, hogy tájékozódjék benne, ellentétben egy korábbi politikával, amikor mások szabták meg, miről lehet és miről nem szabad írni az olvasóközönségnek. Az egészségügyi neveléshez hasonlóan, a kényes kérdések mellőzése a tudománynépszerűsítésben nem hogy használna, inkább növeli a zavart és lehetőséget szolgáltat mindenfajta misztifikációra. Reméljük, az olvasó van annyira érett, hogy a két expedíciós beszámoló után is Fehéregyházán teszi kegyeletét Petőfi halhatatlan emléke előtt.
Cseke Gábor
*
Ez volt tehát az első intő jel arra, hogy a marosvásárhelyi események miatt amúgy is felfokozott nemzeti önérzet általános hangulatában kockázatos dolog nemzeti tabukhoz nyúlni. A magyar szellemi élet sem fukarkodott a szibériai elméletet vallók pellengérre állításával, az inkriminált karikatúra mellett Moldova György gyilkosan szellemes - egyesek szerint Petőfi szellemiségéhez nem illő - szatírája (A postamester lánya - A harmadik majom c. kötet végén), majd az ennek alapján írt rádiókabaré (Rebekka) azok, amelyek a társadalmi reakció élességét jelzik. A kocka viszont már részünkről is el volt vetve, s pár hét múlva újabb tiltakozások érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeknek késedelem nélkül helyet adtunk.
*
Még egyszer a barguziniról
(Romániai Magyar Szó, augusztus 10.)
1.
Tisztelt Szerkesztőség!
Olvasván a Romániai Magyar Szót, láttam, hogy önök is átvették a jugoszláviai Magyar Szóban korábban már publikált cikksorozatot a Petőfi Sándor-kutatással kapcsolatban. Az első cikksorozat Kiszely professzor és Morvai László ,,mecénás" rövid, a tárgyra vonatkozó kutatási tapasztalatát és hipotéziseit tartalmazta, míg a most megjelenő újabb Farkas úrnak, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának a „válaszcikke"-ként is felfogható. Ez utóbbi is megjelent a Magyar Szóban, nekik is megírtam a véleményemet, engedjék meg, hogy önöknek is megírjam (a Magyar Szó egyébként szószerint le is hozta, s az újság szerkesztőségét arra késztette, hogy a Farkas-féle sorozat után ismét megszólaltassák a szerény és tudós Kiszelyt).
Történelmi tény, és megfelelő dokumentáció bizonyítja, hogy az 1848-as forradalom idején számos magyart - és a hadseregben harcolt más nemzetiségűt, amiből meglehetősen sok volt - hurcoltak el a cári seregek Oroszországba és az ország legkülönfélébb helyein „szállásolták" el őket, úgy, hogy mindegyikük „szem előtt" legyen. Mivel a vasút akkor még annyira nem volt kiépített, mint manapság, ahhoz, hogy valaki valóban szemmel tartható legyen, kiváló helynek bizonyult a postahivatal vezetőjének a háza vagy annak környéke. (Oda érkezett a lovasposta és onnan vitték el: ergo, mindenki levelezését a cári emberek elolvashatták és megfelelő intézkedéseket tehettek, ha valami nem tetszett nekik. Vissza is tarthatták, anélkül, hogy írójuk tudomást szerezhetett volna arról.)
Nem tűnik ezért bizarrnak, hogy Petőfit akár éppen Barguzinba hurcolták volna. (Mellesleg, 1860 táján egy magyar nyomdászlegény érkezett Magyarországra vissza gyalogszerrel, sikerült megszöknie, s kiadott egy brosúraszerű vastagságú „könyvecskét" saját pénzén; melyben tudatta a magyarokkal: Petőfi Sándor él, nem esett el a „harc mezején", hanem hazájától valószerűtlenül távol, fogságban van. Ezt a könyvecskét az akkori tudományos akadémiai urak kitiltották a forgalomból és badarságnak minősítették. Később, a II. világháború előtt, a 40-es években hivatalosan is felvette a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) a kapcsolatot a Szovjetunió Tudományos Akadémiájával, engedélyt kérvén a kutatásra, amit meg is kaptak, de közbeszólt a háború ... Majd a háború után a szovjet Tudományos Akadémia ajánlotta fel a kutatás lehetőségét és tessék elcsodálkozni: az MTA köszönettel elhárította. Most is „hivatalosan" igencsak tiltakoztak az ellen, hogy Petőfit egyáltalán megtalálhatták volna. Olyan „tudományos" érv is elhangzott - leírva - a magyar sajtóban: „Ne mondják nekem, hogy Petőfit ott találták meg, mert maga Petőfi írta, hogy „ ...ott esem el én a harc mezején ..."!
Tisztelt Szerkesztőség!
Kiszely professzor egyszer sem írta vagy mondta kutató társairól olyan gúnyosan, hogy „a Mecénás", vagy a „Mecénás antropológusa", mint azt Farkas MTA-tag merészeli megtenni. Ez igazi kutatók között nem szokásos! Kiszely professzor „tárgyszerűen" lírta kutatásuk folyamatát és feltételezett eredményét. Farkas úr véletlenül sem nevezi néven sem Morvai Lászlót (akit mélységesen megvetnek, mert nem tartják „elég műveltnek" és talán bolondnak is vélik, mert pénzt áldoz olyasmire, ami az MTA-nak volna kutyakötelessége!), sem „antropológusát", Kiszely professzort, aki úgy mellesleg nem egy nemzetközi intézet hivatalos előadója és nem egy nemzetközi díj tulajdonosa. Talán nem véletlen? Farkas úr ezzel szemben csak iróniájával dicsekedhet.
Ízléstelennek tartottam Dluhopolszky László rajzát („Alakul az új Petőfi kép" aláírásal) az önök lapjában.
A Morvai által „pénzelt" kutatócsoportnak neves japán és amerikai antropológus is tagja volt, akiről mélyen hallgat mind a magyar sajtó, mind pedig Farkas úr. Ha már Kiszelyt nem tartották eléggé kompetensnek, akinek nemzetközi becsülete nagyobb mint hazájában, legalább a japán és amerikai antropológusok véleményét sem ártott volna meghallgatni és főleg: megjelentetni! Nekik ti. azonos volt a véleményük a Kiszelyével - furcsa módon.
Természetesen, egy igazi demokratikus lapban helyt kell adni mindenféle véleménynek, még ha a szerkesztőség nem ért is egyet az abban foglaltakkal. Azonban — szerintem — s korrektséghez az is hozzátartozik, hogy ne űzzenek gúnyt egyikből sem. Márpedig ez a „kis" karikatúra nevetségessé teszi az egészet.
Elgondolkoztató mindenképpen, vajon kinek az érdeke és miért, hogy Petőfi eltűnését, elhurcolását, megtalálását elkendőzzék???
Önöknek is — minden bizonnyal —- rendelkezesükre áll Szendrey Júlia eredeti napója. Meglepő, hogy Petőfi „özvegye" elutazott Bécsbe, minden megaláztatást vállalt, amiről édesapjához írt leveleiben is beszámolt annak idején, azért, hogy engedélyt kapjon a Bécsi Burgban Szibériába utazásához. Ezt természetesen megtagadták tőle. Neki is ilyen információi voltak akkor, még „melegében". Véletlen lett volna? Aligha hiszem.
Véletlen lett volna az is, hogv a Barguzin-környéken született szovjet akadémiai tagot „leszúrták" alaposon, amiért segédkezett a Morvai—Kiszely-féle kutatócsoport munkájában? Aligha hiszem.
Valahol olvastam egy kommentárt, nevezetesen, hogy Nagy Imre temetése után úgy vélték: hiba lenne még egy „nemzeti hőst" temetni, mert azt már a nemzet nem viselné el. Ezért azután inkább Nagy Imnét hagyták meg „nemzeti hősnek", egyedülinek, pedig jobb lenne őt deheroizálni mielőbb és valódi hőst emelni erre a nemzeti piedesztálra. Nagy Imre „életútja" ugyanis eléggé ismert, csak nem eléggé publikált...
Kérem önöket ne vegyék a levelemben foglaltakat támadásnak, mert egyáltalában nem annak szántam, önöket — mint a romániai magyarok egyik lapjának a szerkesztőségét — legalább annyira érintheti Petőfi maradváinyainak a megtalálása vagy ennek cáfolata, mint a magyarországi magyarokét, remélem és gondolom, önöknek pontosan olyan forradalmi költőjük Petőfi, mint itt nekünk. S ha Eminescut gúnyolnák, az nekem is úgy fájnia, mint bárki másnak, illetlennek tartanám.
Szívélyesen üdvözlöm önöket és bízom benne, hogy lapjuk korrekt marad és nem hagyja magát befolyásolni a „hivatalos" politikáktól.
1990. július hó. 10.
Tisztelettel
dr. Horváth Emese közgazdász
2.
Tiltakozás egy becsmérlő cikk ellen
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
A Romániai Magyar Szó című napilap 1990. július 7-i számában Hunyadi András tollából Tiltakozom! című igen becsmérlő cikket hoztak le. Tiltakozom a „kétes hírű antropológus" kifejezés ellen: kérek helyesbítést ezt illetően, különben kénytelen leszek hivatalosan lépni. Hadd hívjam egyúttal fel a figyelmét arra, hogy a cikkben emlegetett Farkas Gyula szegedi „professzor" 15 éven át a Szegedi József Attila Tudományegyetem MSZMP párttitkára volt és az akadémiai bizottság másik két tagja részben belügyi összekötő, részben munkásőrparancsnok.
Lehet, hogy sokaknak nem tetszik, hogy Petőfinek volt egy nem ismert 5 éve, de ha ez az igazság, nem szabad az érzelmekkel elfedni. Ami az igazságot illeti, itt mellékelek néhány ciklket okulásként.
Ami pedig személyemet illeti: 9 évvel ezelőtt tiltott ki a Román Külügyminisztérium Románia területéről, mert a dáko-román elmélet ellen írtam. Persze, etikusan, tisztességesen és szépen. Én tehát mindent megtettem az erdélyi magyarságért, nem úgy, mint önök újságjukban értünk. Kérem, gondolják meg, hogy kinek milyen írását hozzák le.
Levelemre nem kérek választ, amennyiben nem kapok helyesbítést, természetesen lépni fogok.
Tisztelettel:
Kiszely István
1990. július 24.
A szerkesztőség megjegyzése:
Nem kívánunk a témában olyan mérvű vitát felkarolni, ami egy esztendeje lezajlott már a magyarországi sajtóban. Budapesti olvasónktól eltérően a Petőfi-kép ellentmondásosságát illusztráló karikatúrát a szerző rajzban kifejezett véleményének tartjuk, anélkül, hogy azonosulnánk vele.
Ugyanez vonatkozik Kiszely István tiltakozására is: azzal, hogy Hunyadi András nem éppen hízelgő véleményének helyet adtunk, távolról sem azonosultunk álláspontjával, s főleg nem a hangnemével. Ezúton kijelentjük: mi nem tartjuk önt szélhámosnak, de attól is óvakodunk, hogy azt mondjuk: a tudományos igazság az ön oldalán áll. Amennyiben elégtételt kívánna venni, Hunyadi András postacímét megtalálja az inkriminált levél szövegében.
Gondoljuk, eddig már bőven sikerül érzékeltetnünk, milyen szövevényes ez a látszólag nyilvánvaló kérdés. Újabb tudományos szempontok felvetéséig , a kérdést a magunk részéről lezártnál tekintjük.
*
Ezek után rávetettem magam az expedícióval kapcsolatos sajtóközlések gyűjtésére, illetve a magyar hadifoglyok szibériai legendakörének alaposabb tanulmányozására. Segítségemre volt ebben a Kárpátontúli Ifjúság és a Kárpáti Igaz Szó előfizetésem, amelyek 1990 utolsó hónapjaiban heteken át az expedícióban részt vett vagy érdekelt ukrajnai Petőfi-kutatók szemüvegén át ismertették az álláspontjukat, s egyre jobban megérlelődött bennem a gondolat, hogy legközelebbi budapesti utazásom alkalmával rendre fölkeresem a barguzini expedíció néhány kulcstagját.
Minderre majd csak 1991 tavaszán kerülhetett sor...
(Illusztráció: Alakul az új Petőfi-kép - Dluhopolszky László rajza. Forrás: Rakéta Regényújság, 1990. május 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése