2009. május 4., hétfő

A humorfelelős (Szalay Károly)


Pár napig hiányoztam itthonról, s mikor újra a számítógép elé ültem, a legfrissebb levélben arról értesítettek, hogy május 8-án, pénteken a Magyar Írószövetség köszönti a 80 esztendős írót annak rendje és módja szerint. Nincs érkezésem addig arra vetődni, viszont az ünnepelt megérdemel egy bejegyzést, ezért mindjárt ide is írom, kit tisztelhetünk az ünnepeltben.


A soktémájú író

Szalay Károly
író, publicista, irodalomtörténész
Született: Kecskemét, 1929. május 07.

Negyven kötete között található regénytrilógia a Rákosi és Kádár korszakról. Pompeji pusztulásáról szóló regényét pontos archeológiai adatok alapján írta meg, a XVII. századi misztikus pikareszkje is rendkívül érdekes stílusgyakorlat. Jelent meg anekdota kötete, monográfiája Karinthy Frigyesről, Chaplinről, Tatiról, Mikszáthról, Keatonról valamint az amerikai burleszkről, a francia filmvígjátékról és a magyar filmkomédiáról. Önálló kötetei mellett történelmi témákról írt vitacikkeket és pamfleteket is.

Kitüntetései. Nívódíj 1980, 1982, 1986, Gábor Andor-díj 1988, Köztársasági Érdemrend kiskeresztje 1994, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj 1997, József Attila díj 2000, Alternatív Kossuth Díj 2006.

(A Milli Könyvkiadó adatbázisa alapján)

2008-ban úgy adódott, hogy egy rangos anekdotagyűjteménye kapcsán, amit melegen ajánlottam az olvasók figyelmébe, az alábbi "medallion"-t közöltem róla a Hargita Népében:


A magyar kritika humorfelelőse

Szalay Károly irodalomtörténész (sz. 1929-ben, Kecskeméten) kitartó következetességgel horgonyzott le a humor és a szatíra magyarországi, illetve egyetemes jelenségének vizsgálatánál. Ő az, aki kitűnő monográfiát írt Karinthy Frigyesről, ő a szerzője A magyar szatíra száz éve (1750-1850) c. átfogó munkának, összeállította a Nevető Parnasszus (A 20. századi magyar irodalom paródiákban) c. antológiát, könyvet írt a filmgegről, Chaplinről, s nem utolsó sorban gyűjteményt állított össze a világtörténelem anekdotakincséből is.

Ez utóbbi „ajándékát” örömmel fedeztem föl az olvasónak a Kájoni János Könyvtár szépirodalmi részlegének világirodalmi polcain, s bevallom, nem csak jót mulattam rajta, hanem rengeteget tanultam is belőle.

Szalay becsületesen feltünteti könyve végén forrásait, amelyeket az érdeklődő ugyancsak haszonnal forgathat, ha nem elégszik meg a könyvtáblák közé válogatott mennyiséggel. A rövid eligazító előszó külön mestermunka, hiszen alig két és fél lapon minden lényegeset elmond az anekdota műfajáról, ami csak bizonyos kontextusban szégyelnivaló az írói munkában. Hiszen a történelem folyamán a legkomolyabb elmék éltek vele, ha nem egyébért, a lankadó olvasói-hallgatói érdeklődést fölkelteni. De ha komolyan vesszük az anekdotát, s későbbi, modernebb időkbeli gyermekét, a viccet, akkor láthatjuk, mennyi mélységet lehet kifejezni egy-egy jól kihegyezett csattanóval.
Egy biztos: sok anekdota rangrejtve él, hiszen nem mindenki tudja, hogy mint ábrázoló forma bőven meghúzódik a regények, a színpadi alkotások mélyén, de még a filmekben is, hiszen szerinte a filmgeg nem más, mint az anekdota elfajzott változata. Látszólag szabad, laza műfaj, mégis szigorú szabályok
szerint működik. Nem hagyja beskatulyázni magát - mutat rá Szalay Károly.
Az anekdotákba foglalt történések, kiszólások a világ legtávolabbi földrészeire eljutnak, vándorolnak, Szalay szerint legalább nyolcvan-százhúszezer anekdota bolyong a nagyvilágban. Sok ez, vagy kevés? Nehéz eldönteni. Olvasni könnyebb őket.

Cseke Gábor

*

Szalay Károly:
A világtörténelem anekdotakincséből


Mátyás részeges kapitánya

A fekete seregben szolgált egy olasz ezredes is. Jó katona volt, de beosztottját, egy magyar századost örökösen bemószerolta a királynál részegeskedése, dajnározása, mulatozása miatt.
A király jól ismerte az írástudatlan kapitányt, és tudta, mindig számíthat rá.
Egy ütközetben az ezredes már meghátrálni kényszerült, de a részeges százados, kiragadva a zászlós kopját kezéből, oroszlánüvöltéssel ellentámadásra vezérelte katonáit, és meghátrálásra kényszerítette az ellenséget.
- Nem bánnám, ha a jövőben az ezredes úr is rászokna az ivásra! - jegyezte meg Mátyás a győztes csata után.

I. Jakab és udvari bolondja

Skótország királya, akit alig negyvenhárom évesen meggyilkoltak egy kolostorban, Perth közelében, igen kedvelte udvari bolondját. Föltűnt tehát neki, hogy a máskor oly virgonc és csupa mosoly fickó rosszkedvű, gondterhelt. Hosszas unszolásra nyögte ki végre, hogy egy pimasz pernahajder, egy udvari gavallér, mert kifigurázta, megfenyegette, ha még egyszer elébe kerül, keresztülszúrja. Márpedig szinte lehetetlen elbújni a királyi udvarban. Jakab megnyugtatta.
- Semmit se félj! Ha téged az a gazember keresztüldöf, még aznap fölakasztatom.
- Felséges uram! Hálás vagyok nagylelkűségéért. Ugyanakkor engedjen meg nekem egy praktikus tanácsot: megkérném arra, hadd lássam ezt a gazfickót halálom előtt egy nappal fölakasztva, mintsem halálom után.

XIV. Lajos és a folyó

A Napkirály egy alkalommal, udvari ebéd végeztével, ezt mondta:
- A király szava törvény.
- Igaza van, felséges urunk - erősítették meg a jelenlévők.
- Ha azt mondanám bármelyikőtöknek, hogy ugorjon a folyóba, akár télvíz idején is, kötelessége lenne a parancsom teljesíteni.
Mire az első miniszter fölállott, és az ajtó felé indult.
- Méltóságod hová siet? - kérdezte csodálkozva Lajos.
- Úszni tanulni, felséges uram!

Voltaire és a tokaji bor

Eredeti nevén Francois-Marie Arouet, a tizennyolcadik századi francia felvilágosodás vezéralakja volt. Csípős, maróan szatirikus megnyilatkozásai tették hírhedtté. Candide-ja talán a leghíresebb műve. Európa úgyszólván minden művelt főjével levelezett, természetesen elsősorban a szellemiségéhez közel állókkal. Állítólag tízezernél is több levelet írt, ami jó fényt vet a korabeli Európa művelt embereinek számarányára is.
Közéjük tartozott Fekete János lovas generális, szenvedélyes pápaságellenes költő és műfordító, többek között Voltaire magyar fordítója. Itthon nem találtak kedvező fogadtatásra versei, Kazinczy is pocséknak tartotta azokat, csak a generális emberi értékeit és szabadgondolkodását becsülte. Ezért aztán Fekete franciául jelentette meg, Mes rapsodies címen, szerelemről, barátságról, vallásról szóló klapanciáit, Genfben, 1781-ben. Ezt a kötetet Voltaire ugyan nem láthatta, mert 1778-ban meghalt, de Fekete János Voltaire-hez intézett leveleinek egyikébe becsempészett néhány verset a készülő kötetből. És nyomatékul küldött mellé néhány butélia tokaji bort is.
Az agg filozófus megköszönte a küldeményt, de még a tokaji sem hangolta kedvezőre kritikai véleményét: „Nincs annyi tokaji bor, ami verseit jobbá tehetné" - írta a rá jellemző malíciával...

II. József és minisztere felesége

Egy ízben kedves emberének a hitvese kileste, amint a császár a parkban sétál, és odaosont mellé.
- Felség, rosszul bánik velem az uram, az ön kedvence!
- Mi közöm hozzá? Ez az önök dolga. Nem tartozik másra. Énrám a legkevésbé.
- De felség! Ha berúg, olyan goromba, hogy még felségedről is csupa rosszat pletykál!
- Ehhez meg önnek nincs semmi köze. Ez a kettőnk dolga!

Esterházy és az orvosok

Esterházy Pál herceg, a híres különc és nagyvonalú gavallér 1830-tól Londonban élt, mint Ausztria-Magyarország nagykövete.
Érdekelte a szigetországbeli élet minden szelete, és egy alkalommal azt kérdezte meg az angol külügyi államtitkártól, hogy miképpen fizetik Angliában az orvosokat.
- Ha házhoz jár az orvos, a gyógyítás időtartama, a látogatások száma szerint, és persze nem közömbös az sem, hogy a beteg milyen anyagi viszonyok között él. Szegényebb betegnek kevesebb a kiadása.
- Teljességgel rossz módszer! - nevetett Esterházy. - Nekem van négy háziorvosom, akiket hetenként, de busásan megfizetek. Viszont ha a legkisebb rosszullét megkörnyékez, azonnal megszüntetem a honoráriumuk kifizetését, s arra a hétre egy fillért sem kapnak, amely héten, akár csak egy órát is, betegeskedtem. Ha látná, államtitkár úr, hogy törik kezüket-lábukat, hogy egészséges maradjak!

Magyar László, a varázsló

Magyar László, a világhírű felfedező, valahol a Kongóban munkát vállalt egy útépítésen. Nemcsak a munkát felügyelte, hanem az építkezést is ő tervezte. Egy alkalommal be kellett utaznia a központba, s tudta, ha magára hagyja a bennszülötteket, azonnal abbahagyják a munkát, és a hasukat vakarják a hűvösben. Ezért azután egy magas karóra rákötötte tartalék szemüvegét, összehívta őket, és ezt mondta: - Most nekem el kell mennem. De itt hagyom a szememet, s az majd figyel benneteket. Jaj nektek, ha nem dolgoztok!
Kétsége sem volt afelől, hogy a babonás bennszülöttek - tartva a szemüvegtől - dolgozni fognak. Mekkora volt azonban a meglepetése, amidőn visszatért! Már messziről látta, az út alig néhány métert haladt előre... Összekolompoztatta a munkásokat.
- Megmondtam nektek, hogy a szemem figyelni fog benneteket, s ha nem dolgoztok, levonatom a béretekből az el nem végzett munkáért nem járó pénzt.
Meglepetten tapasztalta, hogy páni rettegés vett erőt a derék dzsungellakókon, egymás közt sutyorogtak, szenvedélyes taglejtésekkel veszekedtek, majd a vezetőjük, aki jól tudott angolul, hozzáfordult:
- Uram, mi egy kalappal letakartuk a szemedet. Ki gondolta volna, hogy átlátsz rajta. Te vagy a legnagyobb fehér varázsló, akit valaha is ismertünk!
Olyan lendülettel dolgoztak tovább, hogy az aznapi feladatot duplán teljesítették. Magyar pedig dupla bért fizetett ki nekik.

Eötvös Károly és a tenger

A magyar irodalom legszebb útikönyveinek egyike az Utazás a Balaton körül. Márpedig azért, mert az író csudálatosán ötvözte a magyar történelem eme évezredes kultúrterületének a múltját az akkori jelenével. Az ősidők, a reformkor és a tizenkilencedik századvég harmonikus együttese ez a végül is három kötetre kikerekedő mű. A táj, a természet, a tó és az ember soha többé meg nem valósítható harmóniája. És az a sok remek anekdotikus elbeszélés!
Eötvös addig járta a Balatont és környékét, amíg a Balaton szerelmese lett. Tudták ezt a barátai, és hangulatos őszi kvaterkázásokon, lugasok alatt üldögélve, iszogatva, nem minden célzatosság nélkül dicsérték a tengert, azokat a tengereket, amelyeknek partjain éppen akkor nyáron üdültek. Az egyik az Adriát, a másik a Jón-tengert, a harmadik a Fekete-tengert.
Eötvös Károly csak hallgatta, hallgatta az ellene és az ő Balatonja ellen kihegyezett érveket, mígnem halkan és szelíden megkérdezte:
- És rianás van-é a tengereken?

Petőfi hasznos tanácsa pénzt ér

A költő rengeteget utazott a hazában, rendszerint gyalog és pénz nélkül. Vándorlása során egy folyóhoz ért, de pénze nem volt, hogy megfizesse a viteldíjat. így szólt tehát a révészhez:
- Szállíts át a túlpartra, barátom, de előre megmondom, nincs egy fillérem sem. Hálából viszont adok egy jó tanácsot, amiből sok pénzt csinálhatsz.
A révész roppant kíváncsi lett, mi lehet az a jó tanács, ezért átevezett a költővel a túlsó partra. Szerencséjére ott már várakoztak néhányan, akik az ellenkező irányba tartottak.
Petőfi kiszállt a vízi alkalmatosságból, és azt mondta:
- Soha többet ne vigy át senkit ingyen, mert akkor előbb-utóbb éhen halsz!

Rózsa Sándor fölvételit tart

A leghíresebb magyar betyárnál, Rózsa Sándornál egy alkalommal egy fiatal legény jelentkezett. Jóképű volt, magas, erős vállú, széles mellű. Azt kérdezte, bevenné-e a bandájába?
- Az nem úgy megy ám! - intette a fiatalembert Rózsa Sándor. - Föltételei vannak ám annak! Nem lőhet ám min-dönkibű betyár! Mi vót azelőtt a foglalkozásod, hogy ide-gyüttél?
- Hát, kérőm szépön, három évig ügyvédbojtár voltam Szögedön, két évig pedig zsandár Makón.
- Fölveszöm, öcsém! Mögosztán ötévi szógálatot is beszámítok a fizetségbe, hiszön nem kezdő kend a gazembörségben!

Kossuth kutyája

185 l-ben egy suszterinas akart átmenni a nemrég megnyitott Lánchídon. A hídfőnél az átkelőktől hídpénzt szedtek. A kis inas tudta ezt, s pénze nem lévén, csak messziről vágyakozott a hídra. Végül elszánta magát.
- Osztán mennyit kéne fizetni, ha át akarnék menni?
- Egy krajcárt! - volt a válasz.
- Hát egy kutyáért mennyit kell fizetni?
- Azért semmit.
- Átmehet ingyér?
- Át!
- Na jó! Akkor én a Kossuth kutyája vagyok.
Ezzel szétlökte az őrt álló pénzbeszedőket, és átfutott a hídon.

Herman Ottó és a szamár

A nagy hírű polihisztor egy alkalommal Bugacon tanulmányozta a madarak vonulását. Gyalog sétált a pusztán a rangidős számadó juhásszal. Élvezettel hallgatta az öreg előadását a pusztai életről, a szokásokról, a legendákról, a füvekről és a fűben megbúvó bogarakról.
Szép, derült volt az ég, felhőfoszlány is alig tarkázta a kék kárpitot, fűszál sem mozdult, amikor is összeakadtak egy legelésző birkanyájjal. A kutyák vad csaholással fogadták őket, majd a zajra előbukkant a fiatal juhász, és azt kérdezte:
- Tekintetes uram, csak így, ebben a könnyű városi ruhában kószál erre?
- Hát miben kéne kószálnom? - kérdezte nevetve Herman.
- Hát amibe akar. De rögvest kitör a vihar, és akkor...
- Azt meg honnét veszi, hogy kitör a vihar?
- A szamaramtul. Amikor kezd eloldalogni a nyájtul, s nem akar velünk gyünni, egy-két fertályórán belül kitör a vihar.
Herman okosabb volt annál, mintsem ne higgyen a tapasztalt pusztai embernek. Visszatért kísérőjével a majorba, s alig értek fedél alá, rázúdult a vihar Bugacra.
Szó nélkül csomagolt, és megrendelte a szekeret a vonathoz.
- Csak nem sértődött meg a tekintetes úr? - kérdezte az öreg juhász.
- Nem én. Csak nem szeretek olyan helyen tartózkodni, ahol a szamarak is okosabbak nálam.

Nansen és a kereskedő

Fridtjof Nansen az Északi-sark világhírű kutatója volt. 1898-ban Budapesten is járt, és a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Hatalmas utakat tett meg Grönlandon, Szibériában. Minden útjára vásárolt néhány dolgot. A különleges sportcikkekre szakosodott kereskedő ismerősként fogadta. Tudta, hogy legutóbbi útján eltévedt, és hetekig élelemszűkében kóborolt. Nansen csizmát kért.
- Van egy pár különlegesen jó minőségű csizmám, kifejezetten erre a célra - lelkendezett az ügyes üzletember -, pontosan olyan, amilyent legutóbbi kutatásai előtt vásárolt mi-nálunk. Remélem, kitűnőnek találta.
- Valóban kiváló bőrből készült. A legfinomabb bőrcsizma volt, amit valaha is ettem életemben.

Dalí és Miró

Három kiemelkedően nagy festője volt a spanyol piktúrának a huszadik században: Miró, Dalí és Picasso. Közös jellemzőjük, hogy katalánok, Párizsban találkoztak egymással, és a szürrealizmus nagy alakjai voltak.
Salvador Dalí, ha csak tehette, ékelődött, még a legjobb barátait is kigúnyolta, kiváltképp azokat, akikre féltékeny lehetett. Szürrealista képein sok a kancsal, groteszk, gúnyos vonás. Amikor bohóckodott, és méteres bajuszt növesztett, nem önmagát, hanem az őt körülvevő világot gúnyolta ki.
Egy alkalommal Párizsban, valahol a Boulevard Saint Michel táján találkozott honfitársával, a szintén híres festővel, Miróval. Beültek egy kávézóba, és azt mondta Dalí Mirónak:
- Hallottad? Picassót kirabolták.
- Ha te mondod, biztosan úgy van. Peches ember.
- Szerencsés. Meglátta menekülés közben a tolvajt.
- Tényleg szerencsés.
- Nem. Csak hátulról látta a gazembert.
- Akkor valóban szerencsétlen.
- Mégsem. Mert le tudta rajzolni, és a rendőrség a rajz alapján kiadta a körözést.
- Akkor mégiscsak szerencsés.
- Az azért túlzás. Picasso rajza alapján másnap letartóztattak kétszázötven sántát és bénát, huszonnyolc félszeműt, két fületlent, tizenkét hermaforditát, nyolc varrógépet és egy konzervnyitót.
Miró megcsóválta a fejét.
- Mindig mondtam Pablónak, hagyjon már föl ezzel az avítt naturalista festészettel.

Csáth Géza és Karinthy

Karinthy legszűkebb baráti körébe tartozott Csáth Géza, a zseniális író, muzsikus és idegorvos. Ő volt az első, aki hazai földbe plántálta a pszichoanalízist, sőt azt Freuddal szinte egy időben tette. Karinthyt roppantmód érdekelt minden újdonság, és rendszeresen látogatta Csáthot, a kezdő orvost az európai hírű, de nem freudista Moravcsik professzor klinikáján, ahol Csáth - a professzor jóváhagyásával - kísérletezhetett.
Egy alkalommal a kezdő klinikus körbevezette Karinthyt a kórtermeken. Az egyik sarokban a földön, fejét lehajtva ült egy fiatalember.
- Csendes őrült. Szerelme áldozata. Imádott egy fiatal lányt, akit azonban a barátja megszöktetett, és feleségül vett.
Aztán megmutatta az alkoholisták termét, az ön- és közveszélyeseket, végül, egy ajtó ablakán bekukucskálva, a gumiszobában, egy kényszerzubbonyban fekvő fiatal férfira mutatott.
Karinthy azonban közbevágott:
- Tudom. Ne folytasd! Ő az, aki megszöktette és feleségül vette ama lányt.

Shaw és a jó vicc

Még életében annyi viccet és adomát tulajdonítottak Shaw-nak, hogy ha reggeltől estig mást sem csinált volna, csak tréfákat talál ki, három élete is kevés lett volna rá.
Éppen erről beszélgettek egy társaságban Shaw jelenlétében.
- Mester, mondja meg őszintén, ezeket az anekdotákat valóban ön találta ki egy szálig, vagy csak önnek tulajdonítja a közvélemény?
- Nem tudom. De abban biztos vagyok, ha valaki jó viccet talál ki, az csak tőlem származhat.

Debussy és Kodály

Mind a ketten 1862-ben születtek. Debussy négy hónappal volt idősebb. Kodály ötvenhat évvel élte túl nagy kollégáját, Debussyt. Roppant féltékeny volt a francia zeneszerzőre, ám nem szakmai okokból. Emma asszony nem tudott dönteni, kinek adja kezét, Claude Achille-nek vagy Zoltánnak. Ádáz csata dúlt a két férfiú között éppenséggel Genfben, s már-már olybá tűnt, hogy a „görög hős Achilles" diadalmaskodik a magyar vitéz, Zoltán fölött. Kodály látta, hogy kottafejekkel nem tud győzni, ezért cselhez folyamodott. Elhívta mindkettőjüket csónakázni a Genfi-tóra. Amidőn azonban Emma beszállt, Kodály hirtelen ellökte a csónakot, a parton felejtve a meghökkent Debussyt.
Emma durcásan és szótlan ült a csónakban, miközben Kodály homlokán gyöngyözött az izzadság. Amikor a tó közepére értek, megkérte az asszonyt, nyújtaná bele a kisujját a tó vizébe.
- Hideg?
- Nagyon.
- Na. Hát ide figyeljen! Ha azonnal nem esküszik meg nekem arra, hogy hozzám jön feleségül, beborítom a csónakot a tóba!
Kodályné, Emma asszony szívesen meséigette ezt a történetet majd fél évszázaddal később is, ilyenténképp:
- Nagyon hideg volt a víz, de a nagyobbik baj az volt, hogy nem tudtam úszni. Mire kiértünk a partra, azt kérdeztem Zoltántól, rámutatva arra a drága, lovagias Claude Achille-ra, ugyan mondja már meg nekem, Zoltán, ki az a férfiú ottan?

Churchill és a vak koldus

A nagy államférfi minden reggel azonos útvonalon sétált ügyeit intézendő, és minden reggel elhaladt egy koldus előtt. Ha sütött, ha fútt, alacsony sámlin kuporgott a szegény, mellette kutyája, a kutya nyakában tábla, a táblán felirat: VAK VAGYOK!
Churchill mindennap két pennyt dobott a zsíros kalapba. Egy napon azonban utánakiáltott a koldus:
- Hé, miniszterelnök úr! Elfelejtette a lóvét! Churchill meglepődött.
- Hát maga lát?
- Miért ne látnék? Nem én vagyok vak, hanem a kutyám.

Joan Crawford és az autogram

Joan Crawford Oscar-díjas amerikai filmszínésznő volt. Clark Gable is a partnerei közé tartozott.
Az egyik forgatás szünetében utcáról toborzott statiszták lepték meg, és autogramot kértek tőle. Már csak egy öregember maradt a sor végén, amikor a rendező tapsolt: folytatják a forgatást! Joan kedvesen azt mondta az öregnek:
- Bácsikám, holnap ön lesz az első, akinek autogramot adok.
- Az nem lehet - mondta amaz szomorúan -, mert csak erre az egy napra szerződtettek, és azt reméltem, hogy az ön autogramja révén plusz tíz dollár mellékeshez jutok, a napi díjamat megtoldandó.
- Hogyhogy?
- Hát az ön kézjegye tíz dollárt ér az autogrampiacon. Joan Crawford kivett a tárcájából egy tízdollárost, ráírta a
nevét, átnyújtotta az öregnek, és azt mondta:
- Tessék, húsz dollár!

Kolozsvári Grandpierre Emil és a gyónás

Hosszú ideig ő volt a legerotikusabb magyar író. Nőügyei legendákká nemesedtek, modora, mint egy tizenkilencedik századi arszláné, finom volt és előkelő, igazi erdélyi középosztálybeli „arisztokrata" benyomását keltette.
Szenvedélyesen szeretett vitatkozni, mindenről volt különvéleménye, és majdnem mindenről szarkasztikusán nyilatkozott. Megvolt a véleménye kollégái emberi gyengeségeiről, s kiváltképp kritizálta az újdondász kritikusokat, akik legföljebb marhapasszusírásra alkalmasak, nem művészetek elemzésére. Magasra állította a mércét, amit a mai kritikusok többsége valóban meg sem közelít. Szerb Antal, Halász Gábor, Bóka László, íróban Jókai, Tersánszky, Képes Géza, Jé-kely Zsolt tartozott a legszűkebb baráti körébe.
Egy alkalommal vallási kérdéseken vitatkoztunk. Ahogyan azt szoktuk, szenvedélyesen ordítoztunk. Belefáradva a szellemi ütközetbe, elhallgattunk, Emil (az Emici megnevezést utálta, csak az szólította annak, aki nem állt közel hozzá) töltött a vörös borból, és halkan megjegyezte:
- Tudjátok, pápisták, miért irigyellek benneteket?
- Szépek a templomaink, tele vannak festményekkel, szobrokkal.
- Nem. Mert ti minden bűnötöknek kétszer örültök. Egyszer, amikor elkövetitek, másszor, amikor meggyónjátok.
Nem részletezem, minő bűnökre gondolt.

Neumann János és a légy

Híres fejszámoló volt, gyorsabban számolt, mint mások logarléccel. És ezen tudományával kérkedett is, ha csak tehette, egy-egy szóba kerülő föladatot kapásból megoldott. Fermi elhatározta, megtréfálja. A következő rejtvényt adta föl neki:
A városból egy motorbiciklista 40 kilométeres sebességgel haladva elindul B város felé. Onnét ugyanakkor rajtol egy másik motoros, A város felé, 60 kilométeres sebességgel. Pontosan egy óra múlva találkoznak. Az indulás pillanatában egy légy rászáll az A motoros orrára, majd onnét rárepül a B motoros orrára. Azonnal visszafordul az/í motoros orráig, és ilyenformán oda-vissza szálldos - nyolcvan kilométeres sebességgel. Az a kérdés, hogy a légy hány kilométert tesz meg oda-vissza szálltában?
Neumann elmosolyodott. Magában motyogva, elképesztően gyorsan kivágta: nyolcvan kilométert!
- Hogyan számoltad ki? - kérdezte tettetett csudálkozással Fermi.
- Nagyon egyszerűen, kérlek szépen! Ugye ha a légy elindul, amíg megtesz a B pont felé tíz kilométert, addig a fele sebességgel száguldó motoros ötöt. Közben közeledik a B motoros, s megtesz hét és felet...
- Köszönöm, ne folytasd! Van ennek egyszerűbb megoldása is!
- Hogyhogy? - csodálkozott a matematikazseni.
- Hát úgy, kedves barátom, ha a két motoros egy óra múlva találkozik össze, és ha a légy nyolcvan kilométeres sebességgel szálldos, akkor egy óra alatt nyolcvan kilométert tesz meg, egy másodperccel sem többet.

Salvador Dalí és Picasso

Dali a festészetnél csak a föltűnést szerette jobban. Mindent elkövetett, hogy az egész világ tudja: Dalí csak egy van, és hozzá senki sem hasonlítható.
Ezért keltett nagy meglepetést egy alkalommal, amidőn az ugyancsak világhírű spanyol-katalán festő, Miró is a társaságban volt, Dalí azt kérdezte a jelenlévőktől:
- Elgondolkodtatok-e már azon, hogy mennyire hasonlít rám Picasso?
- Nem gondolkodunk ezen, mert látjuk, hogy egyáltalán nem hasonlítotok egymásra - volt a válasz.
- Dehogynem. Picasso is katalán, és én is az vagyok.
- És én? - szólt közbe Miró.
- Most nem rólad van szó. Ő is zseni, és én is az vagyok.
- És én? - kérdezte Miró.
- Most sem rólad van szó. Ő is milliomos, én is az vagyok.
- És én? - kérdezte Miró.
- Most nem rólunk van szó. De közöttünk van egy mérhetetlen nagy különbség, amely az összes hasonlóságunkat semmissé teszi.
- Mi az? - kérdezte Miró.
- Ő kommunista, de én már nem vagyok az.
- Már ő sem! - nevetett Miró.

(Szalay Károly: A világtörténelem anekdotakincse, Saxum kiadó, 1998.)

3 megjegyzés:

kövi sára írta...

Nagyon finom volt a Dali és a Miro története! Kitűnő csemege a pulykasült, és a fehérbor után :)

világosító írta...

A Szalayban azt szeretem, hogy teljesen aláveti magát a humor agressziójának. Ha valaki humorizál, ő már résen van. (És én is!)

Attila írta...

Nagyon jók ezek az anekdoták, de sajnos Kodály 1882-ben született, nem pedig 1862-ben, mint Debussy.