November 7-ére, a XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár második napjára a Pallas-Akadémia meghívta friss kiadványainak szerzőit, hogy felváltva, egy-egy órányit töltsenek a kiadó standja mellett, esetleges dedikáció végett. Délután 5 órára meghívott szerzőkkel író-olvasó találkozót hirdetett, majd este fél hétre két marosvásárhelyi képzőművész tárlatnyitóját időzítette, amelyen szóba kerülnek a művészekről kiadott Pallas-Akadémia albumok is (a Műterem sorozatban).
Ez volt a terv. Kedv van, lelkesedés szintúgy. Szervezzük az utat. Ha nincs kocsid, Vásárhelyig eljutni körülményes, nehézkes. Indulás előtt pár nappal úgy hírlik, az indulás napján a vasutasok fél napos sztrájkja bénítja le a forgalmat. Tőzsér Jóska tapasztalt intéző: mielőtt elutazna a vásárra, megkéri Sarány István újságírót, aki szerkesztőként gyakran bedolgozik a kiadóba s történetesen szabadságon van, vinné el Márton Árpádot, aki a tárlatnyitók egyik házigazdája, Páll Lajost Korondról és engem. Ennyi elég is a sok éve futó Daciának...
Gyönyörű őszi nap reggelén indulunk, negyed 10-kor. Nekivetkőzünk, a betűző nap felpezsdíti a kocsiban a hőmérsékletet. Sarány telefonjai sűrűn felcsörrennek. Nagyon figyel az útra, de ügyeit se hagyja intézetlen.
Korondig nincs is semmi izgalom. Ahogy befutunk a nagyközségbe, nemsokára letérünk balra, az ún. cigánysoron. Mindjárt egy épülő, kacsalábon forgó kupolás palotácska jön velünk szembe, aztán egy-egy putri, kiöregedett falusi ház, rendezettebb porták. Az utca végén megállunk. - Lajiék előtt volt egy diófa, nem látom sehol - dohog Márton Árpi, s a közeli boltban érdeklődik. A fát időközben kivágták, visszacurukkolunk a jelzett házszámig.
Laji beül, elindulunk. Magunk mögött hagyjuk Korond jellegzetes fertályait: a Vatikánt, majd Dallast, a Felszeget s az Alszeget. Laji múltbeli helytörténeti érdekességekről mesél. Ahogy az ember az otthánában álló relikviákat szokta eléadni, leporolni a vendégek előtt. Említi a véglegesen megfúrt fürdőt, a karlsbadi vízzel vetekedő Fingóvíz forrást, majd nekiveselkedünk a Sóvidéknek, szinte repülünk Balavásár, s onnan Vásárhely felé.
Telefonálok Elekes Fricinek, hogy hamarosan érkezünk. Jó ideje tervezzük a "történelmi" újra találkozást. Azt mondja, már ott vár a színház előtt, a könyvvásár bejáratánál. - Itt állok, a kapuban - e pár szava maga a megnyugtatás. Laji meghallja, kivel beszélek, Elekes-emlékekkel, közös kalandokkal, csínyekkel hozakodik elő, nagyokat kuncogva. Vígan szállong mögöttünk az útipor, Lajinak egykor van dedikálási megbizatása, fél 1-kor már be is álltunk a színház melletti parkolóba.
Frici tényleg ott silbakol a kapuban, összevont szemöldökkel, szúrósan firtatja a feléje közeledő csapatot, Sarány Pistán kívül mindannyiunkat ismer, felmegyünk a belső lépcsőkön, megkeressük a Pallas-Akadémia standját, jelentkezünk: megjöttünk!
A stand mögül Bagoly Irénke kedvesen nyugtázza; mondom, 3-ig eltűnök. Még átadom a Polis Kiadó kereskedelmi emberének, Szabó Lorántnak A világosító végleges, elektronikus dokumentumát, korábban Dávid Gyulával egyeztettem eképpen, nem tudott eljönni a vásárra, de nem is csodálom. A nyolcvan év az nyolcvan év. Amennyi életerő marad olyankor még az emberben, azt komolyabb dolgokra tartalékolja.
Pár utcával odébb Friciék földszintes házáig sétálunk (egy rusnya, de kényelmes, szovjet stílusú tömbház mögött áll), egy talpalatnyi múltba s erőszakkal visszatartott enyészetbe, letelepszünk a képekkel és régiségekkel telezsúfolt nappaliban. Olyan rég nem láttam Piroskát és Fricit, hogy percekig vizuálisan frissítem a bennem meghomályosodott képüket. Közben az idő is eltelt fölöttünk, de Piri azt mondja, mi, a két férfi valahogy megfiatalodtunk a találkozástól. Fene tudja, se a díszletek nem a régiek, se mi nem vagyunk azok a legények, akik voltunk, de úgy látszik, amit mindannyian magunkban őrzünk, az túlélte az idő viszontagságait. Sör, ropi, duma-duma, időnként egy-egy sóhaj: "Ez nem is igaz!", újabb sör, bejárjuk Frici régiség-raktárainak világát, a bezárt, kihűlt, forgalom által elhanyagolt boltocskát, ahol nyáron oly szívesen hűsöltek piacról jöttükben, központban jártukban-keltükben a barátok, ismerősök. Átellenben a Bernády Ház, sok tárlat, művelődési rendezvény színhelye, ott lesz az olvasótalálkozó is; felmegyünk a padlásra, ahol Frici hófehér házi galériát tervez egymáshoz zsúfolódó, kellően talán fel sem becsült magánképtára, régiséggyűjteménye számára. Sok látogató, érdeklődő, vásárló fordult meg itt, de ez már a múlté. Ez is emlék, mint annyi minden.
Ebédelünk. Még egy korty sör, irány a színház, 3-kor dedikálás. Öt perccel hamarabb érkezünk, pillanatok alatt megtalál Kocsis Francisko, kezében új könyve Avangarda maghiara in texte si portrete, 450 oldalon, bevezető tanulmánnyal, életrajzi lexikonnal, vers, próza és esszégyűjtemény fordítással. Kiadó ugyanaz az Ardealul, amely az erdélyi magyar költők román nyelvű antológiáját is gondozta. Még a két könyv fedőlapja, koncepciója is hasonló. (Szombat dél van már, amint ízlelgetem, kurva nagy munka s csak olyan ember csinálhatta meg, aki feltétel nélkül szereti az irodalmunkat s őszintén érdeklődik minden jelensége iránt. Mert ugye a mi avangardunk azért nekünk, magyaroknak is egy nyögvenyelő galuska...) Olvasom a névmutatót, érdemes ideírni, vannak helyzetek, amikor az információ többet mond minden szépen hegyezett, kipödrött-subickolt hangulatnál.
Tehát: Barta Sándor, Bortnyik Sándor, Déry Tibor, Forbáth Imre, Gyergyay Albert, Hevesy Iván, Illyés Gyula, József Attila, Kahána Mózes, Kállai Ernő, Kassák Lajos, Komját Aladár, Kudkák Lajos, Lengyel József, Mácza János, Máttis Teutch János, Moholy-Nagy László, Nemes Lampért József, Radnóti Miklós, Reiter Róbert, Szabó Lőrinc, Uitz Béla, Újvári Erzsi. Válogatás, fordítás, jegyzetanyag, tördelés - mind-mind a Franciskóé, ledöbbenek ennyi kitartástól és ambíciótól, igaz, hogy én is hasonlóképpen ásom bele magam a mai román költészet egyre távolabbra nyúló alagútjába, s talán mindkettőnknek az ad igazán erőt, hogy ma már tudjuk, van egy másik bolond is, pár száz kilométerrel odébb, s az ilyen társra találósdi fölötte megnyugtató. Örömmel dedikálunk egymásnak: ő egy antológiát, én egy példányt A bozótból. És tolmács nélkül tudjuk értékelni bármikor egymás munkáit.
Néhány dedikáló is akad, Tőzsér Jóska szerint egy óra felé jöttek többen, elég sokan vásárolgatták A bozótot, érdeklődtek is a szerző iránt, de vissza nem jött senki.
Felkeresem a Pro-Print standját, Burus Endre fáradtan, hallgatagon egy sarokban, láttomra feláll, mosolyog, örvendezve köszöntjük egymást, egy napja tudom a hírt, hogy az Ádám Gyulával együtt készített Székely vízikerekek nyomában c. albumunk a 2008 Legszebb Könyve díjat kapta még a vásár elején, számítottunk rá, de most mégis jól esik, mindjárt kérek is egy példányt, hadd dicsekedjek el vele majd az olvasótalálkozón. A Pallasnál egymás kezéből kapkodják ki a kollégák az albumot, szebb, mint reméltem, nem rossz dolog a sikerélmény, talpraállítja az emberben a reményt.
Telefonálok Gyulának, elmondom azt a keveset, amit megtudtam a döntésről: titkos szavazás volt, Burus nyilatkozott a Kossuthnak, a Dunának, ÚMSZ-nek, Krónikának, már maga se tudja, kinek. Mielőtt elindultam, csütörtök este jeleztem a Hargita Népének a díjazást, kérvén Ildikót, készítsen interjút Gyulával. Ádám Gyula most elmondja: beszélgettek már, szombaton benne leszünk a Műhely-ben.
Letelik a dedikációra szánt óra, ötig szabad vagyok, Francisko elcipel kávézni, teázás lesz belőle a részemről, pár hónapra megint feltöltődünk egymás gondolataival, szándékaival, jöhet a munka.
A találkozón nem ütik le egymást, de aki eljött, figyel. Van kire. Az asztalnál (balról jobbra): Egyed Emese, Páll Lajos, Váli Éva, végül Albert Ildikó és Kozma Mária között - jómagam. Pontosan kezdünk, előtte Mari odasúgja, szóljak a László-Herbert Márk könyvéről, a Mihály királyról szóló dokumentumokról is, mint szerkesztő. Megnyugtatom, de hozzáteszem: a "malmos" könyvet se hallgatom el, s mutatom a táskámban. Kiegyezünk. Mire tehát hozzám ér a sor, három könyv sorsa-története a vállamon, igyekszem tömör és rövid lenni, ne hasson kérkedésnek a tulajdonképpeni boldog dicsekvés.
Utazás mint kulcsszó: minden szerző ehhez igazodik. Tulajdonképpen akármilyen témával ki lehet kötni ennél a fogalomnál. mari így még sokáig megél ebből a fogásból.
Kedei Zoltán meghatottan odajön (képeit, írásait gondozom a Kafén, sajtóban), dedikálhat-e egy róla szóló kismonográfiát? Naná - és máris van egy szép albumocskám. Illedelmesen megvárjuk a tárlatnyitó végét (Major Gizella, Bocskay Vincze a főszereplők - méltatók Márton Árpád, Nagy Miklós Kund), a vendégek levonulnak a vendéglőbe díszvacsorára, még átugrunk Fricihez, elvarrni a találkozás szálait. A zsúfolt, kényelmes nappaliban egyre vastagabb a füst, Frici lógatja az orrát, el kéne hagyni a szivart, egyszer már elhagyta, de aztán kíváncsiságból újrakezdte és nem tudta letenni...
Vacsora közben ér Sarány Pista telefonja, ideje indulnunk, Páll Laji is hazakészül, átmegyünk, búcsú, visszaút az éjszakában. Szinte behunyt szemmel találunk el Páll Laji portájához, elbúcsúzunk, a mélysötét égen vadászrepülők éjszakai fényei kúsznak egyre messzebb, szeretik a tiszta, felhőmentes éjszakákat, őszi és tavaszi alkonyokat,. A sötétből összefogózott cigánykamaszok - fiúk, lányok - bukkannak elő, vídáman zsivajogva, elhúzunk mellettük a makadámon, aztán Pistával ketten, tovább, a fedélzeti műszerek derengő fényétől megvilágítva, eltárgyaljuk a helyi lap körül kialakult sajnálatos helyzetet, elől-hátul, jobbra-balra üres az út, csak mi suhanunk rajta, földi pilóták, kondenzcsík nélkül, mint valami menekülő rókák, fél tizenkettőkor már a lépcsőházban rázhatom le magamról az útiport.
Szombaton takarítok, leviszem a szemetet, tejért indulok, visszaúton kiveszem a postát a ládámból, s olvasom a szombati Hargita Népében elégedetten:
"Ádám Gyula fotóművész és Cseke Gábor író munkája - a Pro Print és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös kiadványaként napvilágot látott album - bizonyult az idei év legszebb könyvének. A Székelyföldi vízikerekek nyomában című fotóalbumnak ítélték oda ugyanis 2008 Szép Könyv első díját a ma véget érő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.
Tizennegyedik alkalommal tárta ki Gutenberg világának kapuit a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, ahol nemcsak a szép és tartalmas könyvre vágyó olvasók, hanem a műszaki és grafikai szerkesztők, a borítóterveket megálmodó többnyire grafikus- és fotóművészek, de maguk a szerzők'is kíváncsian kézbe veszik egymás munkáit, majd sajátjukat dedikálják. A gazdag kulturális eseménynek otthont adó marosvásárhelyi Nemzeti Színház előterében a csütörtöki ünnepélyes megnyitón Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke hirdette ki az idei Szép Könyv-díjakat. Örömteli esemény, hogy a csíkszeredai könyvkiadók gondozásában megjelent kötetek hozták el a legszebb könyvekért járó díjakat. A Pro Print Könyvkiadó és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös kiadványaként megjelent fotóalbum, a Székelyföldi vízikerekek nyomában című kötet - Ádám Gyula és Cseke Gábor közös munkája bizonyult a legszebb könyvnek. A díjat nyert szép publikációk sorában Herczeg Ágnes tájépítész - mellékletünkben is ismertetett -könyve, az ugyancsak Pro Print-kiadványként megjelent „Szép és kies kertek" - A kora reneszánsz kertek Itáliában és Magyarországon című könyv következett. A harmadik díjat pedig a Pallas-Akadémia Könyvkiadó égisze alatt megjelent Jánó Mihály Színek-és legendák című könyvért ítélték oda.
Az idei év legszebb könyvének előszavában Ádám Gyula és Cseke Gábor albuma esetén a szöveges és képi tartalom, valamint a művészi kivitelezés elismerése az elnyert 2008 Szép könyv-díj. Az album szövegeinek szerzője Cseke Gábor a könyv kapcsán Ádám Gyula érdemének ne vezte a szépség megteremtését. „Már nagyon fiatalon élt bennem, hogy megvalósítsam a fényképek életének könyvlapokon való folytatását, de úgy, hogy a betűk formáját, mennyiségét is én adhassam hozzá" - mondta a örömteli szavakkal Ádám Gyula fotóművész, aki nemcsak a képanyagot és a borítótervet készítette el, hanem az album grafikai szerkesztését, nyomdai munkálatok előkészítését is. Mint mondja, az album fényképanyaga és a Cseke Gábor szövegeinek tartalma egyaránt hiteles. Ezt igazolják az előszóban megfogalmazottak is. „Akik malomba járnak, azok még valahol romlatlan emberek, még mindig a hagyományokban élnek, nem a finom üzleti lisztből sütnének kenyeret, bár ma már az a divat. Ahogy érkeztek, maga a fogat, az emberek valósággal mesébe illően, népviseletbe öltözve ültek a szekéren, mindig ott volt velük a nagymama, a gyermekek. A munka ünnepnapjának tűnt az egész, mintha egyenesen a városba mentek volna. Felkerekedtek s kimozdultak a munka szigorú otthoni rendjéből - vallja Ádám Gyula, majd így folytatja: a könyvben nem akarok leltárt készíteni. Nagyrészt ezek a malmok már nem élnek. Vagy ha igen, úgy semmiképp, mint hajdanán. Viszont emléket akarok állítani annak a diákkori élményemnek, amikor átmentem a hegyen, Hidegség-patakára, s ott éppen a malomhoz tévedtem..."
Antal Ildikó
*
Újra a gép előtt, tovább fűzni emlékek málló lenyomatát, felszedegetni a lehullott útiport...
Csíkszereda, 2008. november 8.
A képen: Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke a legszebb könyvet mutogatja (Fotó Lokodi Imre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése