Az utóbbi években egyre sokasodnak székelyföldi viszonylatban a hézagpótló, nem egy esetben rendhagyó falumonográfiák, helységbemutató kiadványok. Falunapok, egyéb közösségi ünnepi események éltetik e vállalkozásokat, s jól is van ez így, hiszen a tudomány, a több évtizedes tiltás és gúzsbakötés után nem képes utolérni magát olyan iramban, ahogy azt vidékeink veszendőbe menő forrásanyagai diktálnák.
A műkedvelő néprajzosság és történészi munka hézagpótló esélyéről és kockázatáról beszélgettünk el egy rendhagyó monografikus kiadvány, a Lármafák öröksége Csíkszentmihály * Őrhelyen a huszonnegyedik órában (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008) egyik szerzőjével, Szőcs András orvossal, aki sajtó alá rendezte édesapja, néhai Szőcs Vince néprajzi örökségét.
*
- Közös könyvükből kitetszik, hogy önt, a csíkszentmihályi embert nem csak foglalkoztatja, egyenesen bántja is szülőhelyének fokozatos történelmi szerepvesztése. Milyen belső, illetve külső okokat tudna erre magyarázatképpen megnevezni?
- Ízig-vérig székely ember vagyok, annak erényeivel és gyarlóságaival együtt. Ebből adódóan az igazságtalansággal, méltánytalansággal szemben ösztönösen lázongok. Mint ahogy nem tudok szó nélkül elmenni mindennapjaink fellazult rendjéből eredő visszásságok mellett, ugyanúgy nehezen tűröm a hangoskodó látványosság valós értékek feletti diadalát sem. Valamikor történelem tanár szerettem volna lenni, de apám figyelmeztetett: vigyázz, mert amit egyik nap tanítasz, azt másnap számon kérhetik rajtad. Így lettem orvos, bár a történelem iránti érdeklődésem töretlen maradt... Történelmi léptékkel mérve, egy nemzet sorsának alakulása jól követhetően legyűrűzik országrészekre, tájegységekre, falvakra. A székelységnek e forgatókönyvben azonban évszázados önállóságából adódóan is sajátos szerepkör jutott: zárt világa nemcsak etnikai homogentását segített megőrizni, hanem gyakran a fejlődés útjában is állt. A kedvezőtlen sorsfordulók azonban még e zárt körben sem hatottak mindenütt egyformán, vannak sikeres túlélők és vannak nagy vesztesek. Csíkszentmihályt ezen utóbbiak közé sorolom. Többek között ennek a méltánytalan háttérbe szorulásnak a körülményei izgattak, erre kerestem és véltem megtalálni a magyarázatot könyvünkben. A falu hanyatlását egyrészt a falut elkerülő újabbkori szekérutakkal, másrészt az örmények betelepülésével a szomszédos Szépvízre, valamint a csíkmadarasi vashámorok körül kialakuló pezsgő élettel magyarázom. Mindezen körülmények olyan gazdasági vákuumot teremtettek Szentmihály körül, melyből a szigorú falutörvénye okán se tudott kitörni. Ezt csak betetőzte az 1694-es tatárpusztítás.
- Vallomása szerint azok a hipotézisek, sejtések, amelyek a székely történelemmel s leginkább faluja történetével kapcsolatban foglalkoztatják, több évi utánajárást igényeltek. Hogy érezte, mennyire veszik komolyan a szakemberek a nem szakmabeli szorgoskodó töprengéseit?
- Történelemmel aktívan foglakozni hipotézisek, sejtések nélkül nem lehet. Ez fokozottan igaz a székelyek történelmére, hiszen itt a kutatások eredményességét, az elpusztult dokumentumok mellett a székely írásbeliség késői megjelenése (jellemzően 1562 után) döntően befolyásolja. A hipotézisek a nagyon is foghíjas dokumentumok összeállásához kötőanyagként szolgálhat. A töredékekből összeálló egységes kép kialakítása ugyanis nélkülözhetetlen az önismerethez, honismerethez és önbecsüléshez vezető úton. Nem egy nép történelme épül csaknem fikcióba hajló hipotézisekre... A szakemberektől kapott segítséget illetően a kép tarka. Mint minden szakmában, itt is létezik szakmai kasztrendszer és szakmai gőg is. Hozzáállás kérdése, hogy egy külföldre távozott nem szakmabeli próbálkozását ellenérzéssel párosuló tudálékosságnak avagy szülőföldje múltja iránt őszintén érdeklődő kutakodásnak tekintik. Állításaimat különben folyamatosan ütköztettem, helytörténészek véleményét kértem, nem kimondottan egyetértő jóváhagyásuk megszerzése végett, inkább a tudáshiányomból eredő durvább tárgyi tévedések elkerülése érdekében. Ez is befolyásolta hozzáállásukat. Volt, aki önzetlenül és fenntartások nélkül támogatott, velem együtt drukkolt a könyv sikeréért, más meg rengeteget segített, dokumentumokat adott át, de nem titkolta, hogy néhány feltételezésemmel nem ért egyet. Volt aztán olyan ifjabb szakember is, aki csaknem kioktatott és számon kérte felelőtlenségemet, amiért ilyen témába, ilyen mélységben volt merszem belenyúlni. Az illetőt emlékeztettem, hogy pár évtizeddel ezelőtt Apám munkájáról is hasonlóan vélekedett néhány szakember. Mi lett volna, ha sértődötten gyűjtésével, írásával leáll? Ezen ellentmondások oldásánál természetesen figyelembe kell venni, hogy az amatőr kutakodó átléphet olyan akadályokon, melyek a hivatásos történészt, bizonyíték hiányában megtorpanásra kényszerít.
Újabb írási kényszerem nincs
- Ön azt mondta, az érzése, ez a könyv volt életében az első és az utolsó. Nem érzi úgy, hogy a mostani kérdésfelvetések után további lépéseket is tehetne a válaszok körvonalazása felé, vagy ezt a szakemberekre ruházná?
- Az embernek mindenekelőtt meg kell őriznie hitelességét, még ha hipotéziseket, fikciókat fogalmaz is meg. Néha úgy érzem, így is túl messzire merészkedtem. Félek, hogy tovább haladva veszélyes vizekre eveznék, melynek épp műkedvelői hitelességem látná kárát. Valahol azt írtam, jól ismerem a professzionalizmus és az amatőrizmus közti határt. A gyógyító munkában például a természetgyógyászat gyakran csodával határos eredményeket mutat fel, ennek ellenére nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk... A könyv írására belső kényszer ösztönzött, hiszen úgy éreztem, van mondanivalóm. A könyv mindezt tartalmazza. Újabb írási kényszer már nem munkál bennem. Számomra és könyvünk számára az igazi sikert az jelentené, ha lenne utóélete, ha szakemberek mondanának véleményt - elfogadva, vagy elvetve - vitatható állításaimat.
- Édesapja, Szőcs Vince összegyűjtött néprajzi írásai a szentmihályi élet rengeteg vonatkozásában eligazítóak, dokumentum értékűek. Az egybehordáson, az összegyűjtésen túl, úgy is, mint a fia, de úgy is, mint a könyv társszerzője, mit tart eme életmű legnagyobb erényének és miért?
- A könyvnek eredetileg a „Székely Atlantisz” címet szándékoztam adni, de túlságosan hatásvadásznak tűnt, így elvetettem. Pedig Apám írása atlantiszi történet, hiszen már pár évtized távlatából nézve is, egy olyan letűnt világot mutat be, mégpedig az élő néprajz élményét nyújtva, mely napjainkra a falun élők számára is alig ismert. Írásának végülis „Őrhelyen a huszonnegyedik órában” címet adtam, hangsúlyozva ezzel, hogy valakinek mindig állnia kellett és állnia kell közösségének virtuális őrhelyén, védeni és menteni még a menthetetlenül elveszőnek tűnő értékeket is. Apám személye és példamutató helytállása irányt mutathat a ma emberének az önismerethez és önbecsüléshez vezető rögös úton.
Írását olvasva megelevenedik a falu múltja, és benne a fegyverforgató székely ember alakja mellett felsejlik az istenfélő, de pogány hagyományaira is emlékező, békésen alkotó székely ember a maga babonáival, hiedelmeivel, szokásaival és sajátos furfangos észjárásával.
-A könyv csíki, itthoni bemutatóin szokatlanul népes tömeg (többszörösen is „telt ház”) fogadta a szerzőt. Milyen szellemi-hangulati többlettel tért haza Vácra a közönség előtti első megmérettetése után?
- A csíkszeredai, de azt megelőzően a csíkszentmihályi könyvbemutatón is valóban népes tömeg jelent meg. Megindító volt érdeklődésük, felém áradó szeretetük, mellyel fogadtak rokonok, barátok, ismerősök. A csaknem két évtizedes távollét ugyanis néha elbizonytalanít, vajon fenntartások nélkül otthon érezheti-e magát az ember elhagyott szülőföldjén? A fiatalságunk emlékeit őrző tájak változatlanul szépek és vonzóak. De vajon mennyire változtunk mi emberek, otthon maradottak és kitelepültek? A nagyszámú érdeklődő jelenléte kérdésemre megnyugtató választ adott. Ami a szellemi többletet illeti, az könyvünk egyértelműen pozitív fogadtatásából ered. Ilyenkor az ember elfelejti a négy év gyönyörű gyötrelmeit, vívódásait, a szülőfalu igazi megismerésének kilométerekben is mérhető kalandját. Marad a nagy elégtétel, hogy sikerült megmenteni Apám elveszőnek tűnő hagyatékát, volt bátorságom eltérni a falumonográfiák szokványos sablonjától és, bár néha vitatható, de éppen ezért érdekes olvasmányt adni az olvasó kezébe. A kritikusok véleménye több volt mint hízelgő, akár udvariaskodásnak is vehettem volna, ha nem ismerném őszinte elhívatottságukat. Természetesen vannak kritikusaim, akiknek más a véleményük, de ők egyelőre még hallgatnak.
Egymásra találás helyett elidegenedés
- Véleménye szerint mit nyújthat a Lármafák öröksége egy, az anyaországban élő székely embernek, akinek ritkán van alkalma a gyökerek felé járogatni?
- A könyv jelen formájában a közérdeklődés reményében készült. Ezért is hangsúlyoztuk a LÁRMAFÁK ÖRÖKSÉGÉ-t mint mondanivalónk fő elemét, melyhez Csíkszentmihály „csupán” keretként szolgál. Minekünk, Magyarországon élő erdélyieknek meggyőződésem, hogy küldetésünk van. Erre emlékeztetnek Bocskai István 1606-ban kelt intelmei is, melyben a szétszakadt ország lakóit buzdítja testvériségre. Ezek az intelmek, ha lehetséges, időszerűbbek mint valaha, hiszen a határok eltűnésével az egymásra találás helyett elidegenedés következett be a szívekben és a fejekben egyaránt. Nekünk tehát nem a kitelepedett székelyekkel kell foglalkoznunk elsősorban, hiszen aki húsz év alatt elveszíti gyökereit, az erre nem méltó. Mi elsősorban magunkkal hozott emberi értékeinket, egészséges nemzettudatunkat kell felmutassuk az értékrendjükben elbizonytalanodott embereknek, hiszen anyaországi magyarság problémái elsősorban nem GDP-arányosak. Könyvünk ehhez az eligazodáshoz nyújthat segítséget. Volt egy olyan időszak, amikor magyarnak lenni büszkeség volt, szívesen és önkéntesen váltak magyarrá a kárpát-medencei olvasztótégelyben a németek, szlávok, románok. Aztán jött az első és a második világégés, majd a vesztett forradalom, és lassan a mécses lángja a tégely alatt kialudt, az öntvény repedezni kezdett, az identitás zavar egyre fokozódott míg 2004. december 5-én ki nem csúcsosodott. Az anyaországi magyarok elismeréssel hangoztatják mindegyre, hogy a székelyek az igazi magyarok. Nekünk ezt nem harsány magyarkodással, hanem a mindennapok méltó életvitelével kell bizonyítanunk, hisz ismert a mondás: „ A te erényed nem az én erényem, de a te hibád engem is magával ránt”.
- Az író-olvasó találkozón szólt arról, a Vácott évente megrendezett erdélyiek farsangi bálja összetartja a résztvevő kint élőket. Mi volt a cél, amikor mozgalmukat beindították és mi a pillanatnyi „mérleg”?
- A fentiekben küldetéstudatunkat és az erdélyi szellemiség bemutatásának fontosságát említettem. Feladatunk jóval több, mint lélekben összetartani a kint élőket. Aktív jelenlétünkkel többek között az anyaországiak felelősségtudatát kell ébren tartanunk a kárpát-medencei összmagyarság érdekében. Abban reménykedünk, hogy létünkkel és szerveződésünkkel hozzájárulunk az országrészek között elszakadt szálak összekapcsolásához, ahhoz, hogy a magyarság legalább tudatban újra belakhassa a Kárpát-medencét. Tudom, hogy ezek nagy szavak, de hát téglákból áll össze az épület. Ilyen eszközünk például a már több mint tíz éve megrendezett erdélyi farsangi bálunk, mely szerény körülmények között indult öt erdélyi család kezdeményezésére. Aztán rendezvényünk egyre nagyobb lett, évente 5-600 ember gyűl össze az ország minden részéről olyan időkben, amikor sok hasonló jellegű szerveződés tiszavirág életűnek bizonyult. Megalakítottuk Erdély Barátainak Közhasznú Egyesületét, melyet tartalommal igazából ezután fogunk megtölteni. Ideológiánk rendkívül egyszerű: szívesen látunk bárkit, aki számára Erdély jelent valamit. A hozzánk közeledőtől azért mellékesen megérdeklődjük mit gondol december ötödikéről…Tehát nem szektásodunk, hiszen ez nem vezetne célra, együtt vagyunk erdélyi származásúak és anyaországiak természetesen az erdélyiek túlsúlyával. Miért is tartjuk meg évről évre a sok munkával és gyakran bosszúsággal járó rendezvényeinket? Azért, mert biztosítani szeretnénk a találkozás lehetőségét. Hogy megjelenjünk a helyiek tudatában mint tényező és azért is, hogy anyagi lehetőségekhez jussunk, mellyel iskolákat, egyházi intézményeket támogathatunk Erdélyben. A rendezvényünk napján éjszakai taxis riadó van Vácott, hiszen ez a város legnagyobb bálja, sok a fuvar… 2004. december 5. után a már szerveződő bált lefújtuk. Gyászoltunk és gyászunkat apróhirdetésben megjelentettük a helyi sajtóban és Tv-ben egyaránt. Erről továbbra is minden évben említést teszünk, hiszen a sokak által önként vállalt szellemi Trianonunkra emlékeztetni kell.
Névjegy
Szőcs András (sz. 1946, Csíkszentmihály) orvos.
Kuláksors elszenvedőjeként a Brassó melletti Hétfaluban (Szecsele) végezte középiskolai tanulmányait. 1971-ben orvosdoktori diplomát szerezett a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen. Két év Moldva, majd Kászon és Karcfalva voltak körzeti orvosi stációi. 1979-től 1989-ig, kitelepedéséig a Csíkszeredai Megyei Kórháznál dolgozott fül-orr-gégészként. Létrehozta a megyei módszertani központként is működő gyermekfül-orrgégészeti szakellátást. Szakdolgozatai jelentek meg romániai és magyarországi szaklapokban. Jelenleg a váci kórház fül-orrgégészeti osztályának osztályvezető helyettes főorvosa, ahol bevezette az allergológiai szűrővizsgálatokat, elsőként kezdte el az endoszkópos orrmelléküreg sebészetet, és létrehozta az audiológiai állomást is.
Cseke Gábor
Az illusztráción Márton Árpád csíkszeredai festőművész vázlatai csíkszentmihályi gazdasági felszerelésekről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése