1991 decemberének végén, a bukaresti Romániai Magyar Szó (RMSZ) Szabad szombat című hétvégi mellékletében egy furcsa román–magyar focimeccsről számolt be bizonyos Nagy József diplomáciai különtudósító:
A magyarokat beleverték a betonba...
(Te jó ég, ilyen cím után még mi következhet? Hiszen csak alig egy évvel a marosvásárhelyi márciusi események után voltunk. Szorongó szívvel folytatjuk az olvasást...)
Az 1991-es esztendő decemberének derekán tucatnyi román állampolgárságú egyén megvert egy szintén tucatnyi magyar diplomatából, illetve külkereskedőből álló csoportot. A súlyos vereség diplomáciai incidens nélkül zajlott le, a magyar, sőt a román külügyminisztérium sem intézett partneréhez szóbeli, netán írásbeli jegyzéket. Az eseménynek nemzetközi visszhangja nem volt. A betonba vert magyarok és a román „verőlegények” békében váltak el egymástól, és megegyeztek: mielőbb újra összemérik erejüket... a nyitott égbolt alatt. Egyetértettek abban is, hogy erőpróbáik nemhogy tovább rontanák, hanem talán valamelyest javíthatják is a két ország, sőt: a két nemzet viszonyát. Kisebbségvédelmi kérdésekről, főkonzulátusi együttműködésről, Hargitáról és Kovásznáról ugyanis csak érintőlegesen esett szó – két pohár közti szünetben. Mindkét csapatnak az volt a véleménye, hogy a zöld gyepen (vagy akár a téli sportcsarnokban) sokkal tisztább a játék, kevesebb a leshelyzet, az övön alul becsúszó szerelés, a felesleges bekiabálás. Javasolták, hogy a jövőben a két ország vitás kérdéseit az illetékes külügyérek, parlamenterek, külkereskedők, meg esetleg a bányászok és hasonszőrűek is, labdarúgó-mérkőzésen döntsék el, a korábban ismert „viadalok” helyett.
A tudósítás mellett, szerencsére, egy tárgy- és sportszerűbb tudósítás is szerepelt, amelyben megtudjuk, hogy az ominózus verekedés tulajdonképpen egy békés focimeccs volt a Román Labdarúgó Szövetség házi focicsapata, illetve a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetsége válogatottja között, amelynek során a magyar csapat, ha nem is nagy gólkülönbséggel, de csúfosan kikapott. A vesztesek a nagykövetségen pazar vacsorát adtak a győztesek tiszteletére...
Így ismerkedtem meg Nagy Józseffel, az akkori bukaresti magyar nagykövetség munkatársával, akivel aztán, pár hónapra rá, 1992. április elsején nem csak hogy kezet foghattam, de több üveg sört is az egészségére (s ő viszont az enyémre) guríthattam le az RMSZ szerkesztőségében, ahol a nagykövetséggel közös erővel, barátkozási délutánt/estet tartottunk, amelyre mindenki hivatalos volt, aki csak élt és mozgott a két intézmény házatáján. Miként a helyszínen aztán kiderült, a baráti közeledés, sőt egy baráti társaság létrehozásának ötlete éppen a jelenlévő s egy tréfás, belső haszálatú, az alkalomra gyártott lapocskát bemutató Nagy Jóska fejében született meg, ő volt a lelke ezeknek a párszor megismétlődő hagyományos találkozóknak, amelyek aztán, az ő távozásával lassan hamvukba holtak.
Megismerkedésünk után sok derűs beszélgetést folytattunk, ismerkedtünk, kóstolgattuk egymást. Passzolt a szó közöttünk, életvídámsága, eredendő munkaszeretete és tisztelete imponáló volt. Megtudtam, hogy valamikor tolmácsi munkát végzett, rádiós hírszerkesztő, majd diplomata volt.. Sör- és tréfakedvelő ember, olvasott, sok irányban tájékozódik – állapítottuk meg egy sor erényét, de ami a legfontosabb volt: tud írni. Ez viszont akkor látszott meg igazán, amikor elterjedt a híre, hogy Magyarország nagykövetséget nyit Kisinyovban (Chişinăuban) – miután elsők között ismerte el a világon a Szovjetunióról leszakadt, fiatal moldovai köztársaságot, amely akkor éppen a Dnyeszteren túli polgárháborúba bonyolódva próbálta megőrizni állami egységét. S láss csudát, a nagykövetség létrehozásával és vezetésével Nagy Józsefet bízták meg, aki ezek után megvált bukaresti állomáshelyétől és száz kilométerekkel északkeletre költözött. Búcsúképpen megígérte, hogy bár diplomáciai megbizatása összeegyeztethetetlen azzal, hogy újságírói munkát is végezzen, de megtalálja a módját annak, hogy erről az izgalmas „terra inkognitá”-ról rendszeres híradásokat, tudósításokat küldjön. Siklósi származású lévén, a (Siklósi) álnevet választotta, s attól a néhány szerkesztőségi embertől, akit beavatott szándékába, mélységes diszkréciót kért.
Első tudósítása – kedvelte a rövid, csattanós, gyors lefutású jegyzet műfaját – 1992. október 6-án jelent meg az RMSZ 2. oldalán (ez volt a megszokott külpolitikai oldalunk) Moldova önállósága Románia érdeke is. Magyar újságírónak nyilatkozott Snegur elnök, s egy interjút ismertetett, amelyet Nánási Zsuzsannának, a Progress East független hírügynökség munkatársának adott az akkori moldáv elnök. (Siklósi) szerint Snegur elnök méltatta a magyar nagykövetség létesítését, s innen tudtuk, hogy Jóska sorsa szerencsés csillagzat alatt alakul moldován földön.
Következő tudósítása pár napra rá, október 13-án látott napvilágot: Mit is akarnak a gagauzok? címmel.
A tyiraszpoli sajtó szerint önálló társállamiságot Moldován belül, a kisinyovi lapok szerint viszont elvetik a föderalizálás gondolatát.
Október elsején gagauz vezetők (a kisinyovi eufemizmus szerint "Moldova déli területeinek a képviselői, ahol nagyobb létszámú gagauz kisebbség él") jártak Snegur államfőnél és az elnöki sajtóiroda közleménye kiemelte: egyetértettek abban, hogy meg kell őrizni Moldova területi és politikai egységét, oszthatatlanságát, a különböző nemzetiségek jogait pedig a nemzeti megbékélés kormánya által biztosított megfelelő és kölcsönös garanciák alapján kell érvényesíteni. A gagauz vezetők - olvasható a közleményben - elfogadták az államfő érvelését, miszerint Moldova föderalizálása történelmi és politikai okok miatt elképzelhetetlen.
Október elején a Tyiraszpolban megjelenő Dnyesztrovszkaja Pravda közzétette a gagauz vezetés (saját eufemizmusuk szerint "Gagauz Köztársaság Legfelsőbb Tanács") nyilatkozatát "A Gagauz Köztársaság és Moldova Köztársaság együttélésének elveiről". Ezek szerint Gagauzia földje, földjének méhe, a földje fölötti légtér és minden, ami ezeken belül található, a gagauz nép tulajdona. Gagauzia teljes állami önállóságát Moldovának mint az ENSZ tagjának kell garantálnia: a moldovai alkotmányba bele kell foglalni, hogy Gagauzia önálló állam Moldova területén, saját alkotmánnyal, zászlóval és címerrel, saját nemzeti himnusszal. A gagauz törvényhozásnak el kell végeznie az alkotmányozó munkát, döntenie kell a választások ügyében, határoznia kell az állampolgári kérdésekben, létre kell hoznia a megfelelő végrehajtó szervezetet, amely az önálló költségvetés alapján szervezi a köztársaság életét. A gagauz parlamentnek jóvá kell hagynia a moldovai parlament minden olyan döntését, amelynek hatálya Gagauziára is kiterjed.
A két időpont között Kisinyovban megnyitották a gagauz kultúrházat és könyvtárat. A magas rangú moldovai állami és társadalmi vezetők mellett jelen volt Törökország kisinyovi főkonzulja is, aki a napokban adta át pátensét (megbízólevelét). Az átadáskor mondott beszédéből a lapok kiemelték, hogy Törökország jó kapcsolatokat szeretne kiépíteni Moldovával, az ENSZ tagállamaival, és bízik abban, hogy a török-moldován kapcsolatokban a gagauz-török kisebbség a híd szerepét játszhatja. Gagauz és orosz lapokban találgatás folyt arról, vajon Törökország elkismeri-e a gagauz török köztársaságot, ugyanúgy, ahogy elismerte a ciprusi török köztársaságot. A török főkonzul nyilatkozataiból egyértelműen kiderült, hogy Kisinyovval kívánják kiépíteni a kapcsolatokat, és nem a komráti vezetéssel. (Siklósi)
E két szerény tudósítás után nyilvánvaló lett, hogy Jóska komolyan veszi titkos ígéretét, s október 30-án megjelenő újabb tudósítása fölött már ott a közös erővel megtalált rovatcím is (Levél a Pruton túlról), amely aztán évekig - egészen 1995-ig - nem kerül le írásai fölül.
Puskint újra száműzik?
A moldovai Doina faluban, amelyet nem is olyan régen még Puskinonak hívtak, ismeretlen "hazafiak" fáradságot nem kímélve, leszerelték magas talapzatáról az orosz költőóriás szobrát, és fejjel lefelé földbe ásták. A helyi polgármesteri hivatal immár rutinszerűen közölhette az újságírókkal, hogy az emlékművet helyreállították, tekintve, hogy hasonló ügyben már nem először kellett intézkednie.
A gerjedő nacionalizmussal egyidőben hatalmasodik el az idegengyűlölet, amely Moldáviában elsősorban oroszellenességben ölt testet. Az áldozatok egyelőre csak a védtelen szobrok, emléktáblák, vagy a település- és utcanevek. Az akadémikusok különbizottságot hoztak létre a helységnevek visszarománosítására, a román néplélektől idegen utcanevek latinizálására. A hazafias lendület ki akarja törölni Moldávia történetéből az orosz fennhatóság emlékeit. A kampánynak pedig nem csak a kommunista mozgalom helyi és nemzetközi nagyjai esnek áldozatul, hanem a marxizmus előtti világirodalmi nagyságok, művészek, tudósok is - ha azok oroszok vagy más idegenek voltak.
És lám, akadnak olyanok, akik románságukat Puskin szobrának meggyalázásával kívánják bizonyítani. Kisinyov központi fekvésű, ápolt parkjában tetszetős szobrok övezte sétány állít emléket a román - s benne a moldovai - irodalom nagyjainak. Október közepén rendszerint itt rendezik meg a Költészet-napi ünnepségeket. Nem messze Eminescu szobrától kecses, korinthoszi oszlopon szerény Puskin-mellszobor áll. A távoli besszarábiai guberniumba száműzött forradalmár költő tisztelői állították még a századvégen (a XIX. századról van szó - Cs. G.). Száz évig békességben onnan szemlélte, négeres mosolyával, az arra sétálókat. Most viszont bekenték vörös olajfestékkel... Az illetékesek, persze, azonnal intézkedtek az emlékmű megtisztításáról, ám azóta mintha nem olyan derűsen tekintgetne le a verseiben is megénekelt moldovaiakra...
A szoborháború nem helyi találmány. Jól bevált módszer ez a Prut mindkét partján, no meg a Dunán innen, s a Dunán túl...!
SIKLÓSI NÁNDOR
Ettől a pillanattól kezdve megszületett hát Siklósi Nándor, a moldáviai laptudósító, aki páratlan szorgalommal és érzékenységgel rögzítette azokat a változásokat, melyek a fiatal moldáv állam megszilárdulásában jellemzőknek bizonyultak.
A Nándor keresztnév az én keresztapaságom számlájára írandó, miután Jóska nagy élvezettel kezdett orosz és moldáv költőkből fordítani, s megkért engem, csíszoljak egy-egy Jevtusenko-, illetve Leonida Lari-fordításán. Mindkettő meg is jelent, az első még Siklósi József néven, de
a Lari-vers esetében korrigáltam, s már a költőibb és hangtanilag jobban igazodó Nándort adományoztam Jóskának.
JEVGENYIJ JEVTUSENKO
Búcsú a vörös zászlótól
(Proscsanije sz krasznim flagom)
Ég veled, vörös zászlónk -
a Kremlről le másként kúsztál,
mint mikor föl:
büszkén,
könnyedén,
előre,
helyeslésünk vállain,
a kiégett Reichstagra,
bár némi gond akkor is
volt már a rúd körül...
Ég veled, vörös zászlónk.
Testvérünk voltál, te gyűlölt.
Bajtárs a harci zajban,
Európa reménye,
de bíbor palástod
a GULAG
leple lett,
eltakarva a nyűtt
lágertoprongyokat.
Ég veled, vörös zászlónk.
Pihenjél, kiterítve.
Mi megsiratunk mindenkit,
ha temető lakója.
Az embervágóhídra
ámítottjaid követtek.
De rád is tósztot mondunk,
hisz te is megcsalattál.
Ég veled, vörös zászlónk.
Javunkra sose voltál.
Véres vagy.
Mi téged meg
így, véresen, letépünk.
Könnyünk le nem töröljük.
Bíbor szárnyad
kioltotta
szemünk világát.
Ég veled, vörös zászlónk.
Első szabad léptünk
szívünkben dobbant,
saját zászlónk alatt,
belátásunk szerint,
harcra keseredten.
Hát újra eltipornák
Zsivágó "ókuláját"?
Vörös zászlónk, ég véled.
Lazítsad el az öklöt,
mely ismét égnek tart
és testvérharcra lázít.
Ridadat sunyi vezérek,
szókábította gyülevész
bandák markolásszák.
Ég veled, vörös zászló.
Ellebegsz álmainkon.
Ehgy sáv maradsz csupán
az orosz lobogón,
fehér és kék
ölelő satujában.
Meglehet, a vörös is
eltűnik majd a vérből.
Vörös zászlónk, ég véled.
Színünk száma most három,
egyetlen színből ne lengjen
többé
talmi lobogó.
Ez lett a sorsod:
golyó, selyemrepesztő
a mieinktől is,
mint mindenkitől?
Ég veled, vörös zászlónk.
Ártatlan gyerekként
vereset játszottunk, veszettül
fehérre fenekedve.
Világunk, mely fölemelt,
volt-nincs ma már.
De Atlantiszunkon:
éltünk és
szerettünk.
Elomlott vörös lobogóm,
a fűben, kiterítve, lenn.
Sunyin csáklyázzák: él-e még,
durván döfödve.
Én: nem vettem be a Télit*,
Berlin alatt se voltam.
Bősz komcsi nem vagyok.
De zokogok
fölötte.
Irkutszk, 1992, július 23.
(* Téli Palota)
Siklósi József és Cseke Gábor fordítása
LEONIDA LARI
Késő ősz
(Târzie toamnă)
Késő őszi elhalt illatok,
Rozsdaszín borong fakó zöldeken.
Havat vártam, és a hó ragyog.
Hegyek s vizek közötti földemen.
Az erdő fáin nyugvó végtelen.
Késő őszi égen csillagok.
Havat vártam, és a hó ragyog
Az ösvény menti rózsatöveken.
Késő őszi égen szürkeség,
Koron, határon s túl az éjjelen.
Havat vártam és a hó ragyog
Álmot idéző csodás perceken.
Fellobogva az ösvény oldalán,
Mint néma máglyák sötét éjjelen.
Kezünk lázasan simít végig
A hó alatt lüktető életen.
Szilaj korunk mindőnket legyűrt,
Mint vigalomból páni félelem,
És szívünk, hogy kitöltse az űrt,
E megkésett ősz bújával tele.
Késő őszi arcom könnyáztatott.
Télbe költözöm észrevételen.
Havat vártam, és a hó ragyog
Örökkön tartó szerelmemen.
Siklósi Nándor és Cseke Gábor fordítása
(Biztos, hogy ma már nem fordítanánk a különben tehetséges és annak idején befutott költőnőtől, aki a 20. század utolsó éveiben, megélhetési politikusként átköltözött Romániába és a Corneliu Vadim vezette nacionalista Nagy Románia Párt botránykeltő képviselője lett.)
Siklósi Nándor attól kezdve húsvér ember lett, akiről mértékadó körökben beszéltek, akit idéztek, aki az anyaország közvéleményéhez is elvitte - az RMSZ-en keresztül - a moldáviai élet jellegzetes üzeneteit és háttérinformációit. A gazdag ópuszból néhány 1992-es tudósítást idéznék, amelyeken érzik, hogy a rangrejtve tudósító diplomata miként próbálgatja már az elején stílusának gazdag regiszterét.
Évfordulós jelszavak
Nyakunkon a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 75. (kerek) évfordulója. Valamikor a földgolyó mosolygósabb (pirosabb) felén ez az ünnep nem múlhatott el a nómenklatúra kiagyalta jelszó-közhelyek sulykolása nélkül. Az ünnep előtt a lapokban jelentek meg a Párt jelszavai, a felvonulások alatt dörgő hangú szpíkerek ismételgették azokat.
Most nem lesz felvonulás Chisinauban sem (a volt felvonulási térről már régen elvitték Vlagyimir Iljics távlatokba mutató szobrát). A Sfatul Ţării humoristája ennek ellenére összeállított az "Ünnep" előestéjén vagy kéttucatnyi "időszerű" jelszót. Ebből néhány, mutatóba.
* Világ proletárjai, jöjjetek indulatba! ("urniţi-vă!")
* Örökké éljen a piacgazdasághoz vezető út!
* Éljen és virágozzék szocialista hazánk összes nemzetének és nemzeti kisebbségének megbonthatatlan barátsága!
* Hazánk tudósai, pedagógusai és tanulóifjúsága, tanuljátok kitartóan a latin betűs román ábécét!
* Éljen a kultúra és a kultusz megingathatatlan egysége!
* Kereskedelmi dolgozók! Adjátok el a dugárut is!
* Éljen a moldovai és ukrán kuponok megrendíthetetlen konvertibilitása!
* Éljen a kormányzat és az ellenzék közötti egység és együttműködés!
* Fel az új szovjet sportsikerekre, készüljünk álhatatosan az Olimpiára!
* Vasontők! Öntsetek!
* Juhászok! Nyírjatok!
* Jóemberek! Legyetek jók!
* Vállalkozók! Csináljatok már valamit!
* Halandók! Haljatok rakásra!
* Hazánk parasztjai, nyugdíjasai, munkanélkülijei és sumákolói, építsétek fel az új világot, de ne csak magatoknak!
* Képviselő urak! Képviseljetek minket, ne csak klubokba járjatok!
* Éljen és erősödjék a barátaság és az együttműködés a Szovjetunió népei az Afgánisátán (sic: Afganisatan) Demokratikus Köztársaság között! (Levél a Pruton túlról, 1992. november 6.)
Dnyeszter menti államnyelv?
Szmirnov, a Dnyesztermenti Moldáv Köztársaság, valamint a tiraszpoli városi tanács elnöke határozatban tiltotta meg a latinbetűs (román) írást, valamint az idegen (ugyancsak román) földrajzi nevek használatát. Különösen tilos a TRANSNISTRIA elnevezés, akárcsak a TIGHINA (bár a kötelező Bender se szláv, hanem inkább török eredetű - de hát a gagauzok mégis csak szövetségesek!) A Dnyeszter mentén - főleg a bal parton - szmirnovista felügyelők vigyázzák: nehogy valahol használják a cirillbetűs "államírástól" idegen "moldávszkij" betűket, feliratokat, falu- vagy városneveket.
Mindezek ellenére Szmirnov posztja veszélybe került. A "szeparatisták" fő ideológusa, a felsőfokú végzettséggel is rendelkező Jakovlev professzor ugyanis a "legfelsőbb tanács" szerdai ülésén lemondásra szólította fel Szmirnovot, mondván, hogy az nem elég következetesen és hozzáértően végzi munkáját, s személyesen ő az oka annak, hogy a Dnyesztermenti Köztársaság még mindig nem lépett ki Moldovából. És bár a tanácstagok ismét megvédték főnöküket, Szmirnov és társai megnyilatkozásai eleve kétségessé teszik a kisinyovi parlament törvényhozó munkájának eredményességét az úgynevezett különleges státus, a Dnyeszter menti autonómia megadása ügyében. (Levél a Pruton túlról, 1992. november 7-8.)
A magyaroknak Ukrajnában is jó
...A románokat még ott is elnyomják - hangoztatta az Ukrajnai Moldova Román Demokratikus és Keresztény Egyesületének elnöke a kisinyovi parlament lapjában, a Sfatul Ţării-ban megjelent interjúban. Constantin Olaru úr kifejti, hogy míg a kárpátaljai magyaroknak nem kellett megtagadniuk a larin írásmódot és szabadon beszélhetik anyanyelvüket a társadalmi intézményekben, addig a kárpátaljai, bukovinai, dél-besszarábiai románok számára megnehezítik a latin írást, az anyanyelv ápolását az ukrán helyi hatóságok.Olaru úr szerint az önkényes felosztás (románok és moldovánok) miatt csak egy nagyon kis példányszámú lap jelenik meg latin betűkkel a "románok" számára s egy másik, nem sokkal nagyobb példányszámú a "moldovánoknak", cirill betűkkel. A helyzet Dél-Besszarábiában a legsúlyosabb, ott még a cernauti-i Eminescuhoz vagy a munkácsi Coşbuchoz hasonló kulturális egyesülete sincs a románságnak. Odessza és a Duna-delta között minden román törrekvést szeparatizmusnak, irredentizmusnak bélyegeznek meg.
A magyaroknak még Ukrajnában is jól megy a soruk - sajnálkozik a kisebbségi román vezető.
Erről egy régi "politikai" vicc jut eszembe, annak idején Romániára adaptálva hallottam:
Hatalmas sor áll húsért, hajnal óta. Reggeli üzletnyitáskor a boltos közli, hogy az együttélő magyar nemzetiségű polgártársak nyugodtan hazamehetnek, mert nekik már nem jut hús. Tízkor hasonló közlésben részesülnek a szászok és a svábok, délben a zsidók, délután kettőkor a lipovánok, bolgárok és egyebek; öt óra felé az üzletvezető sajnálattal közli a türelmetlenül várakozókkal, hogy ők is hazamehetnek, mert egyáltalán nem lesz hús. Mire az egyik "băştinaş" a másiknak: "Már megint azok a... magyarok jártak jól!" (Levél a Pruton túlról, 1992. november 11.)
Moldvában van-e Kisinyov?
Az elmúlt hét egyik napján szokatlan nyüzsgést tapasztalhattunk a kisinyovi újságosbódék körül. Mintha valamiféle sajtónap lett volna, úgy tolongtak-sorakoztak az emberek. Mint kiderült, aznap ingyen osztogatták a România liberă 20 lejes különkiadását, s mert a helyi lapok bizony, megdrágultak - toalettpapírt meg csak ritkán kapni -, az emberek boldogan vitték haza az adományt. A "történelmi román tartományokat és megyéket" vagyis Nagy-Románia egyoldalas térképét magába foglaló RL-különkiadás azonban igencsak megzavarta az utca emberét, függetlenül attól, hogy a többségi vagy kisebbségi népcsoporthoz tartozott. Moldova Köztársaság állampolgárai hitetlenkedve nézték a térképet, amelyen Moldovát a Pruton túl fedezték fel, az innenső oldalon pedig Besszarábia volt. Ez pedig komoly zavart okozhat a még csak formálódó nemzeti önidentitástudatban, s netán még az is előfordulhat, hogy a büszke moldovánok megtagadják a Romániát (mármint a România liberát). De az sem kizárt, hogy tanulva a testvérnép gyakorlatából - megtiltják az "irredenta térképek" ingyenes terjesztését Moldovában... (Levél a Pruton túlról, 1992. november 12.)
Tiraszpolt közlekedési rendőrök mentették meg
Mármint a katasztrófától. Történt ugyanis, hogy a tiraszpoli közlekedési rendőrök nemrég egy gyanúsan manőverező teherautót állítottak meg, amely a 14. orosz hadsereg "felségjeleit" viselte. A kocsiról lekászálódó holtrészeg sofőr láttán ugyancsak megijedtek a rendőrök, tekintve, hogy a gépkocsi rakterületén olyan nagy mennyiségű tűzérségi lőszert és egyéb robbanóanyagot találtak, amellyel még bizony, józanul se szabadna az oly sűrűn beépített és lakott területeken kocsikázni. A "jogtalan feltartóztatás" ellen tiltakozó öntudatos (azaz, inkább öntudatlan) sofőrt - tekintve, hogy az orosz hadsereg (egyelőre) valóban területen kívüliséget élvez - autóstól, rakományostól együtt átadták a hadsereg saját biztonsági szolgálatának. szemfülességüket és éberségüket természetesen csak másnap merték bejelentenoi a rádióban, valahogy úgy fogalmazva, hogy sikerült elhárítaniuk egy szörnyű katasztrófát a város lakóinak feje fölül. (Levél a Pruton túlról, 1992. november 18.)
"Himnusz" a Dnyeszter mentén
Nem tartom illendőnek a nevekkel való humorizálást, ám mozst az egyszer nem tudom fékezni magam, hogy a kisinyovi parlament egyik transznisztriai képviselőjének nevével vissza ne éljek. A szakadár parlamenti képviselő neve Gimn Pologov, a gimn pedig ékes orosz nyelven himnuszt jelent (lásd még Gitler, Gamlet stb.) Gimn úr azon kevesek közé tartozik, aki földijeivel ellentétben, el-eljár az országgyűlésbe, igaz, főként önmaga és eszméi népszerűsítése céljából.
Gimn Fjodorovics egyébként eddigelé többnyire prófétaszerepre vállalkozott: különféle, zömében orosz nyelvű sajtótermékekben azt jósolgatja, hogy mikor mond csődöt a kisinyovi vezetés, mikor mond le Snegur és csapata, és mikor kezdődhet meg az igazi párbeszéd a Dnyeszter két partja között. Elmélete szerint erre 1993 tavaszáig várni kell.
Pologov úr (azaz Himnusz elvtárs), aki civilben a bendertighinai szigetelőkerámiagyár igazgatója, fáradhatatlanul bombázza képviselőtársait föderalizációs rögeszméivel, igaz, egyelőre mérsékelt sikerrel. A mostani új ülésszakra törvénytervezetbe foglalta össze szerény elképzeléseit a Dnyeszter menti terület különleges státusáról, és várja, hogy vitára, majd elfogadásra kerüljön a Lex Pologov. E reményében még az se ingatja meg, hogy nem csak a kormánypártiak, a moldovai ellenzékiek, hanem még tiraszpoli képviselőtársai is elégtelennek tartják "dolgozatát".
De nézzük csak, miket is tartalmaz a Gimn-féle tervezet?
Szerinte a Dnyeszter menti Köztársaság Moldova szerves része, de önállóan dönt a hatáskörébe utalt kérdésekben. A legfontosabb a saját alkotmány, a saját törvények kidolgozása és alkalmazása, majd a területi közigazgatás határainak kijelölése, illetve módosítása. A helyi közigazdaság megszervezése-felügyelete is rájuk tartozik, nyilvánvaló tehát az önálló parlament létrehozása és a választások kiírása. Szerepel benne az is, hogy a köztársaság önálló kapcsolatokat tart fenn a külfölddel. Megfelelő szerződés alapján a Moldovai Köztársaság hadereje is állomásozhat ideiglenesen a területén, de csakis akkor, ha az alakulatok állománya a helyi lakosokból verbuválódik és a parancsnokok is helybeliek. A köztársaságnak természetesen Kisinyovban is lenne állandó (diplomáciai?) képviselete.
Pologov úr ezen leegyszerűsített jogértelmezése valószínűleg olvasatlanul a kisinyovi törvényhozás irattárába kerül. Már csak azért is, mert a "románság" képviselői mindenféle föderációt, konföderációt, szeparációt stb. kapásból elutasítanak. Snegur elnök pedig, népe megnyugtatására ki is jelentette, hogy bárminémű föderalizálás csakis nélküle képzelhető el. (Az unionisták és nacionalisták szerint még nélküle sem!)
A kisinyovi vezetés által javasolt korlátozott autonómiát pedig a Dnyeszter mentiek teszik kapásból ad acta. Úgyhogy végső soron teljesen mindegy, hogy a parlament egyáltalán napirendre tűzi-e vagy sem a kérdést: kompromisszumkészség nélkül úgy sem születhet döntés. pedig most immár hallgatnak a fegyverek és a klasszikus szabály szerint a béke múzsáié lenne a szó. De azok is hallgatnak a kisinyovi parlament gyér padsoraiban. (Levél a Pruton túlról, 1992. november 20.)
*
Nem vállalkozom itt egy teljes Siklósi-antológia összeállítására, a jobbnál jobb, frissebbnél frissebb híradások, beszámolók és helyzetképek ott találhatók a lapgyűjteményben.
1994 őszén Nándi - mostantól bátran nevezhetjük így - ragaszkodott hozzá, hogy lapunk is képviseltesse magát nagyköveti beiktatásán, s a bukaresti magyar követség kisbuszával és munkatársaival átrobogtunk Moldván, majd átkeltünk a Pruton és meg sem álltunk Kisinyovig. Nándi megmutatta a központban kiszemelt bojárházat, amit nagykövetségnek rendeznek majd be és körbeautóztunk vele a roppant városban. Részt vettünk a megbízólevél átadásán, meghallgattuk Snegur elnök dörmögő, mackós jótanácsait, majd részt vettünk az esti fogadáson. Késő este Nándi néhányunkat - közeli ismerőseit - beinvitált lakosztályába, s elsörözgetve kívántunk neki és nejének gyümölcsöző és hasznos időtöltést.
1996-ban Nagy Jóska visszakerült a külügyminisztériumba, s 1999-ig ott töltött be magas beosztást a Balkán-főosztályon: a román kapcsolatok kezelése mellett a szétesett Jugoszlávia néhány utódállama és Albánia tartozott hozzá.. Ezekben az években tudósítói ambícióit jó mélyen elássa, amihez az a közjáték is hozzájárult, hogy amikor Molnár Gusztáv politológus, Íjgyártó István későbbi bukaresti magyar nagykövettel a vendégei voltak Kisinyovban, kérve kérték, hozza össze őket Siklósi Nándorral, akinek rengeteg remek tudósítását olvasták és szeretnének megismerkedni vele, hogy gratulálhassanak. Nándi némi hezitálás után fölfedte inkognitóját, ami igen mély benyomást tett a vendégekre, olyannyira, hogy Budapestre érve nem állták meg, hogy el ne kotyogják a titkát; a dolog így kitudódott, s amikor Nándit 1999-ben Bogotába küldték nagykövetnek, már nem mert vállalkozni rá, hogy a messzi távolból tudósítóként is gondoljon bukaresti haverjeire, a lapra, amely munkatársként befogadta. De aztán eljött az ezredforduló, s 2002 táján már nem bírta tovább, ismét kézbe vette a plajbászt, s a régi Siklósi Nándor nevét ismét magára öltve, egyik remek politikai elemzését küldte a másik után.
Az archívumomban megőrzöttek közül néhány írást ideillesztek a bogotai évekből is.
Arany, ami nem fénylik
A környezetért világszerte aggódnak a jóérzésű (szak- és nem szak-) emeberek. A környezetet mindenütt szennyezik és rombolják a rossz (szak- és nem szak-) emberek. Az aggódók általában pusztába kiáltják szavukat, a szennyezők legtöbbször büntetlenül folytatják egyáltalán nem áldásos tevékenységüket. Az aranyat könnyebb pénzre váltani, mint a jó levegőt.
Kolumbia hegyes ország. Elég a térképre pillantani, hogy közép-európai párhuzamokat vonhassunk az eltérő dimenziók ellenére: tenger - sőt, óceán, hegység - az Alpoknál vagy a Kárpátoknál jóval magasabb csúcsokkal, síkság - a nagy magyar alföldnél tízszer nagyobb. (Mint lejjebb látjuk majd, vannak más párhuzamok is.) A hatalmas országot még térképen is nehez áttekinteni, nemhogy a valóságban. A törvényes fegyveres erők csak a nagyvárosokat és környéküket tudja ellenőrizni, a hegyeket- síkságokat-zöldhatárokat nemigen. Ott a gerillák, ellen-gerillák, drogbárók és más bűnözők az urak. A rossz emberek.
Nem mérték fel még teljesen a kárt, amit a belháborúk és az ellenőrizhetetlenség okoztak a latin-amerikai környezetnek. Braziliában évszázados hagyománya van a trópusi őserdő - Földünk tüdeje - irtásának: ott létesítik az új földbirtokokat, hozzájuk az új utakat, városokat, ipartelepeket. A hatalmas őserdő érezhetően zsugorodik - az ózonlyuk meg csak növekszik a déli félteke fölött. Kolumbiában negyven éve irtják ugyanazt a trópusi őserdőt - elősorban azzal a gonosz céllal, hogy jól jövedelmező kokacserje-ültetvényeket telepítsenek. A bogotai kormány pedig - washingtoni támogatással - vegyszerrel irtja ezen ültetvényeket (amelyek a trópusi burjánzásban pár kilométerrel odébb heteken belül új életre kelnek - persze, ehhez újabb erdőt kell kiirtani). Minthogy a vegyszer sem „őserdő-barát", a kolumbiai meg az USA- kormányzat sem minősíthető annak.
A gerillák nem környezetvédők. Nekik a koka kell, mert abból lesz a kokain, amit el lehet adni jó pénzért, azon meg fegyvert lehet vásárolni. Amíg a fejlett Észak-Amerikában és a fejlett Nyugat- Európában vevő lesz a kokainra, az ültetvények folyamatosan hódítják el a terepet az erdőtől. Az egyéb erdőrombolók: a fakitermelők, az útépítők és társaik károkozása eltörpül a nagyüzemi kokatermesztés mellett.
A közelmúltban gerillák és ellengerillák vívtak véres harcot egy őserdei aranybánya ellenőrzéséért Kolumbiában (El Dorádo - az aranyország - talán itt lehetett egykoron). A bányából a lehető legkörnyezetrombolóbb módszerekkel, ámde igen hatékonyan termelik ki a sárga fémet. Úgy, mint Európa, Ázsia, Afrika elmaradottabb részein. Az persze nem vigasz, nem is mentség, hogy máshol is rombolják a környezetet!
Az (ős- és nem annyira ős-) erdőben nem csak fák vannak. A hihetetlenül dús aljnövényzet mellett az állatvilág is ott burjánzik: egyes adatok szerint a Dél-Amerikán átnyúló Amazonas- vidék a világ leggazdagabb és legnagyobb flóra- és faunatartaléka. De itt élnek a világ szegényei is, akik egyben a rossz emberek rabszolgái. A tudósok szerint a világgazdaság majdnem felerészben a természeti gazdaságból (a biodiverzitásból) „táplálkozik". Meg tudjuk-e óvni világunkat? Világ környezetvédői, hegyek- erdők-síkságok jobb érzésű lakói, egyesüljünk, amíg van élőhelyünk az ózonlyuk alatt! (Romániai Magyar Szó, 2002. augusztus 16.)
Biodiverzitás
A bennünket körülvevő természet sokszínűségét jelöli e szakszó, egyszerűbben: magának az életnek a sokrétűségét. Azt a gazdag világot, amelyet a megszámlálhatatlanul sok - biológiailag különböző - növényi és állati faj, fajta együttléte jelent. Az istenhívők a gondviselés csodájának tudják be, hogy ennyiféle ember, állat, növény van. Ha isten megteremtette, akkor biztosan szüksége is van rá! A környezetvédők ugyanezt bizonygatják, sokkal bonyolultabb és nehezebben érthető indoklással. (Mielőtt bármelyikük is elítélné kívülálló okoskodásomat, leszögezem: nem kívánok bölcsebbnek tűnni egyiküknél sem, céljaikat sem kérdőjelezem meg, kenyerüket sem akarom elvenni, sértegetni sem fogom őket!)
Olyan amientalista vagyok, aki úgy érzi: maga is része a biodiverzitásnak. S vele együtt megannyi embertársa, akik nem csak színben, arc- és testberendezésben, a körülményekhez való alkalmazkodásban különböznek, de tudásuk, hagyományaik és gondolataik révén a növényi-állatinál sokkal de sokkal gazdagabb világot alkotnak.
És őket alig-alig védik. Mert ki áll ki a kipusztulóban lévő (az embertársa által évszázadokon át folyamatosan irtott) amerikai indiánokért, ausztráliai bennszülöttekért, európai zsidókért vagy akár a szórványokba szorult magyarokért? Ki készít fehér, meg vörös, meg zöld könyvet a mi „habitat”-unk folyamatoscsökkenéséről, a mi „vadászterületeink” és „fészkelőhelyeink” megszűnéséről, a mi párkereséseink hiábavalóságáról? Talán ezért nem tudtam igazából sohasem azonosulni zöld barátaimmal?
Kolumbiában felmérték a tudósok és „nem kormányzati” segítőik: legalább kétezer madárfaj él a hegyekben, az őserdőkben, a hatalmas folyók síkságain - és a városokban. Él még vagy ezer kétéltű-faj, félezer emlős-faj, másfélezer édesvizi halfaj, a tenger élővilágáról nem is beszélve. A növényi gazdaságot jelzi, hogy csak virágosból (fanerogamok) van vagy harmincezer faj... Ezek legalább egytizede veszélyeztetett: a kipusztulás (kiirtás) szélén él. Csodálni való, védelemre szoruló - és óvni érdemes - biodiverzitás.
Indiánokból mára alig maradt huszonvalahány törzs. A nemzetség vagy fajta szerint meg sem különböztetett parasztok elhagyják őseik földjét, és a városba túdulnak a kommunista gerillák és antikommunista antigerillák terrorja elől. Az országba sodródott százvalahány magyar gyerekei már egy szót se tudnak anya- vagy apanyelvükön. Ők talán nem veszélyeztetettek?
Barátaimtól hallom, hogy a bukaresti magyarság vészesen fogyatkozik, gyorsabban és - arányaiban - nagyobb mértékben, mint az ugyancsak fogyatkozó erdélyi, partiumi, csángóföldi magyarság. Pedig a bukaresti magyar is sajátos fajta, amely nélkül sem Bukarest, sem a magyarság nem lehetne ugyanaz. Része a román-magyar történelmi biodiverzitásnak. Mégis: a Pozsonyba vagy Prágába, Szarajevóba vagy Chicagóba, Kazahsztánba vagy Izraelbe szakadt magyarok, de a történelmi „habitatjában” még túlélő ormánsági vagy székelyföldi, mátyusföldi vagy bácskai, bánsági vagy kárpátaljai magyar fajták fokozatos eltűnése okán is kevesebb könnyet ejt a világ, mint a dinoszauruszok és mamutok, az amazonasi pókmajom vagy az ámbráscet lassú kihalása miatt. (Romániai Magyar Szó, 2002. október 3.)
A nagy robbanás
(Helyszíni röntgenfelvétel Bogotából)
Újsághír: Egy bogotai luxusszállóban a hét végén nagyerejű gépkocsi-bomba robbant, harminchárman életüket vesztették, csaknem kétszázan megsebesültek, az anyagi kár is jelentős. A feltételezések szerint az egyik gerillaszervezet akciója volt a terrortámadás.
Kétszáz kiló „anyag" nagyon nagyot tud robbanni. Három házzal arrébb is betörnek az ablakok, megcsörrennek a tányérok és poharak - mint földrengéskor, a papagáj ijedtében leszédül a karikájáról, a macska felborzolja a szőrét, a környék kutyái kétségbeesett vonításba kezdenek, a televízió egy pillanatra elsötétül (az automata áramelosztó átkapcsol egy másik fővezetékre), az ember meg értetlenül próbálja feldolgozni a nagy csattanást. A kitört ablakon először az ég felé néz a töksötétben: a csillagok biztatóan ragyognak, a hold kerek, felhő sehol, eső egy csepp se. Az általános iskolai tanulmányok és az élettapasztalat alapján nagy bizonyossággal megállapítható: nem villám csapott le a közelben. Akkor észreveszed a füstöt, alatta a lángokat is. És orrodba nyomul erőszakosan a kénkő. Eltéveszthetetlen annak, aki egyszer is szagolt puskaport. Hallod már az emberi és gépi hangokat is: sikolyok, kiabálás, talán vezényszavak, szirénák, csörgések és csattogások, soklóerős motorok dübörgése, csikorgó fékezések. Autók begerjedt lopásgátlója üvölt, vijjog, hörög elállíthatatlanul. És állandó üvegcsörömpölés. Órádra nézel: fél kilenc múlt pár perccel.
Magadra kapkodsz valamilyen ruhát: „ingben- glóriában" bámultad a televízióban - a sokadik üveg sör mellett - a szőke orosz tenisz- (vagy inkább szex-) bomba kecses fonákjait, no meg a pihegő mellét. Tudod, hogy bomba robbanhatott, valahol nagyon közel. Kirohansz az utcára: teljes a felfordulás. Az első, amit meglátsz: tök meztelen férfiak és nők próbálják takargatni magukat tenyérnyi fehér törölközőkkel. Mint egy korai Jancsó-filmben. Arrébb gyerekcséket ráz a hideg meg a zokogás: tündérkék, boszorkánykák, hófehérkék, hamupipőkék valami maszkabálból. Tucatnyi szakács vitatkozik, hófehér köcsögsipkáik kormosak. Katonák és rendőrök szaladgálnak össze-vissza (mint terepszínű pókok a falon), korlátokat állítva, húzogatva, ragasztva. És hatalmas csörrenéssel asztallapnyi ablaktáblák zúdulnak alá a sötétben valahonnan fentről. Szerencsére, széles az út, és óvatosságból mindenki a közepén közlekedik. Az utcavilágítás működik; az épületek - és a járdák - azonban sötétbe vesznek. A kitört üvegű ablakokban romantikus gyertyafénynél kíváncsiskodók szoronganak és mutogatnak. A felrobantott épületet saját rőt lángjai világítják meg. Az utcán egy égő reflektorú kocsi, összelapította a rádőlt téglafal. Mintha ülne benne valaki. A távolban is autók; csak a reflektoruk látszik, meg a dudaszó hallik ide. Nem voltak tekintettel a péntek esti csúcsforgalomra: minden utat lezártak a motoros közlekedési rendőrök.
Nem tudok tovább menni: a rendőrkordon hermetikusan kirekeszti a környezetet. És mindenki gyanús: még a tűzoltókat is igazoltatják. Hátha álruhás terrorista. Közelebb megyek a szakácsokhoz, azt taglalják, hogy a robbanástól leesett a forró olajos lábas, rá egyikük lábára, és a cipőjét is, meg a lábfejét is átégette; jégkockás zacskókba bugyolálva rakták be egy taxiba, hogy kórházba vigyék. A taxik most már nem közelíthetik meg a helyszínt: öt utcával előbb elterelnek minden forgalmat, még a gyalogosokat is. Az épületből tűzoltók serege rohan ki. Annyit lehet kivenni a kiabálásukból, hogy a tizedik emeleten lévő uszoda feneke megrepedt, és félő, hogy a lezúduló hatalmas víztömegtől megfullad a mentő személyzet. A lángokat persze eloltaná a víz. De a törmelék alatt rekedteket sem hagyná életben. Mintha találkoztam volna hasonló dilemmával egy katasztrófafilmben, „Pokoli torony" vagy efféle volt a címe. De ez most nem film. Az épület tizenkét emeletes, ebből öt szint - garázs. Ide senki sem jön gyalog, a legtöbb klubtagnak névre szóló kocsibeállója van.
Ott robbant a bomba valahol a garázsban. Hatalmas zűrzavar. Mindenki szalad valamerre, mindenki intézkedik, tanácsokat osztogat, mindenki segíteni szeretne, de közben senki sem hallgat senkire. Az emberek félnek-rettegnek, és úgy érzik: csak magukra számíthatnak. Apokalipszis. Most.
Elég ideges vagyok. A fiamat is ebbe a klubba szokták becsalni sznob haverjai: mégiscsak, diplomatagyereknek elitklubban a helye. Feleségem zokog: „Mi lehet a gyerekkel?" A gyerek - harmincvalahány éves meglett ember, éppen látogatóban nálunk pár nap óta - végre telefonál, hogy minden rendben, egy barátnőjével van, jönnek hazafele. Most a Trattoria da Giorgio mellett állnak, onnan nézik az égő klubot. Megnyugszom, bár a múlt héten pontosan ebben az olasz étteremben lőttek le egy diplomatát: véletlenül rossz helyen kanalazta a levesét és az egymásra tüzelő maffiózók golyója őt is eltalálta. Mondom a fiamnak, ne ülj be az olaszhoz, siess haza.
Megígéri.
Először áldom a lenézett bunkófon feltalálóját. Mindenki „maroktelefonál".
Mindenki nyugtat valakit: élek, jól vagyok, megyek haza, ne aggódjatok. Senkinek sincs most érkezése trattoriákra.
Visszamegyek a házunkhoz. Ázó-fázó tündéreket, boszorkányokat terelget egy éltesebb hölgy, kéri: engedjem be őket, legalább a garázsba, mert megfagynak. Olyan tizenhét-tizennyolc fok lehet, ez itt csikorgó téli zimankónak számít. Lehívom a munkatársamat, kinyitjuk az üres garázs ajtaját, és a nagykövetséget őrző rendőr gondjaira bízzuk a jelmezes óvodát. Mások is jönnek: valaki lámpát kér a mentéshez, mert az emberek a sötétben botorkálnak, és a tűzoltóknak sincs elég lámpájuk; másvalaki meg a hős tűzoltóknak kunyerál vizet, egy kis harapnivalót. Hajléktalannak nézem, és biztosra veszem, meginna-megenne mindent, mielőtt odaérne a tűzoltókhoz.
Pedig csak három ház van köztünk.
Az biztos, hogy nagyon szervezetlennek tűnik minden. Munkatársam is így véli, amikor újra megközelítjük a derék tűzoltók vízsugaraival ostromolt füstölgő romhalmazt. Hatalmas kráter az épület közepén, vagy hat emeleten átér; autók, székek, asztalok potyognak feneketlen torkába megállás nélkül. Kétszáz kiló trotil vagy dinamit nagy kárt tud okozni. A tudálékos becslést egy tűzszerészparancsnoktól halljuk, valamelyik televízióállomásnak nyilatkozik az épület sarkánál, ragyavete arca előnyösebb felét próbálja a kamera felé fordítani. Vagy a robbanások nyoma, nem ragya? Rengeteg a televíziós; ingerült rendőrök, kutyás mentők, tűzszerészek próbálnak áttörni a paparazzi-siserahadon. Egy ugyancsak ingerült katona, állig fegyverben meg golyóálló mellényben, igazolványukat kéri. Szerencsére náluk van. Biztosan meghallotta, hogy nem az ő nyelvén beszélgetünk. Mondom a kollégámnak: húzzunk el innen, mert még iraki terroristának néznek bennünket. Vagy marxista gerillának. Egyik sem lenne nyerő. És a lincselés is amerikai találmány.
Kerülgetjük az utca közepén sorban lefektetett emberi testeket. Sebesültek? Halottak? Véresek, kormosak, téglaporosak. Bogotában szinte minden házat téglából építenek, a vakolás ismeretlen. A szétrobbant épületből vigasztalanul ömlik a téglaporos füst. A mentőkocsi nem tud befordulni az utcába, a mentősök fordulnak futva a hordágyra dobott testekkel. Mindenki az utca közepén tülekedik, a járdákra megállás nélkül hullik fentről az üvegáldás. A meztelenek a környező házakból kapnak ruhadarabokat. Halljuk, ahogy mesélik: a szaunában érte őket a robbanás, és azonnal kirohantak az utcára. A szakácsok nyomában, a gazdasági kijáraton. A többség bennrekedt, mert az áramszünetben a liftek leálltak, a vészlépcsől leszakadtak, különben is olyan sötét van, hogy senki nem mer mozdulni: fél, hogy valami lyukba esik. A nyolcadik, kilencedik emeleten - az éttermek szintjén - asztalkendőket lobogtatnak az ablakban, várják a tűzoltókat. A zsiráfnyakú ingatag létrán egyenként hozzák le a szédülős, sokkos, ájult nőket és férfiakat. A tűzoltók is, a megmentettek is véresek, égettek, kormosak, téglaporosak. Alul ismerősök, családtagok ölelgetik a leérkezetteket. A létra közepén egy ősz hajú, cipőtlen úr imbolyog nagybátran lefelé. Alul egy türelmetlen tűzoltó biztatja: szeretne mielőbb felszaladni a szűk vasszerkezeten, sok még a menteni való. Egy jól öltözött hölgy rángatja az egyik mentő kabátujját: „a férjem a kocsiban van, ránk dőlt a fal, valami ablaküveg állt a vállába, talán még él, segítsenek". Öt-hat mentő-tűzoltó követi rohanvást. Talán őt láttuk az égő reflektorú autóban? Újabb nagy robbanás. Mindenki szalad, majd eltaposnak bennünket. Hangosbemondón próbálják nyugtatni a tömeget: csak egy konyhai gáztartály robbant fel. Valaki egy gyerekképű katonára borulva zokogja: a barátja mellette „gyűrt" az edzőteremben, amikor megnyílt alatta a föld, és bodybuilder-gépestől eltűnt a téglapor-felhőben.
Vissza a házunkhoz. Sikkantgatós hangzavar, de az öröm hangjaival. A kétségbeesett anyák- apák megtalálták az ugyancsak kétségbeesett gyerekeiket, akik valami álarcos bálon vettek (volna) részt a klubban. A szülők meg addig elmentek a felnőtt- részlegbe, iszogatni, fecserészni. Őket a főutca frontján mentették ki, a gyerekeket a hátsó udvaron át. Az önkéntes segítők segítségével a garázsunkban boldogan egymásra leltek. Megint szereztünk egy csomó barátot árva hazánknak. Újra bezárjuk a garázst, most már belülről.
A televízióban éppen a Főpolgármester szónokol. „Urai vagyunk a helyzetnek." Hát persze. Utána maga az Elnök beszél. „Könyörtelenek leszünk a terroristákkal, ahogyan ők sem ismernek könyörületet." Ismerős szólamok. Ő a Keménykezű. „Most kellene idejönniük a robbantók svájci meg svéd barátainak, hadd lássák, mit csinálnak itthon az Európában körüludvarolt véreskezűek. Talán megértenék, miért nem toleráns a kolumbiai nép." Igaz, ami igaz, ezek a gyáva robbantgatók nem Che Guevarák vagy tupamarók. Persze, mindig rájuk hivatkoznak, mint példaképekre. Meg Marxra, akiről a vezéreik vérgőzös beszédeiben hallottak. Holnapra megforgatjuk az egész világot? De legalábbis felrobbantjuk.
Az egyébként mindig vigyori helyeske bemondó komolyságot erőltet magára.
„Mintegy ezren lehettek a klubban a robbanás pillanatában. Eddig húsznál több halottról tudunk és száznál több sebesültről. Köztük is sok a súlyos, az égési sérült, a füstmérgezett. Kérünk mindenkit, kerülje el a Nogal Klub környékét, ne akadályozza a mentési munkálatokat. A sebesültek listáját televíziónk honlapján megtekinthetik." Megtekintem. Derék dolog ez az elektronikus gyorsaság. Sok az NN - a sokkosok, félholtak nem tudták megmondani a nevüket.
A gerillák újévkor frissített honlapján - manapság már ők sem röplapokon üzengetnek; hiába, globalizálódunk - sarló, kalapács meg kalasnyikov (a munkásosztály vasökle). „Odacsapunk, bárhová is bújjék a burzsoázia meg az oligarchia." Nem lehet elbújni, se klubba, se óvodába, se templomba.
Még ma meg kell írni a jelentést is: a merényletben magyar állampolgár nem vesztette életét és nem is sérült meg; a nagykövetség munkatársai és családtagjaik épek és egészségesek. A hazai családtagoknak, barátoknak is telefonálni kell: jól vagyunk. Amióta a CNN a háborúkat is élőben közvetíti (jól kiszínezve), félő, hogy otthon már többet tudnak a nagy robbanásról. Szerencsére, azt nem mind tudják, hogy a klub mellett lakunk. (Romániai Magyar Szó, 2003. február 10.)
Amerikai vadkacsák
Az amerikai földrészen egyfajta bocsánatos bűnnek számít, ha kacsával etetik az újságolvasókat: előbbre való a szenzációéhség kielégítése, mint a valóságtartalom (a hír nem szent, hanem szabad.) Akkor is, ha néha hullanak a fejek, amint arról a The New York Times botránya kapcsán e lap is beszámolt. Még a Nobel-díjas kolumbiai García Márquez is megemlíti - amúgy mellékesen - önéletírásában, hogy újdondász korában kiküldték egy kisvárosba, tudósítani egy ottani sztrájkról. A vonat azonban késett, a sztrájkolók meg hazamentek ebédelni. Ezért meg kellett győznie a polgármestert meg a rendőrfőnököt: tereljék össze megint a népet, hogy fotót is megjelentethessen a nagy eseményről. Nem ő volt az utolsó (nem is az első), aki így alkotott „éles" tudósítást.
Kolumbiai sajtóguruk szerint vérbeli riporterként járt el a későbbi író. A helyszínről tudósítónak ugyanis - szerintük - szabadabb a keze, mint mondjuk a szerkesztőségben izzadó hírszerkesztőnek: a - valóságos - hír alátámasztására megengedhető bizonyos „technikai" szabadosság, kegyes csalás. Riporter, hazudj - csak rajt ne kapjanak. És persze, ne hazudjunk primitíven, mint az a helikopterről lemaradt rádiós kolléga, aki otthon egy ventillátorhoz érintett papírdarabbal próbálta utánozni (meg kell mondani: eléggé élethűen) a valóságot „helyszíni" riportjához. Egy másik pedig saját konyhájában teremtette meg (felesége és leánya alkotó hozzájárulásával) az áremelések miatt tiltakozó háziasszonyok edénycsörömpölését. A még „tűrt" kategóriába tartozott az a riporter is, aki beállt festőnek, hogy mindenkit megelőzzön kávészüreti beszámolójával (egy kávébokron a még éretlen zöld szemeket gondosan pirosra mázolta). Sajtóerkölcsileg azonban már elfogadhatatlannak minősül, ha egy katonaság-gerillák összecsapásról olyan képeket közölnek, amelyeken élők játsszák meg a halottakat, Shakespeare-t megszégyenítő beállításokban illetve befektetésekben. (Emlékezetes, hogy Afrikában volt olyan elvetemült - szintén valamelyik nagy USA-lapnak dolgozó - fotóriporter is, aki ténylegesen lefizette a katonákat, akik rendeztek egy kis igazi embervadászatot, hogy „élőben" készíthessen képeket a vérfürdőről.)
A kémirodalomból is ismert az olyan „hírszerző", aki „eteti" a főnökeit kitalált - vagy éppenséggel átrázásra szánt - információival. A kémeknél azonban komolyabb az ellenőrzés, így a hírfabrikálók meg a kettős ügynökök általában hamar lebuknak.
A komolyabb lapok főszerkesztői, lapigazgatói, rovatvezetői fontosnak tartják a hír valóságosságát, hiszen azért felelősséget vállalnak. Gyorsan megválnak hát a kitalált „tényeket" közlő munkatársaktól. Ha időben rájönnek a turpisságra. A new yorki lap „sztárriportere" fél évig etette a szerkesztőséget meg az olvasókat izgalmas - néha egyszerűen mástól eltulajdonított vagy a tévéből „kölcsönzött" - álsztorijaival. Sok ilyen sztár van még szerte a világon, és az sem ritka, hogy megdicsőülve mennek a „jól megérdemelt" nyugdíjba. (Romániai Magyar Szó, 2003. június 11.)
A kis gerillák sírni is elfelejtenek
A gerillamítosz végelgyengüléséhez a gyerekkatonák is hozzájárultak. A nemzeti felszabadító mozgalmaknak csúfolt - a hatalomra törzsi-nemzetiségi alapon vagy lukratív megfontolásokból törő, néha (bal- vagy jobboldali) ideológiai töltéssel is takarózó fegyveres terrorista csoportok soraiban egyre több gyerek markolja a kalasnyikovot. Ezzel a posztszovjet fegyverrel ugyanis - közismerten - gyerekjáték gyilkolni.
A száz éves belháborús magánytól szenvedő Kolumbiában majdnem ötvenezer gerilla és ellengerilla lövöldözget egymásra, a kormánykatonákra, de főleg a védtelen civil lakosokra. Négyük közül legalább egy nem nézhetné meg a tizennyolc éven felülieknek szánt filmeket (lövöldözniük viszont szabad). És akit egyszer a lőpor füstje megcsap - nehezen felejti el az ölés ámoki mámorát. Az igazi fegyver sokkal jobb minden más harci játékszernél: nem csak ijesztgetni lehet vele, mint a vizipisztollyal vagy a bodzapuskával.
A toborzás egyszerű: a harcokban megfogyatkozott szabadcsapat- létszámot kényszersorozással töltik fel. A faluba bevonuló „felszabadítók" egyszerűen bejelentik létszámigényüket, az életkor behatárolása nélkül - a falunak meg ki kell állítania a „kért" újonclétszámot. A gyerekek sokszor maguktól is odacsapódnak a puskás bácsikhoz meg nénikhez, - hagyományosan több kis Balázs lenne inkább tűzoltó vagy katona, semmint vadakat terelő juhász (sunyibb felnőttek rá is játszanak erre a vonzalomra). Szerte a - harmadik - világban sok szegény, éhes kisgyerek azért csap fel katonának, mert ott legalább enni adnak neki...
Bogotában százhúsz „leszerelt" (sikeresen átszökött vagy fogságba esett) egykori, még most sem túlkoros gyerekkatonával készített felmérést egy emberjogi szervezet. Egytizedük tíz (!) éves sem volt, amikor elkezdett katonáskodni, kétharmaduk a tizenötödik születésnapja előtt már fegyvert viselt. Egy 17 évesen dezertált „ellengerilla", Bernardo hét éves korában csatlakozott - apja társaságában - a „vörös" gerillákra vadászó „fehérekhez". Iskolába sosem járt, a „polgári" életről és értékekről fogalma sincs. Tízévesen már átesett a tűzkeresztségen. A tizenkét éves Juana is öt éve volt már „önkéntes", amikor harcban, sebesülten foglyul ejtették az igazi katonák. A kislány iskolát még nem látott belülről, de az alapvető - gyakorlati - szexuális ismereteken már túl volt.
A tizenhét évesen hadifogságba esett Dagoberto tízéves kora óta legalább száz (!) csatában vett részt, sebesüléseinek se szeri se száma. Rákérdezésre elmondta, hogy eleinte még félt, meg zokogott, de később már semmit sem érzett és sírni is hamar elfelejtett. Hamar megtanították hideg fejjel ölni, kínozni, zsarolni, fenyegetni. Tanúja volt az őrségben elszundító, menetelésben kifáradó, élelmet vagy vizet „lopó" kortársai példastatuáló megalázásának: latrinatakarítás, lövészárokásás, ketrecbezárás, kővel megrakott hátizsákkal hegymászás, vesszőfutás. Számos gyerekdezertőr felkoncolását is végignézte; néha tizenévesekből állt a kivégzőosztag is… A harcról, halálról, kivégzésről, felkoncolásról, bosszúállásról rezzenéstelen arccal, majdhogynem unottan beszélt. Más témája - egyéb élmények híján - nem is igen akadt.
Kolumbiában kormányprogramot dolgoztak ki a leszerelt gerillák számára, megkönnyítendő visszailleszkedésüket („reinserción") a polgári életbe. Felhasználták - a közelebbi nicaraguain és salvadorin túlmenően - a vietnami, iráni, jugoszláv és palesztin „tapasztalatokat" is. A gyerekeket külön iskolákban próbálják „felzárkóztatni" - mégsem ültethetik be a bagózó, harcedzett, többszörös gyilkos, szexuálisan is koraérett kölyökkatonákat a hasonló élettapasztalattól mentes „normális" kortársaik mellé. Békés szakmákra próbálják őket tanítgatni, pszichológusok próbálják agresszivitásukat visszafogni. „Tanulmányi kirándulásokon" ismerkednek a polgári élet számukra ismeretlen színtereivel: mozi, múzeum, étterem, diszkó. A reszocializáció azonban bonyolult folyamat. A bogotai „Human Rights Watch" emberjogi szervezet idei, most közzétett jelentésében így vallott egy átnevelésben részt vevő tizenéves: „Az erdőben jobban éreztem magam, ott igazi csapat volt: mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa." (Romániai Magyar Szó, 2003. október 1.)
Ez volt talán az utolsó írás, amit még szerkesztőként elhelyezhettem a lapban. Kapcsolatunk azóta virtuális, meglehetősen rendszeres. Hazatért Bogotából, majd ő is nyugdíjba vonult, lapot szerkesztett, műfordít, mindenek előtt spanyolból, havonta egyszer-kétszer üzenetet váltunk, átszólunk egymásnak.
Közben arról ábrándozunk, hogy egyszer majd, mindketten jócskán élemedett korunkban, amikor már minden a hátunk mögé kerül, összejövünk együtt valahol Budapesten, egy sörkertben és egymás szemébe nézve ki-ki elmondja majd az egyenlegét: kiadás ennyi, bevétel ennyi, s maradtunk mennyivel?
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. november 6.
Illusztráció gyanánt Berecz Edgár felvételei: a gagauz címerről (fent), az egymás mellett lobogó moldovai és gagauz zászlóról (középen) és az ősi gagauz lobogóról (lent).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése