Előbb kolléganőnk, Éltes Enikő fedezte fel Kabós Éva verseit egy, a 90-es évek elején megjelent antológiában, amelyet szemlézett, s ízelítőül az akkor számomra még ismeretlen szerző néhány versét is lehozta. Éva néni meleghangú levelet írt neki ezért, s újabb verseket küldött. Rendre le is adtuk a szövegeket a Szabad Szombatban (RMSZ), a Hiátus rovatban, azzal a megjegyzéssel, hogy szerzőjük tulajdonképpen a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom képviselője, hajdani birtokos család sarja, majd apja halála után átveszi a birtok irányítását. A népi demokráciában a megsemmisítésre ítélt, egykori elnyomó osztály tagjaként tengődik, közlési jogától megfosztják. A Molter család gyámolítja. Most, a rendszerváltás után - így a bemutató szöveg - ideje volna rehabilitálni. Visszahozni az irodalmi köztudatba.
Éltes Enikő, a Szabad Szombat 1993-as szerkesztője és Kabós Éva között sűrű levelezés indult. A fiatal asszony levelezett az öregasszonnyal. Kabós Éva rendre kitárulkozott előtte. Majd meghívta magához, ismerkedjenek össze. Enikő amúgy is szándékozott leutazni, de az időpont mindegyre halasztódott. Aztán az ősz elindította végre a szerkesztő vonatát. Pár napot töltött Marosvásárhelyen, ahonnan tűnődő átszellemültséggel, végtelennek vélt hangfelvétellel érkezett vissza. (Amiről később kiderült, hogy gyakorlatilag használhatatlan, jegyzetei húzták ki Enikőt a pácból.) Az interjú hét részbe sűrítve jelent meg a Romániai Magyar Szóban 1993. november 9-17-e között, Erdélyi ősz címmel. Mivel az írás széles öleléssel átfogja a Kabós Éva egész kálváriáját, életútját, örömeit, vágyait és szenvedéseit, az alábbiakban tömörítve idézem.
*
Éltes Enikő:
Erdélyi ősz
...Nem kellett sokat keresnem, hogy a Rózsák terén megtaláljam azt a házat, ahol Éva néni otthona van. Kis szoba, előszoba, alig lehet megfordulni benne, abból nyílik az ajtó nélküli konyha, azaz főzőfülke, majd a zuhanyozó. Éva néni pedig - mosolygós. Égszín házikabátja szemére rímel. Arcáról hiányoznak a kor mély barázdái. Egyszerűen szép, minden lelkendezés, túlzás nélkül. Fájdalmasan szép, mint az erdélyi ősz.
Nem engem várt. Két kis kávéscsésze a terített nehéz tölgyfaasztalon, az első bejelentett vendégnek előkészítve, aztán jön még valaki egy óra múlva. Rólam csak annyit tudott, hogy a napokban érkezem. Hogy mikor? Magam sem tudtam pontosan...
- Hátha nem jön a várt vendég. Nem ez lenne az első eset, megtörténik, hogy váratlan kiküldetést zúdítanak a nyakába. (Bár így lenne - reménykedek magamban.)
Nagy bögre kávét kapok. Zavartalanul gördül ki a beszélgetés a közelnapok állomásáról, az enyedi találkozóról a múlt felé - mert megfeledkezem arról, hogy mégis csak idegen vagyok, először itt...
Félve végig-végigsimogatom tekintetemmel, óva igazítom helyre minden nagyobb rázkódás után az Éva néni nevelte zsenge kaktuszt. E percben nem emlékszem szebb ajándékra, amit kaptam valaha. Közel hat órai beszélgető együttlét után, az alig-alig előszobában szoríthattam magamhoz a kis kaktuszt negyedórányi-félórányi búcsúzkodó alatt; mennék, mert hát Éva néni lekéste az ebédet is miattam, de nehezen indulnék mégis... Örülünk egymásnak. Hol az a rideg öregasszony, akire levelében figyelmeztetett?...
És elröppent az a nap. Átgaloppíroztunk az Éva néni életén, de hál'istennek - vagy ki tudja - nem lett interjú belőle. Még nagyobb szomorúság vesz erőt rajtam: most már tudnék kérdezni is, azt hiszem, de lassan közelebb leszek Sepsiszentgyörgyhöz, mint Vásárhelyhez... (1993. október 16.)
(Ami lemaradt a szalagról) Édesanyját 24 évesen, amikor Éva néni még kicsi volt, elvitte a spanyolnátha járvány. Ott maradtak árván, a testvérével. Később édesapja újranősült, így még lett egy lánytestvérük.
Egy ideig egyedül gazdálkodott hármuk birtokán, rendezte az iklandi tanya ügyeit. Hagyomány volt, hogy a birtokosok jogot és/vagy gazdasági akadémiát végezzenek, erre volt szükség egy nagy gazdaság ügyeinek viteléhez. Éva néni felső kereskedelmi diplomát szerzett.
- 1949. március 3-ra egyszerre két községházára kaptam az idézést. Iklandra, ahová a föld tartozott és Lekencére, amelynek már határába esett lakóházunk. Mivel egyszerre két helyen nem lehettem, így az egyiken már eleve vesztésre voltam ítélve Ez a sok idegőrlő zaklatás része volt a már megindult osztályharcnak... Soha nem fogom megtudni, miért idéztek meg, mert a 3-ára virradó éjszaka el is vittek minket örökre otthonunkból. Engem és az akkor 86 éves drága nagynénénket. Minden, amit magunkkal vihettünk: kettőnknek egyetlen takaró, törülköző és némi fehérnemű... Még mindig bánt, hogy a nagy ijedtségben, sietségben, meg sem fordult a fejemben, hogy a Laura néni ezüst kiskanalát, amit azóta őrzött, hogy az öccse 13 évesen meghalt, nem csúsztattam a kabátzsebbe...
A papírokat aláírta, a gazdaság a román államra szállt. Következett a 15 évi kényszerlakhely Marosvásárhelyen. Ítélet nem volt, csupán a személyazonosságiba beütött D.O. (Domiciliu Obligatoriu) pecsét.
- Nénénket sikerült fizetség ellenében ismerősöknél elhelyezni, engem pedig Molterék fogadtak be, amíg egy kis szobához nem jutottam.
"Negyedik gyermekként" emlékezik szeretettel Molterékre, hiszen akkor fogadták be, amikor még csak kapcsolatot tartani sem volt tanácsos egy "osztályellenséggel".
Mikor a kényszerlakhelyi évek után ellátogatott a tanyára, a semmivel találta szemben magát. Egy "jó emberével" járták be a helyet és találgathatták csupán, hogy itt mi lehetet... "A föld színével tették egyenlővé". Odaveszett minden: a családi emlékektől a tanya utolsó cserepéig. Minden.
- Molteréktől egy temető melletti kis konyhába kerültem, de alig pár hónap után "osztályharcos" alapon (nem szabad minket sokáig egy helyen hagyni!) onnan is kiköltöztettek. Egy rosszemlékű udvari szobát sikerült felhajtanom, de mindössze két hónapig lehettem ott is. Onnan kerültem a kisállomás mellé egy kedves zsidó varrónőhöz, egy deszkával elkerített fél szobába. Itt majdnem egy évig nyugton hagytak, akkor vettek megint számba az "éberek". Ezután jött a pince, ahol 15 évig laktam. Hiába volt végzettségem, állást nem kaphattam, rendőri felügyelet alatt álltam. Alkalmi munkákból éltem. Huzamosabb ideig ipari engedéllyel jegyzeteket gépeltem a főiskolásoknak... Nedvesség, patkányok hosszú éveken keresztül. Súlyosbító körülményként a szász háziasszony időnkénti feljelentgetéseivel, hogy "háborús bűnöst" tettek a pincéjébe. Túléltem! Közben beteg is voltam...
Éva néni nem csak édesapjára emlékszik meleg hangon, hanem mindenre, ami körülötte zajlott, ami vele kapcsolatos. Az 1938-as IKE (Ifjúsági Keresztény Egyesület)-konferencia azonban nem csak ezért lehetett fontos, olyannyira, hogy érdemes felidézni.
- 1938 nyarán nálunk tartották meg az IKE-konferenciát. Egyik kolozsvári bibliaóra után panaszolta Nagy Géza, akkori IKE-elnök, aki később dr. Nagy Géza, börtönévei után egyetemi tanár, hogy sehol sem kapnak engedélyt a konferencia megtartására.
(Nehéz évek voltak azok is. Még a vonaton se beszélhettek magyarul, de szemvillanásokból is felismerték egymást az emberek, a szemükkel is kommunikáltak - emlékszem az Éva néni elbeszélésére már utólag.)
- Akkor megkérdeztem Apát, hogy helyet ad-e a résztvevőknek? Mivel Apa azonnal beleegyezett, Kolozsvárról leutaztam Vásárhelyre és negyedóra alatt megszereztem az engedélyt. Persze, magától a prefektustól... Apa már alig 3 hónapot élt azután, 10 évig volt beteg...
(Egy kis történelem, s amit nem tudunk meg soha) - Mi köti Éva nénit Erdőcsinádhoz, hogyan lett az ottani turistaház védnöke?
- Erdőcsinádon a templomot Kabós Klára építtette. Amikor a 200 éves fennállását ünnepelték, megtaláltak engem és meghívtak.
- Milyen rokona volt Kabós Klára?
- Dédapám nagyapjának volt édestestvére. Neki nem volt gyermeke, valószínűleg ezért épített templomot, és sok helyre adományozott is: a Kollégiumnak, a Vártemplomnak, Marosfőn... Az ő édesapja, a dédapámnak a dédapja, a magyargyerőmonostori templom mellett van eltemetve. Onnan származik a család, de csak egyetlen egyszer sikerült eljutnom oda... Tehát a csinódi Kabós Klárának az édesapja újraépítette a gyerőmonostori templomot. Ez családi templomnak épült annak idején, a tatárjáráskor ment tönkre először. Akkor újjáépítették és várfallal megerősítették, majd - s ezt a mai napig nem tudom megérteni, hogy pontosan saját királyunk - III. Károly a forradalom után felrobbantotta ezt is. Ezt építtette újra Kabós Ferenc, Kabós Klára pedig a francia forradalom idején emeltette a csinádit, tehát 1789-ben...
- A faluban volt egy Ludvig nevű orvos, aki az első háborúban ottmaradt. Fogoly volt. Régen fogolycsapatokat adtak a birtokosoknak, hogy azok dolgozzák meg a földeket. Ő ottmaradt és megházasodott. Van egy halvány emlékem arról, hogy Mamával franciául beszélt. A mostani eszemmel gondolom, ha ő tudott franciául, nem lehetett egyszerű muzsik. De soha, amíg élt, nem jutott eszembe, hogy beszéljek vele, hogy megkérdezzem, miért maradt itt, egy ilyen csúnya, kicsi, sáros román faluban, ahol trágyával fűtöttek az emberek télen, falábbal jártak - ez a mi mezőségi Iklandunk. Borzasztóan sajnálom most, utólag... Lám Leót ismertem, neki is orosz volt az édesanyja. Az édesapja, Lám Béla az Ady feleségének, Bertukának udvarolt egy ideig. Leó pedig kicsit túlfűtött lutheránus teológus volt, azután pedig a Rákosi titkára lett, hogy miért? talán az orosz kapcsolatokért, pedig az anyja nem maradt itt, idegenek voltak neki a mi szokásaink. Megsértődött például, hogy a férje rokonai letegezték őt, aki nem cselédje senkinek! Pedig cselédet, személyzetet nem illett letegezni. Az ember nem tegez le olyat, aki nem tegezheti vissza! Nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha, valaki nálunk letegezte volna valamelyik munkást. Nálunk, ha úgy beszélünk, hogy "osztály", a szokás a magázás volt. Engem is magázott Édesapám, a nagynéném is magázott. A sógornőm, amikor a keresztfiam kicsi volt és valamit mondott tegezve, így ijedezett: jaj, nem engedem, hogy tegezzen, még megszól engem az egész falu! Mert a falusiaknál is így van... Stílusban, gondolkodásban, mindig is mondtam, hogy ez a két osztály áll a legközelebb egymáshoz... Egyszer megkérdeztem valakitől, hogy mi lehet ennek az oka? Azt felelte, azért, mert függetlenek!... A falusi ember, akármilyen kevés földje is van, a saját maga gazdája marad... Nem kényszerül rá, hogy jobb helyért, magasabb beosztásért, prémiumért, fizetésemelésért, vagy bármiért hízelegjen, hajlongjon, megalkudjon.
(Háború és azután) - Dél-Erdélyben, 1944 őszén, a szokásos "retorzióként" fogtak le minket is a románok. Általában a birtokosokat, tanítókat, papokat... Ez a csoport a marosújvári bombázás zűrzavarában tudott a kukoricáson át elmenekülni. Nemsokára súlyos harcok kezdődtek a vidéken. A németek órák alatt kiürítették a falut, mi a három kilométernyire lévő tanyánkra menekültünk. Százával fogadtuk be és mentettük a falu román lakosságát. Amikor ágyúszótól hangos minden, senkinek se jutnak eszébe etnikai kérdések. Egyébként azelőtt sem jutott eszünkbe ilyesmi... A tanyáról láttuk, hogy egy álló napig füstöl valami a házunknál. Nem a ház égett le - bomba esett oda -, hanem az istállók, nyári konyha, kocsiszín... Később onnan is evakuáltak minket. Akkor kerültünk Kapusra, vagy 4-5 kilométerrel tovább -, mert onnan sem menekültünk el. Egy nap a német parancsnok mondta, hogy áttörték a frontot és jönnek az oroszok, akkor mi elindultunk, hogy még egy faluval tovább menjünk, ne kerüljünk egyenesen a tűzvonalba. Pontosan a sógornőm volt az - gyereküket pár hónaposan a hegyen túlra, Dicsőszentmártonba menekítették -, aki azt mondta: veszek egy nagy kenyeret a hónom alá és megyek - mert az én drága fiatal életemből az a két nap is számít, amivel tovább élhetek! Több falu népe ment, valóságos szekérkaraván. Egyszer észreveszem, hogy a sógornőm nincs sehol. Végigmentem a szekérsoron, meg is álltunk, valaki ránk is kiáltott, hogy ne álljunk meg, nem látjuk, hogy ott vannak az oroszok, ránk lőnek? A legutolsó szekérnél volt a román papné, kérdem, nem látta-e Máriát? Azt felelte, hogy a sógornőm visszament, megkeresni a gyermekét és "áttörni a frontot". Csak előre tudtunk menni. Már nem emlékszem, melyik faluban, de tudom, hogy az összes menekült egész éjszaka a testvérem mellett volt, mert olyan borzasztó, egyik felől elvesztette a gyerekét, másfelől a feleségét... Éjszaka aztán a román csapatok értek oda előbb és rögtön visszafordultunk hazafelé. Mindenütt látták a sógornőmet, s mindenütt azt mondták az emberek, hogy "ezelőtt egy órával ment tovább". Kapuson is azt mondták: igen, itt volt ezelőtt egy órával, a falusbíróval ment tovább. Felöltözött parasztruhábba. Borzasztó volt. Csak lépésben lehetett haladni, annyi szekér volt. Egyszer már úgy jutottunk, hogy láttuk a házakat. Ekkor hirtelen megállt a szekér, mert azt mondta valaki: Mária! Nem ismertem rá a sógornőmre. Olyan döbbenet ült az arcán, hogy nem ismertem rá. S látod, milyen az élet, milyen a jó Isten gondviselése. Ő a falusbíróval bement a házunkba és ott voltak már a Maniu-gárdisták, őt nem ismerték fel, hogy nem román, nagyon jól tudott románul, s ugye, fel volt öltözve parasztruhába, azonkívül a román falusbíróval is jött. Azt mondták nekik, hogy azért vártak minket, mert megtudták, hogy nem menekültünk el, a könyvekről látják, hogy magyarok vagyunk, s ahogy hazaérünk, agyonlőnek. Öt perccel ha később találkozunk, már hazaérkeztünk volna és valamennyiünket lelőnek. Így aztán a szekérben lefeküdtünk, betakartak szénával és tovább mentünk. Később kérdeztem a sógornőmet: hogy voltál képes búcsú nélkül elmenni, visszafordulni? Azt felelte: Elvette az Isten az eszemet... Elosztottak minket a közjegyzőnél, a román papnál, és Mária parasztruhában tényleg átment a hegyen, aknázott utakon és megkereste a gyermekét, aki közben megtanult járni...
- Annyi dedikált könyvem volt otthon, ami pótolhatatlan, s egyáltalán, a levelezésem, mégis csak volt Dsidától, Tavaszytól, Basilides Máriától... Összetépték, vagy ki tudja?. Tudod, egy nap a testvérem vette észre, mennyi szekér vonul az országúton. Odament a kapuhoz és megkérdezte, mi történik. Kidobolták a németek: aki hat óráig nem hagyja el a falut, azt agyonlövik. Annyi időnk volt hat óráig, hogy épp csak valamit feldobjunk a szekérre és kimenjünk a tanyáig. Minden ott maradt. Az anyám képe az íróasztalon... 16-on öregek ott maradtak a faluban, amikor visszajöttünk, hátulról voltak mind lelőve, tarkón. A németek tették... Borzasztóan sok halott volt. A mi üresen maradt házunkba telepedett be a német parancsnokság, néhány hétre. A hálószobabútort mind fölhasogatták, s a kertbe ásott lövészárkokat bélelték ki vele... A képeket is nagyon sajnálom... de a Kemény Zsigmond könyvtárat nem a háborúban tették tönkre... Amikor Keményéket ide behozták, még megvolt, aztán a falusiak elcigarettázták. Dohánytermelő a vidék, mindig kellett a papír, hát elfüstölték a Kemény Zsigmond könyvtárát is...
- Az előszobánkban volt egy fénykép: egy szobor alatt Deák ferenc ül, mellette néhány ember, az egyik a nagyapám. Alája volt írva valami. Ott állt berámázva és én sose mentem oda, hogy elolvassam, vagy legalább is leírjam... Mert ott volt mindig és az ember nem képzelte el, hogy holnap vagy holnapután már nem tudja megnézni... Nekem mindig annyi dolgom volt! Éjszaka is mindig felköltöttek. Már hozzá voltam szokva. Háború volt, aztán hol a szerszámokat kellett beadni, hol ezt vittek el, hol azt... Egyszer azért költött fel valaki, mert behívót kapott és ki akart békülni a feleségével. Azt sem tudtam hirtelen, hogy ki az, hogy egyáltalán van-e felesége, na de kibékítettem őket... Mindennel lehetett hozzám fordulni, nem marxista, hanem patriarchális alapon éltek a birtokosok a falusiakkal. Nem volt orvos, nem volt pap, de elsősegélyt azért nyújtani kellett. Volt jódunk, elolvastuk a levelet, vagy éppen írtunk... Mondta is a kicsi káderes nőnk, hogy bennem több közösségi érzés van, mint azokban, akik annyi lozinkát tanultak... Nem állítom, hogy nem voltak kivételek. Bizonyára voltak olyanok is, akik nem törődtek az emberekkel... Szórványvidék volt a miénk, a tanyán 95 gyerek volt, a dohányosok gyermekei voltak csak magyarok, s bár sohasem mondta apám, de el sem tudom képzelni, mit szólt volna hozzá, hogyha én a vasárnapomat nem azzal töltöm, hogy e gyerekeket tanítom katolikus hittanra - mi protestánsok, de ők katolikusok voltak -, meg magyar írásra, olvasásra. Felvállaltuk a szórványt - és nem csak mi... Tudod, mi voltunk a kizsákmányolók, azt mondták, hogy ezt csináltuk, azt csináltuk. Most olvastam az újságban, azt mondják a munkanélküliek: bár már zsákmányolnának ki minket!
(Besüt a hold) - Nem kaptam semmiféle segítséget. Azok igen, akiknek voltak külföldi rokonaik... Tudod, mivel segítettek a városiak? Például meghívták az embert ebédre. Vagy karácsonyra ajándékba adták a már nem használt kabátot, ruhákat... Oroszországban például kivégezték az ilyeneket, mint mi. Akkor ez itt mégis csak jobb volt... A fiatalok udvaroltak, házasodtak, gyerekek születtek, szerelmek szövődtek, házasságra léptek, nyomorogtak, de az élet azért ment tovább... Én fürödni jártam, a szabad Marosra, messze a várostól, s barnábbra égtem, mint otthon máskor. Ami szép, azt nem lehet elvenni az embertől. Ez a világ, isten drága ajándéka, mégis csak gyönyörű...
(Veszteségek és amit nem lehet elvenni) - Állítom, hogy az anyagi veszteség nem veszteség. A veszteség az, hogy elvész az otthonod. Elvesznek az emlékek, a magasra nőtt fák, elvész a biztonság... Mert senki nem adja nekem vissza... Látod, újra van fedél a fejem fölött, sőt, ez most már az enyém, de ki adja nekem vissza a keresztfiam gyermekkorát? Azt a sok gyermekmosolyt, kedvességet, amit a behozatallal elvettek tőlem, mert elszakadtunk egymástól... Ezek az igazi veszzteségek, mert ágyad, télikabátod újra lehet, az elveszett évek örökre elvesztek... Mindig azt mondtam, nem baj, hogy valami nincs, semmi sem baj, csak az utánunk jövő nemzedékeknek legyen jobb. Hát jobb lett?
- Itt sokan voltunk behozottak, több százan, és kevés ember kivételével mind diplomások voltunk, mégis mindenki nekikezdett valaminek. Fivérem 3 műszakban cukorgyári munkás volt - azelőtt ő volt Maros megye egyetlen cukorrépamag-termelője -, majd fuvarozott, közben kihelyezték egyik állami gazdaságot is vezetni, persze, ez nem tartott sokáig, csak amíg kerültek "új káderek"... Bánffy Endre például egy talicskával fuvarozott, pedig sánta volt. Volt, aki kettős diplomával ásta a turbinaárkot, szóval mindenki dolgozott valamit, s utána szépen elment a koncertre és azt mondta: jaj, ha most otthon lennék, akkor most nem tudnék koncertre elmenni, mert kinek volna ideje bejönni Vásárhelyre? Szóval a kultúrát, az érdeklődési körüket megtartották... Vagy ott van Teleki Gemmi, aki az utcasarkon most is virágot árul, s amikor hazamegy, az angol kiadású könyveket is elolvassa még, mert azt se lehet elvenni: a tudást...
- Annyi mindent végigcsináltam az életben. Sokszor voltam letörve és sokszor volt emberiszonyom, úgyhogy egy kicsit hagyjanak békén, legyen csend körülöttem. Pedig én szeretem az embereket s az életet is... Szoktam is mondani, inkább egy életet végigkínlódni, mint végigunatkozni. Talán azért is szeretem olyan nagyon Karácsony Benő könyveit, mert ő ki tud lépni önmagából és felülről tud nézni mindent... A humor nagy dolog és sokat segít. Nekünk, a testvéreknek, elég "komoly" humorérzékünk volt. És ezt nem lehetett "államosítani"!
(Az ismerkedés leveleiből) "Sok írásom veszett el, köztük egy kisregényem is. Háború, majd államosítás. Mivel olyan sok jó kritikát kaptam annak idején, s mivel - bár osztályhelyzetemnél fogva lehettem volna - nem voltam jobboldali beállítottságú, így nem képzeltem, hogy nem csupán az otthonomat, a megélhetési lehetőségemet veszik el, hanem elhallgattatnak. Előbb fájt, később magamtól is elhallgattam - harcoltam patkányokkal, feltörő kanálisvízzel... - és közben elvesztek bennem a rímek és a gondolatok. Csak annyi maradt, hogy az élet mégis, mindenek ellenére: érdekes és gyönyörű!
Aztán 1975-ben már ez sem maradt meg. Akinek egyszer már volt olvasóközönsége, az nem ír többé az íróasztalnak (az is otthon veszett!), mert kell ez a láthatatlan és erőt adó kapocs, ami az író és olvasó között van. Azon kívül, amikor Balogh Edgár (és mások is) biztatott, hogy írjak újra, akkor pontosan tudtam, hogy egyetlen megalkuvószót sem tudok papírra vetni, semmit-semmit személyes előnyökért!
De 75-ben egy nagy fájdalom mégis kihozott belőlem egy kötetnyi "sirató-verset" (...) Mikor Dél-Erdélyben éltem, ráadásul határzónában, akkor szinte hetente jelent meg írásom a Déli Hírlapban, az Aranyosvidékben és a Vita Zsigmond féle Havi szemlében. Néha kihagyott, kicenzúrázott sorokkal. de így még jobban megértették... (1993. aug. 2.)
("Verseit nem közölhetjük!") Kabós Éva iskolás korában írta első verseit, általában mindenki dícsérte, aki írásait olvasta. Románok érdeklődtek, fordítottak tőle, Magyarországon is bekerült a lapokba. A háború után Molter biztatta: küldjön be verseiből a lapokhoz, mert ugrásszerű a fejlődése. Küldeménye visszajött minden megindoklás nélkül - az Utunktól persze -, hogy "Verseit nem közölhetjük."
- Akkor már a nevem volt rossz. Többet aztán nem is írhattam... Feudális osztály maradványa voltam, ugye...
- Az íráskényszert levélben is ki lehet élni, ugye. Huszonhat évig írhattam valakinek leveleket, de a múltban annyi rombolást láttam - Anyám összetépett leveleit a kertünkben ásott árokban -, hogy ezt a levelezést sajnos, nem őriztem meg! "Második halál" - mondta róla Molterné. A halál, amely aztán kiváltotta belőlem a sirató-verseket...
- Abból is éltem, hogy írásos kézimunkát varrtam. Kiültem egy-egy parkba s önkéntelenül figyeltem a gyermekeket. Egyszer két kisfiú játszott egy nagy kavicskupacon. Az egyik ajándékozott a másiknak egy üres dobozkát. De hogy az milyen boldog volt, hogy örült neki! S akkor arra ment egy nagyobb fiú, és azt kérdezte: te mit adtál neki, az úgy kell, hogy te is adjál valamit. Mennyire elszomorodott az a két gyerek! Az arcukon látszott. Mit adjak? Mit adjak? Aztán az ajándékozó kisfiú egyszer csak megtalálta a megoldást, s tudod mit mondott? Adjál nekem egy követ! A kőkupacból egyet, hogy valahogy eleget tehessenek a felnőttek értelmetlen és szomorú adásvételi törvényeinek. Hát nem szép?... Így szedtem össze sok mindet a gyermekek gondolataiból. Szeretem a gyerekeket. Úgy képzeltem el, nekem legalább 6 lesz! És falun fogok élni, és csend lesz... De legalább született egy könyvre való mese. Az is kéziratban...
(Gyűlölet nélkül) - Nehéz volt az élet. Minden nap a másnapért, hogy másnap is adódjon valami. Ez fizikailag is megerőltető, s az a sok harc... a háziasszonnyal is, vagy bekerültem valahová, két-három hétre helyettesíteni, és ott az alelnök folyton mellettem szavalta, hogy a kizsákmányolók csak kötelet érdemelnek, de szappant már nem, hogy megmossák a holttestüket... Valaki egyszer előadást tartott a többieknek arról, hogy milyen nagyszerű volt a mohácsi vész, mert ott sok arisztokrata meghalt. De ez nem csak velem történt így, a többiekkel is. Mi aztán összejártunk, találkoztunk és... még nevetni is lehetett rajta! Valóságos csokorra valót gyűjtöttem össze. Molter mindig haragudott, hogy miért nem írom le őket? De az is jó volt: elmondani valakinek...
- Az volt bennem, hogy ha a következő generációnak jobb lesz, akkor megéri az egész szenvedést, mert föltétlenül voltak hibák is régen. Miért nem volt mondjuk nyugdíjjogosultsága azoknak az embereknek, akik nálunk, a birtokon dolgoztak? Jó, rendben van, aki sok évet dolgozott, annak Apa adott egy házat a faluban, de ez nem megoldás, ez jótékonykodás! Szóval, voltak ilyen hibák. Miért nem volt fizetett szabadság? Bármikor elkérezett valamelyik alkalmazottunk, elengedtük. De ez egyéni dolog volt s nem a valakinek kijáró jog. Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki részesedést is adtam a bruttó jövedelemből, de ez csak egy kezdeményezésnek indult... Gondoltam, hátha valakinek valamiért egyszer jobb lesz...
*
Enikő nem sokkal ezután megszerkesztette Éva néni magával hozott meséit, s azokból mintegy tucatnyit, folytatásokban le is hoztunk az RMSZ-ben. Csakhogy Enikő 1994-ben rádiózásra váltott, elment a laptól, az Éva nénivel való kapcsolattartás, levelezés ekkor rám maradt. Igazából eléggé egyoldalú volt üzenetváltásunk, mert inkább én kaptam tőle hol hosszabb, hol rövidebb leveleket, bennük helyzetrajzot, közügyi véleményt, emlékeket, kérdéseket, megjegyzéseket, kéréseket. Verseket, egy-egy személyes élmény irodalmi igényű megfogalmazását. Én megvártam, amíg négy-öt ilyen küldemény összegyűl az asztalomon és csak akkor válaszoltam - röviden, lapidárisan.
Aztán egyszer vékony kis versfüzet érkezett, nekem dedikálva. A versek élén Nagy Miklós Kund bevezetője, amelyben tömören az irodalomban őt megillető helyére rakja Kabós Évát.
*
Amit a sors mégis megadott
KABÓS ÉVA (Kolozsvár, 1915- 1943-ban Nagyenyeden megjelent verseskötete, az Amit az én sorsom megad nekem, természetszerűleg sugallta az ismertető sorok fölé kerülő címet. Amit a sorsa mégis megadott a költőnek, az megkésett és részleges igazságtétel, hiszen minden bizonnyal legjobb alkotó éveiben, évtizedeiben ragadták ki a tollat a kezéből, zárták el előle a nyilvános szereplés, versei közzétételének a lehetőségét, s ez már nemigen pótolható. Mégis jó, hogy közel félévszázados száműzetés után most újra megjelenhetnek írásai és azok, akik költeményeit nem ismerték, felfedezhetik maguknak. Lesznek olyanok is, akik bizonyára az újra-találkozás örömével olvassák líráját.
Kabós Éva a harmincas évek második felében, a negyvenesek elején tűnt fel irodalmi életünkben, versei különböző lapokban, a Pásztortűzben, Keleti Újságban, Ellenzékben, a Székelyföldben, Havi Szemlében, Hölgyfutárban láttak napvilágot. Vita Zsigmond beválogatta a romániai magyar írók 1943-as antológiájába. A már említett kötete előtt öt esztendővel Kolozsváron kiadták a Zörgessetek! Megnyittatik! című könyvét, amelyről többek között Molter Károly írt az Erdélyi Helikonban méltató ismertetést.
A költőnő az irodalmi rendezvények gyakori szereplője volt, míg a rendszerváltással bekövetkező „osztályharc" és az egyre diktatorikusabban fellépő pártapparátus „osztályellenséggé" nyilvánítva ki nem tiltja az irodalmi közéletből. Családi birtokukról, maroslekencei otthonukból kitelepítik. Marosvásárhelyre kerül, ahol a legkülönbözőbb munkahelyeken kell küszködnie a tisztes megélhetésért. A körülmények kényszerítő hatására, közlési kilátások hiányában abbahagyja a versírást. Úgy másfél évtizede, egy családi tragédia megrázkódtatása nyomán ül ismét íróasztalhoz, hogy megírja Sirató versek című ciklusát.
1993-ban,. amikor Isten kezében címmel eljutott az olvasókhoz a romániai magyar költők istenes verseinek válogatása a sepsiszentgyörgyi Castrum Könyvkiadó gondozásában, az egri Lisztóczky László szerkesztésében, Kabós Éva három költeményével is találkozhattak benne. Ez volt az alkalom az újrafelfedezésre. Kabós Éva lírája Kubik Anna tolmácsolásában megszólalt a Kossuth Rádióban; verseiből közölt a Romániai Magyar Szó, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi melléklete és mások. Érthető, hogy versei közül még sok nem látott nyomdafestéket, de van olyan is, amely kötetben vagy folyóiratban még annak idején, a negyvenes években eljutott az irodalombarátokhoz. Kabós Éva verseinek mai közlése nemcsak irodalmi tett, hanem olyan erkölcsi igazságtétel is, amit hivatalból senki se szorgalmaz, de mindannyiunknak kötelessége elősegítem.
Nagy Miklós Kund
*
És íme, három jellemző vers is a kötetből:
Szavak
Lásd, ez a ruha, nézd meg ma rajtam!
Lehet, hogy ez az utolsó
nap, hogy még felveszem,
már színét is hagyta, szakadozó,
sokat átélt velem...
Lásd, ez a ruha, az
emlékek ruhája, -
mint tapadt hozzám fázós-remegőn,
s csodálkozott szívet-verőn
a szavaid felett!
- Mögöttünk lárma volt,
előttünk fájdalom,
fegyverek vére szavakon -,
és a ruha, a kék ruhám
csak ő hallotta meg
azt a halk neszt, alig
valami lehetett,
mikor a lélek, bennem a
lélek tán megrepedt, —
mert van így ez néha,
hogy a lélek sokat kibír,
otthont veszít, hazát,
jövőt, becsületet,
vergődik csalfa és
aknázott utakon,
temet, sirat, harcol,
edződik romon és havon, —
aztán egy nyári, sugaras napon,
halkan, finoman, lárma nélkül
kettétörik a szavakon...
Lekence
Elárvult papucsod
Az előszobában ott áll
elárvult papucsod, -
használatlanul szárad és
poros.
Mozdulatlanul áll, nem
jár vele már senki...
- Ha én sem leszek, ki fogja
a szemétre tenni? -
Ma három éve utoljára volt
a lábadon...
Nézem... Ostoba rögeszme,
hogy a múltat még visszahozhatom.
A terítő is ugyanaz,
ugyanaz ma az asztalon...
- Rögeszme, hogy
a múltat visszahozhatom! -
Ugyanaz, - de ugyanaz
nem lesz sohasem!
Gyergyóból a fekete párnád most
itt van velem, —
moshatom és vasalhatom,
jaj, többé nem gyűri fejed!
A lelkem didereg sötét
tulipánok felett...
Ma három éve már -
szombat volt és hideg -,
azóta jött földrengés, ár,
és csecsemőhalál, -
özönvíz, rémület, —
elárvult papucsod körül
az élet didereg...
1978.
Lekence fáj nagyon
Ládákkal, dobozzal zsúfolt
balkonomra
az ősz úgy szökött egy átsuhanó
pillanatra,
mint Költőnk eldalolt
Párizsába, —
és vitt megint haza...
A rózsák pirosán
és fehéren
még naptól lankadtak
ott a kertben,
de a régi hársfán
már fájtak a lombok
alig-sárgán...
Hány évtizede már, -
de a Mezőség alkonya
egy percre visszaint, —
száraz tarlón varázsos szél,
sokszínű ég...
Egy perc... Cementes, zsúfolt balkonon -
aszott virág a cserepekben -, és
Lekence fáj nagyon!
1995.
*
A kötethez mellékelt levelében Éva néni kíváncsian várta a Véleményt. Az enyémet. Valamiért nagyon fontos volt neki az, hogyan is vélekedek róla. Sokáig kellett várnia, míg egyszer, nagy szégyenkezve, már csak nem halogathattam tovább a választ, és nyílt levelet fogalmaztam a lapban.
Nyílt levél az Apám földjén szerzőjéhez
Igen tisztelt Kabós Éva!
Magvas, átfogó kritikára gyűjtögetvén az erőmet s várván a nyugalmasabb időt, kis fehér kötetét állandóan kezem ügyébe helyezve, azt többször is fellapozgatva, ízlelgetve, észre sem vettem, hogy elröpültek a hetek, amióta küldeményét kézhez vehettem, a szerény dedikációval együtt.
Több mint hónapja, hogy a csíkszeredai Pallas-Akadémia jóvoltából kiadott versei élik a maguk önálló életét, kínálgatják magukat a könyvesboltok polcairól (már ahol rendeltek belőle a 89 után meglódult, összekuszálódott és atomizálódott könyvkereskedelemben), s én még mindig nem jutottam semmire. Joggal kérdezte hát meg érdeklődő levelében, mi a véleményem a könyvről, hiszen a visszhang élteti az alkotót. És mert nem akartam néhány udvarias, sekély frázissal letudni a véleménymondás kötelességét, elhatároztam: a levelet, amit írok, egyúttal úgy fogalmazom, hogy besorolhassam kritikának is, vagy legalább valami hasonlónak.
Mert azért maradjunk mégis a levélnél; se kedvem, se türelmem manapság az esztétizáláshoz, a becsüs munkához. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy azt nem kell valakinek elvégeznie s hogy az nem egy tisztességes s nagyon is fontos tervékenység. De érzésem szerint az ön kötete nem arra született, hogy esztétikai normákat kérjenek rajta számon. Ezzel a könyvvel a lassan utókorba forduló jelen tartozott önnönmagának azért, hogy hagyott hosszas kényszerpályára terelődni egy hajdani virágzó erdélyi tehetséget, az 1915-ben született Kabós Évát.
Eljátszadozom a gondolattal: mi lett volna a költői pályaúttal, ha a történelem kereke nem fordul akkorát, amekkorát a század derekán fordult, ha nem hisszük el tömegesen és gyermekien bízva, hogy az uralkodó osztályt félresöpörve, megalázva, kisemmizve, meggyötörve, a fészkeibe települve nem csak hogy történelmi igazságot szolgáltatunk a "széles népi tömegeknek", de mi magunk is boldogabbak, jövősebbek leszünk? Miről verselt volna akkor az elmúlt évtizedek folyamán Éva néni? Hány kötete látott volna napvilágot a mostani három helyett? Milyen élményanyagra épült volna ez a női költészet, melynek a tagadhatatlanul tehetséges jó pár erdélyi költőnő felfutása ellenére is jóval több képviselője lehetett volna, ha...
Aztán elszégyelem magam a sok feltételes móddal való játszadozásom miatt. Hiszen jól tudom, hogy az ilyen játék mennyire fölösleges és csalóka. Feltételes módban csakis és kizárólag a jövőt szabad fürkészni, mérni, becsülni, saccolni, valószínűsíteni, előrevetíteni. A múlt tényei, eseményei, cselekedetei változtathatatlanok, még ha meg is fakul az emberi emlékezet, amely őrzi azokat. Az elmúlt évtizedek sodra megmásíthatatlan, senki sem teheti meg nem történtté azt, ami egyszer megesett velünk; nem csak a halál, de az élet is visszafordíthatatlan, és annyit láttat belőlünk, tetteinkből, amennyit mi bevallunk önmagunknak. Amennyinek a súlyát, terhét nap mint nap érezzük - anélkül, hogy erre valaki figyelmeztetne.
A Romániai Magyar Szó rendelkezésére bocsátott, naplószerű visszaemlékezésekből - amelyek oly híven tükrözik szerzőjük lírai érzékenységét, megfigyelőkészségét, előrehaladott korában is na fizikai fáradtságon győzedelmeskedő írói-közemberi felelősségét - kirajzolkódik a háttér, a világ, amely Kabós Évát felröpítette, majd váratlanul, egy 180 fokos fordulattal a mélybe rántotta. Kegyetlen játéka a sorsnak, hogy az "úrkorában" virágzó, tehetségét bontogató költőnő épp olyan megszállottja - s egyben rabja - a szülői birtok millió gondjának, mint az évtizedek múlva kisemmizett birtokosivadék a lehető legprózaibb létfenntartásnak. Ahhoz, hogy bele ne pusztuljon az igazságtalan társadalmi verdikt következményeibe, minden munkát vállalnia kell. És nem fintorog, mert már fiatalon megtanulta: akármihez nyúl az ember, tettét felelősséggel, becsülettel, a teljesség igényével kell végeznie. A sors keserű humora, hogy a hányattatás fekete éveiben az írásbeliségnek olyan formáit kellett elvállalnia, melyek valósággal megölték benne azt a lelket, aki pedig annyira szeretett írni! A sok terméketlen írnivaló miatt benne rekedt az a felbecsülhetetlen kincs, melynek időről időre felbukkanó törmelékeivel sebtében megírt, szinte öntudatlanul elkövetett verseiben találkozunk. Igaztalan lennék, kedves Éva néni, ha most verselemzéssel dekáznám ki a jót s a csököttet mindabból, ami a 81 év alatt megszületett. Hiszen ilyen alapon minden költő kikezdhető, aki elsősorban kommunikálni akar, és másod-harmadrangúnak véli (mert nincsen rá módja, ereje, érkezése, sorsa) a formát. Vannak, akik a vers világába záródva, mintegy annak törvényeivel összhangban alkotnak - s időznek el később, enyhén csodálkozva a versük által kiváltott hatáson. Van viszont egy réteg, s az erdélyi líra nincs bennük híjával, aki a prédikátori szerepbe nőve akar hatni és megváltani, befolyásolni és hajlítani minden lelket, akivel kapcsolatba kerül. Éva néni ez utóbbihoz tartozik. Fiatal korától felvállalt feladatai közé tartozik a versírás is. Ezért töpreng, szinte még ma is azon: "Mi kell ahhoz, hogy vers legyen?" A kérdést, természetesen, minden alkotó ilyen vagy olyan formában fölteszi. És mert mindenhatóan tudós, szabványozható válasz nem létezik mostanig, a sokféle válasz tulajdonképpen egy-egy költői életműben testesül meg.
Minden valószínűség szerint, a világon megjelent valamennyi verseskönyvet - s közöttük a Kabós Éváit is - az idő olvasgatja végtelen türelemmel. Olyan olvasó ő, akiben a végsőkig megbízhatunk, mert minden olvasatra energiát, figyelmet fordít, és senki művét nem hagyja olvasatlan.A baj csak az, hogy emberi életünk korlátai nemigen tudnak lépést tartani szinte parttalan léptékeivel. Ami számára csak egy pillanat, az nekünk 2-3 emberöltő is lehet. Így a verseink, az írásaink, a vallomásaink sosem a jelen tükrében válnak igazán érdekessé vagy fontossá, hanem az idő őszinte hökkenetében.
Magam csak imígyen tudom megközelíteni az Éva néni verses munkálkodását, irodalomhoz való sok-sok vargabetűs visszakanyarodását. Mélységesen megértem és átérzem azt a pillanatot, amikor veszni hagyja a verset,a költészetet - személyesnek nevezett okok és körülmények folytán. Joggal, indokolatlanul tette-e, erről megint az időnek kell referálnia. Emberileg tökéletesen levezethető, hogy Kabós Éva költészete csak úgy virágozhatott volna ki mindenek ellenére, ha egyhuzamban biztatják, hangulatilag felcsiholják, átbillentik a magánvállalkozás bizonytalanságán. De mert ez a már jelzett fenti okok miatt nem következett be, maradt a sóvárgás, az elfojtott szándék, amely a nagy fájdalmak, veszteségek, illetve ritka örömök pillanatában minden korlát felett átsodorták Önt a megszenvedett lírai közlendők előhívása végett. Ilyenkor születtek a ritka fogantatású versek - oly nyers és természetes formájukban, ahogy szülőanyjuk kipottyantotta őket.
Kedves Kabós Éva!
Nem tudom, hová vezet ez a félig-meddig önmarcangolás, hiszen úgy érzem, ha külsőségeiben nem, s életsorsunkban aztán egyáltalán nem, képletében viszont - matematikailag - hasonló kalandozások alanyai vagyunk: életünk, annak fordulói, kacskaringóinak örök rabjai, akik hiába játszanák vissza az eltelt évtizedeket, abból a jelen ridegségén kívül semmi jobb nem sülne ki, és akiket tökéletesen kifejez a kötet - s talán az életmű - legszebb, legtisztább, legigazabb darabja, a címadó vers, ami most mindent magába sűrit (bár lehet, hogy az idő rostája kegyetlen lesz hozzá), és amit idemásolnék, mintegy végszóként, mélységes tiszteletem és együttérzésem jeléül.
Kabós Éva: Apám földjén
Most játszom a gondolattal
- mint gyermek a tarka ronggyal -,
képernyőn hogyha a
sorsomat vetítenék, -
rohannak sötéten képek
- hiszen ez csak játék! -
s mindent-mindent előre látnék!
a ház ledől, a búza elpereg,
széthullnak versek, levelek,
egy autóban halál szalad
- nekem választanom szabad! -
a képernyőn
jönne a jövő, jönne a múltam...
Én csak állnék az Apám földjén és
a sorsnak megadnám magam...
1995
Zárom levelemet és várom további, kései, nehezen, kínnal születő, de mindig oly sokat mondó sorait:
Cseke Gábor
(Megjelent a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. hétvégi mellékletében 1996-ban)
*
A nyílt levél után arra biztattam, vesse továbbra is papírra életének emlékeit, fiatalkori élményeit, irodalmi kapcsolatait, a benne rekedt történeteket. Szavamon fogott és sűrű egymásutánban érkeztek tőle a gépelt kéziratok, látszott rajtuk a sietős, felfokozott munka nyoma. A felgyűlt anyagból aztán újabb könyv lett a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál (Volt egyszer egy kút, 1997), annak bevezető soraiban Kabós Éva elárulja: "Az itt összegyűjtött írások rendre megjelentek már a Romániai Magyar Szóban..." A nekem dedikált példányban pedig a beírás: "Cseke Gábornak - aki nélkül ez a könyv soha meg nem született volna. Köszönettel és szeretettel: Kabós Éva, Marosvásárhely, ápr. 9."
Erre én őszintén büszke voltam, s amilyen hamar csak tudtam, rövid kritikát írtam róla:
Kabós Éva hazatalált
Hosszúra nyúlt a lekencei Kabósok muszájból fiatalon gazdaszerepet vállaló, apja elképzelései szerint a birtokot civilizációs és humanitárius misszióvá gazdagító Kabós Éva száműzetése, amelyre egy pusztító háború szenvedélyei után, egyetlen tollvonással ítéltetett, számos rokonával, ismerősével, sorstársával együtt. Csakhogy ő abban az időben kiforróban lévő költőnő is egyben, aki a második világháború alatti dél-erdélyi gyökereivel a megmaradni vállalásának nem csupán a szóbeli, hanem a tettbe hajó oldalát is vallotta, sőt gyakorolta.
Társadalmilag kegyetlen, igazságtalan és rablótempójú kisemmizése, megalázása és lehetetlenné tétele mellett a legnagyobb veszteség - most láthatjuk igazán - a felelős, mindenható írásbeliség beléfojtása, hatósági rendelettel való elnémíttatása.
Volt egyszer egy kút - állítja nem csupán a könyve címében, hanem visszaemlékezéseiben is az élete alkonyán járó, igen megfáradt és elmagányosodott, de meg nem tört egykori ízig-vérig közösségi asszony,s ez a kút, a maga konkrétságától, enyhet adó, mélyben buzgó forrásától a legnemesebb jelképiségig jelen van sorsában. Kabós Éva élete, emlékei, akár a gyermekkorból oly jól ismert családi birtok hűséges vízforrása, maga is örök enyhet adó, amiből mindenki merhet, és olykor, ha meg is mocskolják, eliszaposítják, sorsára hagyják vagy adakozásával visszaélve a már-már kiszikkadásig elprédálják, nem válik holt kúttá, a mélyben megőrzi eredendő tisztaságát, frisseségét és amikor már senki nem reméli, újra felbuzog, kínálja magát, pótolja, amennyire tudja a kihullott évtizedek hozamát.
Kabós Éva így írta ki magából az utóbbi években mindazt, ami önkifejezésének, szólásjogának hatalmi megvonása után úgy rekedt benne, mint egy mélyben lezárt vízréteg. Verseket, családtagok portréját, a birtokon s az azon kívül történteket, történelmi múltat és múlttá vált jelent, irodalomtörténeti adalékokat, egy szerteágazó nagy család meglazuló és a szenvedések sora után ismét fellelt kohézióját. A lapközlésekből és a fiókokból előkerült anyag aztán szinte önmagától szerveződött könyvvé, amelynek emlékfűzérei, versbetétei, ötletszerű lejegyzésekként ható krónikás lapjai, vallomásai egy, az élete gazdag tapasztalatával viaskodó alkotó kényszerhelyzetéről vallanak, akinek nincs már ideje tökéletes műformát keresni mondanivalójához, legjobb szándékaival is arra összpontosít, hogy lehetőleg kiírjon magából mindent, ne maradjon adósa önmagának, családja sorsának, hogy az emlékezet által éltethesse tovább azt, amiről egy súlyos pillanatban úgy tűnt, hogy már-már végleg, visszavonhatatlanul elveszett. E könyörtelen versenyfutás a fogyó idővel nagyban meghatározta ugyan a könyv műfajtalan műfaját, ugyanakkor segített is fölvázolnia teljesség hozzávetőlegesen is hű térképét. A könyv szerkesztői, s rajtuk keresztül vásárlói (rövid idővel a kiadás után mind egy szálig elkelt a tervezett példányszám) ezt ismerhették föl nagyon gyorsan a műben, a végső elszámolás hiteles őszinteségét, életközelségét, a tettrekészség örök kisugárzását, a tudatalakítás kétségbeesetten feléjük vetett mentőövét.
Kabós Éva olyan irodalomtörténeti jelenség, aki önmagában is problémát okoz majd a kritikusoknak, akik megkísérlik a helyére rakni torzóban maradt, kései erőfeszítéssel kiteljesített művét. Magam csak annyit tudok biztosan, hogy írói kitartást, becsületességet, elkötelezettséget láttam a Volt egyszer egy kút-ban és írójában, irigye lévén a teljesítménynek, amit majd, életem tanulsága begyűjtésénél, az igazság pillanataiban tudom: nem lehet megkerülni.
Kabós Éva azért rokonszenves számomra, mert soha nem érezteti velünk, hogy ő író. Ettől válik, művét tekintve, csalhatatlanul íróvá, akit olvasni kell; kúttá, amelyből mindenki meríthet.
Cseke Gábor
(Megjelent a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. hétvégi mellékletében 1997-ben)
***
Kabós Éva, aki 2001 szeptemberében halt meg, ugyanabban az évben született, mint az anyám. Aki ugyanolyan kis, forgolódó öregasszony volt, amikor itthagyta e világot. Egyetlen percig sem tudtam objektív lenni Éva nénihez, mint ahogyan anyámhoz sem. Mulasztásaim jutottak eszembe róluk, meg az, hogy micsoda áldozati sors jutott sokszor a tehetséges, tenni akaró asszonyoknak a történelemben.
Kabós Éva így indítja egyik írását: "Levelet kaptam a Romániai Magyar Szó szerkesztőjétől. Kéri az írásaimat csupa kedves és elismerő szóval... Ennek a levélnek az ötletére kerestem ki a Balogh Edgár féle Lexikonból Cseke Gábor nevét. Kolozsvárt született... Az irodalom most megint ködbe hullt, mert ez a szó: Kolozsvár, visszavitt a szülővárosomba..." Tehát a nevemről és születési helyemről Éva néni gondolatai egyből Kolozsvárra startoltak; mely az ő szülővárosa is. Ennyire összefonódtak hát a sorsaink...
De ez nem minden, mert Éva néni sorsáról, kiűzetéséről nekem az Urszu 2 jut azonnal az eszembe, az a felejthetetlen, meleg fészek, amely - mielőtt kényszerből odaköltöztették volna a családunkat, a báró Bánffy család (már akkor kényszer)lakhelye volt. Mi, a gyanús, de szükséges értelmiségi család tulajdonképpen kitúrtuk a haszontalan arisztokrata családot, velük együtt a sok gyereket, akiket így a központtól még távolabb, egészen a városszélre, a Szamosgát mellé költöztettek, még lehangolóbb szükséglakásba. Az egyik Bánffy-gyerek, Fruzsina elemiben osztályársam volt, gyönyörű, büszke kislányfejére, ápolt loknijaira ma is emlékszem, hosszú ideig nem tudtam róla levenni a szememet, de csak lopva mertem ránézni. Talányosan nézett a messzeségbe, egyenesen ült az osztályban. Elérhetetlen volt. Kipellengérezték. Én titokban továbbra is csodáltam. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ártani tudna nekem, nekünk. A népnek. Azt értettem, hogy az urak, az ariasztokraták kiszipolyozták a népet, hiszen erre tanítottak bennünket a királyság megdöntése után. De hogy ez a "szipolyozó" éppen Fruzsina lehetne, sehogy sem fért a fejembe...
Csíkszereda, 2008. november 26.
A képen: Kabós Éva (jobbra) Kozma Máriával és Tőzsér Józseffel (Pallas-Akadémia) a marosvásárhelyi könyvvásáron, 1997-ben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése