Hát ezt is megértük: filmfesztivál Csíkszeredában! Igaz, a város egyelőre inkább csak a helyszínt adja, vendégszeretetével, logisztikájával, közönségével, sajtójával, de azért bizony, néhány jó versenymunkával is.
Kezdetnek ennyi nem is rossz.
Bár azt mindjárt az elején meg kell állapítani, hogy ez mégsem Cannes, hiába, hogy időben egybevág a két fesztivál, de hát hol van Csíkszereda varázsa és kínálata a francia Riviéráétól! És hol vannak azok az izgi, világlapokba illő sztárbotrányok, aminőket ama fesztivál produkál! Most például ugye, volt ott egy Da Vinci-kód-féle sajtóvetítés, ami sokak nemtetszését és fanyalgását váltotta ki, majd az ezt követő világbemutató kapcsán mindenféle természetes és gerjesztett vitákat.
Hol van ma a Film.dok fesztivál mindettől! Hiszen még csak harmadik rendezvényénél tart, s különben is egy most cseperedő magyar–román dokumentumfilm fesztivál, amely szorgalmasan keresi az identitását, a hatékonyságát, hogy ne csupán egy legyen a fesztiválok közül, hanem összetéveszthetetlen és helyettesíthetetlen bármilyen körülmények között.
A dokumentumfilm teljességgel autonóm, különálló műfaj a mozgókép birodalmában. Szakmai gondjait kibeszélni valamelyik következő rendezvény azért már bátran fölvállalhatná, elvégre a fesztiválon most bemutatott negyvenhárom alkotás mögött rengeteg szakmai tapasztalat, dilemma, fogás és kérdés tornyosul, ami mind-mind tisztázásra várna, ám egyelőre csak a benevezésre ítélt/méltónak tartott munkák sorjáznak, rövidebb-hosszabb kényszerszünetekkel a csíkszeredai színház Hunyadi László termének hűs homályában.
Pedig máris vitákat vált ki az, hogy mi is a jobb: egy dokumentumfilmek készítésére ösztönző verseny már a kezdetekkor vesse-e oda a gyeplőt a lovak közé, s „feküdjön le” a befutó pályamunkáknak? avagy szabjon gátat a terjedelemnek, szorítsa tömörségre, szűkszavúságra, formaérzékenységre az alkotókat? A hömpölygő, nem egyszer órányira sikeredett, nem kevésszer elnyújtottnak és kényszeredettnek ható alkotások nem tesznek jót a műfajnak, amely csakis akkor tud nagyot és emlékezeteset produkálni, ha a sokszor nélkülözni kényszerült szenzációt egyenes, tiszta és célratörő film.dok-kal pótolja.
Pergőbb, üdítőbb, emészthetőbb lenne zsűrinek és közönségnek egyaránt egy időkorlátos fesztiválkiírás, amely valahol a fél óránál szúrná le a legtávolabbi határmezsgyét. S így a mostani, közel 27 órányi tényleges vetítésidő helyett mindjárt csak alig 21 terhelné a fogyasztói figyelmet, a megspórolt idő maradhatna a szakmai vitákra.
De hát ezek inkább amolyan félhomályban gerjedt, a vetítésbe olykor beleájult néző morfondírozásai, amiket csak olyan mértékben szabad komolyan venni, ahogy a dokumentumfilmnek, egyáltalán a szakmának szüksége van közönségre, elismerésre, megmérettetésre, sikerre.
Mert a dokumentumfilm műfaja él mindkét országban, élteti a valóság, mindenek előtt a televíziós tömegigény, ezért egész sor alkotói és médiaműhely rendszeres foglalkoztatottságát jelenti. Csakhogy éppen emiatt sok termék versenyképessége erősen kétséges. Ennek dacára alkotóiknak joguk van benevezni a Film.dokra, elvégre minél szélesebb a mezőny, annál izgalmasabb a versengés után felálló összkép. Az első két nap után máris sikerült jó pár filmet a szívünkbe zárni – egész egyszerűen azért, mert azok a valóságot nem körülmagyarázták a számunkra, hanem elénk terítették, mint egy szerencsésen kiosztott kártyakombuinációt, amin nincsen mit másítani, hát még jobbítani.
A kiválasztás, az értékek helyrerakásának felelősségét majd a zsűri vállalja magára, akivel nincs miért vitába szállnunk. Ma és holnap még jelentős számú film mutatja meg magát a fesztiválon, ezért nem lenne ildomos, ha ez az írás valamiképpen befolyásolhatná a díjazást illető majdani döntést. Ezért aztán mélyen hallgatok preferenciákról és csalódásokról, kétségekről és lelkes megállapításokról, azt kívánva, hogy ez a fesztivál legyen továbbra is az igazmondás - vagy legalább a becsületes problémalátás - filmes fóruma, amely nem egy már bevett, valahol bejáratott filmfesztivál mintáját próbálja lekoppintani, hanem a Kárpát-medence hiteles és bármely oldalról ugyanolyan tisztességű „ciné vérité”-je - vagy ha kell, akár „fekete doboza” - lehessen.
(Hargita Népe, 2006)
*
Kevesebb filmet, több műhelymunkát a Film.dok mezőnyébe
- véli Sára Sándor filmrendező, a zsűri elnöke
Az idén Csíkszeredába költöztetett, sorrendben a 3. Film.dok román-magyar dokumentumfilm fesztivál szervezői most is a neves filmrendezőt és operatőrt, Sára Sándort kérték fel, hogy a magyar és román szakemberekből álló grémium élén levezényelje a zsűrizés háládatlan feladatát. És annak dacára, hogy az előzsűri több mint 200 dokumentumfilmből válogatta ki a versenyre érdemeseket, a fesztiválzsűri nyakán így is maradt 43 alkotás, amelyeket ha egymás után vetítenek le, több mint 27 órát venne igénybe; a kellő szünetekkel így is öt kemény napot jelentett. Közvetlenül a díjkiosztó díszelőadás után, amelyen majd minden harmadik versenyfilmet valamilyen ösztönzővel illettek, Sára Sándort tapasztalatairól kérdeztük.
- Miért vállalta el al zsűrielnökséget - azon túl, hogy fölkérték rá? És mit gondol, miért pont önt kérték fel e feladatra?
- A második Film.dok zsűrijét is én vezettem, akkor sajnos, az első versenynap után haza kellett utaznom, így másra testáltam a feladatot. Ez az akaratlan adósság is kötelezett, de meg szeretem a dokumentumfilmet, magam is készítettem épp eleget. Gondolom, ez állt a felkérés mögött is. Különben nagyon szeretek Erdélybe jönni, most is igyekeztem kihasználni az alkalmat, ittlétem alatt csíkszeredai barátaim mellett székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi szellemi kapcsolataimat is ápoltam.
- A verseny végén, annak tapasztalataival gazdagabban, milyen távlatot lát érdemesnek a Film.dok előtt fölvázolni? Merre volna jó a közös erőket terelni ?
- Elmondtam a díjkiosztón, s jó néhányszor az imént készült tévé- és rádióinterjúkban is: nem véletlen, hogy a legtöbb díjat az idén is a különböző műhelyekben, alapítványokban készült filmek vitték el, mint amilyen a Dunatáj Alapítvány, az Inforg Stúdió, vagy a Román Televízió. Az alkotónak itt lehetősége van szembesülni a szakmai igényekkel, javíthat, csíszolhat alkotásán, mielőtt versenybe küldené, kipróbált értékrendhez igazíthatja teljesítményét. Valami hasonló, közös műhelymunkára volna szükségük a román és magyar filmeseknek, hogy közösségként valóban közösen vállalhassanak fel egy-egy alkotást. A fesztiválnak jót tenne egy ilyen jellegű alapítvány létrehozásában gondolkodni.
- Milyen hibákat róna fel az alkotóknak?
- Sajnos, a benevezett filmek általában hosszúak, s ez nagyon leterheli a zsűrit, nem marad már se idő, se erő a szakmai vitákra, megbeszélésekre, a tanulságok műhelyszintű tudatosítására. Nem mondanám, hogy mindenáron legyen merev időhatár, mert minden témának megvan a maga sajátosan optimális kifutási ideje, ezt nem jó önkényesen szabályozni, de arra mindig lehet törekedni, hogy a lehető legfeszesebben, minimális üresjárattal mondjunk el valamit a vásznon, s az egy óra mindjárt nem tűnik túl soknak. Különben erre is jó a műhelymunka, segíti a filmest abban, hogy a túlbeszélt filmet átszerkessze, tömörítse, pergőbbé tegye s így küldhesse mezőnybe. Legtöbbször persze a tévék műsorigénye veszi rá a dokumentumfilmest, hogy 40-50 percben gondolkozzon, általában ekkora blokkokat kell kitölteni a műsorrácsban. Sokan nem igazán törődnek a filmek hangvilágával, pedig az is rendkívül fontos. Olyan szakmai kérdések ezek, amikről a fesztivál keretén belül lenne igazán jó eszmecserét folytatni.
- A csíkszeredai Film.dok-on bemutatott filmek kapcsán milyen szakmai tanulságokat hangsúlyozna itt?
- A versenyanyag kellően változatos volt, a klasszikus megközelítéstől a kísérletekig terjedő széles skálán. Erőteljes hiányérzetem van viszont a tekintetben, hogy az utóbbi tizenhat esztendő történéseiről, problematikájáról, eme időszak igazságkereső szándékairól szinte semmit nem kaptunk. Pedig ez lenne a dokumentumfilmes legnemesebb feladatainak egyike. Az EU-csatlakozás tájainkon annyi komoly és sorsfordító problémát vet fel, amiket merészen meg lehetne ragadni. Könnyű egy elesett emberhez, egy hátrányos helyzetű közösséghez odamenni és a létező szituációt felmutatni, de éppen úgy közel kell kerülni a politikus, a bankár, a közéleti vezető világához is, ahol a dolgok eldőlnek vagy a válságok elmélyülnek. Erre nem nagyon látok még példát.
- Mennyire támogatja a televízió a műfajt?
- A közszolgálati tévéket leszámítva a többiek, a kereskedelmi adók nem igazán pártolják. Ez utóbbiak nem is műsort készítenek a nézőnek, hanem mindenáron el akarnak adni neki valamit. Példásnak tartom viszont a Duna tévé következetes kitartását a dokumentumfilm mellett, amely mindig is gazdagon jelen volt a műsorrendben és megbecsült értéket jelentett. Sajnos, a gyors munka viszont felszínességre, a filmes eszközöktől idegen elemek túlzott használatára szoktat. Egy filmbe iktatott hosszas beszélgetéstől még nem válik film a riportból, s abból sem lesz sikerült, átütő erejű alkotás, ami kapkodva, a téma kellő ismerete és bejárása nélkül készül. Jó példa erre az idei nagydíjas film, a Dunatáj Alapítvány műhelyében készült, Zsigmond Dezső rendezte Józsi nővér és a sárga bicikli című, egy órás alkotás, amely egy Kommandón, e legmagasabban fekvő erdélyi településen élő egészségügyi asszisztens „mentőbiciklijének" szeszélyes útvonalát követve hol a betegek házai, hol a rendelő, a kocsma vagy a sportpálya előtt tűnik föl és láttatja az ottaniak sajátos, szorosan egymáshoz kötődő sorsát, életét. A filmben rengeteg munka van, a rendező többször is visszatért a helyszínre, amíg teljesen otthonos lett a közegben. Még szerencsésebb lenne, ha mindezt a helyi alkotóközösségek csinálnák. Zsigmondnak például Budapestről kellett elutaznia a Székelyföld déli csücskébe, hogy fölfedezze a néző számára Kommandót. Holott másoknak itt van, karnyújtásnyira...
- Az idei versenyfilmek alapján milyennek látja az itt megmutatkozó magyar, illetve román dokumentumfilm termésben uralkodó tendenciákat?
- Nem látok ilyen különbséget, számomra vagy jó vagy rossz dokumentumfilmek vannak. A műfaj szabályai ugyanúgy érvényesek mind a magyar, mind a román filmes műhelyekben. Általában mindkettőre áll, hogy meglehetősen kevés a kép és eluralkodik a riportjelleg.
- Tapasztalt-e önálló, sajátos törekvéseket az erdélyi filmesek munkájában, vagy inkább az előttük álló trendek leképzése a jellemzőbb rájuk?
- Örvendetesen egyre több az erdélyi filmes, s fejlődésükhöz elsősorban a műhelymunkát ajánlom. Mind többen kapcsolódnak be a Duna Tv által kigondolt budapesti Dunaversitas mesterkurzus tevékenységébe, a kurzusonkénti hét-nyolc hallgató között mindig kerül 2-3 erdélyi. A kurzusra nem túl szigorú felvételi alapján lehet bekerülni, s teljesen ingyenes, még a filmkészítést is támogatják. Melegen ajánlom a filmezés iránt érdeklődőknek!
- 1996-ban kijelentette, hogy a filmkészítés, kevés kivételtől eltekintve, inkább a fiatalok műfaja. Érez-e ma is elég ifjúi késztetést a filmezéshez? A Duna tévétől megválva fel tudta venni ismét az alkotás fonalát?
- Szent igaz, mielőtt a Duna elnöke lettem volna, 1994-ben készült az utolsó filmem, A vád. Utána 2000-ig kényszerszünet: hét évig húztam az igát... Azóta elkészültem 3 játékfilm forgatókönyvével, de még nem találtam hozzájuk elég pénzt. Amiből mellesleg mind több és több kell manapság. Tavaly befejeztem egy 14 részes portrésorozatot Gulágot megjárt emberekről, illetve készült egy Mementoc. dokumentumfilmem egy 65 év körüli asszony iszonyatos háborús élményeiről, amit a lehető legnagyobb lelki harmóniával és tartással elevenített fel.
- Erdélyben és egész Romániában, ezt az interjút olvasva, az embereknek a filmes Sára Sándorról joggal jut eszükbe a Duna televízió. Ön hogy van ezzel?
- Csíkszeredában 1994-ben emlékezetes találkozásunk volt a népes közönséggel a Duna tévé jövőjének közös átgondolása végett. Az az esemény, az ott elhangzott javaslatok örökre megmaradnak bennem és akkor nagy segítséget jelentettek, hogy rátalálhassunk a helyes útra. Keserűséggel vegyes örömmel látom, hogy bár egész tévés világunk egy jókora lejtőn csúszik folyamatosan lefelé, s vele tart a Duna is, de még mindig a lejtő legfelsőbb részén helyezkedik el.
Névjegy
Sára Sándor - operatőr, rendező. Sz. Turán, 1933. november 28.
Tanulmányok: 1953-57 Színház- és Filmművészeti Főiskola, Badal János és Illés György tanítványa. 1957- a Mafilm munkatársa, 1962 - játékfilmek operatőre, 1968- rendezője is. 1993 - a Duna Televízió elnök-főigazgatója, 1996 - a Duna Televízió elnöke. 1986-93 a Magyar Filmklubok Szövetségének elnöke, 1993 - örökös tiszteletbeli elnöke. 1992 - a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1995 - elnökségi tagja. A 2. és 3. Film.dok fesztivál zsűrielnöke. * Főbb művei - őri: Sodrásban (1963), Apa (1966), Tízezer nap (1967), Ítélet (1970), Szindbád (1971), Hószakadás (1974), Árvácska (1976), Budapesti mesék (1976), Orpheus és Euridiké (1985). őbb rendezései: Cigányok (1962 rövid dok.), Pro Patria (1969 rövid dok.), Vízkereszt (1967 rövid dok.), Feldobott kő (1968), Holnap lesz fácán (1974), 80 huszár (1978), Néptanítók (1981), Pergőtűz I-V., Krónika I-XXV. (1982 dok.), Fúga (1982), Bábolna I-VI.(1985 dok.), "Sír az út előttem...", Hazátlanok, Hadak útján, Hazatértek, Keresztúton (1986 dok.), Tüske a köröm alatt (1987), Csonka-Bereg I-II. (1989), Ellenséges erők I-II. (1991), Nők a Gulágon I-III. (1992), Te még élsz? (1990 dok.), Könyörtelen idők (1991), Vigyázók (1993), "Aki magyar, velünk tart" (1994 dok.), A vád (1996), Indiai képsorok I-V. (1997. dok., TV sorozat) rendező-operatőr, Amrita Sher Gil I-III(1997, dok., rendező-operatőr)
(Megjelent 2006-ban, az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletében)
*
Dokumentumok varázsa – mindenféle műfajban
Daczó Katalin sose szenvedett hiányt témában, ötletekben, ámde...
A Csíkszeredában élő dokumentumfilmes nevével az olvasó jóideje rendszeresen találkozhat a Duna TV legtöbbször istentelenül kurtára vágott riportjai alatt, olykor azonban 15-30 perces dokumentumfilmek alkotójaként is. Daczó Katalint a 2007-es, sorrendben 4. Film.dok román-magyar dokumentumfilmfesztiválra három versenyfilmjével is beválogatták, s a Ha eljő az öregség című több díjat is kapott. Beszélgetésünk során azt boncolgattuk, hogy sikerei ellenére érdemes-e az alkotónak manapság dokumentumfilm készítésre adnia a fejét?
- Mit szóljanak akkor azok a filmesek, akik még díjat sem kapnak? A helyzeten mit sem változtat az, hogy az idén szám szerint 3 díj az enyém lett. Sőt, hallom, hogy a román televízió díját is én kaptam volna, ha kiosztják, de nem került rá sor. Viszont tudatták, hogy filmem szerepel ama három között, melyeket a fesztivál anyagából válogatva a román televízió nagyon szívesen bejátszik, természetesen – ingyen. Az, hogy többen is felfigyeltek erre a tulajdonképpen megrendelésre készített filmre, végső soron azt jelenti, hogy a díjakat mégis szakmai megfontolásoknak köszönhetem.
- Nem csak többszörösen nyertes filmed, hanem a Nagy Imréről szóló is rendelésre készült. Hogyan tudtál megrendelt filmek esetében önálló elképzelést érvényesíteni?
- Mind a gyulafehérvári Caritasnál, mind a csíkszeredai Polgármesteri Hivatalnál szabad kezet adtak a kivitelezéshez, nem jöttek kész forgatókönyvvel. A Ha eljő az öregség tulajdonképpen a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet öregotthon tíz éves jubileumára készült, de úgy döntöttünk, hogy ne az otthonról szóljon, ne a keretről, ami otthont ad az öregeknek, hanem az öregségről magáról. Mert ahogy a film végkifejletéből is kiderült: nem az otthonokkal van általában baj, hanem az öregség és a hozzá való viszonyulásunk teszi problematikussá az idősek fogyatkozó napjait. Az évfordulón levetített film viszont nem azonos a fesztiválon bemutatott változattal, mert úgy váltunk el az otthonbeliekről, hogy értesítenek, amennyiben változás áll be a filmben szereplők sorsában. Amikor aztán a központi szereplő, Ajtay Sárika néni problémája végre megoldódni látszott – unokái hosszú időn át, akarata ellenére távol tartották őt idős férjétől -, lefilmeztük a Mihály bácsi érkezését, s két ízben is újravágtuk a filmet.
- Mi a titka az eredetiség, az alkotói függetlenség megőrzésének olyan körülmények között, hogy intézmények pénzt adnak megrendelésük fejében?
- Azért tudtunk eredetiek maradni, mert előre lerögzítettük magunknak, hogy mit akarunk, alapos előtanulmányokat végeztünk. A filmjeimhez általában rengeteg anyagot szoktam összehordani. Nagy Imre zsögödi festő esetében ez még könnyebb volt, hiszen az életműve lezárt, a források, azok lelőhelyei ismertek, a helyszín adva volt, így aztán három nap alatt végeztünk a forgatással. Ami a fizetséget illeti, a megrendelők csak a film költségeit állják, az eszmei érték a miénk marad, de ez az, ami sokszor nem igazán kelendő.
- Tulajdonképpen mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja?
- Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarabb lettem dokumentumfilmes, mint riporter.
Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998-2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.
- Milyen sikerrel?
- Nem panaszkodhatom... Csíkszereda nagy múltú utcája, a Virág utca aranykorszakban történt ledózerolása mint téma egy tévés riportom készítése közben fogott meg. Egy idős utcabeli emberrel készítettem interjút, s az általa előadott sorstörténet annyira megérintett, hogy megfogadtam magamban: ha nem is tudom visszaépíteni az utcát ezeknek a megrabolt, tönkretett embereknek, valamilyen módon megpróbálom visszaidézni az emlékét. Ekkor született meg A mi utcánk című látványkiállítás ötlete. Közben a Virág utca lakóinak történetét irodalmi riportban is feldolgoztam, amely a Nyugati Jelen riportpályázatán Kuncz Aladár-díjat kapott, majd része lett annak a könyvnek, amit a kiállítás nyomán, fényképdokumentumokból összeállítottam. De készült film is a témában, mely Áldozat címen az I. Film.dokon szerepelt. Egyik munka se ismétlése a másiknak, a maga sajátos eszközeivel és megközelítési módjával tárja világ elé az otthonaikból kiűzött emberek fájdalmát... Azóta az utcát visszakeresztelték korábbi nevére, Kossuth-utcává, ez is a kiállítás nyomán fogalmazódott meg az érintettek közösségi akarataként, és nagyon jó érzés kezdeményezőnek lenni abban, hogy a fiatalabbak emlékezetébe visszakerüljön a méltatlanul megcsonkított és elpusztított város történelme. Ahhoz, hogy ma már mindenki ismeri Csíkszeredában az évtizedekkel ezelőtt lezajlott tragédiát, munkáimnak is közük van.
- Hogyan találsz a témákra? Vagy inkább a témák találnak Rád?
- Mi sem egyszerűbb, mert mostanig mindig tele voltam témákkal, ötletekkel, amiknek csak egy kis részét tudtam megvalósítani. Sajnos, a televíziók nem sok lehetőséget adnak a dokumentumfilmesnek, hogy kibontakozzék. A 2-3 perces tudósításokkal csupán lelőni lehet egy-egy jó témát... Témáimat a környezetemből, emberekkel találkozva merítem. Munkám révén hetente 2-3-szor is eljárok Gyergyóba, nagyon sokat stopolok, olykor egy út alatt több gépkocsit is váltok. Ki lehet számítani, az egy év alatt hány utat, hány autót, mennyi sofőrt, embert jelent, nem beszélve a sok történetről, gondolatról, ami ezalatt gazdát cserél. Még mindig gyűjtögetem és feljegyzem őket, reménykedve, hogy egyszer hasznát veszem.
- A Duna TV utóbbi műsoraiban felfigyelhettünk néhány, a Talpalatnyi zöld c. rovatban sugárzott riportodra... Úgy tűnt belőlük, közel áll Hozzád a környezetvédelem mint téma.
- Ez így is van, ráadásul az adást biztosító Flórafilm stúdió rendszeresebben szokott rendelni tőlünk hosszabb produkciókat is. Nem könnyű műfaj, s ezt is a leginkább az embereken, az emberi történeteken keresztül lehet a leghitelesebben megközelíteni. A környezetvédelmi témák kapcsán sikerült rengeteg olyan emberrel megismerkednem, akiket személyesen is megszerettem, jobban mondva felismertem bennük azt az embertípust, akivel nagyon jól lehet együttműködni. Tudósítói munkám jellegénél fogva ritkán voltam szabadságon, de valahányszor lehetőségem van természetvédelmi filmet forgatni, az számomra nem munka, inkább a megnyugvás maga.
Névjegy:
Daczó (Szabó) Katalin sz. 1965. Csíkszentmárton.
Tanítóképzőt végzett Székelyudvarhelyen (1983), majd öntő-szakmunkás diplomat szerzett (1988), végül könyvtár-szakos oklevelet szerzett a Szombathelyi Berzsenyi Dániel főiskolán (1993). Volt tanítónő, gyári munkás (raktáros), könyvtáros és újságíró. 2002-től Berszán-Árus György operatőrrel a gyergyószentmiklósi Rubin stúdió keretében készíti filmjeit, tudósításait (a Duna Televízió számára). Eddigi versenyfilmjei: Áldozat (Lakitelki Filmszemle, 2004 - kategória- és közönségdíj, Magyar Nemzet különdíj); Kinda Lázár és a Csíki Traktor (III. Film.dok, 2006 - RMDSZ és Csíkszereda különdíjai); Ha eljő az öregség (IV. Film.dok, 2007 - Csíkszereda, illetve a zsűri különdíja, Csíki Hírlap díj); Zsögödtől Zsögödig (IV. Film.dok); Egy átlagos nap (IV. Film.dok - Bartha Ágnessel közösen). Kötetei: Visszajátszás (Státus, 2000); Megyecsinálók (Sarány Istvánnal, Státus, 2000); A mi utcánk (Csíkszereda lebontott utcáinak emlékére. Csíki Műemlékvédő Egyesület, 2003). Helytörténeti dokumentum- és látványkiállítások: Emlékképek a XX. századból (2001), A mi utcánk (2002), Csíki iskolák múltja (2005).
*
Részt vettem 2008-ban az 5. Film.dok fesztiválon is, ahol ugyancsak Sára Sándor elnökölte a zsűrit. Kíváncsian követtem a levetített alkotásokat, de úgy tapasztaltam, hogy a filmesek egy helyben topognak, semmivel sem jutottak előbbre a korábbi évekhez képest, jobbára magukat ismétlik. Ezt igazolta a zsűrielnök összefoglalója, aki mind a 2007-es, mind a 2008-as rendezvény után szinte szószerint ugyanazokat a következtetéseket fogalmazta meg, mint a 2006-ban készített interjúban.
Nem tudni, 2009-ben megtartják-e a 6. Film.dok-ot. Kezdeményezőjét, a Bukarestből Magyarországra származott dokumentumfilmest, Beke Mihály Andrást, aki több éven át vezette a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetet, az idén nyáron visszahívták a magyar fővárosba, s tőle Bretter György fia vette át a stafétabotot. Az utolsó rendezvény motorja már erősen "köhögött", a szerkezetet mozgásba hozó anyagiak jól érezhető szűkössége folytán. Lesz-e egy fél év múlva, a jelenlegi recesszió árnyékában, annyi remény, hogy higgyünk egy újabb csíkszeredai találkozásban?
Az 5-ös túlságosan kerek számnak tűnik ahhoz, hogy a motor véglegesen leálljon.
Cseke Gábor
A felső képen: Sára Sándor / fotó: Ádám Gyula, lent: Daczó Katalin / fotó: Daczó Dénes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése