2009. augusztus 14., péntek.
Ma elvileg itthon ülünk, Gabi kivételével. Beszélünk Péterrel. Már kb. két hete nem váltottunk szót, nehéz összehozni az időeltolódás miatt. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk, nekünk délelőtt itthon kell maradnunk. Annyi esemény zsúfolódott össze az eltelt két hét alatt, hogy Ilonka füzetből olvassa fel azokat, különben honnan emlékezzen az ember mindenre?
Tőle megtudtuk, hogy Attila új szenvedélynek hódol: repülni tanul, motoros kisgépen. Majd ki kell faggassuk részletesebben, amikor hazafelé tartunk. Tisztelem és egy kicsit irigylem is azért, hogy egyik gyermekkori álmomat merte valóra váltani. Esetemben a tériszony szólt bele abba, hogy a szenvedély csak a képzeletemben bontakozott ki, akár csak a hegymászás.
Ilonka megsütötte ittlétünk második mézes tésztáját. Nagyon ért hozzá, jól be is gyakorolta, s Marika névnapja jó alkalom arra, hogy az unokáknak - de a felnőtteknek is! - kedveskedjék. Azt hiszem, örömet okoz neki az, ha látja, miként vetjük rá magunkat a süteményre. Marika nem hagy kárba veszni egyetlen percet sem: alig készül el a mézes, ő már kiköveteli a kóstolót. Hiába magyarázza Ilonka, hogy ennek még meg kell puhulnia, ami egy-két napba beletelik, ő csak nyújtogatja a kezét, majd miután megkapta az adagját, lelkesen mondja, hogy nem baj, mert neki így is jó...
Nehezemre esik elviselni a meleget. Lelkileg már a holnapi utazásra készülünk. Úgy tervezzük, hogy legkésőbb 9-kor elindulunk, hogy még a nagy hőség előtt a Niagarához érjünk. Ezalkalommal sem akarjuk kihagyni - ez amolyan rituálé közöttünk. (Különben Annáék minden évben, legalább egyszer elzarándokolnak a vízeséshez, talán a közös emlékek okán is.)
Anna süt-főz mindenfélét, Gabi vinetét készít, én meg álmosan téblábolok Marika körül, üldögélünk a félárnyékban a tornácon. Elnézzük az udvaron és a kerítésen zavartalanul szaladgáló mókusokat. Annyira szemtelenek, mintha mi bitorolnánk az ő területüket, s köszönjük meg, hogy egyáltalán elviselnek bennünket. (Valami igazság lenne, ha így gondolkoznának...)
A Szürke rímek-ben különben ők is felbukkannak (olyan ez a versfüzet, mint a Noé bárkája: minden belefér).
(mókusok lesnek)
mókusok lesnek minden ágról
mint mozdulok és rezdülök
körben csupa izzó szem világol
mit bánom én tovább ülök
Dan Culcer jelezte: szeptemberben Vásárhelyen és Bukarestben tartózkodik, kutatásnak kezd neki a romániai cenzúráról és azt kérdi, felhívhat-e telefonon, otthon leszek-e abban az időszakban. Hát persze...
2009. augusztus 15., szombat.
Mária napja. Úgy határozunk, hogy nem csak Marikának adunk ajándékot, hanem Andreának is, hiszen most még mellettünk vannak, megtehetjük. Távolból csak a szimbolikus gesztusokkal kell beérnünk. Adunk nekik húsz-húsz dollárt, költőpénznek. Tárgyajándékot, édességet nem érdemes vásárolni nekik, hiszen gyakorlatilag mindenük megvan. A játékterem csak úgy roskadozik a minden rendű és rangú játékok alatt.
Amúgy rekkenőségre ébredünk. Ilonkával hamar elkészülünk, várjuk, amíg a többiek elrendezik magukat. Az indulás végül is csak 10-kor sikerült, még volt időm kenyeret hozni, segítettem szendvicseket csomagolni. Ájult melegben haladunk az autósztrádán. Gyakoriak az átépítések, a sztrádabővítések, mindegyre vissza kell fogni az iramból, ráadásul a szombati csúcsforgalomba is belekeveredünk, egyre inkább lépésben haladni kényszerülünk. Egy idő után a légkondicionálót is muszáj bekapcsolni, bár egyikünk sem szereti. Marika egyre nyűgösebb, többször is meg kell állnunk, mert úgymond pisilnie kell, de nagy a gyanúnk, hogy ez amolyan pótcselekvés nála.
Végre, begördülünk a vízesés mentén haladó fősétányra. Parkoláshoz ugyanoda megyünk, mint öt évvel ezelőtt, de most távolról sincs akkora zsúfoltság, mint annak idején. Erősen fúj a szél, a vízpermetet messzire sodorja a vízesés fölül, a sétány több méteres sávban olyan, mintha apró, szitáló eső mosná. A levegő párás, fátyolos, a víz kicsapódik a bőrre, a ruhára, a hajra, a szélvédőkre, szemüvegekre, a hevesen tűző nap fénye pedig megtörik a vízesés fölött, hatalmas szivárványt rajzolva az égre. Mindenki fényképezi, filmezi, a jelenség nem zavartatja magát, sokáig kitart, ha nem látnánk a saját szemünkkel, azt mondanánk, hogy giccses üzleti hatás ez a fotón - amit itt mellékelek -, de elkönyveljük, hogy a giccs is az élet elidegeníthetetlen része.
Osztjuk-szorozzuk, ki milyen látványosságot választ. Megkockáztatnánk a hajókázást, de a vízesés alá bújást is, viszont akkora sorokat kellene kiállni, hogy ebben a hőségben senki se vállalkozik rá. Inkább vásárolunk egy-egy adag (vigasz)fagylaltot, sétálunk, fényképezkedünk. Visszaúton beülünk egy kávéházba a Tim Hortons-féle hálózatból, ahol nagyon jó amerikai fánkot forgalmaznak és a tejeskávéjuk is isteni. Odaadjuk a lányoknak a pénzt. Marika mostanig nem is igen tudja, milyen az, amikor valakinek pénze van, s meghatottan forgatja a kezében, látszik, hogy nem tud mit kezdeni vele. Andrea arca felderül, messziről lerí róla, hogy az ő láthatatlan könyvelésében a bankjegy máris megtalálta a rendeltetését.
Az autópályán, félúton hazafelé, egyszerre csak leáll a forgalom, senki nem tud semmit, állunk, várunk. Gabi gondol egyet, Oakville-nél letér a főútról és némi kerülővel, alvóvárosokat keresztülszelve, valahogy hazavergődünk. Tiszta szerencse, hogy megszabadultunk, a bérelt autót ki kell használnunk, ezért másnap a Huron tóra tervezünk kirándulást. El vagyunk csigázva, nincs kedvünk semmihez. E sorokat is csak nagy önösszeszedéssel firkálom be a naplóba.
Annyi erőm még van, hogy térképen bemérjem a Huron-tó környékét s utána nézzek, milyen jellegzetes események kötődnek hozzá, Jellegzetes indián föld, állítólag a tóparti városok némelyikében még csekély számú indián közösségek is élnek. Feltámad bennem a gyerekkori indiánregények és -történetek romantikus világa, fokozott kíváncsisággal készülök a vasárnapi kirándulásra, elalvás előtt még egy darabbal gazdagodik a Szürke rímek:
(lábujjhegyen az indiánok)
lábujjhegyen az indiánok földjén
ki tartja észben a derék huronokat?
egy üveg ginnel a hónuk alatt
kinálgatják a túlvilági rokonokat
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése