"Jelentések" - egy tévériportban

Mosás után / Pusztai Péter fotója az Ifjúmunkásból

(Ahogy én láttam...)


Ami meglepett és meg is döbbentett - ugyanakkor jó érzéssel töltött el - az elmúlt napokban, az az, hogy a már említett tévériporthoz szükséges felvétel ötlete, amely időben nem, de idegileg lekötötte hétfőmet és keddemet, igazából egy olyan nemzedék részéről érkezett, amelyik a gyermekeim generációja.


Ferencz Judit, az RTV bukaresti magyar adásának riportere, aki három évvel idősebb legkisebb fiamnál - mellesleg ugyanabba a bukaresti magyar iskolába jártak éveken át, a bukaresti magyar gyerekek ugyanolyan zilált, időhiányos és atomizált életét élték - keresett meg azzal, hogy a László Herbert Márk révén kezébe került Jelentések olyan erőteljesen foglalkoztatja, kérdések egész özönét támasztva benne, hogy érdemesnek találna egy kb. 25 perces riportfilmet szánni rá, vállalom-e.





A másodperc tört részéig hezitáltam csak. A szereplést utáltam, de a könyvről beszélni fontosnak tartottam. És ez utóbbi szempont döntött. Napokon belül sikerült leszögezni az időpontot, jó pár hetünk volt arra, hogy riporter is, jómagam is átgondoljuk a mit és a hogyant. Gondolnunk kellett helyszínekre is, még ha a riport nagyrészét a közvetlen kérdezz-felelet tölti is majd ki. Judit úgy vélte, hogy a témához illő beszélgetést legalább két kamerával kellene rögzíteni, ami eleve feltételezte, hogy két operatőrrel dolgozik. (Mint utólag megtudtam, ez a luxus csak ritka esetekben jár ki a riportereknek, rendszerint be kell érniük egyetlen operatőrrel.) 


Az egyik fő helyszín szűkecske dolgozószobám lenne, a könyvek szorításában, ahol napjaim alkotó részét ma is eltöltöm, a másik a Kájoni János Hargita Megyei Könyvtár folyóirat lerakata, ahol sok-sok napot töltöttem el a Jelentésekhez felhasznált sajtóközlemények tanulmányozásával. Ez utóbbihoz az engedélyt kijárni egyetlen percbe se került: a felkérésre azonnal rábólintott Kopacz Katalin igazgatónő, és úgy hiszem, hogy jóváhagyása az egész intézmény álláspontját tükrözte, mert amióta Csíkszeredán élek, úgy fogadnak a könyvtárban s úgy is érzem magam, mintha haza mennék. Mintha velük együtt, egyazon célért dolgoznék. (Ami igaz is...) Érzem a megbecsülést és a tiszteletet. Amit ugyanúgy igyekszem viszonozni magam is. És ezúttal sem kellett csalatkoznom bennük: olyan profi helyszínt biztosítottak kedd reggeltől a számunkra, hogy az  operatőrök örömmel forgolódtak benne meglehetősen helyigényes berendezéseikkel, állványaikkal, fényforrásaikkal és kábeleikkel. Annál nagyobb fejtörést okozott a dolgozószoba előkészítése, mert az eredeti állapotában nem felelt meg a filmezés műszaki követelményeinek, úgy hogy át kellett rendezni, plusz az operatőrök felszerelésének is helyet kellett csinálni. Judit félig tréfásan amiatt aggályoskodott, hogy jó-jó, a szobát berendezik, de kiderülhet, hogy éppen nekünk kettőnknek nem marad benne hely... Mire én a tapasztaltabb jogán megnyugtattam, hogy történelmi tanulság: aminek valahová be kell férnie, az előbb-utóbb be is fér.


Így is lett. Igaz, szorongtunk egy kicsit, s nem csak átvitt értelemben, hanem konkrétan is, jótékonyan melegítettek a reflektorégők, olykor enyhe gumírozott füstszagot is meglebegtetve, de hamar sikerült megfeledkezni a külső körülményekről, mert minden figyelmünket lefoglalta az, ami a kamerák és a mikrofonok előtt történt. A beszélgetés. Amiről itt most csak annyit, hogy mind a kérdező, mind a válaszoló elemében volt. Hétfőn is, kedden is. Persze, ha most kellene megismételni ugyanazt, ami tegnap-tegnapelőtt lezajlott, egészen más riport lenne belőle. Talán bölcsebb, lakonikusabb, feszesebb, sziporkázóbb, hevesebb. De a szerkesztés már a Judit és a munkatársai kezében van. Úgy gondolom, talán a nyersanyaghoz sikerült hozzásegíteni. Hiszen két olyan tapasztalt operatőr segítette a munkáját, akik az erdélyi dokumentumfilmezés terén (és nem csak!) komoly érdemeket szereztek, profi tekintélyek a maguk területén. Miholcsa Gyula és Berszán György úgy dolgoztak a Judit keze alá, mint akik szinte már mindent tudnak arról, hogy mi fog történni filmezés közben. Ismerték a buktatókat, a lehetőségeket, mindenre találtak akár rögtönzött megoldást is, semmi sem vette el a kedvüket - valódi jó erdélyi szakembereknek bizonyultak, akik képesek a "szegény ember vízzel főz" elvét a tökélyre fejleszteni.


Most, hogy a stáb elutazott, mert sürgősen elvitte őket Csergő Jóska, a munkában is segítő partner-sofőr, miután kölcsönös, s úgy érzem, őszinte elégedettséggel elbúcsúztunk egymástól, próbálok visszaszokni a hétköznapokba. A hétfő és a kedd egyfajta lebegő kívülállás volt a számomra, amely kizökkentett helyből és időből, s arra ébresztett rá, hogy a Jelentések-nek még nagyon sok olvasata lehet, a benne foglalt esemény- és gondolatleltár távol áll a teljességtől, inkább csak szemelgetés és ízelítő egy félretaposott élet hozadékából. Ezt a cipőre jellemző hasonlatot most nagyon találónak érzem a magam sorsára vonatkoztatva, nem is tudom, hogyan ugrott most be, minden előzetes töprengés és agyalás nélkül. Annak is tudatában vagyok, hogy a Juditnál lévő kazettákra felvett nyersanyag sokféleképpen felhasználható, értékesíthető, akár éppen a szándékaim ellenében is. E kockázattal látatlanban is számoltam, de most, hogy közelebbről megismertem ezt az asszonnyá érett valamikori leánykát, aki úgy élt az emlékezetemben, ahogy egyszer, egy szülőket-gyerekeket egyaránt mozgósító iskolai kiránduláson, elemistaként fáradtan ballagott előttem a hazafelé vezető ösvényen, lehajtott fejjel, félrecsúszott kis hátizsákját cipelve, úgy érzem, mintha az a meghitt alkonyi pillanat folytatódott volna, csak néhány évtizedes eltolódással. A felnőtt lányban édesanyját, néhai Ferencz Zsuzsa írónőt, egykori nemzedéktársamat is látom, újra rácsodálkozom színeire, mosolyára, szemének sajátosan kíváncsi, csibészes villanására, nem tudom eldönteni, fiatal vagyok-e még vagy csak érzéki csalódás a kortalanságnak ez a hosszan kitartó érzése; tudom, hogy amiről beszéltem neki e két nap alatt, az ma már történelem, tőlem is egyre távolabbra kerülnek az emlékek, de még mindig érzem a körvonalak megkövült lenyomatát. 


Kíváncsian várom, mi az, amit kihámoz majd kettőnk beszélgetéséből, a fontosnak tartott idézetekből, a munkatársai által rögzített képsorokból és úgy emlékezem vissza majd erre a két napra, mintha újra átzúdult volna rajtam, egy gyors futam erejéig, az egész életem.