A Jelentések-ről - kényszerszünetben

Hajóúton vagyok a Deltában
 (nyolcvanas évek - fotó Imreh S. István)

Nemsokára egy éve, hogy megjelent a Jelentések - magamról c. könyvem, de még mindig zajlanak körülötte az események. Jövő hét elején tévériportot akarnak készíteni vele kapcsolatban, amihez illik felkészülni, hogy a stáb ne vesztegesse rögtönzésekkel a drága idejét. Nem mondhatnám, hogy ínyemre van ez a fajta szereplés - semmifajta szereplés nem melegít, bár valamikor, tapasztalatlan koromban azt hittem, nincs annál felemelőbb és nagyszerűbb, mint a világot jelentő deszkákon kivágni a magas Cét vagy lángra gyújtani a hallgatói szíveket. De ha már vállaltam a könyvben való megmérettetést, akkor nem térhetek ki egy ilyen felkérés elől.


Úgy hogy most lélekben a jövő hétre készülök. Félreteszem Angéla naplóját - talán nem is árt neki a pár napos pihentetés -, takarítgatok, lomtalanítok a dolgozószobámban, port törlök, a könyvtárat rendezgetem. A fejleményekről majd utólag beszámolok.


A napokban futott be hajdani kollégám, jó kenyeres pajtásom tollából egy talán érdemen felüli méltatás a Jelentések-ről. A Nyíregyházán élő Máriás Józsefről van szó, akivel együtt végeztem Kolozsváron 1962-ben a magyar nyelv és irodalom szakot,


s aki némi vidéki tanárkodás után szintén újságíró lett Nagybányán, majd Szatmáron, s a mesterségét egész nyugdíjazásáig űzte. Kísérőlevelében megemlíti, hogy kritikáját szerette volna megjelenve továbbítani, de még esetleges közlés előtt megteszi, hogy ha netán valamiben tévedett volna, azt idejében kijavíthassuk.


Máriás Jóska amúgy az eddigiek során értő és kitartó recenzensem, kritikusom volt. Nem egy munkámról emlékezett meg különböző lapokban, s hogy elhivatott kritikus, a magyar irodalom jó ismerője, bizonyítja két, a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető tanulmánykötete is (Magyar szellem, erdélyi szellem; Olvassunk bele...) .


Most, hogy a Jelentések... amúgy is terítékre kerül, magánhasználatra ide iktatom Jóska barátom alapos, elemző tanulmányát, a hozzá illő köszönettel és megbecsüléssel.


*

MÁRIÁS JÓZSEF:

„…része voltam egy gépezetnek”

Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó Kolozsvár 2009


A romániai rendszerváltás óta eltelt két évtized már elegendő időtávlatot teremt arra, hogy a szellem embere szembenézzen mindazzal, aminek azelőtt - költőként, íróként, újságíróként, lapszerkesztőként - cselekvő részese, exponens szereplője vagy kiszolgáltatottja volt.


Cseke Gábor kötete őszinte, megrázó konfesszió egy, a diktatúrabeli alkotó egyéniség életéről, aki a hatvanas évek elején, pályakezdőként, nem kevesebbet tűzött maga elé, mint „mindenáron jónak és becsületesnek, meg mindennek lenni”, pályája során életelvként szabta magának: „rosszban a jót; semmiképp sem azt, hogy jóban a rosszat”. Csakhogy azok az idők nem a nemes, elvont ideálok érvényesülésének a terét kínálták. Különös, sajátos helyzetbe sodródott az az ifjú, aki polgári származása révén „egy kétes hírű és bizonytalan erkölcsű társadalmi osztály képviselőjeként” - édesapja egyetemi tanár volt, ami a proletárdiktatúrában semmiképp sem számított jó ajánlólevélnek - naív álmodóként arra vállalkozott, hogy „a szocializmus felé terelgetett életünk szüntelen jobbulásának lelkes híve és propagálója” legyen. Sőt még annál is több. Hisz pályája mihamar magasra röpítette: az országos hetilap, az Ifjúmunkás főszerkesztője, a hatalmi hierarchia tagja lett. Úgy vélte, hogy az adott helyzetben a kockázatok, a vakmerőségek helyett a kompromisszumok és hasznos egyezkedések a valóban hatékony, célravezető eszközök. Súlyos árat fizetett érte. A hatalom annál többet kívánt. „Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.” A polip, amely magához ragadta, távolról sem elégedett meg a tehetséges ifjú lelkesedésével, képességeinek kamatoztatásával; a kompromisszumok helyett a megalkuvás csapdájába kényszerítette. „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni. Nem voltam elég erős nemet mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon…” - vonta meg emlékezésének összegzésképpen sajtóbeli évtizedeinek egyenlegét.


A kötet közel ötszáz oldalán korántsem öncélú időutazás részesei lehetünk. Cseke Gábor bátor, őszinte vallomása kimondott szándéka, hogy „elsősorban önmagamhoz kerüljek közelebb”, feltárja azokat a politikai és társadalmi összetevőket, amelyek cselekvéseit behatárolták, korlátok közé szorították. Bonckése kérlelhetetlenül, mondhatnánk érzéstelenítés nélkül vág a húsba, hogy nevén nevezze mindazon okokat, eredőket, amelyek a „betegség” - a magalkuvási kényszerbe való belenyugvás, a politikai rendelések elfogadása és teljesítése - elhatalmasodásához vezettek. A kórtünet felvázolása, kiteljesítése azonban messze túlmutatnak személyiségén, egy ádáz kor ideológiai, szellemi diktatúráját, személyiségromboló, az emberi méltóságot semmibe vevő kalodáját idézik az olvasó elé.


A helyzetet bonyolítja, hogy Cseke Gábor a Forrás-nemzedék második hullámának tehetséges, sokat ígérő tagja volt, aki költőként, íróként hatványozottan érzékelte mindazt, ami a romániai magyar értelmiségi réteget sújtotta. Mindennek súlyát akkor mérhetjük fel igazán, ha számba vesszük a költői, írói életművet, könyvei révén magunk is végig haladunk azon a pályán, amelyen Cseke Gábor tehetsége kiteljesedett, a versektől, melyekben „formába lobban részekből az élet”; feltérképezzük azt az epikai világot, amely prózai munkáiban elénk tárul. Bennük és általuk mindenekelőtt azt kutatjuk, hogy ars poeticá-ja mily eszményeket, költői programot tűzött maga elé. Úgy véljük, hogy annak ismeretében fel tudjuk mérni, a maga valójában értelmezhetjük azt a lelki tusát, lelkiismereti válsághelyzetet, az arra való reagálást, amely az ellenszelet jelentette életútja kibontakozása során.


A Déli harang (1967) című kötetének verseiben egyaránt fellelhetők a XX. század gordiuszi csomói, melyek megoldásra várnak, fellelhetők a derű, a remény és az életbe vetett hit, az igazság, a felelősség, az emberség tiszta csengésű szavai, a mások örömeiben és gondjaiban való osztozás szándéka. Csakhogy az élet egyáltalán nem méri pazarlón az áldást. Az Elveszett birtokok (1969) ennek a felismerését mélyíti, tudatosítja bennünk. A költő világosan látja, hogy a szeplőtlen égért, varázsért „meg kell küzdenem / minden nagyszájú / nyavalyással”. Távolról sem csak önmagáért, a maga boldogulásért, boldogságáért! „- szeretném szavaim felét a fél világra pazarolni, / s a fönnmaradó más felet / a többinek őrizni meg / - ha nem bírnak, / tudjak helyettük szólni.” Költői hitvallásának az Ellenállás (1980) című kötetében olvashatjuk egyik, talán legszebb megnyilatkozását: „szépen / igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletedig / mintha csak egy nap lenne az élet”. Ekkor már jócskán benne járunk a szellemi terror dzsungelében, melynek legsötétebb zugát az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra elleni nacionalista törekvések, a beolvasztás ördögi szándéka képezi. Amikor már lezártak minden utat, a költő számára azonban akkor is „marad a gondolat titkos csapása”, a vers, a költői képekbe, metaforákba rejtett, az olvasónak szánt üzenet: „nem a szó számít csak a tett”.  A tett, amely búvópatakként ott rejtezik Az ítélet születik (1983) című kötetének soraiban is. A cselekvés, a megszólalás kényszere belülről fakadó, kitörni vágyó gejzírként kap hangot „röpcéiben”: „a lángokat szabadítsd föl bennem / még akkor is ha félsz / a pernyékkel szállongó szikraesőtől /na hagyd hogy a lelkem / nyüszítve füstölögjön nedves /lombbal lefojtva hiszen csak lobbal pattogó tüzek árán / világíthatjuk be az éveket”; a tett, melyet felsőbb erkölcs parancs irányít: „mint svájci óra tiktakol / bennünk a felelősség csöndesen / szakadatlanul  // titkon méri legapróbb tetteink / ott lüktet minden / mozdulatunkban”. De önmagába leereszkedve érzi, megszenvedi azokat a külső hatásokat, amelyek korlátot szabnak az őszinte, nyílt kitárulkozás elé: „mit vétettem hogy újra meg újra /családi helyzetemre egészségemre és szándékomra / való tekintet  nélkül / száműzzem magam a lélek / feldúcolt unalomig ismert / tárnáiba”. Bizakodása, hite mégsem törik meg. Magas hegyvidéken érő, a zord időket túlélő áfonya jelképként él benne, erőt merít belőle, hogy ne adja fel, hisz „…a tétovázás sose / vezet jóra előre hát vissza / nem riadva semmitől”.


Aki kívülről, a valóságtól, annak kényszereitől elvonatkoztatva veszi számba Cseke Gábor költészetének gyümölcseit, meglepődve, értetlenül áll majd a hatalom ünnepeit köszöntő, a vezér iránti hódolat jeleit hordozó versek előtt, szembesül azzal a jelenséggel, amelyet Kölcsönsorok (2004) című kötetében maga sem tagad le: „egy idő után magunk is beálltunk a himnusz-szerzők kórusába”. A hierarchia magasában nem tagadhatta meg az arra történő felkérést. Megtehette volna? - kérdezhetjük. Megtehette volna! - mondhatjuk. De annak következményeit csak azok érzékelhetik igazán, akik átélték annak a kornak a szellemi terrorját, viszonyrendszerét. Megtagadhatta volna, elhallgathatott volna! De milyen áron?! Kevesen gondolnak arra, hogy egy-egy ilyen vers nem csupán szerzőjének adott menlevelet, annak köszönhetően egy-egy lap, egy-egy közösség nyert lélegzetet, annak paravánja mögött szép és igaz szavak, gondolatok is foganhattak, élhettek. A versek írójára - a pálya széléről, a kussolók soraiból - viszont rávetült a bélyeg: a hozsannázó szerep. Cseke Gábor nagyon nagy árat fizetett érte.


1989 - a fordulat éve Románia jelenkori történelmében. A szellem kiszabadul a palackból. A Tükörterem (2005) című kötete a lelki felszabadulás, a szabad és őszinte kitárulkozás bizonysága: „minden kényszerű sor le nem mosható szenny / az életemen / soha többé hozsannát senkinek / fogadom / és ez már nem az első / alkalom / minden magyarázatom csupa nevetség / holnapi énem hallgatom / soha többé tollat a kézbe / de hát tehetem-e / birkózik bennem a szégyen s a versfaragás szelleme”. Előző időbeni sorsát az ércelőkészítő behatárolt mozgásteréhez hasonlítja - „huszonnyolc lépés oda / ugyanannyi vissza” -, ahhoz a helyhez, időhöz ahol, amikor „forgott a malom / mese nincsen aki / beállta a táncba ne sajnálja magát”. Nem ő szökött meg, a rend omlott össze, de a költő tudja: árnyéka utána osont. A hozsanna-versekkel egyidejűleg, azok ellenpólusán születtek olyan versek - Szelídített vad, Vallató éjszaka, Öregedő hóhér, A csend világa, Árnyak köröznek, Imperatívuszok, (kinek)… -, amelyek a költő lelkében zajló vívódásnak adtak hangot, születtek meg a megjelenés legcsekélyebb esélye nélkül. „megyek amerre sorsom botja hajt” - „örökös perben lelkemben a világgal”. Belenyugvás? Beletörődés? A másik percben ott a felszólítás: „…harcolni kell kell kell kell / foggal és körömmel / valami ellen ami beléd szorult / és bárhogy szeretnéd / jól érzi magát odabent / nem hagy el”. Ki áll a másik oldalon, az ellentáborban, aki ellen „mindent tudva és semmit sem remélve” kell fölvenni a harcot?  „nem kutya van a kertben, a gyűlölet / kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból / törnek rám hangtalan, lassított iramodással / illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog / mint a metróajtó, menthetetlenül összecsukódik”. Deres hajnalokon „pipacsba öltözött csókok”-ról álmodik, de a maga mögött hagyott út rémálmai minduntalan visszatérnek: „érzem a tisztátalanság nyomasztó dögletes szagát / látom a vargabetűket szökéseim visszarettentő / talpnyomait / látom gyávaságom nyúlcipőjét / inalni a süppedékes ingoványban”. Ezzel a lelki teherrel kell folytatni az utat, járni az élet tükörtermében, hol önmagunkkal szembesülhetünk, pörsenéseinket sem takarva, kendőzetlenül. A számvetés, a leltárkészítés, a konfesszió elkerülhetetlen: „…az éjszaka / már csak arra való / hogy sorra vegyem tévedéseim”. Miként másképp, mint költemények sorába foglalva? „aki verset ír sorsával feszül szembe” - olvashatjuk a Fontos versek (2006) című kötetben - „tisztul az ég: / a felhő mögül ahogy a vallató nap előjön / úgy csukódik rám életem mint egy börtön”; Utassy József költői pályáról írott tömör sorai önmagára is érvényes megállapítást, következtetést tartalmaznak: „a megváltani szándékozott világ kijátszott bennünket, de arra is ráébresztett, hogy az egyén csakis saját magát képes megváltani”. A megváltás útját, irányát az újabb és újabb kötetek jelzik, immár a kor felkínálta új formában, a lehető legtömörebb formában, az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtár sorozatában: A Csöndfűrész zenéje, a Hyde parkban / Szürke rímek jelzik az újabb utakat, lehetőségeket, melyek nem csupán tartalmukban, de költői eszköztárukban is megújhodva jutnak fel a világhálóra, válnak hozzáférhetővé a földkerekség bármely pontján. „Mekkora úr a képzelet” - beléphet a Hyde-parkba, ahol mindenki kibeszélheti lelke minden búját-baját. Ezt teszi a Költő is: „…amit elhallgattam százszor / ezerszer az most hamvasan szabadon / kibukhat a számból”.


A prózaíró Cseke Gábor művei maguk is ellenfényben születtek. A bennük és általuk megjelenített világ korántsem az akkor előírt, elvárt ideológiai/irodalompolitikai kánonok jegyében tárulkoznak fel előttünk. A Tornác című regénye (1970) lapjain a Mezőség világát idézi elénk, a kollektivizálást követő éveket, egy falu regényes rajzát, lakosainak küzdelmét a mindennapi betevőért. Nyoma sincs benne a szocialista falu hurráoptimizmusának. A történelem során oly sokszor meggyötört hősei elfogadják az új helyzetet, eleiktől örökölt sztoicizmussal néznek szembe sorsukkal, keményen küzdenek a mindennapiért, de gyermekeik már a kitörés útját keresik. A tornác szimbólum, honnan nem csupán fizikailag nyílik rálátás a falura, hanem, áttételesen, a korra is, arra a világra, mely, mint kirajzani készülő méhraj, keresi a maga helyét, életlehetőségeit. A regényben a pályakezdő riporter valóságlátása és a költői képzelet ötvöződik, válik az ötvenes-hatvanas évekbeli mezőségi magyar érzékletes, színes freskójává. A riporteri tapasztalat, a társadalmi jelenségek iránt érzékeny írói véna szülte az Érzelmes levelek (1980) című lélektani regényt, amely két ifjú szerelmi kapcsolatában egy sajátos erdélyi - a román-magyar együttélésből fakadó - jelenség írói megjelenítésére vállalkozik, jelesebben annak olyan aspektusára irányítva az olvasó figyelmét, amely épp ellentéte volt a korabeli politika által elvárt szivárványos ábrázolásnak. Zsolt és Lia szerelmi kapcsolatában önmagában véve nincs semmi különös. A természetes, emberi vonzalom jövőjét, gyümölcsét tekintve azonban megrontja azt az előítéletek sora éppúgy, mint egymással való lelki azonosulás elkerülhetetlen velejárója: az asszimiláció, az önfeladás következményének eléjük vetülő víziója. A regény lapjain kemény lelki küzdelem bontakozik ki, a két ifjú közt éppúgy, mint önnön magukban. A nagy kérdés nem is egymás elfogadásában jelenik meg, hanem utódaik identitása képtelenségében. Jól példázza ezt a regény a regényben módszerével közbeiktatott Sava Erika történetével. Bátor írói tett volt ez abban a korban, amikor a valóság már testközelbe hozta a vele járó asszimiláció rémét, az utódok sorsában bekövetkező keserű tapasztalatokat: az anyanyelvi oktatás elhagyását, a nyelvváltást, a nemzetiségük és, végezetül, hitük elhagyását. A gyökértelenség, a természetes, hagyományos életközösségből való kiszakadás veszélyeit és következményét, az erkölcsi lazulást, a jellemgyengeséget hozza olvasó-közelbe a Bármely rendelést vállalok (1982) című regénye. Tunyogi István vándorfényképész kóbor kuvaszként tengődik a nagyváros, a Boldog utcán túli világ peremén. Az olvasónak az az érzete, hogy Kakukk Marci avagy Ábel torzképe áll előtte, megfosztva azok kópés bájától, tiszta lelkétől. Ő, aki szabadulni szeretne minden kötődéstől, jellemgyengeségéből eredően a lehető legmélyebbre süllyed: minden rendelést vállal anélkül, hogy tetteinek következményeivel a legcsekélyebb mértékben is számot vetne. A morális mocsárba süllyedt ember a hatalom hálójába kerülve menti a maga szabadságát, válik érzéketlenné mások élete, sorsa iránt. Azt mondhatnánk, hogy a rend kiszolgálására szerződő újságíró bosszúja ez: a szocialista kor új embertípusa ellenpólusának megjelenítésével kívánta egyensúlyba hozni alkotói lelkiismeretét. Regényhősünk arcvonásai a mű újraolvasásakor sem lett szimpatikusabb. Annál meglepőbb volt azonban a Jelentések… 186. oldalán olvasható mondat: „Az a regény - mindinkább látom, tudom -: tulajdonképpen rólam szól…”; „A regénycímem nem egy esetben ütött vissza és mutatott énrám, mint egy rossz átok.”          


S ezzel visszatérhetünk írásunk tulajdonképpeni tárgyához, a „lelki szellőztetés”-ből fakadó kitárulkozást megjelenítő emlékezéshez. Hogy ez az alkotás nem a megváltozott történelmi körülmények szülötte, azt beszédesen bizonyítja a nyolcvanas évek kezdetén írott, a kötetben bőven idézett napló. Az volt az az idő, amikor tudatosult benne, hogy „drótkötélen járok, reggeltől estig (…) Azt hiszem, valahol én is egyfajta feketelistán vagyok. És ez ellen még csak tiltakoznom sincs miért. Nyíltan elköteleztem magam a hatalom mellett. Nem adtam kezet a kilátástalan ellenzékiségnek. (…) ellenzem a megfutamodást. Igaz, az egyensúlyon való őrködésemért meg is fizetnek. Akik csupán ezt látják sorsomban, nyugodtan mondhatják: Cs. G. igazi bérenc.” Valóban az volt? Csak az volt? Főszerkesztőként igazodnia kellett ahhoz a vonalhoz, amelyet kiadói, fölöttesei elvártak, előírtak egy ifjúsági lap elé. A sínpálya tehát adott volt, a váltót sem ő állította. De az igenis rajta múlott, hogy a szerelvényen milyen minőségű a rakomány, hogy a parancs és a megvalósulás közt feszülő íven milyen színek, milyen üzenetek feszülnek. A lap harminc ezres példányszáma igazolja: az egyensúlyozó politikát fölvállaló szerkesztésnek jócskán megteremtek a gyümölcsei, időt álló, a korról reális képet festő jelenségei. A tetszésindexet, a népszerűséget már nem a hatalom határozta meg. A lapban megjelent írások a valós életből merítették nedvüket. De makacsul visszatérnek, elénk tolulnak, ennél is nagyobb súllyal esnek a latba azok a penzumversek, amelyek szorongatott helyzetben születtek. A kötet 8. oldalán olvasható egyikük: Az Elnök hite. Hagyjuk el a címet, vonatkoztassunk el a megjelenés alkalmától, semmi kivetnivalót nem találunk benne, sőt! Azonban olyan volt ez - aki beállt a körbe, annak táncolnia kellett -, mint a hegyoromról leszakadó hótömeg: lavinává válik. „…az első kompromisszum után már a másodikat könnyebb volt elkövetni, a harmadikba, negyedikbe pedig egyenesen azzal a gondolattal mentem bele, hogy - most már úgyis mindegy…” „…bilincses foglya lettem saját státusomnak, csapdában éltem.” Mások helyett is! A hozsannázó kórusba az Ifjúmunkásnak is be kellett állnia. „…ilyen feladatot nem tudok senkinek sem kiadni az enyéim közül, ezért, mivel nincs kiút, megpróbálok én eleget tenni neki úgy, hogy azért mégse fogjon el teljesen a hányinger, ahányszor a tükörbe nézek… Micsoda illúzió volt ez! Egy határon túl ugyanis semmire sincsen mentség…”


A kötet egy az írás ördögétől megszállott alkotó egyéniség drámája, melyben a jó és a gonosz szellemének folytonos egymásnak feszülése, véres viaskodása viszi előre, bonyolítja a cselekményt. Mi a vezérfonal: A bevallott balekság, a ringyóság? Vajon meddig fokozható az önostorozás? Nem az öncélú mazochizmus, nem a maga mentés szándéka vezeti tollát, hanem az okok, a vargabetűk indítékainak, mozgatórugóinak, korlátainak a keresése, melynek vezérfonala az őszinteség. „…életemben mindig az volt a meghatározó, ha valakivel szemben állva fogalmazhattam meg az álláspontomat. Kevésbé a saját értékrend, az eszmévé nemesített meggyőződés. A környező világhoz igazodva éltem, vele együtt vagy vele szemben cselekedtem. Alakítani kívántam a világot (könnyen elhitették velünk, mert miért ne hittük volna el? annyira jól hangzott e misszió!), de végül is be kell látnom, inkább ő volt az, akinek sikerült alakítania engem…” Elfogadta a játékszabályokat, hisz nem tehetett úgy, mintha más bolygón élne.


1989 után, penitenciaként, a hallgatást vállalta. „Egész egyszerűen így találtam illőnek. Azt reméltem: a hallgatással visszaszerezhetek valamit a hitelemből.” Nem a hallgatással szerezte azt meg, hanem a cselekvéssel, a költői kibontakozás ez újabb szakaszának remekeivel. Bűnei a kor bűnei voltak. Áldozat volt? Egy gondolattöredék erejéig sem állítja. Sok más pályatársával együtt maga is tudta, hogy amikor újságírásra adta a fejét, „nem elefántcsonttoronyba szegődött”. Elfogadta, hitte a pálya kínálta önmegvalósítás lehetőségeit, teljesítette azt, amit feladatul szabtak neki. Szem volt a láncban. De sok más társával ellentétben neki volt ereje hozzá, hogy elszámoltassa magát. Pedig az sem kockázatmentes vállalkozás: „Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik.  Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetéshez vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él.” A Jelentésekkel… - szándékát már idéztük - azt szerette volna elérni, hogy „elsősorban magamhoz kerülhessek közelebb. Ez pedig jóval több, fölöttébb nehezebb annál, minthogy valamilyen szerepet játszodjon. Őszinteségéért, bátorságáért, nyílt kitárulkozásáért nem megvetést, hanem elismerést érdemel. Talán jobb lett volna hallgatnia? Milos könyve című, az interneten olvasható munkájából idézett verssorok jelzik, benne is fölmerült a választás dilemmája: „szíved ott lüktet a világ fölött / kiméri neked az időt / miért tárod mégis mások elé / a pótolhatatlant a sebezhetőt // nélküle süket csönd lapulna / dolgaid belső életén / mint ahogy hallgatag morajlik / az árnyék mélyén a fény”. Önbecsülése, művészi habitusa nem engedte, nem engedhette meg azt. Könyvének helye ott van Domokos Géza, Zöld Lajos, Bágyoni Szabó István, Kenéz Ferenc kötetei mellett, azon alkotók és alkotások első sorában, akik/amelyek egy letűnt korról festenek személyiségükkel hitelesített képet az utókornak - örök mementóként.