— Egy nappal az iskolakezdés előtt bementem hozzájuk, s mint két okos, szétszedtük a fényképezőgépet, s a filmet is elrontottuk. Másnap a kazettofon szalagját bontottuk ki, hogy lássuk, hasonlít-e a filmhez. Szüleim leszidtak, s ezért megharagudtam rá.
— Nem írta le a házi feladatát, én nem adtam oda a füzetem, mert azt mondta a tanár, hogy aki másnak a füzetéből írja ki a feladatot, az hármast kap, és még az is, akié a füzet volt. Gyula megharagudott, s két hétig tartott a harag. Mikor egyszer mentünk haza, szólítottam, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy barátra van szükségem.
— Ugyanazt akartuk olvasni mind a ketten. A könyv kicsit el is hasadt, ahogy huzigáltuk. Aztán megegyeztünk, hogy szerre olvassuk el, kár ezért összekapni.
— Amikor lett Emesének a kistestvére, mi mindenféle rossz tulajdonságokat kívántunk neki, s akkor ő megharagudott, viszont mikor a leckékben kellett volna hogy segítsen, akkor nem volt aki, mert őt megsértettük.
— Én is bántottam, s ő is engem. Tört egy vesszőt és akart egyet reám ütni játékból, mire a fülemre ütött, és én megcsaptam.
— Meg is mondtam: örök harag, szalmakalap... De beárult az édesapjának, aki feljött nálunk, és megmondta az én édesapámnak, aki nagyon megszidott. Én még akkor se békültem, csak egy hét múlva. Rá két hétre feljött megint az apja, hogy hát, ugye, ki vagytok békülve? Mondom nagy mérgesen, hogy ki, de nem vele ülök. Hát ezért megint megszidódtam. A másik héten lett nevelői óra, s unokanővérem tudatta az osztályfőnökkel: velem akar ülni. Visszaültették. Felfogadta, hogy többé nem fogunk veszekedni... Nem az ördögöt, mind csak úgy veszekedünk továbbra is!
— Kettőnknek két féle eredmény jött ki egy matekpéldánál. Ő azt mondta, az övé jó, én azt, hogy az enyém, s Éva nagy mérgeben hazament. Másnap az iskolában nem szóltunk egymáshoz. Jött a matekóra, felolvastuk a feladatot, s kiderült, egyikünk megoldása se jó. Megfogadtuk, többé nem veszekedünk olyasmiért, amit nem tudunk pontosan.
— Reggel valamivel későbben indultam útnak. Gondoltam, Erzsike úgyis elment már, s nem szólítottam. Erzsike azonban sokáig várt, majd látva, hogy nem szólítom, ő is elindult, de hiába sietett, elkésett. Belépett az osztályba, s látva, hogy ott vagyok, megharagudott. Hiába kérleltem, nem bocsátott meg. Tornaórán kézilabdáztunk. Egy csapatba kerültünk, s mindig neki kellett adogatnom a labdát, ő meg nekem. Óra végén jött s beszélt, mintha mi sem történt volna.
— Jelenleg most összevesztünk egy autóbusz miatt, mert én felültem, ő meg lemaradt. Mikor az iskolaudvarra értem, odajött, s mondta: látom-e, ő is akkor jött, mint én. S hogy miért mondtam, hogy nem fér föl. Azóta nem szól hozzám, s én se hozzá.
— Vitatkoztunk, hogy melyik a jobb és a szebb állat. Én mondtam, hogy a kutya a leghűségesebb, ő meg, hogy a nyúl a legserényebb és legügyesebb. Megsértődtünk. Másnap beismertük, hogy mindkét állat szép és hasznos.
— Hívtam szombaton délutánra játszani, de nem jött el. Hétfőn az iskolában nem is köszöntem neki, pedig azért maradt otthon, mert a házukat kellett hogy rendbe rakja. De ahelyett, hogy megkérdeztem volna tőle, mi volt a baj, csak felfújtam magamat.
— Mikor aztán összetalálkozunk, bemegyünk a cukrászdába, veszünk egymásnak valamit, s kész, vége a haragnak!
— Elfelejtettem, mi volt a házi feladat. Lementem a legjobb barátnőmhöz megkérdezni. Megmondta. Másnap a tanító néni áthúzta az egészet pirossal, mert nem jól írtam. A barátnőm nem azt mutatta, ami a lecke volt. Előbb azt hittem, csak tévedett. De ő jó feladatot oldott meg! Ezek után nem hittem neki. Később még próbált becsapni, s már nem tudom olyan nagyon szeretni, mint régen. Most is jár hozzánk, együtt megyünk iskolába...
— Költőpénzemből sokszor adtam a barátnőmnek mozira. Jött hozzám egyszer két kislánnyal, hogy menjünk filmet nézni. Szüleim munkában, pénzem nem volt. Azt mondták, megveszik nekem is a jegyet. A mozihoz értünk, de jegyet nem vettek nekem, ők bementek, s én kint maradtam. Elhatároztam, többé nem barátkozok vele.
— Csaba egy rákot fogott. A rák megcsípte, s hamar az ujját zsebkendővel bekötöttem. Halásztunk is, s én egy halat fogtam. Azt mondja, add ide! Nem adtam. Csaba megcsapott: „Add ide!" Megint mondtam, hogy nem. Így jól megvert.
— Néha, amikor esténként a szüleim elmennek, Andreáéknál alszom. Egyik reggel, amikor így felkeltünk, meg akartam vetni az ágyamat. Szépen összefogtam az ágyneműt, de Andrea játékosan szétdúlta. Úgy felmérgelődtem, jól rápaskoltam a fenekére. Sírni kezdett, én megsajnáltam és féltem. Mind kértem a bocsánatát. Végre elhallgatott, s megegyeztünk, hogy a szüleinek nem szólunk semmit. Ám a konyháról nagy nevetés hangzott föl, mert a kishúga mindent elmesélt odakint.
— Harmadikban felmérő dolgozatot írtunk. Csilla valamit nem jól írt, s elkérte a radírt. Nem adtam oda, mert azt akartam, hogy rossz jegyet kapjon. Öt perc múlva a tanítónéni bekérte a dolgozatokat. Nagyon örültem, hogy nem tudta végig leírni, s csúfolni kezdtem. De bent volt a tanítónéni és meghallotta. Felállított, s kérdezte, miért csúfolom Csillát. Mikor elmondtam, akkor megszidott. Három napig senki se játszott velem. Majd újabb felmérő dolgozatot írtunk, de a 3 + 2 helyett véletlenül 3 + 3-at írtam. Ki akartam törölni, de nem találtam a radírt. Sok gyerektől kértem, de senki sem adta. Mikor be kellett adni a lapokat, nem voltam készen. Így Csilla tízest kapott, én kilencest. Szünetben kicsúfolt az egész osztály.
— Egyszer összevesztünk, de azt hiszem, mindketten hibásak voltunk. Haragunk három napig tartott, de nekem legalább három hétnek tűnt.
— Úgy békültünk ki, hogy másztam át a kerítésen, a kerítés leszakadt, ő hozta a kalapácsot és megjavítottuk.
— Amikor valakik veszekednek, mi Józsival oda se megyünk. Minket ne keverjenek bele! Vagy ha odamegyünk, addig mondunk, hogy többet nem veszekednek.
— Édesanyám neve napjára virágot gyűjtöttünk Ritával. A sokféle szép virág egyre beljebb csalogatott a réten. Már szép nagy bokréta volt a kezünkben, amikor valahonnan elősurrant egy mezei egér. Rita hirtelen hozzávágta, ami a kezében volt, s mire szólhattam volna, a gyönyörű csokor ott hevert szanaszét a földön, az egérnek pedig semmi nyoma. Összevesztünk, én Ritához vágtam a csokrot. Erre megálltunk, összenéztünk, elmosolyodtunk s megértettük, hogy mindketten hibásak vagyunk. Azóta, ha ő nem akar rám hallgatni, csak annyit mondok: „Rita, az egér!"
— A hatodik osztály évzáróján valamiért összekaptunk, életünkben először. Engem ez annyira bántott, hogy el akartam menni hozzájuk, de szégyeltem, s nem mentem. Így Orsika se jött hozzánk. Édesapám az egyik nap kérdezte, a barátnőm nyaral-e, mert régen nem látta. Mondtam, lehet hogy nincsen idehaza, s szégyenemben kifordultam az udvarra. Aztán elszántam magam: lesz, ami lesz, másnap kibékülök vele! Az utcán találkoztunk. Köszönt s akart továbbmenni, de én megállítottam, kérdezősködni kezdtem a vakációról. Aznap már el is jött hozzánk, mint régebben.
— A barátom nálunk volt az erdőn. Egy reggel hamarabb fölkeltem, s elmentem járni egyet. Visszafelé utánozni kezdtem a kutyaugatást, hogy édesapámék majd firtassák: „Nem láttál valami kutyát?" De közben a barátom is felkelt, s indult arrafelé, ahol én megbújtam. Mikor hallotta az ugatást, fogott egy botot s azzal jött tovább. Én kerültem egyet, s hátulról kezdtem rá ugatni. Úgy megijedt, hogy hirtelenében fölmenekült a fára. Mikor látta, hogy én szórakoztam vele, megharagudott s még aznap hazament. Csak egy hét múlva találkoztunk, de elfordította a fejét. Később odamentem hozzá: „Miért haragszol, hiszen csak viccelni akartam?"
— Emma volt a nagyobb, hát övé az igazság. Ahogy jöttünk haza az iskolából, kérdezte tőlem, haragszol-e, és én nagy mérgesen rávágtam, hogy semmi közöd! Szegény, gondolhatta magában, itt ez a hülye lányka, vagyis én, még én állok az erdő felől! S már bántam, miért kellett olyan rosszul visszafeleljek.
— A negyedik osztály végeztével, amikor utoljára mentünk haza, meg akart verni. De én nem haragudtam meg, mert sajnáltam, hogy így érjen véget a mi barátságunk.
(Vége következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése