- Volt köztünk egy lány is, Klári, leginkább miatta izgultunk. Hogy mi lesz vele? De meg mivelünk is, merthogy mit mondunk otthon? Így nem állíthatunk haza! Két hétre - az túl sok idő!
- Elkísértek bennünket az állomásra, de szerencsére nem várták meg, amíg elmegy a vonat, lehet, hogy ebben volt némi szándékosság is, mert mi a túlsó oldalon mindjárt leszálltunk s elbújtunk a sínek melletti árokban, a bokrok közé. Kupaktanácsot tartottunk, hogy mi a fenét csináljunk ebben a helyzetben? Mi, fiúk még valahogy elleszünk, de mit csináljunk Klárival? Lakott a vasútállomás közelében egy öreg házaspár, aki uborkát termesztett. Plugor Sanyival mi rettentően szerettük a kicsi uborkákat, többször jártunk már náluk, segítettünk öntözni, meg kapálni, kettőnket ismertek ott és becsültek, s akkor elmentünk Józsi bácsihoz, elmondtuk, hogyan jártuk, megkértük, rejtsen el bennünket a csűrben, a Klárinak pedig valahogy csináljanak helyet a házban... Úgy is történt, mi meg kémlelni kezdtük a tábort, nehogy lebukjunk. Korán mentünk a Marosra mosakodni, ugyanakkor jött az iskolával egy Bardócz Berta nevezetű korondi szakácsné, még lány volt, egy jópofa, belevaló valaki, aki megsejtette, hogy ott maradtunk a közelben, s egy nagy vájlingban félretette a kajánkat, amit aztán a többiek kicsempésztek a táborból. Az egyik reggel, úgy egy jó hét telhetett el, rajtavesztettünk, mert Nagy Pali kiment korán a Maros partra dolgozni, volt ott egy álomszép kanyar, ő oda kiült jókor hajnalban festeni. Mi meg nem vettük észre! Óvatosan lelopóztunk mosakodni a partra, ő pedig elkapott ott. Meglátott, odaintett, s azt mondta, rendben, megszenvedtetek, gyertek vissza. Aztán így visszafogadtak bennünket... Mi voltunk a “tékozló fiúk”...
- Ha már a csínyeknél tartunk, eszembe jut egy másik bentlakási cirkusz, mert állandóan történt valami az életünkben, sose volt úgy, hogy minden csöndes legyen...
- A mi konviktusi hálónk a park felé nézett, hátrafelé az utcának, s velünk lalott Ughy István, egy nagyon tehetséges keresztúri fiú, aki most kint él Pápán, hosszú időn keresztül Molnár Pista bácsinál dolgozott, a keresztúri múzeumban, művészetis időnkben irtó tróger volt, ami csak rosszat ki lehetett találni, azt ő kitalálta, mi pedig - természetesen - csodáltuk.
- Annak idején ment a mozikban A nyomorultak híres régi változata, Jean Gabinnal, s van benne egy emlékezetes jelenet, amikor a régi vár pincéjében a kínzó eszközökkel nyújtják az elfogottakat, kerékkel forgatják, s azok meg nyöszörögnek, üvöltenek, ahogy a torkukon kifér... Volt egy modellje az iskolának, Vákár bácsi, a szobrászok Román Viktortól elkezdve Korondi Jenőig és Jeczáig mindenki hülyítette, rávették, hogy az emeleten a lépcsőknél megálljon a Kultúrpalotában, úgy tettek, mintha csavargatnák, tekernék a tagjait, ő pedig üvöltött, borzalmas artikulátlan hangon. Ez a figura nekünk rettentően tetszett.
- Egy este hazaállítunk a klastromba, s azt mondja Ughy, hogy te, játsszunk csak egy “nyomorultakat”. Rendben van, kinyitottuk az ablakot, mely a park felé nyílott, Ughy azon kiugrott, s én kidugtam a fejemet az ablakon, ő megállt ott az udvaron, mellette volt egy magánlakás kertje, közvetlenül az előtt, miközben ...
- Trózner Jóska bácsi, az internátus igazgatója, Erkel Sári nénivel együtt, bent lakott a konviktusban. Ki az isten gondolt akkor erre, meg hogy ebből mi lesz? Ughy meg fogta-csavarta a fejemet odakint, én az ablakból üvöltöttem, ordítottam, csak úgy visszhangzottak a jó nagy tűzfalak hátrafelé, minden irányból. Persze, jó későn, tíz óra után... Trózner Jóska bácsi erőst korán fekvő ember volt... Ahogy ott jól kiszórakozzuk magunkat, mert én aztán üvöltöztem, amíg csak a torkom bírta, úgy kellett játszani a fájdalmat. Jó, végül efejezzük, ki-ki elmegy a helyére, s várjuk a Feri bácsi csengetését a lefekvéshez. Hát egyszer csak nyakkendősen lejön Trózner bácsi az emeletről, s mondja, mindenki menjen az ágyához. Na, gondoltam, itt van a baj, ruhástól bebújtam a pokróc alá s tettem magam, hogy úgy alszom, mint a bunda.
- Jóska bácsi meg rákezdi: ki volt az az állat, az a hülye, aki ilyen artikulátlan hangokat adott ki éjjel tízkor? Persze, hogy nem került senki, mindenki várta, hogy valaki majd csak jelentkezik. Egyszer csak meglök engem is: Marcika! Tettem magam, hogy most ébredek, kiabáltam: hagyjatok békén, hogy aluggyak! Fogta s lerántotta rólam a takarót, meglátott ott ruhásan, na, én ezzel le voltam leplezve. Nem volt mit tenni ellene. Hol éltek, kiabált rám, a dzsungelbe képzelitek magatokat, mi van veletek, mi volt ez? S mondom, tanár úr, én csak kimosolyogtam az ablakon... Nem nyúlt hozzám, de parancsba adta, hogy másnap jelentkezzek Izsák igazgató úrnál. Nem aludtam egész éjszaka, sejtettem, hogy mi várhat rám. Másnap reggel a folyosón vártam Izsákot, minden reggel 8-fél 9-re bejött, ott sundorgok, s akkor rámkérdez: Marcika, mi van veled? Mondom neki, semmi, csak este kimosolyogtam az ablakon, s Trózner tanár úr ide küldött, hogy jelentkezzek. Á, ilyen hülyeségekkel nem foglalkozok, eredj dolgodra! De aztán megérkezett Trózner is, bement Izsákhoz, s elmesélte neki az egészet, hogy miként zajlott le az a kimosolygás. Később Izsák jön a műterembe, ahol dolgoztunk, s odahív magához. Azt mondod, te csak kimosolyogtál az ablakon. Nem mosolyognál még egyet? Én meg komolyan vettem, s elkezdtem üvölteni... Mérgesen rámszólt: mindjárt szétrúgom a seggedet, bolond kölyke, többet nehogy ilyen marhaságot csinálj!... Ezután aztán, ha valaki valami hangos galibát csinált, sokszor mondogatták még, hogy “kimosolygott, mint Marci az ablakon”. És ment az élet tovább...
(Következzék akkor Izsák Márton. Hiszen úgy is róla beszéltünk az imént. Szeretném, ha elmondanád, miben és mennyiben volt ellentmondásos jelenség. Legalább most adjuk meg neki a becsületes végtisztességet azzal, hogy nem leszünk irányában ilyen-olyan elfogultak.)
- Először is, álljon itt róla a szócikk, amiben sok minden benne van és amihez mindig oda lehet utalni.
IZSÁK Márton szobrász (Galócás, 1913. április 12. - ) * 1929-1933: Iparművészeti Iskola, mesterei: Mátrai Lajos, Simay Imre. Munka Érdemrend III. fokozat; 1968: Kulturális Érdemérem. 1949-1974 között a Marosvásárhelyi Zenei és Képzőművészeti Középiskola előbb magyar nyelvű, majd magyar-román tagozatának igazgatója, a szobrászat tanára. A hatékonyan és magas szinten működő iskola nemzedékeket készített föl a művészpályára. ~ alapjában figuratív szobrászatát az állandó megújulás képessége jellemzi. Jóllehet egy időben engedményeket tett a szocreálnak, kiváló formakészsége, gondolati frissessége révén minden korszakában maradandó értékeket mutatott föl. Klasszicizáló portrészobrai után a lényegre egyszerűsítő anatómiai formákból, képmásokból komponált Alberto Giacometti művészetét idéző szoborciklust. Utóbbi művek az 1980-as évek elejétől szobrászatának csúcspontját képezik (Cantata profana, A per, Don Quijote, Mózes, Trió, Dante és Ovidius).* Egyéni kiállítások: 1957, 1983 • Marosvásárhely; 1970, 1983 • Dalles T., Bukarest. * Válogatott csoportos kiállítások: 1939 • Nemzetközi kiállítás, New York; 1953 • Román képzőművészeti kiállítás, Bécs; 1956 • XXVIII. Velencei Biennálé, Velence; 1959 • Műcsarnok, Budapest; 1960 • Ermitázs, Leningrád; 1969 • Tel-Aviv; 1975 • Moszkva; 1995 • Vármegye Galéria, Budapest * Köztéri művei: Deportáltak emlékműve (bronz, 1947, Dés); Lakodalmas szokások (dombormű, 1951, Sepsiszentgyörgy, színház homlokzata); Szentgyörgyi István (1953, Marosvásárhely, Színművészeti Főiskola épülete előtt); Bolyai Farkas és Bolyai János (kő, 1956-1957, Marosvásárhely, a Református Kollégium előtt [Csorvássy Istvánnal]); Katonaszobor (bronz, 1963-1964, Marosvásárhely, Fő tér [Csorvássy Istvánnal]); Salamon Ernő költő (1968, Gyergyószentmiklós); Mihai Eminescu (1969, Marosvásárhely); Bernáth Andor (1974, Kerelőszentpál); Bartók Béla (mellszobor, 1980, Marosvásárhely); George Enescu-szoborkompozíció (1983, Marosvásárhely). (artportal.hu)
*
- Mint iskolaigazgató, s mint aki az iskola ügyét és lelkét intézte, tulajdonképpen neki köszönhető a vásárhelyi iskola fennmaradása, hogy amíg ő volt igazgató, hogy fennmaradt, nem szüntették meg. Annak idején, amikor én elsőéves voltam, bizony, megszüntettek jópár művészeti iskolát Erdélyben, Nagybányáról például át kellett jöjjenek a tanulók hozzánk s ott fejezték be a középiskolát. Izsák kiharcolta, hogy megmaradjunk, s általában az embereiért keményen kiállt. Az az ember volt, aki védte azt az intézményt, a diákokat, s talán a marosvásárhelyi iskola egész kirajzása, a Székelyföld feltérképezése neki köszönhető ilyen szempontból. Annyi egyszerű, hétköznapi szegény gyerekből képzőművész lett és valahová eljutott... Nekem ez a véleményem. Ő a maga módján nagyon tehetséges és termékeny művész volt, a kor úgy hozta, hogy jöttek számára a megrendelések, a Sztálin-szobor, a Katona-szobor, meg mit tudom én micsoda, végül is az az igazság, hogy nem más csinálta meg, hanem egy vásárhelyi, ez az egész bűne.
- Az erdélyi szobrász nemzedék javát ő nevelte ki, és milyen komoly nemzedéket! Gondoljunk csak Román Viktorra, aztán ott van Jecza Péter, Szakács Béla Temesváron, Hunyadi Laci ugyancsak közéjük tartozik, Bálint Karcsi szintén, Gergely István az ő növendéke, Korondi Jenő meg Kolozsváron, szóval nagyon komoly gárdát nevelt ki...
(Művészeti hagyatékából mi az, amit szerinted az idő megtart majd?)
- Ami a műtermében maradt, az mindenképpen. Sajnos, az most szanaszét lappang. Ott van a zsidó mártírok emlékére készített szobra, ami évtizedeken keresztül a zsidó temetőben állt, pár évvel ezelőtt állították fel köztéren, annak idején is már egy nagyon kemény alkotás volt, egy körbejárható térszobor, az ő világa az, amit a műtermében megteremtett, az maradandó. Tehát nem a szocreál.. Volt neki egy expresszionista időszaka, egy picit emlékeztet Barlachra, a német expresszionistára, mintha őt látnám, egy sajátos változatban.
- Ha most elbeszélgetsz emberekkel, akik nem elfogultak, azok azt mondják, hogy az olyan ember, mint Izsák, az akkori kornak egy szükséges figurája volt. Szerintem jó, hogy ő volt. Akiken tudott, segített. Aztán hogy jöttek a különböző, felülről jövő rendelkezések, amikor például ki kellett tenni a református papgyerekeket, akkor már nem volt mit csinálnia ellene. Addig mentette, dugdosta őket, mindennel próbálkozott, de feljelentették, mert bizony, egyfolytában jelentgették... S nem mások, a környezete... Amíg ő ott volt, az iskolában, addig az egy magyar művészeti középiskola volt és az maradt. Később, persze, ráhúzták az ideológiai egyenzubbonyt, s addig piszkálták, amíg sikerült őt kifúrni. Magyarán mondva, kilapátolták...
(Folytatom)
Illusztráció: Izsák Márton Holokauszt emlékmű c. alkotása (Marosvásárhely)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése