Színek a palettán (17)

Gaál András - Táj (akvarell, 1968)

(... Közben Gaál Andrásról kézen-közön teljesen elfelejtkeztünk, pedig hát ő indított el téged a pályán...)

- Az, hogy ide kerültem, neki is köszönhető, az, hogy egyáltalán Csíknak a hatása alatt fejlődhettem. Amikor én 1963-ban ide jöttem és végigjártam Alcsíkot, Felcsíkot és Középcsíkot, rettentően tetszett nekem az egész környezet. Azt is megmondom, miért. Alfaluban, Gyergyóban, legalább 12 kilométert kellett menni, amíg kiértünk az erdőbe. Benn voltunk a falu középpontjába, s úgy éreztük, főként az ilyen ködös időben, mint amilyen ma is van, hogy valahol az alföldön vagyunk. Egy nagy völgyben, lapályon voltunk. Mindenik környező falu kedvezőbb helyzetben volt nálunk, viszont Alfalu távol feküdt a hegytől. Gyermekkoromban ahhoz, hogy minden reggel elvigyem a reggelit vagy délben az ebédet, s rendszeresen, egy nap többször is megtegyem azt a 12 kilométert, az azért becsületes egy túra volt. Minden este hazajönni a szénával meg lovakkal, tehenekkel, minden egyébbel, s reggel újra vissza, hát tudod, finoman fogalmazva elegem volt ebből a foglalatosságból. Különben szerettem a falumban, egy pillanatig sem nyűgölődtem, de amikor megláttam Csíkszeredában, hogy létezik más valóság is, s akárhonnan indulok, egy fél óra alatt ott vagyok a hegyek közt, hát nagyon jó élmény volt... Nem, mintha a hegyeknek annyira el lettem volna kötelezve, de valahol a táj, a domborzat és egyáltalán az egész környezet mindennél jobban vonzott. S el kell áruljam, hogy a főiskola elvégzéséig akár Háromszéket is jobban ismertem, a különböző földrajzi elhelyezkedés és földrajzi fontosság szempontjából, mint a saját szülőföldemet. A kollégáim nagy része, akik fennebb vagy alattam jártak, szinte kivétel nélkül háromszékiek voltak.

- Ugyanakkor azt is tudtam, hogy él itt, Csíkszereda tövében egy Nagy Imre, s volt itt egy Nagy István hagyomány is. Az ugyancsak jelentős Márton Ferencről akkor még nem tudtam... Ebben a megérzésemben és régi keletű lelkesültségemben szerencsére, a mai napig nem kellett csalódnom... Jött aztán a lehetőség, az András ötlete, hogy ide kérjem a kinevezést, s amikor aztán kikerültem, az volt számomra a nagy dolog, hogy ő már öt éve itt élt, s olyan benyomást keltett, hogy emberi megbecsülése révén, rajztanárnak lenni itt, Szeredában presztízst jelentett. Andrással elkezdődött köztünk egyféle pozitív versengés, és ez nagyon jó és termékeny állapot volt, neki is volt egyfajta látása, nekem is megvolt a sajátom. Ő addig megpróbált úgy festeni, ahogy Imre bácsitól látta az akvarellt, de amint én is elkezdtem mellette működni, rendre beállt a párhuzam és a hajtás. Ez egy óriási dolog a képzőművészek életében, hogy van társuk, van akihez mérjük magunkat, akivel vitatkozzunk... András tapasztalt volt már a tanügyben is, sok mindenre felhívta a figyelmemet, hogy erre vigyázzak, azt így csináljam, ezzel ne törődjek... Mind a kettőnknek megteremtődött a maga szuverén világa, s nagyon hálás vagyok neki, amiért éveken át társam volt, s most nagyon hiányzik nekem. Elárulom azt is, mert hiába, hogy valamennyivel idősebb generáció tagja volt, bizonyos ponton a kettőnk dolgai egyvonalba kerültek. Ő végezte a maga dolgát, betöltötte vezetői szerepét, én megpróbáltam amiben lehetett, segíteni, s ha valamit befejeztünk vagy ha tanácsot akartunk kérni egyik a másiktól, csak átmentünk egymás műtermébe, hogy gyere, nézd meg, mi erről a véleményed? Mindegy, hogy aztán azt elfogadtad vagy sem, de legalább kaptál egy első vélekedést, egy benyomást, egy visszajelzést, amin el lehetett töprengeni. Úgy éreztük, hogy amit mondtunk, az egyikünk részéről se volt udvarlás vagy hízelgés, hanem őszinte szakmai vélemény. Imre bácsitól tanultuk meg, hogy sosem szabad köntörfalazni, a szeget a fején kell ütni, fáj, nem fáj, de meg kell mondani az igazat... Az nem igaz, és nekem senki ne mondja, hogy kollégák közt nem lehet egy kis ék vagy hogy a külső hatások ne ékelnének bele ebbe a baráti kapcsolatba, alkotói párosba, de ügyelni kell rá, kell tudni, mikor hallgatsz el, mit mondasz, alszol egyet rá, ha netán megsértődtél, mert kisvárosban másként megmaradni nem lehet.

(Miért volt Gaál Andrásnak érdeke, hogy téged Szeredába hívjon az üres katedrára? Ha nem jössz, akkor lett volna egy csomó plusz órája...)

- Várjál, mert itt volt előttem egy csomó dilettáns is, a román tanártól elkezdve az orosz tanárig, mert nem voltak lefedve a rajzórák. Andrásban pedig volt annyi karakánság, hogy azt mondja, hozzá nem értő ne tanítson rajzot, ha már létezik egy egész katedra, azt szakos tanár töltse be. Én ezért tisztelem-becsülöm... Ugyanakkor az igazgató, Kristó Bandi, aki szentkirályi születésű volt, de olyan tág látókörű és intelligens ember volt, hogy azonnal belátta: a háromszög nem az orra előtt végződik, hanem onnan tágul s a lehetőségeket nézte, hogy miként tudjuk megújítani a szakoktatást... A rajzterem, ami hosszú időn keresztül létezett a gimnáziumban, valamikor lomtár lett. Megérkeztem, Andrással összefogtunk, Kristó azt mondta, mert ő is itt volt növendék, ebben az iskolában, hogy a rajztermet visszaállítjuk, s tudta azt, hogy Vámszer Géza bácsi idejében, meg Kovács Dénes idejében milyen volt az a rajzterem, előkerültek a padlásról a szobrok, előkerült egy csomó dolog, berendeztük szenzációsan, bútorzatot vásároltatott, kell-e ennél nagyobb mellédállás? Az összes volt kollégáim közül én tanítottam normális körülmények között: elegánsan, berendezve, görög és római szobrok gipszmásolatával ellátva, amik megmaradtak a múltból, 1911-től, olyan volt az egész, mint az álom. Andrással szereltünk népművészeti tárgyakat, varrottasokat stb., felraktuk a falra, tehát az oda belépő gyereknek volt egy esztétikai temploma. Ez egy nagyon lényeges dolog volt. Utána is, azok az igazgatók, akik Kristó után jöttek, kevés kivétellel, támogatták a rajzoktatás problémáját. Jó, hogy aztán az évtizedek múltán ebből műszaki rajzterem lett, tervezői táblákkal, T-vonalzóval és minden fityfenével szerelték fel, de megmaradt az, hogy ott zenét hallgattunk, s ha még egyszer újrakezdeném s megint ugyanezekkel a körülményekkel találkoznék, akkor ismét csak itt kezdeném az életet. Egyetlen kollégám sem talált ilyen környezetet, ilyen lehetőséget a kibontakozásra ott, ahová helyezték. Köröket rendeztünk, állandó jelleggel, külön is foglalkoztunk a gyerekekkel, úgyhogy amikor a tanítványaink mentek valahová felvételizni és meghallották, hogy Csíkszeredából jöttek és hányan vannak, úgy féltek tőlük, mint a tűztől, annyira versenyképesek voltak. Egy külön fejezet az, hogy hány féledolgot csináltunk együtt: pionírházat, majd művészeti iskolát is... Mert vannak fiatal titánok, akik ma felteszik nagy bölcsen a kérdést: akkoriban, a diktatúrában maguk hol voltak, mit csináltak? Nyugi-nyugi, szoktam mondani, elvégeztük a magunkét, ne féljetek... Amikor ti is annyit fogtok a szabad időtökből feláldozni, és minden hőbörgés nélkül, úgy emlékszem, mi nem szívtuk fel egyhamar a vizet, ha feladatot kaptunk...

- Ennek dacára, le a kalappal a mai ifjúság előtt, megadja a kellő tiszteletet, s nem is igen könnyű neki a jövőt tisztán látni, olyan szűk esélyekkel indulnak ma az életben... Meglepetések, persze, engem is értek, mert amikor megérkeztem Szeredába, kivettem egy lakást albérletbe, s egy december 10-én arra mentem haza, hogy a bőröndöm s egy kiskályha ki vannak rakva a lépcső mellé, mellette egy sőberágy, amit kölcsön kaptam, rajtuk harminc centis hó, a lakásba pedig, ahonnan reggel munkába mentem, már hivatalos kiutalással lakó költözött. Azt se tudtam, mit csináljak, mihez kezdjek. A gazda, akitől a szobát kivettem, nem mondta meg, hogy a szöba fölött a város rendelkezik, különben kerestem volna mást. Én szinte egy hónapig laktam benne gyanútlanul, boldogan... Volt ott egy tornác, oda az egész holmit beraktam egymásra, előzetesen valamilyen gyűlésen voltunk, János Pali bácsi volt az, akit történetesen már ismertem, az állomásnál lakott, a szökőkútnál, a négyemeletesben, becsengettem hozzá, mondom, né, így és így jártam, tessék mondani, mit csináljak. Az igazság az, hogy nem volt pénzem sem, hogy szállodába mehessek akár csak egy éjszakára is. Pali bácsi felöltözött, bejött velem a Múzeumba, előszedett valami csergéket, az íróasztalra kirakta, s rám szólt, hogy reggelig nagyon ne mocorogjak, nem szabad innen kimenni, ügyelni kell, mert ez nem épp szabályos dolog, de reggel majd intézkedünk... Ez az eset amolyan példaértékű volt, mert tovább soha nem volt többé ilyen problémám nem akadt. Imre bácsi is besegített ebbe, mert amerre ő irodákban, fönökségeknél eljárt, mindig figyelt ránk s felhívta a vezetők figyelmét, hogy kiket kell megbecsülni. A magunk során aztán, amikor cselekvési tényezők lehettünk, mi is vigyáztunk, hogy aki közülünk érték volt, azt az életben ne érjék kellemetlen meglepetések. Az utánunk jövőkre következetesen felhívtuk a figyelmet és ez helyi hagyomány lett és maradt.

(Próbáljuk meg tettenérni azt a folyamatot is, ahogyan Gaál András fokozatosan eltávolodott ettől a várostól. Mert a távozása mindenképpen nagy veszteség a városra nézve...)

- Most se vagyok meggyőződve affelől, hogy Andris lélekben jól érzi magát. Látom ezt, amikor hazajön, a hozzáállását, a hangulatát, a keserűségét. Viszont: elmentek a gyerekei, előbb a gyógyszerész lánya, aki Sopronba került orvos férjével, akitől aztán el is vált, majd a fia, aki Vásárhelyen végezte a művészeti líceumot, Szombathelyen végzett főiskolát, majd a Duna TV-hez került. Akkor kezdődött el az András kalandja, a kilencvenes évek közepétől, amikor divat is volt kimenni, rengeteg kiállítást rendezett, megvásárolt kint egy telket, Pannonhalmán, mindez nagyon szép, nagyon érdekes, viszont András továbbra is ebből a világból él, ahonnan elment... 1989-ig ő volt itt a képzőművészeti szövetség fiókjának elnöke... Utána se tudok arról, hogy mellőzve lett volna, csak megváltoztak az idők. Mikor el is ment, még évekig vállalta a szárhegyi tábor művészeti vezetését, tehát továbbra is volt itt szerepe s rangja. Zöld Lajossal ők ketten tekintélyelvű vezetők voltak, engem eléggé mellőztek is, s én 1979-ben két kapu között meghúztam a csíkot, s azt mondtam, attól kezdve, amit nem muszáj, én nem végzem el, oda nem dugom az orrom, s ezt meg is tartottam. Engem a bukarestiek ne küldjenek se tojásért, se szivarért le a faluba, ugyanazzal a diplomával, a kurva istenit neki, viszont a problémákat a kollégákkal mindig csendes, diplomatikus úton próbáltam megoldani. Bennem egyáltalán nem volt uralkodási vágy, másokban ez megvolt, az ő lelkük rajta. Lajos is, nagyon kemény kezű volt, de az is igaz, hogy nélküle az a tábor sose jött volna létre. Kellett hozzá az ő diktatúrája. Sose kért senkitől semmit, nem is kérdezett, csak kiadta a feladatokat... Meg kell csinálni, parancsoló módban...

(Sose volt Andrissal erre a témára egy tisztázó beszélgetésetek? )

- Nem volt... Én személyesen nem tértem vissza semmiféle sérelemre. Tudtam, hogy mit akarok csinálni, elvégeztem a dolgom, nem feszegettem semmit, a haragról azt tanultam, hogy egyet jót aludjunk rá mindig, s utána szórjunk rá hamut, s nem szabad, főleg szakmabeliek között, akik össze kell hogy tartsanak, olyan kevesen vagyunk, hogy nem szabad megengedni a fölösleges morgást. Haragszik a disznópásztor, s a falu nem tudja...

(Andris milyen útra lépett az utóbbi időben? Változott valamit a művészete?)

- Ugyanazt csinálja, mint eddig. Sokfelé kiállít, a visszhangok már nehezebben érnek el idáig...

*

GAÁL András festő (Ditró, 1936. március 9.) 1954-1959: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Abrudán Péter, Teodor Harsia, Miklóssy Gábor. 1972, 1973: Káplár Miklós-díj. 1959-től Csíkszeredán rajztanár. Akvarell- és olajképein többnyire csíki és gyergyói tájakat elevenít meg, a domborzati formákat kifejező szín- és vonalritmusokra egyszerűsítve. Más művein jelképeket és allegóriákat teremt. A szárhegyi művésztelep egyik alapítója. Az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céh tagja. Egyéni kiállítások: 1964, 1978, 1983, 1984, 1985, 1986 • Csíkszereda; 1968, 1977, 1987 • Marosvásárhely; 1973 • Sepsiszentgyörgy • Kézdivásárhely; 1973, 1976 • Székelyudvarhely; 1973 • Ditró; 1978 • Korunk Galéria, Kolozsvár; 1978, 1985, 1986 • Gyergyószentmiklós; 1986 • Szárhegy; 1988 • Brassó; 1991 • Debrecen • Essen; 1992 • Laon (FR); 1993 • Toyama (JP); 1994 • Sopron; 1996 • Bátaszék • Budapest. * Válogatott csoportos kiállítások: 1972, 1973 • Hajdúböszörmény • 12 erdélyi képzőművész kiállítása, Erdős Renée Ház, Budapest; 1990 • Romániai magyar művészek kiállítása, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest. * Köztéri művei: Cantata profana (kerámiamozaik, 1967, Csíkszeredai Művelődési Ház [Márton Árpáddal]); Mozaikfal (1974, Szárhegy [Márton Árpáddal]); Tusnádfürdői római katolikus templom vitrója (1985 [Egri Lászlóval]). (artportal.hu)