(Jöjjön akkor most Jecza Péter...)
- Jöjjön... Péter nagyon közkedvelt alak volt a középiskolában, vezető ember volt, örökké felszínen mozgott, ugyanakkor rengeteget dolgozott. Tehetsége mellett mindenek előtt a fantasztikus szorgalma és akarása vitték előre, kedvenc növendéke volt Izsáknak, nagyon jó fej is volt, s a főiskolán is remekelt, a bátyja magyar szakon végzett, irodalmi titkár, majd főszerkesztő lett Sepsiszentgyörgyön... Az egyetemen Kós András bácsi keze alá került, egy nagyon jó csapattal, Spǎtaru Mirceával, meg a többivel, egy nagy hajtás létezett közöttük, ő lett az évfolyam legjobbja. Emlékszem, hogy csodáltuk, hogy megkapta az Andreescu-ösztöndíjat, majd a Köztársaságit is, a példaképünk volt, olyanok akartunk lenni, mint ő, s lettünk is, mert Imrével ketten mi is megkaptuk mindkét ösztöndíjat. Ez a példa, hogy dolgozni, hajtani és megmutatni, csakazért is, ez bennünk megvolt. Jeczától ilyen szempontból sokat kaptam. Őt a fizikuma is segítette, s ehhez képest most eléggé leromlott állapotban van, ahogy hallom... Nagy karriert futott be, németországi kapcsolatai révén is, sikeres szobrász lett, mindenféle szempontból. Sokat állítgatott ki külföldön, belekerült egy nyitottabb, európai vérkeringésbe, Temesvár szelleme is segítette őt a kiteljesedésben, sikerült nonkonformistáknak lenniük ott, ők mindig mást akartak, a temesváriak, Bertalan Istvánnal és társaival egy olyan csapatot hoztak létre, amire aztán a bukarestiek is felkapták a fejüket, és mindarra, amit ők produkáltak. Péter aztán tényleg kifutotta az összes lehetőségeit... Egy darabig tartottuk a kapcsolatot, mert az évfolyamtársamat, Bíró Klárit vette el feleségül, aki textiles volt, később elváltak, s Klári betegen ott maradt, s akkor egy kicsit megátalkodtam a Péter irányában... Hívtuk többször Szárhegyre is, de egyszer sem szánta rá magát, hogy a táborba eljöjjön. Olyan lekicsinylően visszautasított...
*
JECZA Péter, szobrász (1939, Sepsiszentgyörgy-2009, Temesvár). 1957-1963: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1969: Román Kulturális Érdemrend I. fokozata; 1975: Dr. Ludwig Linder Nemzetközi Képzőművészeti Díj, ugyanekkor tagja lett a Német Szövetségi Köztársaság képzőművész-szövetségének (Ring Bildender Künstler); 1979: Ravennai Nemzetközi Szobrászati Biennále aranyérme. 1963-1979 között a Temesvári Egyetem Rajztanárképző Karának tanára, 1989-ig ugyanott a Traian Vuia Műszaki Egyetem adjunktusa. Egyéni kiállítások: 1972, Wuppertal; 1973, Bukarest, Hofgeismar (NSzK); 1977, Wuppertal, Hofgeismar; 1978, Aeugsterthal (NSzK); 1981, Wuppertal; 1982, Korunk Galéria, Kolozsvár, Wuppertal; 1983, Düsseldorf; 1984, Köln; 1986, Bázel, Wuppertal, Lugos; 1987, Bázel; 1990, Essen. (artportal.hu)
Csíkszereda, 2008. január 10, reggel 9.00
(Sövér és Jecza után ki következzék? A sorrendet megállapítani továbbra is a Te tiszted...)
- Mindenképpen Szakáts Bélát emelném ki ezúttal. Székelyudvarhelyi születésű fiú, családi hátterét nem ismerem, két évvel járt fölöttem, ő volt az a szobrásznövendék, aki a legnagyobb ígéretnek számított. Középiskolás pályafutásáról keveset mondhatok, mert az az évfolyam voltak, akik kevésbé foglalkoztak a kisebbekkel. Az egyetemen viszont nagyon kellemesen csalódtam benne, addig egy tartózkodó valakinek tudtam...
- Nem volt ösztöndíjunk az elején, s egy randevúm akadt egy lánnyal, Szakáts meglátta a bentlakásban, hogy lóg az orrom, s rámszólt: hát te, mi a bajod? Á, mondom, találkám van, s az illetőt nem ismerem... Tudod mit, mondta, van nekem egy kinőtt kék öltönyöm, azt odaadom, mert én már nem tudom fölvenni, próbáljuk csak meg... Azt mondd meg, ki az a kolléga, aki így egyből kitalálja a bajodat, amit szégyelsz és be nem vallanál senkinek, semmi pénzért, ő meg jön és kérés nélkül ad egy ruhát... Hát persze, hogy erről volt szó... Jó, rajtam is szűk volt a ruha, mert ő is még az érettségire kapta, s nem viselte, de mégse volt folt hátán folt... A gesztus, a vásárhelyi iskolából hozott egymásra figyelés ilyesféle apró jelzései nagyon jól estek és sok-sok emberségre hangoltak mások iránt, a következőkre nézve. Gondoltam, ilyennek kell lennem majd nekem is... A későbbiek során aztán tényleg, mi is ugyanígy viselkedtünk az újonnan jöttekkel...
- A továbbiakban Szakáts Temesvárra került, a művészeti líceumhoz, később pedig, az utóbbi időben a főiskolai oktatásban vesz részt, de ezen túl elmondhatom, hogy egy kiváló szobrász. Temesvár különben is, Jeczával kapcsolatban is említettem, olyan új művészeti fuvallatba állt be, ami a bukarestivel szemben egy jóval szabadabb, liberálisabb hangot üt meg. A bukarestiek érdekes módon a francia hatást, a francia világot vallották magukénak egy darabig, de úgy nézett ki, hogy egy adott ponton beáll náluk egy kifulladás, mert ott voltak közvetlenül az ideológiai nyomás alatt, ami a központból rájuk nehezedett, a temesvári világban viszont sokkal jobban érvényesült a multikulturalitás kölcsönössége és toleranciája. A bukarestiekben ugyanis ott lappangott egy adag nacionalizmus, ami Temesvárról hiányzott. Bukarest ösztönösen elnyomta a vidékről, s főként az erdélyi tájakról bejövő műveket, így Temesvár volt az, aki minden törekvést méltányosan fölvállalt. Nem is csoda, hiszen magyar művészek teremtették meg ezt az eszmét Bertalan Zoltánnal az élen, s hozzá csatlakoztak később Jecza, Molnár Zoli és Vitályos Magda, és a férje, Kazinczy Gábor grafikus, s ebben a csapatban Szakáts Bélának is nagyon komoly szerep jutott... Persze, itt most nem szabad elfelejteni, hogy Jecza mindig vezéregyéniség volt, akár a falkavezér, Bertalannal és Molnárral ők együtt ténykedtek. Viszont a Béla alapossága és megfontoltsága párját ritkította. Ő egy nagyon érdekes dolgot vitt magával Székelyudvarhelyről: becsületes, tiszta ember volt, ő csak arra alapozott, amit teremtett, nem szervezte túl magát. Tanított, példát mutatott, ebben volt az ereje. Jecza viszont mindig rátett egy-két lapáttal, nagyon jó volt a politikai háttere. Jó diplomata volt, meg tudta lovagolni minden idők konjunktúráját. Előbb keletre, aztán meg nyugatra is... Szakáts Béla hiába került Temesvárra, azért az udvarhelyi lokálpatriotizmusát, ami dicséretes, megőrizte. Ő nem csak egy helységre korlátozta e ragaszkodását, hanem az egész székelységre. Így került aztán ő Szárhegyre, mert a tábor volt az a momentum, amikor ő a modern gondolkodásmódjával belépett a mozgalmunkba, szívesen jött és jön ezután is, mert szerinte mi sokkal jobban ragaszkodunk őhozzá, mint Udvarhely...
- Időben visszaugorva az 1974-es szárhegyi induláshoz, annak éppen ez volt az egyik lényeges mozzanata, mert most már ki lehet mondani, hogy titokban szerettük volna visszahívni, összegyűjteni azokat az erdélyi alkotókat, akik kirepültek ebből a régióból, ebből a térségből, és hagyjanak egy maradandó nyomot maguk után Szárhegyen, alkotások formájában. Ezért haragszom én olyan emberekre, akik a két világháború között vagy a második háború előtt nagyon sok mindenben részt vettek, tapasztalatot szereztek, viszont lekicsinylően nem voltak hajlandók bekapcsolódni a szárhegyi elgondolásba. A régi kolozsváriak, úgymond a mestereink, ha semmi egyebet nem csinálnak, előállhattak volna egy-egy rajzlap nagyságú munkával, megtisztelni a tábort. Nagyon sokat jelentett volna erkölcsileg. Ehelyett kaptuk a fitymáló megjegyzéseket, a lekicsinylést: hogy na, akkor mi van? Állandóan azt firtatták, hogy jó-jó, de mi ebben a garancia? Hát az isten áldja meg, a két háború között, amikor megindították a különböző mozgalmaikat, a Barabás Miklós Céhet, leszakadva az anyaországról, abban mi volt a garancia? Körülbelül annyi, mint most. Viszont a hetvenes évekre az erdélyi magyar művészetnek már egy olyan nagy csokor derékhada verbuválódott és nőtt fel, hogy Szárhegy igenis, garancia lehetett. És ez volt a lényeges cél, hogy valahol nyomot hagyva megfogalmazzunk egy közös üzenetet. Ez nem volt egy olyan véletlenszerű játékszer, amire csak úgy, szórakozásból rátaláltunk, jól átgondolt elképzelés volt, csak akkor éppen nem lehetett teljesen nyíltan megfogalmazni. A Barátság tábor meghirdetése, a románság bevonása, az egész nyitás kifelé szerintem nagyon szerencsés volt és mindenki csak nyert vele, mert nem zárkóztunk be az elfogultságunkba, megszabadultunk az akaratlan köldöknézésünktől.
(A szárhegyi epizódon túl mit lehet még szerinted a Szakáts Béla érdemének betudni?)
- Az a tény, hogy tanár és becsületes, tisztességes nevelőmunkát végez, gondolom, mindent elárul. Az általa vezetett évfolyamokról kikerülő fiatalokat ugyanúgy, ahogy őt is megtanították, becsületre, tisztességre és szakmaismertere neveli. Haragusznak rá, mert szigorú, sok mindent elvár, megkövetel... Ez a fiú, Sárpátki Zoltán, aki az én itt álló szobromat patinázza, amit Izsák készített rólam, a Béla növendéke volt, s az elmúlt napokban elbeszélgettünk volt, elmondta, mi mindent tanult tőle és mennyire hatott rá az igényessége. Amit itt csinált a szobrommal, a műtermemben, az Szakács Bélán keresztül Izsáktól nemzedékről nemzedékre öröklődött, átadódott, mert a mesterséget meg kellett tanulni.
*
SZAKÁTS Béla, szobrász (Székelyudvarhely , 1938. szeptember 19.) 1956-1962: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1978: Romániai Képzőművészek Szövetségének díja; 1982: Országos Képzőművészeti Fesztivál szobrászati díja, Bukarest; 1988: Dante Biennálé aranyérme, Ravenna. 1962-1994 között a Temesvári Képzőművészeti Líceum szobrászat tanára, 1994-től a temesvári Képzőművészeti Főiskola docense, tanszékvezető. Kezdetben terrakottával, majd bronzzal dolgozott. A konstruktív formaalkotás és a kinetikus művészet elkötelezettje. * Egyéni kiállítások: 1968, 1980, 1987 • Temesvár, 1986 • Krajova, 1989 • Lugos. Válogatott csoportos kiállítások, 1990 • Euro-Ázsiai Biennálé, Ankara, 1988, 1992 • Dante Biennálé, Ravenna.. Köztéri művei: Az 1989-es romániai forradalom emlékműve (Temesvár). (artportal.hu)
*
(Említetted többször is az iskolából örökölt odafigyelést, ami sokmindenre kiterjedt köreitekben. Hol van az a határ, ahol kezdenek megkopni, lazulni ezek a reflexek? Amikor már meghűvösödnek az emberközi viszonyok?)
- A vásárhelyi iskola mai keresztmetszetét és visszamenőleg az útját egy időn túl már elég nehéz lenne követni. Talán a nyolcvanas évekig az odafigyeléssel még nem volt baj, az akkor kikerült, illetve akkor felvételizett diákok életében még létezik, mert még működtek azok a tanárok, akik akkor előadtak és elcsöpögtették bennünk ezeket az elveket. Azután? Lett egy egyszerű, akármilyen művészeti iskola. Pont, mint a többi. A “nagy család” felbomlott...
- Különben úgy hiszem, éppen a szétszóródási kör az, ami ennek az iskolának a kiterjedési pontjait meghatározta térben és időben. A végzett növendékek, ahol elhelyezkedtek és ahol életet kezdtek, ott valahol azokkal a gyerekekkel, akikkel már ők foglalkoztak, ugyanazt igyekeztek megteremteni azokban az iskolákban, ahol tanítottak. Így sugárzott ki, gondolom, Marosvásárhely szellemisége az egész Székelyföldre, de még tovább is: Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre, Csíkszeredára, Gyergyószentmiklósra, Kolozsvárra. Mindenütt próbáltuk ugyanazt a hangulatot megteremteni, az egymásrafigyelést.
(Folytatjuk)
Illusztráció: Szakács Béla: Gyorsuló idő (fa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése