(Közhely, gondolom, hogy amikor az ember visszatekint, olyan okos tud lenni, hogy csak...)
- Két év múlva, a kolozsvári egyetemen meg is kaptuk a szükséges leckét: jött egy Kádár Tibor nevezetű festő tanár, aki teljes egészében a rajzolás logikájára tette a hangsúlyt, s akkor jöttünk rá, hogy a középiskolában mennyi fölösleges dolgot műveltünk, hogy addig sifikáltuk a rajzlapon az orrokat meg a szemeket, amíg belegebbedtünk. És hogy mennyivel jobb a szerkezeti és a tartalmi lényegét nézni elsősorban a rajznak, egy alaknak, aktnak, akárminek... Ha ezt annak idején Kádár-módjára tanítják, állapítottuk meg, mennyire előrébb juthattunk volna! Sajnos, a felületre, a látszatra többet kellett adnunk, a lényeg helyett...
- Embernek nagyon jó, rendes volt Piskolti tanár úr, hihetetlenül lelkes valaki, a dési művészcsapattal nőtt fel, kimondottan modern, sajátos képvilágot teremtett, majd mikor jött a nagy társadalmi változás, és mindent, amit addig csinált, azt kikiáltották dekadensnek, áttért egy meredeken más stílusra, ami nem igazán illett rá... A régi munkáiból, amit még láttam, azok fantasztikusak, gyönyörűek, síkszerűek, egy kicsit a Van Gogh-i dekorativizmusra emlékeztet, ami nem véletlen, Incze Pista bácsival, meg Mohival indult együtt Désről, nagyon jó és kemény szakmai háttérrel... Tragikusan furcsa, ahogy a két háború között elindulnak egy közös mederben, amelyben az egyéniségük remekül ki tud bontakozni, s akkor jön egy hirtelenül más világ, ami teljesen kiborítja őket és egészen mást diktál nekik. A kényszerben is próbáltak helytállni. A kései munkái se rosszak, nagy mesterségbeli tudás van bennük, de az már nem az igazi Piskolti volt. Utólag, látván a két világháború közti alkotásaikat, rádöbbenünk, milyen nagy a szakadék, és milyen nagy a veszteség is egyúttal. A munka becsülete megmaradt, de valami hiányzik, elveszett...
*
PISKOLTI Gábor, festőművész (Dés, 1913. jún. 22 - Marosvásárhely, 1970. okt. 18.): Főiskolai tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián (1930-31) és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán (1931-35) végezte. 1935-től 1952-ig Marosvásárhelyen a Református Kollégium, majd a Művészeti Líceum rajztanára. Járt tanulmányúton Olaszországban, Franciaországban és a Szovjetunióban. 1951-1957 között tanári munkája mellett a marosváráshelyi Művészeti Múzeum főmuzeológusa volt. Első önálló kiállításával 1934-ben mutatkozott be Désen. Számos alkalommal állította ki képeit különböző erdélyi városokban, 1943-ban Budapesten is. Műveinek nagy része figurális kompozíció, arckép, csendélet. Sok képe van állami tulajdonban, több festménye a marosvásárhelyi múzeum képtárában látható. A halálra táncoltatott lány balladáját a sepsiszentgyörgyi magyar színház előcsarnokának freskóján örökítette meg. (Kereső.hu)
*
- Nagyon érzékeny embernek láttam őt... Akkoriban mozgékony, fürge gyerek voltam, s éppen vége volt a tartományi tárlatnak, ahol ő is kiállított, s azt mondta nekem: Marcika, itt van két vagy három kép, ezt légy szíves, vidd el hozzám haza. Nem messze lakott, a Poklos patak partján, az egykori Hangya szövetkezet mellett, most már sajnos ott mindent lebontottak, oda kellett neki a lakására hazavigyem a tárlatról a képeit...
- Egyszer éppen viszek két munkát, hát disznóvágásra érkezem, a két képpel a hónom alatt, a feleségével persze azelőtt telefonon beszélt, ott leültettek, friss tepertőt tettek elém, s amíg abból a finom házikenyérrel jó étvággyal falatoztam, érkezik a mester is, s azt mondja: a katonának s a diáknak még egy tányérral! Szót kellett fogadni, de már nem fért belém... Volt nálam egy sportújság, az egyik kollégám, nagy sportkedvelő, megkért rá, vegyek neki egy sportújságot, adott pénzt is, s abból az újságból tekertem egy suskát, egy olyan tölcsérfélét, amilyenben a kakast árulták, s amit a tányérból tudtam, beleraktam, hogy majd jó lesz otthon, de én olyan rosszul lettem aztán, úgy megcsömöröltem tőle, hogy azóta se lássam a töpörtyűt.
- Kilencedikesek voltunk, ősszel édesapámmal mentem fel a városba évkezdésre, s akkor vett nekem egy pár cipőt. Vásárhelyen éppen jó esős ősz volt, a bakancsot valami gyenge disznóbőrből csinálhatták, mert az esőtől, a pocsolyák vizétől egy adott pillanatban a lábamról lemállott. Széthullt szabályosan! Szégyeltem megírni haza az igazságot, s ha hiszed, ha nem, egy jó darabig mezítláb jártam Vásárhelyen. Tanáraim egyre csak nézték, mindenki akart nekem cipőt hozni, de nem hagyta a büszkeségem, az istennek nem akartam elfogadni... Pedig jók voltak, szépek cipők voltak... Éjszakánként dolgoztam, öntéssel foglalkoztam, fundamentumot ástam, s volt nekem ebből valami félretett, összegyűjtött pénzem. A katolikus templom mellett, a sarkon volt egy ügyes cipőüzlet, ahol kinéztem a kirakatban egy bakancsot. Délután a perspektíva volt az utolsó óránk, s én még az esti zárás előtt a boltba akartam érni, ezért elmentem Piskolti tanár úrhoz, mondván, szeretnék venni egy pár bakancsot, de félek, nehogy bezárjon. Meghökkent: hogy-hogy vásárolni? Mutatom a lábam, tessék nézni, milyen a cipőm... Rettentően el volt csodálkozva, s azt firtatta, honnan van neked pénzed, otthonról kaptad-e? Mondom, nem. Egyre gyanúsabb lett neki a dolog, faggatott, s akkor elmondtam, hogy dolgoztam és félretettem... Jó, ettől tovább nem firtatott, s kijelentette, az első órát megtartjuk, de a másodikat felfüggesztjük, s elmegyek veled, nehogy átverjenek. Úgy is lett, s addig próbáltunk, amíg olyan bakancsot nem vettem, hogy öröm volt hordani.
- A tanáraimban rengeteg humánum, felelősség, szeretet élt a tanítványok iránt... És mindenki ilyen pozitív módon emlékszik vissza rájuk, a tanár úrra is, nemcsak én... Igaz, volt amikor ő is kiborult, mert nem bírta a szemtelenséget, s még inkább nem a trehányságot, erősen fegyelem- és rendtartó ember volt... Kissé fájdalmas, hogy abbyira feledésbe merült az ő munkássága... A csíkszeredai szemészeten látni ma is néhány orvosportrét, amit ő készített rendelésre, szép, becsületes rajzok, fénykép után készültek, s mindig eszembe jut, amikor rájuk nézek, hogy Gabi bácsi mennyivel jobb sorsot érdemelt volna...
(Néhai Nagy Pál a következő. Akiről már-már legendák is keringenek...)
- Nagy Pál talán a legfiatalabb, a legrugalmasabb és a legszélesebb látókörű tanárunk volt a legelső generációból. Önmarcangoló típus volt, rengeteget dolgozott és közben kísérletezett, a diákjaival is próbált sokmindent megosztani, valami újat hozni az oktatásba, egyáltalán a tanár-diák viszonyba is. Egész életében csupa kétely volt az iránt, amit csinált, mindig sokat gyötrődött a művek fölött, amiket évente kiállított. Döbbenetesen keresgélő valaki volt, a vásárhelyiek közül ő volt az, aki a legtöbbet kísérletezett, az egész huszadik századi művészetet a kisujjában hordta. Óriási könyvtára volt, rengeteget költött erre, állandóan hozta az órára is a könyveket, olyasmire is felhívta a figyelmünket, amire csak később került volna sor. A nevelési módszerei is olyanok voltak, hogy nagyon hamar közel került a gyerekekhez, képes volt élménnyé tenni a tantárgyát. Valósággal tapadtunk rá, s elfogadott szellemi társnak, szívesen vitt magával, cipelt valósággal, örvendett, ha körülötte diákok nyüzsögtek... Év közben is magával vitt bennünket tájképezni, egy-egy hétvégén, vasárnap. Még télen is elmentünk vele, s akkor elkéreztetett a nevelőtől, Simon Feri bácsitól, megmondta, hogy né, el akarom vinni ezt, ezt, ezt, megnevezte az egész társaságot, szóval el akarom vinni őket festeni. Persze, ha tanárral mentünk, minden további nélkül megtehettük. Pali nagyon sokszor magával vitt, néha hajnali ötkor keltünk, s akkor kimentünk ide vagy oda, a Kövesdombra, vagy a környékre, ahová csak lehetett, a Hét fák-hoz, ahol hét jegenye állt a Maros-parton, s vele együtt dolgoztunk ott, festettünk. Máskor látnunk kellett, hogy a teljes csőd hangulatában kínlódott a munkával, később azt is megértettem, mi zajlott le benne, mikor nem megy az alkotás, hogy micsoda lelki tusába képes keveredni ilyenkor az ember önmagával. Mi akkor ebből csak azt láttuk, hogy idegesen lekente, levakarta, majd a földhöz verte a vásznat vagy a kartont, s felháborodva mondta nekünk, hogy hitvány kölykei, fogalmatok sincs, milyen könnyedén csináljátok meg a dolgaitokat...
- Egyszer, mikor már végeztem volt, mentem fel Vásárhelyre, s megkerestem Palit, mert nagyon jó haverségben voltunk, ő volt az első a tanáraink közül, aki összepertuzott velünk, s akkor elmesélte: ha tudnád, mennyire felbosszantottatok akkor régen! Nekifogtatok, csináltátok a munkátokat, ahogy értétek, ösztönösen, ahogy jött belülről, amennyit tudtatok, én meg közben ott kínlódtam mellettetek, a gondolataimmal, a szándékaimmal, s az istennek se akart sikerülni...
- Ez egy volt a nagyon sok ilyen esetből, de ezen túl még rengeteget mesélt és okított bennünket, menet közben leültünk, vitte mindenki a kis batyuját, ő meg kirakta velünk együtt az övét, közösen falatoztunk, ezek csodálatos dolgok, ahogy befogadott abba a világba...
*
NAGY Pál (1929-1979) festő, grafikus, művészeti író (Szatmárnémeti 1929. január 12. - Erdőszentgyörgy 1979. június 18.) 1938-44: marosvásárhelyi Városi Festőiskola, mestere: Aurel Ciupe, Bordy András; 1948-ban Balázs Imrével a Székely Színház plakátjait készítette. 1948-49: Magyar Művészeti Intézet; 1950-52: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor. 1952-76 között a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola tanára. 1969, 1972: Káplár Miklós-díj, Hajdúsági Művésztelep. Művészetét az állandó megújulás és kísérletezés jellemzi. Festményein jelképteremtő erővel mutatta föl az elidegenedés jelenségeit, a nemzetiségi-kisebbségi lét sorskérdéseit. Készített illusztrációkat, grafikai sorozatot, foglalkoztatta a monumentális művészet is. Kiállításokat nyitott meg, kritikai írásokban elemezte a kortárs művészet jelenségeit. Nagy elméleti és gyakorlati tudással, mint a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola tanára (1952-76) nemzedékeket készített föl a művészpályára. Az egyetemes művészetről és a kortárs képzőművészet jelenségeiről szóló esztétikai írásait Barangolásaim a képzőművészetben c. kötetében adta közre (Bukarest, 1979 és Budapest, 1999) * Egyéni kiállítások: 1957 • Marosvásárhely [Benczédi Sándorral], 1964 • Gyergyószentmiklós [Balázs Imrével], 1965 • Csík Rajoni Múzeum, Csíkszereda • Székelyudvarhely • Székelykeresztúr • Erdőszentgyörgy [Balázs Imrével], 1969 • Stúdió Színház előcsarnoka, Marosvásárhely, 1975 • Új Élet Galéria, Marosvásárhely, 1978 • Korunk Galéria, Kolozsvár, 1979 • Vatra Galéria, Marosvásárhely, 1980 • Kultúrpalota, Marosvásárhely (gyűjt., kat.), 1981 • Sepsiszentgyörgy • Művelődési Ház, Székelyudvarhely • Művelődési Ház, Gyergyószentmiklós, 1984 • Új Élet Galéria, Marosvásárhely, 1985 • Korunk Galéria, Kolozsvár, 1986 • Lázár-kastély, Szárhegy, 1990 • Kós Károly Szépmíves Céh 1994 • Vármegye Galéria, Budapest (kat.), 1998 • Buja Formák, Czóbel Galéria, Hatvan 1999 • Újpest Galéria, Budapest • Duna Galéria, Budapest. (artportal.hu)
*
(Jó érezte magát veletek mint tanár? Nem furdalta az ambíció, hogy művészként többre vihetné, hogy tanárként mellőzött?)
- Sorsának több keresztje is volt, először is egy idegbajos édesanyja, ha jól tudom, egy biztos, nehezen lehetett kezelni, nagyon gyakran jött be a Kultúrpalotába a néni, s zavarta Palit a maga problémáival. Pali ilyenkor már fogta is a fejét, ha meghallotta a hírt, hogy megint itt van az édesanyád... A másik teher az volt, hogy Kemény János bácsinak, a bárónak volt a veje, vagyis Kemény Zsuzsának a férje, ezért aztán Palit sokan és sokat piszkálták, nehezteltek rá, s ahol csak lehetett, belecsíptek, rúgtak, ejtették, s csak az ő hihetetlen tehetsége és akarása tartotta benne a lelket, de egész végig, amíg csak élt, rúgták, ki-ki, ahogy tudta. Láttuk mi ezt... Maradjon köztünk, de a többi tanár kolléga is egy kicsit úgy volt, hogy Palit nem tartották normálisnak, egy kerékkel többje van, úgy vélték... De egyikük se írta meg a csodálatos festészeti könyvet, amit ő viszont megtett, s a Kriterion Kézikönyvek sorozatában jelent meg, még az éltében jelent meg... Ő volt az, aki minden egyes kiállításra valami újjal, valami mással jelentkezett. Minduntalan új eljárási módokkal kísérletezett, és nem volt önző alkotó, nagyon örvendett, ha valamit fölfedezett, valami olyan dolgot, hogy azt gyorsan át is adja másnak. Szívesen elbeszélgetett veled, elmondta, hogy ő mit csinált, hogy csinálta, próbáld meg te is, vidd tovább, hátha lesz belőle valami...
(Ezt meglepődve hallom, hogy nálatok ma is ennyire őrzik a “recepteket”... Az irodalomban az effajta titkolózás elképzelhetetlen és nevetséges, s talán bármely más művészetben is... )
- Őrzik bizony, de még hogy! Olyan titkolózás folyik, hogy csak! Pedig valóban nevetséges, ahogy mondod, hiszen a technológiai receptek, a technikák ötszáz éve így vagy úgy, de teljességükben le vannak írva. Szőnyi István például két fokos kötetben megírta a festészet iskoláját, s abban aztán minden tudnivaló benne van. Most újra kiadták, kiegészítve a modern világ technológiai eljárásaival, abba is egy csomó dolog még bekerült. Hányszor előfordul, hogy kézdezel egy kollégát, ezt vagy azt hogyan kivitelezte, s buzgón kezdi csűrni-csavarni a dolgot, mellébeszél, én pedig magamban élvezem a kínlódását, s nem értem, mi a titkolnivaló ebben? A főiskolán Balaskó Nándor bácsi tanította nekünk a technológiát, az iskolában pedig Nagy Pál. Olyan komoly füzetet állítottam össze az előadásai alapján, mert ő aztán elmondott minden receptet, eljárást, hogy mikor a főiskolán megmutattam Balaskó bácsinak, ő csak rábólintott: na, erre akkor rátetézünk. Olyan ez, mint a szakácskönyv: leírják benne a receptet, aztán vagy meg tudod csinálni, vagy nem. Tőled függ, a tehetségedtől...
- Voltak Palinak heppjei is... Gaál Andris mesélte, hogy mentek át a határon egyszer, Palinak el volt törve a karja, gipszbe volt rakva, s az őrök előtt elkezdett viccelni, hogy a gipsz alatt van a titok. Tudod, hogy levágatták a kezéről a gipszet?
(Hogyan fogadták a kollégák, a volt tanítványok tragikus halálának a hírét? Azért kérdem, mert akkor egész Erdély beszélt erről, még akik nem is ismerték igazából...)
- Óriási döbbenet volt a számunkra, ahonnan csak tudtunk, jöttünk a temetésre s ott voltunk, annyian voltunk, hogy nem gondoltam volna. A gyászt növelte, hogy hármas tragédia történt, hiszen a kocsiban, amivel felmásztak a fára, ott volt a felesége, Zsuzsa is, s velük együtt Varga Katalin grafikus, tehát szintén kolléga...
- Pali egy valóságos kútfő volt, rajta keresztül például egy csomó mindent tudtunk meg a Helikon történetéről is, a Keményekkel való rokonsága révén, amit különben sose tudtunk volna meg. Mikor nyáron gyakorlatra mentünk Marosvécsre, ott a saját szemünkkel megláthattuk a helikoni asztalt is, ahol valamikor nagy íróink tárgyaltak. Persze, a mi időnkben a kastélyban javítóintézet volt, fegyveres őrök védték, el ne szökjenek a trógerek. Az asztal kint állt, a Helikon-kertben... Tizedikes korunkban vagy haton is festegettünk ott, az asztal körül, akkor még nem volt tudomásunk róla, hogy milyen komoly műemlék az a masszív kődarab, fogtuk magunkat, s fekete olajfestékkel, vastag, nyomtatott betűkkel, olvashatóan felírtuk az asztal talpára a nevünket. Ez eddig rendben... Egy év múlva újra Marosvécsen vagyunk, s hát, egyik délután váratlanul négyszögbe állítanak föl ebéd után. Olariu és Nagy Pali elkezdik kérdezni a jónéptől, hogy tudjuk-e, a képzőművész növendék hová írhatja fel a nevét? Mindenki mondott ott mindent össze-vissza, hogy hol szabad s hol nem szabad, de Paliék erősködnek: rendben, de még hová nem írhatja fel a nevét? Azt hiszed, nekünk eszünkbe jutott az egy évvel korábbi csínyünk? Hallgat hát mindenki, mire felolvassák a névsort, ami nem más, mint ami fel van írva a várkert egyik asztalának a lábára. Szégyenszemre, ki kellett állnunk. Nagyon jó, irány a várkert, a mocskot letakarítjátok, s holnap újra összehívjuk a négyszöget, akkor majd eldől a sorsotok.
- A helikoni asztal alja jó durvára van faragva, s vért izzadtunk, amíg szeggel meg minden elképzelhető eszközzel valahogy levakartuk azt a sok vastag festéket, valamennyi nevet.
(Oldószerrel nem boldogulhattatok volna?)
- Hol volt akkor oldószer, te? Szeggel csináltuk! Az volt az eszköz... Másnap megint négyszögbe állítottak, s nekünk, vétkeseknek kiadták az ukázt, hogy adjuk le a szalmazsákot, amin aludtunk. Ott, a tömeg előtt szépen kiürítettük a zsákokat, átadtunk minden kincstári holmit a gondnoknak, és csak akkor közölték velünk, hogy két hétre ki vagyunk csapva...
(Folytatom)
Illusztráció: Piskolti Gábor Kompozíció-ja (1940)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése