Színek a palettán (19)

Nagy Imre: Gál Feri (ceruzarajz)

Csíkszereda, 2008. január 17, reggel 9.00

(Elhangzott ez a név is, hogy Gál Feri bácsi... Most akkor ő lenne esedékes...)

- Igen... Van egy visszamenő története annak, Feri bácsi hogyan is lett legendás, messze földön is ismert műgyűjtő. A harmincas években Domokos Pál Péter noszogatására, aki errefelé fel akarta éleszteni a székely néphagyományokat, feszegette többek között azt is, hogy a csíki festékeseket újra kellene indítani. Feri bácsi felesége pálfalvi asszony volt, s ő vállalta az újraindítást annak a régi módszernek a birtokában, elkezdték szőni a csíki festékeseket. Akkoriban Gál Ferenc a gyergyói nyugdíjpénztárnál dolgozott, s Nagy Imre hatására és Szervátiusz Jenővel összefogva, Budapesten a harmincas években valamikor egy nagy székely kiállítást rendeztek a festékesekből, ami akkor nagy ritkaságnak számított. Közösen állítottak ki s akkor mindenki igyekezett a szőnyegeket megvásárolni. Imre bácsi állítólag kijelentette volt, hogy nem pénzért herdáljuk, hanem cserélünk. Mert kik akartak szőnyeget venni? Olyanok, mint Aba Novák Vilmos, Szőnyi István, az odaáti, Barcsay Jenő, Varga Nándor Lajos, egyszóval mindenki, aki könnyen belelátta a művészi értéket is. Nagyjából így állt össze a gyűjtemény, s így kerültek a szőnyegek helyébe ezek az alkotások. A képtár utána már egyre csak bővült. Mert ha Feri bácsi valamerre megfordult és elmondta, milyen gyűjteménye van, a művészek szíves-örömest adtak, mert egy idő után érdem volt oda valakinek besorolni. El lehet képzelni, hogy az ember megérkezik Marosvásárhely és Kolozsvár után, ahol gyűjtemények léteztek, múzeum volt s neveltetésünk folytán a magyar képzőművészethez kapcsolódtunk. Mestereink nagyjából mind Budapesten végeztek, onnan szívták magukba az alkotó szellemet és a mesterségbeli tudást, így aztán, hogy Csíkszeredába megérkeztem és megismertem Feri bácsit, s végignéztem a gyűjteményét, hát majdnem elájultam. Mint egy gyöngyszem, úgy ragyogott az egész. Két-három szobában volt összezsúfolva, meg egy csomó fiókban, erre-arra, de minden darab érték volt. Imre bácsi láthatóan szigorú, értő szemmel válogatta ki a megalapozó cseretárgyakat. A későbbiek során az ember szívesen adott a Feri bácsi gyűjteményébe, megtisztelő volt, hogy bekerülhettél a házába. Feri bácsi pedig így lett kompetens abban a kiállítássorozat megindításában, ami a múzeumban elkezdődött és János Pál fennhatósága alatt olyan gyümölcsözően megvalósult. Persze, Imre bácsi volt ennek a főmotorja, ő vállalta fel, hogy kit, mit és hogyan, mert nem mindenkit hagyott ám jóvá, elárulom, voltak ilyen kisebb koccanások is, Gy. Szabó Bélára például nagyon pipa volt, Mattisch-Teutch-ot sehogy se kedvelte, más ízlést képviselt, mint ő, Mátyás Jóskára is egy adott pillanatban kivolt, de ezt leszámítva zajlott az élet tovább, s Feri bácsi a kiállítási “brigád” tagja lett, minden kiállítás megnyitón jelen volt, szenzációs volt végighallgatni azokat az elbeszéléseit, amik az Imre bácsival való gimáziumi élményeire vonatkoztak, velük együtt járt az én egykori vásárhelyi nevelőm, Simon Feri bácsi is, úgyhogy nekem már volt némi rálátásom erre az életformára és erre a világra... Valahányszor elakadtam aztán a munkában, csak kimentem Feri bácsihoz Somlyóra, leültem s egy kávé mellett megnézegettem az ott összegyűjtött nagyokat. Úgy tűnik, Feri bácsinak tetszett ez a szerep, mert állandóan hívta a vendégeket, fogadta őket, végigvezette őket a szobákon, benne volt már a korban, nyugdíjas volt, maradt rá ideje, sokszor aludtak is nála, sok képzőművész megfordult a portáján, Puskás Sándor például nagy barátja volt, meg a két Szervátiusz, Jenő és Tibor, de Magyarországról is állandóan jöttek, Szőnyi és Aba-Novák, s a többiek küldték a vendégeket, a háza amolyan tájékozódó pont volt, ahol szépen eligazodott az ember...

(Állítólag Nagy Imre is nagy előszeretettel küldte oda a vendégeit, amikor nem volt kedve hozzájuk s le akarta rázni őket... )

- Feri bácsiéknál mindig volt valaki, aki főzött is, utánuk járt meg minden, Imre bácsi viszont magában lakott. Meg nem is volt az a kellemes vendéglátó. Ha valamihez nem volt kedve, azt ápertén kimondta és kész.

(Mi lett a Gál-gyűjtemény további sorsa?)

- A hetvenes évek időszaka alatt, amikor hivatalosan kezdték lajstomba venni a műkincseket, a Gál család nagy félelemben volt, a két Gál lány édesapjuk halála után fogták és elosztották egymás között a képtárat. Az egyik lány aztán meghalt, s gondolom, a másikra maradt az egész, aki most ott lakik ugyanabban a házban, amiben Feri bácsi lakott... Talán a hetvenes évek közepén történt, amikor egyszer lent jártunk Gaál Andrással, meg Imre bácsival, aki nagyon szorgalmazta, hogy a gyűjteményt valahol közszemlére kellene tenni, hogy lássák az emberek. Akkor kitudódott ez a dolog, hogy mi ott jártunk, s a lányok elég szépen megsértődtek, bizonyos emberek meg elkezdtek orrolni ránk, mert a lánya elmondta a tanáriban, hogy mi el akarjuk vitetni Andrással a gyűjteményt... Feri bácsi akkoriban már eléggé idős volt, felejtett, s a lányainak csak annyit mondott el, hogy kik voltunk ott, s arról is hallgatott, hogy Imre bácsi jött a javaslattal, így m9i maradtunk a pácban... Aztán amíg kimagyaráztuk és kitisztáztuk ezt az egész dolgot, rettentően kellemetlen volt. Végül meghalt Feri bácsi s az egész ügyet hagytuk feledésbe merülni. A lányok különben rettenetesen ellenezték a további bejárást ide, hogy az emberek látogatják meg őket... Hála istennek, Antal Attila, a Feri bácsi veje tudatában van a gyűjtremény szellemi értékének és hasznának, s a polgármesteri hivatalban így van valaki, aki érdemben tudja kezelni a kérdést. A hetvenes évek közepétől lassan eltelt mindjárt negyven év, és jó lenne egyszer bemutatni, hogy létezett s létezik itt Csíkszeredában egy ilyen gyűjtemény s egy ilyen féltő törődés... Sajnos, rajtunk kívül ma már nem nagyon vannak, akik saját szemükkel látták s részesültek belőle. Talán még csak Beczássy Tóni volt az, aki bejárt oda, de most már ő sincs, hogy tanúságot tehessen... A hangsúly szerintem mindenek előtt azon van, és ezzel le is zárom a témát, hogy milyen jelentősége volt e gyűjteménynek a város hírnevének alakulásában a képzőművészeti életben.

(A Gál Feri bácsi esete egyedi példa volt a csíki műgyűjtésre, vagy vannak mások is, akik a műélvezetre hajlandók voltak pénzt és időt áldozni?)

- Az, hogy az évtizedek során az a sok kiállítás megrendeződött Szeredában, s hogy azoknak látogatói is voltak szép számmal, csöppet sem múlt el nyomtalanul. A közönség egy idő után elkezdett a tárlatokról képeket vásárolni. Feri bácsi gyűjteménye mindenesetre példa értékű volt, s az a törzslátogató közönség, aki odajárt, az akkori kis Csíkszeredának értelmiségije. Az a maroknyi, ami volt. Egy idő után a gimnáziumban a végzősöket kezdtük rávenni, hogy a mindenféle vázák és cserép- meg üvegmarhaságok helyett az osztályfőnöknek vagy a kedvenc tanárnak ajándékozzanak inkább képet. Évtizedeken keresztül működött ez a hagyomány, s így a tanári karnál, függetlenül attól, hogy melyik iskolában tanított, ha az otthoni lakásfalait végignézzük a városban, nem gicccsekkel találkozik az ember, hanem jó minőségű munkákkal, főként grafikával, festményekkel, szoborral már kevésbé, az már egy más, komplikáltabb műtárgy, de akadnak szobrok is, kisplasztikák, hogyne...

- Ami az árakat illeti, Imre bácsi állandóan azzal cseszegetett, hogy “ne herdáljátok el a munkáitokat”... Jó, ez mind igaz, gyűjtheted a mappádba a munkákat, de ha egy közönség vagy egy értő valaki vásárol, mondván, hogy én ezzel akarok élni, és szükségem van erre, akkor miért ne adjam oda? Olyan hitvány körülmények között éltünk a kis tanári fizetésből, hogy egyáltalán nem ártott akkor egy kis segítség. S kellett azzal is számoljál, hogy mennyit keres a kolléga. Senkit se vetett fel akkoriban a pénz... Vagy adtuk részletre, mert volt ilyen is... Így aztán Csíkszeredában nagyon sok munka van magánházaknál, és sokaktól. Nem csak tőlem vagy Andristól...

(Itt működött Képzőművészeti Alap is, azon keresztül lehetett-e vásárolni?)

- ’68-69-től igenis, létezett egy üzlet, és azon keresztül is lehetett munkákat venni. Állandó jelleggel működött, jó forgalma is volt, havonta beadtuk a dolgainkat, létezett egy zsűri, amelyik szakmailag megszűrte, csak kimondottan képzőművészeti alkotásokkal foglalkoztunk, nem hagytuk, hogy a giccs és az amatőrizmus betörjön oda, ehhez megvolt a szigorú részvételi keret is, hogy kik adhatnak be...

(Visszapillantva a múltba, az idő kit igazolt: Imre bácsit avagy titeket, akik nem böjtöltétek ki az utókort? Ha felgyűjtötted volna minden munkádat, s most adnád el nagy pénzért, lenne aki megvegye?)

- Ugyan már... Hellyel-közzel, nagy kihagyásokkal esetleg jönne néha valaki, aki ezt akar és azt akar, az most is nyugodtan jöhet, mert még mindig van miből válogatni, de végül is azzal, hogy így történt, ahogy történt, közelebb került a csíkszeredai közönség egyrészéhez a képzőművészet, elfogadtak engem, s ez egy másik igen nagy dolog, merthogy nem volt semmi olyan kirívó a tevékenységünkben, ami zavarta volna a polgári-kispolgári világot, egyáltalán az akkori közönséget... A másik az, hogy ezeknek az embereknek a gyerekeit évtizedeken keresztül tanítottuk, a fiú, majd az unoka végigmentek a kezünk alatt, volt hát egy presztizsünk, és sokmindenben kikérték a véleményünket... Történt a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején, hogy jött egy illető, s kérdezte, egy szobát milyenre kellene festeni. Lehet, hogy Imre bácsi elkergette volna egyből, de istenem, a lelke rajta, ha udvariasan válaszoltál, így is jó felé vezetted az embereket. Ez volt a helyzet a művészeti általános iskola létrejöttekor is, amikor arról volt szó, hogy elkezdtük toborozni a gyermekeket. Előtte már a pionírházban, a gimnáziumban művészeti köröket vezettünk, és ezen keresztül a város tudta, hogy mi kikkel foglalkozunk, a gyerekeink bekerültek elég szép számmal az egyetemre, egy adott ponton már úgy volt, hogy más városokból is jöttek hozzánk, Kolozsvárról, Vásárhelyről, Váradról, Temesvárról küldték ide a tanárok őket, felkészítőkre, ez is mind-mind bennünket igazolt, hogy szükség van helyben a szervezett képzőművészeti nevelésre.

(A képeitek, s itt gondolok a vidék valamennyi képzőművészére, idővel valutává váltak-e, szívesen elfogadták-e, ha ajándékba vagy jutalomként, esetleg fizetségként felkínálták azokat?)

- Igen, határozottan igen. Voltak helyzetek, amikor el is várták, hogy megkapják őket. Valamit intéztél vagy orvoshoz mentél, netán örömet akartál szerezni valakinek, vagy ajándékként megvették nálam, vagy sok esetben van olyan is, hogy odaajándékozunk egy-egy képet. Nem a borítékkal jövünk, hanem a hónunk alá veszünk egy-egy munkát. Egyúttal tudjuk, hogy örömet is szerzünk az ajándékkal.

(Kanyarodjunk vissza a fősodorhoz: János Pál következik... )

- János Pali bácsi számomra nagy példakép, a munkabírása, a hozzáállása, ahogy annak idején az egész múzeumot és speciel a képzőművészeti részét vezette, éveken keresztül nagyszerűen működött ez a tevékenység. Szerény és kicsiny volt a múzeumi gyűjtemény, leltári értékét nem ismerem, csak amikor leltárilag átkerült a Várba, akkor látta az ember, hogy bizony, nem is olyan szegényes, sőt, terjedelmes. János Pál bizony, mellénk állt és minden gondunkban-bajunkban segített, olyasmivel nem tudtunk hozzá menni, amiben ne támogatott volna. Egyfelől ugyan Nagy Imre bácsi volt a fő mozgató erő, de a praktikus dolgok, a kivitelezés Pali bácsinak köszönhető. Ő tartotta a kapcsolatot az emberekkel, a városvezetőkkel. Lényegében tehát nem szenvedtünk hiányt dolgokban, az, ami másnak kijárt, azt mi is megkaptuk, nem voltunk mellőzve, sőt, kitüntető tisztelettel viseltettek irántunk, ez egy annyira lényeges dolog volt, hogy nem tudom eléggé köszönni neki. Adott ponton ez nagyon kellett az induláshoz. Ezért aztán lelkesen támogattuk is őt, egyfolytában rendeztük a kiállításokat, ami az esztétikai részét illette, ő megszervezte, megnyitotta a tárlatokat, de a felrakást, az elrendezést, hogy az megfeleljen a közönség előtt is, azt Gaál Andrással és Kovács Dénessel mi végeztük el.

(Hogyan kapott ő helyet a közéletben? Mi mindenre terjedt ki a figyelme, a múzeum ügyein kívül? Mitől nyerte ő a tekintélyét?)

- Ha valami történt a városban, akkor az ő véleményét mindig kikérték a vezető emberek. A maga módján egy nagyon rugalmas ember. Persze, most jöhetnek utólag az okosok, hogy pozitív, negatív, meg ilyen, meg olyan, korábbi tevékenységéből felrónak neki bizonyos dolgokat, hogy túl kemény volt, meg hogy drasztikus volt hellyel-közzel, de figyelem, ő mindenkivel így viselkedett, nem csak lefelé, de felfelé is keménykedett, és ez volt az egészben a lényeg, a becsülnivaló. Féltek a szájától lent is, fent is, hogy ő nevén nevezi a dolgokat, akkor is, amikor mások hallgattak. S nem csak mondott, hanem cselekedett is. Amit magára vállalt, azt csinálta becsülettel, de mint közéleti ember, az akkori kornak én úgy látom, hogy egy szükséges és előre mutató egyénisége volt. Szükség volt rá. Sokminden másként dőlt volna el, ha ő azokon a bizonyos helyeken nem szól bele egybe s másba.

(2007-ben nyílt Pali bácsinak egy ceruzarajz kiállítása. Hová helyeznéd el az ő „titkos” képzőművészeti tevékenységét?)

- Szerintem a Pali bácsi szellemi batyuja több, mint egy lelkes amatőré, ő ugyanis azt csinálta, hogy nekiállt, s nagyon jól kialakított egyfajta grafikai stílust, ami jóval túllépik a műkedvelésen. Amúgy nagy természetimádó. Leül a természet elé és azt nem lefényképezi, hanem szépen, aprólékosan megdolgozza, visszaadja istenigazából, grafikai művé teremti, nagyon becsületes világot teremt, s az egészet nagy szeretettel végzi. Látszik, hogy nagy öröme telik ebben a rajzolgatásban. Kiderült egyszer, hogy ő már a hetvenes évektől munkálkodott, valószínűleg a már említett kiállításoknak a hatására. De hosszú időn keresztül titok volt, nem beszélt róla, aztán valaki egy gyergyószentmiklósi kiállítást kipréselt valahogy belőle, s akkor derült ki a turpisság. Rajzai zömét főleg akkor készítette, amikor nyugalomba vonult, a szentimrei Büdösben van neki egy kis háza, ahol hónapokat szokott kint tölteni a családdal, ott rajzolgat s végzi a dolgát a természetben. Rengeteg emlékem van vele kapcsolatban, olyan nap vagy hét nem volt, hogy le ne ültünk volna egy kávét meginni. Minden kiállítás után összeverődött egy nagy asztaltársaság, s akkor leültünk és sok minden ott terítékre került, javaslatok, ötletek, ilyenkor a városvezetőket is meghívták, aki olyan volt, el is jött. Egész más hangulat volt ott, mintha egy irodában tárgyaltunk volna ugyanezekről. Rendszerint már a következő kiállítás megtárgyalásába merültünk, de ilyenkor tettük szóvá a problémáinkat, a bajainkat is.

(A rendszerváltást hogyan élte meg szerinted Pali bácsi?)

- Akkor ő már nem volt aktív, a keze alá az évek során sok ember bekerült, s nem mindenki bírta azt a Pali bácsi féle fegyelmet, pontosságot, próbálták is fúrni, faragni, sok vád érte szegényt, de az, hogy az a kis felületű régi múzeum bekerült abba a nagy várba, amelyet a katonaság, majd a benne lévő iskola lepusztított, képzelheted, hbogy adott ponton már csak egy bűzös romhalmaz volt, az óriási gondot jelentett a Pali bácsi vállán. Annak a rendbe tételét személyesen ő vezényelte le, addig, amíg lehetett. Hogy aztán most jönnek az okosok a műemlékvédelemtől, hogy így meg úgy, nem volt mese, akkor menteni kellett, akárcsak a szárhegyi kastélynál, utólag sok mindent el lehet mondani és fel lehet hánytorgatni, de tulajdonképpen csak az van meg, amit azokban a forradalmas időkben “rosszul” csináltak. S ha visszagondolunk, hogy annak idején anyagi értelemben milyen csekély támogatást kapott egy múzeum, mégis megteremtődött... Szerintem a lényeg az, hogy pozitívan menjen tovább a múzeum sorsa, s ez így is történik, szerencsére. Nem lehet panaszkodni, annyi jó szakember került oda...

(Folytatjuk)