Színek a palettán (18)

Nagy Imre rajza: Ilona

Csíkszereda, 2008. január 15, reggel 9.00

(Abban egyeztünk meg menet közben, hogy sorra vesszük azokat is, akik a csíkszeredai életeden maradandó nyomot hagytak. Most eljött ennek az ideje - kivel indítsunk)

- Az, hogy ide s olyan környezetbe kerültem, meg hogy továbbra is volt, aki ránk figyeljen, ez elsősorban Nagy Imre bácsihoz kapcsolódik. Ahogy idekerültem, annak idején, hallgattam a Miklóssy professzor javaslatára, aki ötödéven dobta fel a problémát, hogy fiúk-lányok, arra ügyeljenek, amikor kikerülnek innen, úgy dolgozzanak, hogy ha lehetőségük lesz, mihamarabb egy kiállítással kell jelentkezni, mert rajztanárnak el fogják fogadni egy életen keresztül, de az alkotáshoz való hajlamról látható bizonyságot kell tenni. Hát én erre a nagy útra készültem is, s hála istennek, hogy az összes kollégáim közül nekem adatott meg az a szerencsés helyzet, hogy itt Csíkban egyfolytában, folyamatosan, havonta művészeti kiállításokat rendeztek, s ebben a vonulatban másfél hónappal azután, hogy megérkeztem, megnyithattam első szeredai kiállításomat. Kolozsváron már volt korábban egy bemutatkozó jelenésem, a Mátyás-házban, az itteni első kiállításomra a múzeumban került sor, hetven munkából álló anyagot akasztottam a falra. Ezt az anyagot végignézte Nagy Imre bácsi is, ő akkor kérdéseket tett fel bizonyos munkákkal kapcsolatban, így aztán a szimpátiái közé kerültem rövid idő alatt, mert András már itt volt öt éve, s ők már együtt jártak-keltek, festegettek, Imre bácsi meghívta Gaál Andrást is, így aztán én is bekerültem ebbe a bűvkörbe, ami jó volt... Pontosabban az történt, hogy ő időközönként nyilvántartott bennünket, emellett pedig számon is kérte, hogy mit csinálunk. Amikor ő telefonon felhívott, hogy akkor ő most szeretné megnézni, mit festünk, akkor esküszöm, hogy a zabszem a fenekembe nem fért be, merthogy szörnyen igényes ember volt, viszont ez a javunkra is vált, hiszen Imre bácsinak a városban volt egy presztizse, tisztelték, s ezen keresztül, amikor az ifjúságról szó esett, állandó jelleggel védelmébe vett, vagy ajánlotta az elvtársaknak, a vezető embereknek, hogy igenis, figyeljenek ránk.

(Amikor munkavizitet tartott nálatok, milyen stílusban nyilatkozott, emlékszel még?)

- Ő megnézte a munkákat, alaposan, minden oldalról, és kérdéseket tett fel, egyesekkel kapcsolatban, meg akarván győződni arról, hogy te tudatában vagy-e annak a munkának a miértjei felől. Azzal, hogy miért csináltad. S ha te erre határozottan azt mondtad, hogy ezt én így akartam, mert így látom, és így befejezett a mű, akkor azt mondta, hogy na, úgy legyen... Tehát valahol a kritikája nagyon lényeges volt, kérdéseivel megerősítette a művészi hitünket. Vagy egyszerűen azt mondta, fiúk, nem kell lézengni, nem kell hülyéskedni, hanem neki kell fogni és komolyan dolgozni. Amikor a Cantata profanát, a mozaikot csináltuk a szeredai kultúrházra, akkor is végigkísérte a munkát, nézte, megbírált bizonyos dolgokat, volt amit elfogadtunk, mást meg nem...

(Mondj egy példát arra, amit nem fogadtatok el... Vagy amit elengedtetek a fületek mellett...)

- Imre bácsi mindinkább részletekben kezdte látni a világot, ami a művészi kezdeteire kevésbé volt jellemző, részletesebben, aprólékosabban, mesélősebben festett, mi pedig egyre jobban arra törekedtünk, hogy tömören fogalmazzunk, s minél kevesebb prózát vigyünk bele, vizuálisabb művészetet csináljunk.

- Érdekes megfigyelni Nagy Imre rajzait: ahogy haladunk előre az időben, egyre több rajtuk a részlet... Mert ő festőként viszonyult a dolgokhoz, viszont nagyon jó és született grafikus is volt. Történt, hogy egy adott pillanatban Barcsay Jenő bácsi egyszer Kolozsvárt jártában-keltében Miklóssy Gábort is meglátogatta, ő ugyanis külföldön élt, Magyarországon, s ott beszélgettek a műteremben, ahová a Mester odahívott bennünket is, a nyolc festőt, hát ez csodálatos dolog volt számunkra, az a nyilvános vita ott... Mi addig csak az anatómiáját ismertük az öregúrnak, az egész művészetét akkoriban nem lehetett nagyon propagálni, s Miklóssy elvárta, hogy hallgassuk végig, amít ők másfél-két órán át beszélgettek... Akkor mondta Barcsay az Imre bácsiról, hogy az ő szemében jó festő, de még jobb grafikus... Gondolom, a háború előtti metszeteit és rajzait, többek között az írókról készült portrésorozatát vehette alapul.

- Imre bácsi a végletekig menően tanulmányozta a részleteket, mielőtt egy-egy nagy munkához fogott volna. A halála után tagja voltam a leltározó bizottságnak, s a vázlatait nem hogy százszám, de kilószámra kellett átnézni, képzeld el, micsoda csodásabbnál csodásabb rajzokat, szénrajzokat találtam, előtanulmányokat, mozgásvázlatokat. Rengeteget rajzolt, dolgozott. Csak álltam és bámultam...

(Gyakorlatilag hogyan sikerült megszervezned az első kiállításodat?)

- Mikor Szeredába érkeztem, már ismertem a múzeum akkori igazgatóját, János Pali bácsit. Amikor először látogattam a líceumba és a leendő állás felől érdeklődtem, még az államvizsga előtt, éppen akkor nyitották meg az akkori Kossuth utca elején lévő történelmi múzeumban Gaál András és Hunyadi László közös kiállítását, amire én is elmentem, s ott bemutattak János Palinak. Mikor pedig elfoglaltam a tanári állást, rögtön elmentem hozzá, s mondtam,, hogy van vagy hetven munkám, amit kiállíthatnék, ő meg rábólintott: minden további nélkül! Másfél hónap telt csak el a pályakezdésemtől s a szüleimhez Kolozsvárról hazaküldött munkáimmal már szépen meg is nyitottam a kiállítást. Sikerem volt, befogadtak. Nem dicsekvésként mondom, de utánam olyan művészek állítottak aztán ki, mint Szervátiusz Jenő, majd Bene József, Mattis-Teutch, Veress Pál, Puskás Sándor, Benczédi Sándor, Zolcsák Sándor, Nagy Pál és mások, egész gazdag névsor volt, a múzeum büszke lehetett az akkori teljesítményére. Összesen 56 ilyen tárlatot rendeztek, gondolom, ez nem semmi!

(Miért vetemedett egy történelmi múzeum akkoriban képzőművészeti tárlatokra? )

- Nem sokkal azelőtt futott le a Kovács Dénes etnográfus-múzeumigazgatóval kapcsolatos botrány, akit koholt vádakkal letartóztattak, emiatt a múzeum kényszerűen takaréklángra állította a tevékenységét és ideig-óráig a régészetnél “ártalmatlanabb” képzőművészet felé fordult. Gál Feri bácsi, a neves műgyűjtő javaslatára beindították ezt a tárlatsorozatot, aminek az áldásaiból én is részesültem. A rajoni vezetők nem nézték rossz szemmel ezt a tevékenységet, sőt esetenként támogatták is. Igaz, a megyésítés után aztán a leszakadt Kovászna megye is mozgolódni kezdett, s ott mintha a politikai vezetőség és a művelődési élet közötti kohézió szerencsésebb formát öltött volna, akkoriban velük tudtunk nagyon jól együttműködni, különösen a kézdivásárhelyi céhmúzeummal.

- Annak ellenére, hogy Imre bácsival kezdettől jó viszonyban voltam, nem jutottam el addig, hogy magával hívjon horgászni vagy festeni. Sőt, amikor 1965 táján a fülébe jutott, hogy meg kívánok nősülni, egy nap megállított a városi étkezdében, a régi villamosművek mellett, s megkérdezte, hogy tényleg el akarom-e ronatni az életemet, komolyan gondolom ezt a nősülést? Mire én elég nyersen válaszoltam neki, hogy igenis, Imre bácsi, mert nem akarok egyedül elpusztulni, mint egy kutya! Az öreg megállt, hosszan rámnézett, érintve érezhette magát, de nem szólt semmit, csak sarkon fordult és elviharzott. Egy esztendeig körülbelül felém se nézett, úgy megharagudott. Aztán én megnősültem, kaptunk egy lyukat valahol a mai Sadoveanuban, egy udvarban, a vízért az utcába kellett kijárnunk, viszont telefonunk már volt... Egyik nap szól a telefon, hát Imre bácsi. Azt kérdi, mikor teheti tiszteletét nálunk? A meglepődéstől alig jutottam szóhoz: akármikor, mondtam, amikor Imre bácsinak megfelel... Szörnyen izgultam, vajon mit szól majd a munkáimhoz, mert amióta nem láttuk egymást, én már eléggé elrugaszkodtam a korábbi stílusomtól. Megérkezett, figyelmesen végignézett mindent, aztán megállt annál a festménynél, amitől a legjobban féltem, mert úgy éreztem, hogy az az első komoly lépésem önmagam felé. Féltem, mit fog rá mondani. Elidőzött a képnél, majd hirtelen azt kérdezte, hogy ez vajon így marad, akarok-e még ezen dolgozni? Rávágtam, hogy én egyszer aztán nem, ez végleges, ez így marad. Jól van, akkor így legyen! vágta rá ő is a varázsigéjét, s ezen érdemes tovább menned... Én nagyon hálás vagyok, mindent összevetve, őneki, nagyon jó, hogy volt itt nekünk egy művészapánk, egy mesterségbeli mentorunk... Búcsúzás előtt még ránéz a feleségemre, eléggé vékonyka alkat volt, ránéz, s azt mondja: maga vérszegény! Magának sok vasat kell pótolni... Vegyen egy edényt, jöjjön le hozzám, adjak fekete ribizlit, s kortyolgasson minden nap a levéből, az adja a vasat a vérnek... Ezzel aztán a nősüléssel s a családi dologgal kapcsolatos baja egycsapásra elszállt, utána már akárhányszor mehettem, gyerekeket vittem, nagyon élvezte, nem volt többé semmilyen felhő közöttünk.

(Hogyan sikerült magadat távol tartanod az ő nagyon erős stílushatásától?)

- Én nehezen rajzoltam, ő viszont egy bravúros rajzoló volt. Nekem az volt a célom, hogy a mesterség szabályait szigorúan betartva, de minél kevesebb erőfeszítéssel teremtsem meg a magamét. Nem akartam annyira belemélyülni a munkába, mint ő tette. Inkább a tömörítés, a szintézis érdekelt, nem a mesélés. Mert amíg Imre bácsi az egész életét a művészeteknek áldozta, az egész idejével teljes mértékben ő rendelkezett, mi amolyan „szombati művészek” voltunk. Egy-egy hétvégébe kellett hogy beleférjen legtöbbször az ambíciónk. A lehetőségeinkhez alkalmazkodtunk, mint ahogyan ő is.

- Ahogy telik az idő, egyre jobban tisztelem azt, amit Imre bácsi teremtett, ahogyan kibontakozott és ahová eljutott. De énhozzám a legközelebb az a Nagy Imre áll, aki a harmincas évek elején alkotott. A grafikája marad meg leginkább bennem. Abban, hogy ideig-óráig hatott rám, nem látok semmilyen kivetni valót... Szegény Turcza Laci is, pályája elején amiatt szenvedett, hogy azt mondták rá, kiköpött úgy fest, mint én, az én maníromban, egy az egyben. És milyen jól kinőtte azóta magát, de mennyire jól! És biztosan jártak még így más tanítványaim is... Tanulni valakitől, megpróbálni követni valakit, az nem szégyen. Mindenkinek van egy apja meg egy anyja, a művészetben is. Csak kell tudni időben búcsút inteni, leválni...

(Folytatjuk)