(Olariu Gheorghe, avagy Gyurka, ahogy ti hívtátok, a művészet-
történész a követ-
kező. Végre, egy fiatal tanár... Mi újat hozott a számotokra?)
- Gyukai nem csak művészettörténész volt, hanem festőművész is. Akkor végezte a bukaresti egyetemet, a többi tanárunkhoz képest egészen fiatal volt. Sajnálatosan korán elment. Nagyon kedveltük őt, már a fiatalsága okán is, mert hangulatos, közvetlen volt, s nagyszerűen adott elő. A művészettörténet pedig a kedvenc tantárgyaink közé tartozott. Ez különben normális, mert az így is kellett hogy legyen. Ő lett a múzeum, a képtár igazgatója is, s gyakran vitt át menet közben a képtárba, magyarázta nekünk a Bernády-gyűjtemény darabjainak értékeit, akkor tanultam meg tőle, mi az, hogy képelemzés, hogyan kell egy képet vagy egy szobrot nézni, mit kell nézni rajta... Persze, lépcsőzetesen haladtunk előre az időben, a történelmi korokban, stílusokban, minden tanévnek megvolt a korbeosztása, utolsó évre értünk el a 19-20. századi művészetekhez.
- Gyurka Bukarestből egy teljesen más művészi szemléletmódot hozott magával festészetében, azt szerette volna, ha mi is azzal a szürkés árnyalatű, ködös maszkkal látnánk a világot, ellentétben a harsányabb erdélyi színvilággal, mint amilyenhez Bukarestben szokott. A Iasi-ban, Bukarestben végzetteket ugyanis menet közben rávezették arra, hogy poros szürke szemüvegen át nézzék a világot, amelyik így sokkal meszesebb, elmosódottabb a miénknél. Voltak is neki emiatt kisebb művészi összeütközései...
*
A szárhegyi enciklopédiából idézzük ide adatait:
OLARIU Gheorghe fesőművész (Marosvásárhely, 1929. július 19- Marosvásárhely, 1984. október 6)A kolozsvári Ion Andreescu főiskolán kezdi tanulmányait (1949-1952) és a vukaresti Nicolae Grigorescun fejezi be, 1954-ben szaktanulmányait. A marosvásárhelyi Művészeti Múzeum igazgatója volt. Főbb kiállítások: Marosvásárhely (több ízben is), Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Borszék, Székelyudvarhely, Segesvár. 1975-ben vesz részt a Barátság festőtelep életében, 2 művet hagy maga után (Szárhegy, Táj napraforgóval).
*
(Barabás István bácsi, aki „megmentett” téged a festészet számára, de amúgy nagyon sok tanuló festőtanára... Róla mit mondanál még?)
- Őt úgy kell elneveznem, hogy “az aranyember”, mindenféle szempontból. Nem csak azért, amit értem tett. És nem csak én vélekedek így...
- Hihetetlenül meleg lelkű, kellemes, közvetlen ember, annyira tiszteltük, hogy nem igaz... Bármikor leült velünk beszélgetni, viccet mondani, megkérdezte, mit csinálsz, hogy vannak a szüleid, soha nem emelte fel a hangját, a műhelyben végigjárt mindenkit a korrektúráknál, megmutatta a dolgokat, hogyan kellene csinálni, persze mindig hozzátette, hogy gyerekek, ez nem kötelező, úgy csináljátok, ahogy tudjátok, csak én így gondoltam... Egy külön világ volt az, ahogyan ő viszonyult mindenhez... Ő volt talán az egyike azoknak, akik emberség szempontjából a leginkább benne maradt a lelkünkben. Ezáltal...
- Mert Incze például, megtartotta az órát, s azzal kész, ámen... De Barabás Pista bácsi... Történt vele olyan is, hogy szólt, menjünk a színházba, lógjunk egyet, amikor látta, hogy elfáradtunk az órán, hagyjuk a fenébe a dolgot, üljünk fel a kakasülőre, nézzük végig a próbát, hallgassunk zenét, vagy üljünk le és beszélgessünk, tegyük félre a dolgokat... A modellnek odaszólt, hogy szálljon le a pódiumról, lazítson, csináljon akármit... A tűzbe mentünk volna érte, ha azt kérik tőlünk... Ez nem csak az én meglátásom, az egész iskolát végig lehetne kérdezni, ugyanez lenne a végeredmény.
- Már említettem, hogy a tanároknak én voltam a mindenese, így Pista bácsinak is. Volt egy két világháború közötti masinája, azt takarítgottam. A családban négyen gyereke volt, abból ketten szintén festők lettek, de a felesége is az volt, Bortnyik lány, a híres Bortnyik család tagja. Amikor Pista bácsi90 éves lett, akkor mind a négyen kiállítottak közösen... Olyan is előfordult sokszor, hogy Pista bácsiék színházba készülődtek, s előtte betelefonált a bentlakásba: Marci, gyere, vigyázz a gyermekekre; máskor meg, hogy az udvart rendbe kéne tenni, a szemetet összegereblyézni, elégetni, satöbbi... A lányomék ma úgy laknak Vásárhelyen, hogy éppen a Pista bácsiék kertjével találkozik a kerítésük. Valahányszor megyek hozzájuk, mindig eszembe jutnak a régi dolgok...
- Pista bácsi volt akkor a képzőművészeti szövetség tartományi fiókjának az elnöke, kellett járnia Bukarestbe gyűlésekre. Egyik pénteken csak azt mondja nekem: - Marcika, figyeljen ide, nagy baj van... - Tessék tanár úr... - Holnap délután, a Kultúrpalotába, ahol a kiállító helyiségek vannak (ott volt a Pista bácsi műterme, ma már átalakították...), itt a kulcs, mert szombat délután négy órára jön Kőszegi Margit, a színésznő. Tudja-e ki az? - Hát hogyne tudtuk volna... - Festem a portréját, folytatta, és jönni fog, ő már tudja, hová kell ülni, s arra kérem Marcit, hogy a hátteret fesse meg...
- Na, ettől a zabszem egyből a fenekembe került, két napig alig aludtam. Méghogy Kőszegi Margitot fessem... egy ilyen név... Hogy jövök én ahhoz... Nem tudom, de akkoriban annyira képesek voltunk rácsodálkozni valakire, ez ma már valahogy nem létezik... Én öregedtem volna meg?...
- Pontban négykor kopogtatott Kőszegi művésznő... - Jó napot kívánok, tetszik tudni, a Pista bácsi... - Tudok róla, mondja, s hát itt az inas helyette? - Igen, igen, bólogattam, ahol máskor is tetszett ülni, oda kérem leülni... - S a Mester megengedte, hogy engem fessen őhelyette? - Mi az, hogy megengedte? Megkért!... Ekkor aztán elkacagtuk a dolgot, jópofán mesélt végig, szenzációs egyéniség volt a művésznő, én meg becsületesen fölfestettem a szükséges hátteret, ami korábban majdnem hogy fehéren volt hagyva. Pásszítanom kellett a ruhájával a hátteret, s érdekes módon, a portré, amikor kiállítódott később, a háttér rajta majdnem ugyanaz maradt, ahogy én akkor megcsináltam.... Ki engedte volna meg, Pista bácsin kívül, hogy belemásszak az ő munkájába? Ennyire megbízott bennem, és valószínű, abban is hitt, ami én voltam akkor.
*
BARABÁS István, festő (Lapusnyak, 1914. január 19. - ) * A marosvásárhelyi gimnáziumban Gulyás Károly, a Városi Festőiskolában 1932-36 között Aurel Ciupe, Daday Gerő, 1933 nyarán Nagybányán Krizsán János tanítványa. 1953: Román Népköztársaság Állami Díja; 1964: Romániai Szocialista Köztársaság csillag érdemrend V. fokozata. Az 1930-as évektől Marosvásárhelyen él. 1950-76 között a Művészeti Líceum egyik létrehozója, tanára. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, 1951-től a marosvásárhelyi szervezet elnöke. Realista szemléletű festő. Érzelemgazdagság, tartózkodás jellemzi tájképeit, portréit, amelyeket a 70-es években pasztellben old meg. Olajképeinek kedvelt témái lovak, bivalyok a tájban. Mesterei: Gulyás Károly, Aurel Ciupe, Daday Gerő, Krizsán János. Egyéni kiállítások: 1936 • Marosvásárhely [Barabás Bortnyik Irénnel]; Berlin - 1938, 1941, 1958; Marosvásárhely (gyűjt.); 1941-42 • Pécs • Mohács • Győr; 1943 • Déri Múzeum, Debrecen; 1976 •Marosvásárhely (gyűjt.); 1978, 1984 • Marosvásárhely.
*
Csíkszereda, 2007. november 22, reggel 9.35
(Ki következik a tanárok közül? Mintha úgy emlékeznék, hogy Piskolti bácsit említetted a múltkor.)
- Úgy van... Kezdetektől Piskolti Gábor tanította a távlattant, majd az anatómiát is, s tizedikesek voltunk, amikor kezdett nekünk rajzot is tanítani. A maga klasszikus, keményen realista, mondhatni naturalista felfogásában. De azért főleg szerkezettanilag hatott ránk, ilyen szempontból erősen szigorú volt, megkövetelte a dolgokat. Meg kellett hogy legyen a négy rajzszeged, a függőónod, a tűhegyesre kihegyezett szened, megvolt a szabálya, hogy egy figurális alakot, például egy aktot hogy kell elhelyezni a rajzlapon, ő ezt nagyon keményen megkövetelte. Végig ott állt mellettünk, pontosabban egyfolytában köztünk volt és irányította a dolgokat... Az, hogy utólag megítélve, mindezt lehetett volna másként is tanítani, ez már más probléma, de az a kor azt kívánta... Sajnos, ez a túlzásba vitt törődés kialakított aztán egy ún. „vásárhelyi rajzolási technikát”, s amikor aztán Kolozsvárra mentünk az egyetemre felvételizni, rögtön mondták, hogy rajtunk a bélyeg, a vásárhelyi rajzolás jegye.
(Azóta Te is már csak voltál tanár, pályafutásod alatt bőven rá kellett jönnöd, hogy Piskolti tanár úr miért állt állandóan a hátatok mögött. Gondolom, ellenőrzött titeket... Jó volt-e ez? Rossz volt?)
- Ő attól félt hogy ne tévedjünk. Felnőttként, kiforrott művészként rájöttem arra, hogy nem csak a műszaki rajz közben van szüksége a diáknak állandó segítségre, de a művészeti órán is, sokszor adódik úgy, hogy az ember, mert holtpontra jutott, szívesen venné, ha valaki mondana valamit. Akármit. Véleményt. Hogy azt elfogadom vagy nem, az egy más kérdés, lehet, hogy ellentmondok neki, de akkor legalább be kell bizonyítanom az ellenkezőjét. Azt, hogy én ezt nem úgy látom. Mindegy, úgy is nekem kell lépni, így vagy úgy. Ez a stagnálási pont a legrémesebb, azon így vagy úgy, de túl kell billenni. Ha a diák rájön arra, hogy te nem azért állsz mögötte, mert rendőr vagy, hanem éppenséggel segíteni akarsz, akkor nagyon pozitív ez a szerep.
(Ti akkor rájöttetek erre?)
- Én elég hamar rájöttem, és magam is tudatosan próbáltam alkalmazni minden esetben. Talán egy kicsit könnyebb volt ez a megoldás, s le is fegyverezte félig-meddig az embert, de akkor nem lehetett mást csinálni. De a háttérben mindenképp a tisztesség állt, hiszen meg kellett kínlódni azért a rajztudásért. A mai korban ez persze, már másként zajlik. Én sokszor még vitába is keveredtem egy-egy tanítványommal, kiprovokáltam belőle az érvelést: rendben, nem csinálod úgy, ahogy mondom, de akkor magyarázd meg, hogy mit akarsz csinálni és miért? És hogy szeretnéd azt csinálni? Máskor meg leültem, elővettem egy papírt, hogy ezt én most így csinálnám, persze a te logikád alapján, a te szemeddel, mert magamnak a saját műteremben egészen másképp állok hozzá...
(Folytatjuk)
Illusztráció: Barabás István festménye: Ünnepi menet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése