Csíkszereda, 2007. december 18, reggel 9.00.
Közel egy hónapnyi kihagyás után újra itt ülünk a műteremben. Bemelegítésül Marci folyó munkáira terelődik a figyelem: a munkaasztalon, amely mellett ülünk, illusztráció vázlatok szanaszét, Babits verskötethez készültek, a Pallas-Akadémia díszkiadásához. Árpi szerint nehéz dió, de szakmailag még keményebb dió volt egyszer Dsidát illusztrálni; egy CD-lemezre kellett, a budapesti Mistral együttes számára. Ezzel vesszük fel a beszélgetés elejtett fonalát...
- Most egy éve elküldtem az anyagot, telefonon érdeklődtek, mi lenne akkor, ha az illusztrációt hellyel-közzel elemeire bontanák? Mondom, semmi gond... Látván a sorozatot, amelybe a CD illeszkedne, azt mondtam, ha a grafikai szerkesztő ezt így látja jónak, tőlem mehet. Május közepén aztán telefonál egy hölgy, s azt mondja, hogy uram, a Dsida-illusztrációk holnap után jelennek meg. S közben azt se mondták, egyáltalán megkapták-e az anyagot vagy sem. Köszönjük, de hát ezt most kell közölni? Azóta vadászom őket, de semmi, egy díszpéldányt nem adtak, a sógorom megvett egy lemezt a könyvvásáron, úgy hogy tudom, mi a helyzet, de azon túl aztán semmi. Természetesen pénz sem... Most vadászom őket... Pedig nagyon megkínlódtam azzal az anyaggal, Dsida nem adta meg egykönnyen magát...
(Beszélgessünk akkor ma egy kollégáról. Kivel szeretnéd kezdeni?)
- Vegyük kérlekszépen a középiskolás kollégáim közül azt, akik a leginkább hatottak rám, befolyásolták alakulásomat. Elsősorban is azt, aki nekem testi-lelki jó barátom volt, mégpedig Plugor Sanyit.
- Megérkeztünk Marosvásárhelyre, s mert én pótfelvételin vettem részt, ott nem találkoztam akkor egyetlen leendő osztálytársammal sem... Plugor kökösi volt, Háromszékről jött és egyszerű gazdálkodó ember legkisebb fia volt, öreg szülők gyermeke... Annak idején állt egy farakás az Unirea líceum udvarán, oda elhúzódtunk, s kiöntöttük ott a lelkünket, egyik a másiknak. Ez volt az első olyan közvetlen kapcsolatteremtés marosvásárhelyi életemben, ami egy életre szólt, a sorsproblémáink valahol nagyon találtak. Ő egy nagyon fogékony, jóeszű gyerek volt, nagyon csodálta és szerette a tanító nénijét, aki talán ma is itt él Csíkban... Az ágyainkat egymás mellé szereltük a bentlakásban, együtt jártunk, együtt jöttünk-mentünk, s olyannyira kötődtünk egymáshoz, úgy is neveztek bennünket, hogy “a sziámi ikrek”. Pedig más-más világból érkeztünk, s az egyéniségünk is különböző volt, de ettől azért még nagyon jól kiegészítettük egymást. Tíz éven át, mert az egyetemen is folytatódott a barátságunk, egymást hajtottuk, a félszavakból is megértettük a másikat. Ő nagyon erőteljes nyers tehetség volt, én viszont szorgalmasabb voltam nála. Meg mozgékonyabb, rugalmasabb. Egymást viszont nagyon jól stimuláltuk. Állandóan én voltam az, aki kezdeményeztem, ő pedig jött és csinálta, amit kellett s az egyetem végére már annyira összehangolódtunk, nem volt olyan nap vagy óra, hogy meg ne beszéltünk volna valamit. Rengeteget dolgoztunk. Mi voltunk az évfolyamunk motorja, olyan szempontból, hogy állandóan valamit csináltunk, valahova mentünk, valamit ténykedtünk. Ez aztán pörgette magát az évfolyamot is...
- Hanem aztán került mellénk egy másvalaki is, egy jobbágytelki Bakó Antal nevezetű legény, Tóni, aki ránk maradt az előző évből, mert évet ismételt. Amolyan őstehetség volt, még a tanáraink is csodálták. El kell róla mondanom, voltak esetek, hogy többet tanultunk tőle, mint egyes tanárainktól, hiszen már jártas volt bizonyos dolgokban, amiben mi nem. Tónival egy volt a baj: hogy a tehetség az évek során, ha nem építenek rá tudást és szellemieket, megkopik, terméketlen marad. Nála is éppen ez történt, látványosan sziporkázó volt, de idővel egyre lankadt... Mi azért persze csináltuk a magunkét, de nem próbáltuk egymást másolni, Sanyi nagyon jól tudott rajzolni, én színben gondolkoztam jobban, már kezdetektől teljesen más műfajokban dolgoztunk, az ő rajzi világa nagyon korán megnyilvánult, Nagy Pál és a tanárok is a rajztudására alapoztak s jónak találták annak megjelenítését. Tizdedikesek lehettünk, amikor Nagy Pál odaadta neki Szalaynak egy könyvhöz készített illusztrációit, Sándor pedig fogta magát, és azt az elsőtől az utolsóig nagyszerűen lemásolta. Ez aztán a rajzolási karakterét egy életre megszabta. Jó, ő sose próbálta meg utánozni Szalayt, aki egy döbbenetes készségű, karakteres grafikus, s e sorozattal aztán a kapcsolat Szalayval meg is szakadt, mert a grafikus elment Magyarországról, a háború után pedig már nem tartották követendő példának, ha jól tudom, Dél-Amerikában telepedett meg...
*
SZALAY Lajos grafikus, sz. Őrmező (ma: Szlovákia), 1909. február 26.-Miskolc 1995. április 1. * Tanulmányok: 1927-35 Képzőművészeti Főiskola Budapest, Franciaország. 1941-ben jelennek meg először rajzai könyvben (Hatvan rajz), 1946 a párizsi békekonferencián a magyar küldöttség ragja, állami ösztöndíjjal Franciaországban tanul. 1948 UNESCO ösztöndíjjal Argentínába utazik, könyvillusztrátor, 1949-55 a Tucumáni Egyetem rajzprofesszora. 1958-61 a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskola professzora, 1961-ben New Yorkban telepszik le, 1988- ismét Magyarországon él. A Független Magyar Művészek Országos Szövetségének elnöke, 1992 - a Magyar Művészeti Akadémia tagja * Díjak, elismerések: Kiváló Művész (1989), Kossuth-díj (1992) * Egyéni kiállításai: 1949 Tucumán, 1955, 1956, 1957, 1959, 1976 Buenos Aires, 1958 Washington, 1968 New York, 1969 Toronto, 1972 Budapest, Nemzeti Galéria, 1975 Párizs, 1979 Budapest (retrospektív), 1984 Budapest, Vigadó Galéria, 1990 Budapest, Történeti Múzeum. Főbb művei: Dibujos - Drawings (1954), Genezis (150 rajz, 1966) (artportal.hu)
*
- Hál’istennek, hogy később az egyetemre bekerülve, ugyanezt az egymáskergetést folytattuk. Az első évben más-más tanárunk volt, de másodévtől mindketten Miklóssyhoz kerültünk s akkor a versenyszellemünk hatványozottan felgyorsult. Ami a szellemieket illeti, valahol volt egy közös nevező, ki-ki amit felfedezett, azt állandóan megbeszéltük, verseket olvastunk, ezt-azt, amazt, ami korábban, vagyis az alacsonyabb osztályokban kevésbé működött, hiszen surmó falusi gyermekek voltunk, nincs mit csűrni-csavarni, később viszont mind jobban előtérbe került. Sándor jó tanuló volt, jó fejnek bizonyult minden szempontból, viszont én nem tartoztam azok közé, egyszerűen voltak tantárgyak, amiket szerettem, másokat meg ne is lássak, matematika, fizika, ezek nem tudtak érdekelni, a művészetekkel kapcsolatos tárgyakkal viszont már sokkal jobban álltam. Művészeti látásmódunk eltérő volt, érdekes kettősséget mutatott, ő egyként látta a világot, én másként, de a figurális ábrázolás mind a kettőnket megragadott, a marosvásárhelyi Bernády-gyűjtemény erősen hatott ránk, ott ugyanis a figuralitás hangsúlyosan a középpontba van állítva.
- A nyári gyakorlatokon szintén együtt voltunk, de amikor vége lett a táborozásnak, mindenki ment haza, a falujába, végezni a saját dolgát. Mi akkor elkezdtünk járni egymáshoz, meglátni, hogy egyik-másik társunk milyen világból jött és itt érdekes dolgok történtek. Kölcsönösen belepillanthattunk egy, a miénkétől különböző, teljesen más világba. Az osztályból ketten vagy hárman voltunk katolikusok, a többi vagy református, vagy unitárius. Ez is egy érdekes fordulat volt a fejlődésemben, beletekinthettem a másfajta gondolkodásmódba, a tájak, vidékek, szokások váltakozásába, s személyesen rám nagy hatással volt az a nyitottság, szabadság, amit a református kollégák részéről tapasztaltam. Közöttünk egyáltgalán nem létezett „vallásháború”, s az sem, hogy valaki kérkedni kezdjen a maga felekezetével, annak igazával. Azt hiszem, szellemileg sem voltunk erre felkészülve, hitvitákra még kevésbé, később aztán, a kolozsvári egyetemi életben szintén hasonló társaságba kerültünk, ott viszont sok minden nagyon megváltozott.
(Mit gondolsz, a maga részéről Plugor hogyan élhette meg a Te világodat? Valószínű, ő is járt nálatok, Alfaluban. )
- Ő is teljesen elfogadta azt a közeget, amelyből én jöttem. A szülők mindkét oldalon jó szemmel nézték a barátkozásunkat. Érdekes volt belecsöppenni egymás világába, mert a föld, ahonnan jöttünk, s a hétköznapok, amikbe belenőttünk, azonosak voltak. Itt is, ott is kemény munkát igényelt. Amikor hazamentünk, őt se dédelgették nagyon, hanem odatették dolgozni, akár csak engemet. Nem állított ki bennünket senki az ablakba, megérkeztem pl. este, s hajnalban már kellett menni beállni az emberek közé a mezőn. Gondolom, közös nevezőnknek az egyik fő tétele éppen ez volt: mind a ketten korán megtanultunk dolgozni. Az alkotás során is rá kellett jönnünk arra, hogy csak sok munkával lehet eredményt elérni, és az életben bizony, hajtani kell. Évfolyamunk legalább hatvan százaléka ilyen vétetésű volt, s ez is hajtott bennünket.
(Mi volt az a konkrét mozzanat, ami közel hozott titeket egymáshoz?)
- Létezett a művészeti iskolában egy olyan hagyomány, amibe mi belecsöppentünk, ez pedig az egymásra figyelés volt. Amióta létezett az iskola, ott mindig csapatszellem uralkodott. Nagyon jól kijöttek egymással az iskolatársak, nagyon szoros barátságok köttettek, együtt jártak mindenfelé, a huncutságok, a diákcsínyek valahol kohéziót jelentettek , s ez működött a mi évfolyamunk esetében is. S mert sokan voltunk faluról jött gyerekek, hoztuk magunkkal azt az egészséges falusi humort és pajkosságot, amit odahaza nem igazán sikerült kiélni. Én például Marosvásárhelyen kezdtem megkóstolni a csapatjátékok ízét, addig az ilyesmire odahaza nem maradt idő és alkalom. Vásárhelyen magunknak kellett kiosztanunk a feladatokat, de vigyáztunk, hogy maradjon idő és alkalom a játékra is. Bátran elmondhatom, hogy a társaság magja az évfolyamon mi voltunk, Sándorral. A többiek igazodtak hozzánk. Persze, voltak finnyás köztünk kislányok, meg ez, meg amaz is, de aztán, ahogy betörik a lovat, végül ők is betörtek...
(Ezek tudatában miként éltétek később azt meg, hogy külön kerültetek, az egyik ide, a másik oda?)
- Az egyetemen Kolozsváron szintén erős közösséggé kovácsolódtunk, hiszen a kilenc vásárhelyi végzős iskolás közül heten egyből bekerültünk a főiskolára. Vásárhelynek pedig köztudottan volt egy jellegzetes szelleme, a többiek meg hozzánk igazodtak. Az összetartozás, az egymásra figyelés itt is folytatódott. Akkoriban vezették be a gyakorlatba a néptanácsi ösztöndíjakat, s akik ajánlással, szerződéssel jelentkeztek az egyetemre, azok megéltek, mert biztosítva volt az ösztöndíjuk. Nekünk ilyesmi nem volt. De nekünk is meg kellett valahogy élnünk, mert meg akartunk élni, minden áron! Sose felejtem el, hogy Kolozsváron ősszel elmentünk a Békásba, ahol elszegődtünk szilvát szedni. Szedtük a szilvát, volt egy nagy fabőröndöm, s azt magunkkal vittük. Az egész arra ment ki, merthogy nappal adtak valami kenyeret és mellé valót, este pedig engedték, hogy megtöltsük a bőröndöt szilvával.
(Mi lett a szilva sorsa? Eladtátok? Megettétek?)
- Csináltunk egy mércét, s azzal este a bentlakásban kiosztottuk s mindenki kapott belőle... Közben más munkákat is végeztünk, vagont raktunk, mert akkor az operába még nem sikerült bekerülni, bár később már arról is szó lesz. Végül, annyi pénzünk gyűlt össze, hogy megvettünk egy teljes menzára szóló étkezési jegyet - reggelit, ebédet, vacsorát -, s akkor azt beosztottuk, hogy minden nap más eszik vele, s ezzel a hetes forgóval rendre mindenki sorra került, egy nap háromszor jóllakhatott, mert levesből lehetett repetát kérni, s kenyeret is annyit szajrézott, amennyit akart. A mi összefogásunk pedig feltűnt a környezetünkben és hatott, a kollégák rácsodálkoztak erre a dologra, hogy hát így is lehet csinálni... Amikor aztán statisztaszerephez is jutottunk a színháznál, illetve mindegyikünk valahová bejutott egyénileg, könnyebben elő tudtuk teremteni a bentlakási díjat is. Állandóan baniztunk, számolgattunk, hogy hogyan s mint, szorgalmasan könyveltük a tartozásainkat és a bevételeinket, hogy mindig meglegyen a szükséges egyenleg... Úgy két éven át űztük ezt a játékot, kegyetlen dolog volt, nem is mondok róla többet, de amikor aztán vége lett, mert 1959-ben vagy 60-ban felszámolták a néptanácsi ösztöndíjas kivételezést, s akkor már mindenki a tanulmányi érdemei alapján kapta az ösztöndíjat, akkorra mi is hozzájutottunk a támogatáshoz, s attól kezdve nagyon ügyeltünk egymásra, hogy vizsgája senkinek el ne maradjon, különösen a tudományos szocializmus és a filozófia volt ilyen szempontból fenyegető, de szerencsére olyan tanáraink voltak Bretter György és Rácz Győző személyében, hogy leveszem előttük a kalapomat, megtanították a tananyagot, nem kellett még külön bemagolni. Valahogy átvergődtünk rajtuk, a többi tantárggyal meg már nem volt gondunk, az esztétika például külön élvezet volt, Földes László tanította... Így aztán egymásra ügyelve addig nógattuk, noszogattuk egymást, hogy a hat év alatt alig egy vagy két embernek maradt el egy vagy két vizsgája. Kitartóan ültünk egymás mellett s kérdzetük ki egymást, este a lábunkat lógatva a mosdótálba, a hideg vízbe, hogy el ne aludjunk... Ezért a kohézióért mondhatom most, hogy életem legszebb tíz évét töltöttem el az iskolában és az egyetemen. Külső hatásokban is ekkor ért a legtöbb jelentéses, .értelmes impulzus, és emberileg is ekkor formálódtam olyanná, amilyen ma vagyok.
- Amikor bekerültünk a főiskolára, akkor a nagyobbak, akik szintén Vásárhelyről kerültek volt be, a hónuk alá vettek bennünket, gólyákat. Én az akkori hatodévesekkel melegedtem össze inkább, voltam nagy haver velük, Hunyadi Laciékkal, Gaál Andrisékkal, Péterffy Lacival. Voltak falusfeleim is, Ambrus Imre, Sövér Elek, akkor mentek harmadévre, Bálint Karcsi Vásárhelyről, továbbá Haller Jóskáék... Elfogadtak mint elsőéves fikát, és ezzel el is láttak tanáccsal, segítettek, tökéletesen működött a vásárhelyi “maffia”, s közbe-közbe Hunyadi Laci megkérdezte, hogy éhes vagy-é? Én mondtam: igen! Na, azt mondja, gyere. Puskás Sándornak ott volt a műterme a Mócok útján, ahol egy temetkezési vállalkozás is fungált, annál dolgozott inasként Laci. Azt a rendetlenséget különben látni kellett volna, ami ott volt, Hunyadi kérdezte: tudod mit fogunk enni? Nem tudtam. Hát lekváros hűznit! Felvett ott egy magas aluminium fazekat, ami talán nem is volt kimosva soha, azt megtöltötte vízzel, s beleállított egy nagy köteg makarónit, azt megfőzte, a tányérra rátett egy marék marmaládénak nevezett vegyesízt egy ládából, rá a makarónit s az volt a hűzni. Olyan felséges ételt ritkán ettem... A nagyobbak aztán be-benéztek a műterembe, nézték, mit csinálunk, elláttak tanácsokkal... Aztán amikor mi is nagyobbak lettünk, ugyanez megtörtént a kisebbek felé, akkor belőlünk lettek a patrónusok, mi vettük a hónunk alá a fiatalokat, utánanéztünk, ki hogy, mit csinál, hogyan boldogul. A kollegialitás akkor sem ért véget, ha valaki elvégezte a főiskolát. Vissza-visszajártak, érdeklődtek, nem volt közömbös előttük a sorsunk. Mikor például Gaál Andris már a végzéshez közeledett, rámtestálta az összes statisztálásait és kereseti lehetőségeit, egy másik a másikra tette ugyanezt, s ezek a dolgok szépen öröklődtek a képzőművészeti főiskolások között. Hasonló szerzetek voltak még a filológusok, akik hasonlóképpen boldogultak, közösségi szellemben.
- Hatodéven, ősszel, Marosvásárhelyen volt egy tartományi kiállítás... Amikor az ember odakerült, hogy a szekere rúdja valamerre kezdett kiállni a főiskoláról, az ember elment s a környéken körbenézett, hogy is áll a dolog ezekkel a kiállításokkal, mit láthatni ott, merre érdemes elindulni, mit kell egyáltalán csinálni... Akkor az ember már komolyan szét kellett hogy nézzen, a következő évben akár ő is küldhessen munkát... Ezért ültem vonatra s mentem el Vásárhelyre, a kiállításon pedig találkoztam Gaál Andrással, aki azt mondja nekem: idefigyelj, van Csíkszeredában egy üres tanári hely. Nincs kedved oda jönni? Mondom, dehogy nem... Azon a nyáron arra jártam egy alacsonyabb évre járó kollégánál, Ferenc Ernőnél - közben, hogy arról is beszéljünk, akkor ismertem meg a mostani feleségemet, aki Ernőnek unokatestvére volt, mert volt egy ilyen vonzata is a látogatásomnak s ezt nem szabad kihagyni -, s mondom akkor Andrisnak, hogy minden további nélkül, hát miért ne? De félek, hogy azt meg fogják mások is pályázni... Ugyan, ne izgasd magad, nem pályázzák azt meg... Jó, de azért tavasszal, áprilisban-májusban nem ártana lejönni Csíkszeredába, s ezt én el is fogadtam, észben tartottam. Akkoriban kezdtek el gyomrozni, merthogy Andreescu-ösztöndíjas voltam, hogy maradjak ott végzés után az egyetemen, tanársegédnek. Vetró Artúr akkor viszont kijelentette: szétrúgom a seggedet, ha itt maradsz, te nem erre születtél, menj innen minél messzebb... Mondtam neki, hogy Csíkba készülök menni, mire ő: az nagyon jó, de aztán úgy legyen!
- A következő év áprilisában leutaztam Szeredába. Sose felejtem el, vakáció volt, s megkerestem Kristó Bandit, nyugodjék, ő volt akkor az igazgató a nagy líceumban, a mostani Márton Áronban. Vagis a Marciban, mert most így hívják... Azzal fogadott, hogy egy ekkora hülyét, mint én, még nem látott, aki eljön Kolozsvárról ide egy tanári posztért... Én azért jöttem, mert szeretném, ha biztos lenne... Így magyarázkodtam... Semmi gond, mondta, ez annyira biztos, hogy csak... De azért nem árt visszamenni a tartományhoz, Vásárhelyre, egy Kiss nevezetű főinspektorhoz. Úgy lett, megkerestem. Nagy szélhámos volt az illető, kezd ott figurázni, hogy így kell versenyvizsgázni, meg úgy kell, végül kikísér, s mikor egyedül maradunk, a titkárnő azt mondja: tessék idefigyelni, rajztanári versenyvizsga még ebben az életben nem volt, s nem is lesz. Menjen haza nyugodtan.. Úgy is lett, s amikor az elosztásnál választani kellett, elémbe rakták a listát, a bukarestiek után a negyedik voltam, s jópofa volt a bizottság elnöke, elnevette magát: ha maga ezt választja, tudja meg, hogy én jártam többször arrafelé, és ön az ország egyik legnagyobb iskolájába fog menni.
- Óriási dolog volt a számomra, hogy akadt valaki, amikor megérkeztem oda. Andris már be is harangozta a tanári karnak, jön még egy kolléga, s mindenki várt...
- Persze, volt egy másik körülmény is. Miklóssy Gábornak, a mesterünknek volt korábban egy ilyen kijelentése: arra ügyeljünk, ha valahova megérkezünk, úgy csináljuk, hogy ha van rá lehetőség, egyszer kiállítással mutatkozzunk be, igenis, fogadjanak el mint képzőművészt, nem mint rajztanárt. Megérkeztem oda, s egy hónap múlva hetven munkámból csináltam egy tárlatot.
(Azt mondtad, sziámi ikrek voltatok. Plugor Sanyi hogy élte meg a szétválásotokat?)
- Ő nálam sokkal nehezebb helyzetben volt, Brassóba került, román iskolába, nehezebben akklimatizálódott. Igaz, ő hatodév elején már megnősült, felesége Túrterebesen tanított, és távházasságban éltek. Amíg a diplomamunkát készítettük, nagyon figyeltünk egymásra s hajtottuk egyik a másikat, egészen az utolsó pillanatig, a katonaság végéig együtt maradtunk. Mondhatni, az összes kollégáim közül én kerültem a legjobb helyre, mert Csíkban akkor János Pali és társai és Nagy Imre bácsi voltak a hangadók, már egy egész kiállítássorozat beindult volt, mire én megérkeztem, épp Hunyadi Lacinak és Gaál Andrásnak volt akkoriban egy közös kiállítása. Azelőtt meg Gy. Szabó Bélának volt tárlata, tehát beindult ott egy érdekes folyamat, és ez nagyon rokonszenvesnek tűnt számomra, azt jelentette, hogy itt élet van, sőt képzőművészeti élet. Nem megérkezel, s aztán majd, valamikor, sohanapján érvényesülsz... A többi kollégámnak ilyen szerencse nem adatott meg. Plugort is a következő évben, 1965-ben én csaltam el Csíkba, kiállítani, a kapcsolatunk tehát fennmaradt. Utána nem is sokat tanított Plugor, mert volt egy brassói lap, az Astra, oda hívták meg grafikusnak, ott dolgozott éveken át, amíg át nem hívták a Gyárfás múzeumhoz Sepsiszentgyörgyre, és a színházhoz díszlettervezőnek... Persze, a távolság, az élet forgása meg minden eltávolítottak bennünket valamennyire, ez természetes, de azért erősen összetartottunk. Aztán mindegyik megtalálta a maga helyét, pezsgő képzőművészeti életet viszont inkább itt, Csíkban éltünk.
(Ő is résztvett ugye később a szárhegyi táborozásokban?)
- Persze, én igyekeztem bevonni a volt osztálytársakat és kollégákat, s egy kivételével a kilencünk közül mindegyik jelen volt egyszer vagy akár többször is. Erre ügyeltem, s most, annyi év után, a Vadárvácska nevű, általunk kezdeményezett alfalvi művésztáborba is igyekszem visszacsalni a jónépet.
(Folytatom)
Illustzráció: Szalay Lajos Hajnal c. szitanyomata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése