(Beszéljünk akkor egy másik szobrászról, az erdővidéki Gyenge Imréről...)
- A másodévre jött hozzánk, Marosvásárhelyre. A csíkszeredai tanítóképzőbe járt előzőleg, de felszámolták ott a képzőt, mire átjött a művészetibe. Nagyon határozott és okos, belevaló, jókötésű vagány fiú volt, gyorsan sikerült behoznia azt az egy évet, amennyit kimaradt, tehetséges valaki volt, nagy nyereség, mert teljesen nyitott, tele humorral, életkedvvel, állandó kezdeményező készséggel, ő volt az éceszeink középpontja és elindítója, ugyanakkor egy borzasztó segítőkész valaki, nagyon jó fej, a tanulással nem volt gondja, s ilyen szempontból is jól jött nekünk egy ilyen segítség, sok mindenben kisegített, például matek házifeladatban, ha valamit nem értettünk, ő egykettő megmagyarázta, emberileg is tisztalelkű valaki volt, valódi diák, aki beleéli magát abba, ami van és rettentően közösségi ember. Gergely Pistiben volt egy kicsi olyan, hogy elvonult, félrehúzódott, Imre viszont állandóan valaminek a központjában volt. Annyi hülyeséget kitaláltunk együtt, hogy sok...
- Működött mifelénk a gittegylet. Egyszer Gergely Pityut cigarettázáson kapták, s büntetésből lenyiratták a haját kopaszra, mire fogtuk magunkat, s minden fiú lenyiratkozott az osztályban, jól leszidtak bennünket. Na, ez az Imre ötlete volt... Vagy a Lázár Ödön parkban, a konviktus mögött, szabadtéri mozi üzemelt, s amikor esténként tavasszal, májusban beindult, akkor mi az ablakon kimásztunk s a környező fákra kapaszkodva néztük az akkori süket filmeket. Hogy élveztük őket! El is kapott akkor a rendőrség, bevittek az őrszobára, s ki kellett váltson bennünket a nevelő, Feri bácsi... Voltak ott jó filmek, s rosszak is, de mi mindent néztünk. Razs Kapurt a Csavargóban, aztán az Erkel Ferenc életét, a Les Preludes-t, majd a Boszorkányt, Marina Vladyval, bele voltunk habarodva a szőke csajba, meg Lollobrigidába, akkor mentek a Gérard Philippe-filmek is... Az egyetemen is, a kajázásnál ő volt az, aki képes volt megszervezni, hogy átvészeljük a nehéz időszakokat. Állandó ötletei támadtak, mit hogyan lehet keresztülvinni. Ő volt a fő beosztó, mert amikor még nem volt ösztöndíjunk, összedobtuk a kevéske pénzt, amit így-úgy kerestünk, s készítettünk egy szükséglistát, amin kötelezően szerepelt egy láda zsír, egy láda marmaládé, mert mind a kettőt lapos deszkaládákban árulták, Imre faragott egy gömbölyű lapátot, egyfajta mércét, s azzal mindenkinek kimért egy adagot a kenyerére, s azt ettük, ő meg úgymond „bezárta a boltot”. Mindent beosztott. Hagymát is tartott, azt is adott melléje... Nagyon szerettem emberségét, sokat dolgoztam vele. Alaposan megtanulta a mesterséget, a technológiával együtt. A kolozsvári mesterek, mikor elkészítették a szobraikat agyagból, mi szombat délutántól hétfő reggelig megoldottuk nekik gipszben. Dolgoztunk Vetró Artúrnál, aztán Benczédi Sándornál, Kós Bandi bácsinál, továbbá volt egy Puricea nevezetű szobrász Kolozsváron, meg Romul Ladea... A legfigurásabb az öntések közül Benczédi Sanyi bácsi volt, ment Bukarestbe, s útközben meglátott a hegyekben egy sziklát, abba pedig beleképzelte a Grivicát és a hozzá fűződő sztrájkeseményeket. Készített is akkor egy nagy marha csoportkompozíciót, nem is tudom, hány figurával, körbe, befaragva a sziklába... A műtermében agyagból elkészítette a mintát, egészen a plafonig felért, egy egész teherautónyi agyagot raktunk fel a munkához, s amikor ezzel meglett, az egészet le kellett önteni gipszbe, de csak akkora részdarabokban, hogy az ajtón rendre ki lehessen hozni, majd odakint összerakni. Életem öntései közül ez marad a legemlékezetesebb: jött Sanyi bácsi, mondta a hülyeségeit, s röhögött hozzá nagyokat... Amikor a gipsz kezdett kötni ilyen nagy mennyiségben, akkor borzalmas hő keletkezik, de akkora, hogy mindvégig sűrű ködpárában láttam a világot... Végül a Bánffy palotában ki is állította a művét, ott raktuk össze, viszont úgy meggyűjtötte a baját látogatók tömegének, alig tudtak elsirülni mellette... Nem is tudom, végül mi lett vele, nem ismerem e forradalmi szoborkompozíció sorsát...
*
GYENGE Imre szobrász, (Középajta , 1939. szeptember 30. - Nagyszeben, 1986. június 9.)1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. A térszobrászat elkötelezettjeként az expresszionista és konstruktivista hagyományokat hasznosította. Nagyszebenben élt. Egyéni kiállítások: 1995 • Emlékkiállítás, Nagyszeben. Köztéri művei: Kariatidák, Oszlop, Rügy, Andrei Muresianu költő szobra, Nicolaus Olahus (valamennyi Nagyszeben). (artportal.hu)
*
- Gyenge Imrét is eleget szédítette Romul Ladea, hogy ott tartja Kolozsváron és beviszi az egyetemre, mégis Tordára kapott kinevezést, ott kezdte az életét, talán két évet dolgozott ott, majd átkerült Szebenbe, de azután valahogy megszakadt a kapcsolatunk, Szebenben készített néhány monumentális munkát, egy fafaragó tábort is vezetett valahol Szelistyén, a helyi kézpsőművészeti szövetségnek is mintha alelnöke vagy elnöke lett volna, s amikor elindult a szárhegyi tábor, őt is meghívtuk, van itt egy kórust ábrázoló alkotása, s két-három éven keresztül ezt faragta, de nem ez a baj; Szebenben sajnos, olyan társaságba keveredett, ahol elkezdett inni és az alkohol legyűrte, a szárhegyi szobor is befejezetlenül maradt, felesége, Delmondo Angela, egy gyulafehérvári félolasz, gyerekük nem volt, bár nagyon szerettek volna, de aztán valamilyen oknál fogva - mondták, hogy talán rákos - felakasztotta magát. Ez lett Imrének a sorsa, s azért döbbentett meg engem ez a vég, mert tőle sose hallottál egy megkeseredett véleményt...
(Úgy látszik, azért a nevében mégis ott hordozta a sorsát, nomen est omen... Ti nem csúfoltátok emiatt?)
- Dehogy, senki se foglalkozott vele. Pont az ellenkezőjét mutatta mindig, épp hogy az ellentettje volt a nevének.
(Az ő utóéletéről mit lehet ma tudni?)
- Nem tudom, hogy Szeben szellemi élete hogyan viszonyul ma hozzá, hogy a műtermével, a munkáival mi lett, a feleség merre vette az útját. Tudtommal volt egy öccse, Áron, az elején egy darabig segítettem neki egy síremléket megrendezni, nagyon szépen sikerült, no de úgy tudom, ő is meghalt, aztán, hogy a felesége merre van, az ég tudja, az egészet szomorú homály fedi...
Csíkszereda, 2008. január 8, reggel 9.00
(Ki legyen ma terítéken az “őskollégák” közül?)
- Legyen mondjuk Kiss László... Ő székelykeresztúri születésű, némileg kilógott közülünk, olyan értelemben, hogy egy tisztviselő család gyerekeként felszabadultabb, teljesen más miliőből érkezett, játékosabb lélek lévén, sok mindent tudott már, legalább is hozzánk képest, például rengeteg filmet látott, odahaza lemeztáruk volt, könyveik... Az egész családját a víg kedély jellemezte. Keresztúron élt egy Ipó László nevezetű festő, és hát annak a gyerekeivel, meg az egy évvel nagyobb Ughy Istvánnal bejártak az öreg műtermébe, s Laci bácsitól sok mindent ellestek, a festészet területéről már volt bizonyos személyes benyomásuk. Szellemileg rugalmasabbak, tágabbak, nyitottabbak voltak, mindenek előtt Laci, aki roppant sokoldalú, műszaki érdeklődésű ember volt, szülei és környezete révén alkalma volt olvasmányokban elmélyedni... Jól fogott köztünk egy ilyen egyéniség, mi sokkal földhözragadtabbak voltunk, nehezen oldódtunk fel, ő egyből feltalálta magát mindenütt, s be is helyettesült a környezetébe szenzációsan. Nagyon tehetséges, ügyes fiú volt, közülünk az évek során ő lett a legnyitottabb. Középiskolában talán még nem, de az egyetemen már igen. Ő volt az, aki fel is dobta a társaságot, de el is távolodott tőlünk, nem volt a csapatunknak az a lelkesült tagja, másokkal tartósabb kapcsolatra tudott lépni, mi nem kaptuk meg istenigazából a közös nevezőt vele. Most úgy tudom, kint él Ausztriában, elmentek, de hosszú ideig tanított Székelykeresztúron, ott dolgozott a múzeumnál is, talán egyike volt azoknak, akik miután már kiállítottunk, a legrugalmasabban és a legmerészebben a modern művészetek felé tájékozódott. Roppant könnyedén dolgozott, csak úgy lökte ki magából a dolgokat, sok-sok érdekes munkát alkotott... Miután elment, nem tudom, mivel foglalkozik... Könnyedén dolgozott, két-három nappal egy-egy kiállítás előtt szabályosan felrakta pillanatok alatt a színeket, sokszor még ragadt a kép, amikor felakasztottuk a tárlaton a falra...
(Szerinted ez jó volt vagy rossz volt? Mindenek előtt az ő szempontjából érdekel a véleményed...)
- Az adottságai és ami emögött volt, jóval többre predesztinálták. Sokkal többet tudott volna csinálni. Volt benne egy jó adag nonkonformizmus is, ezért a megadott témákban nagyon könnyedén dolgozott, mindig olyasmit festett, amivel nem kellett fejet hajtania a külső kényszer előtt. Merem állítani, hogy a hatvanas évek végétől egész amíg el nem ment, bravúrosan egyike volt a legjobb festőknek - az adott körülmények között, természetesen.
(Ő elment, s az emlékek megkopnak lassan vele kapcsolatban. Mit hagyott maga után, valami kézzelfoghatót?)
- Egységesen nem maradt meg összefüggő festészeti anyag, s nagyon utána kellene járnia annak, aki egy egyéni kiállításra valót szeretne összegyűjteni különböző magánszemélyektől. Ha én kapnék mondjuk, egy ilyen felkérést, széles körben meghirdetném, hogy akinél Kiss László-féle alkotás található, az adja kölcsön egy gyűjteményes kiállítás erejéig. Ennek függvényében keresném a festményeit, mert azok, akikhez a munkái kerültek, jószemű, jóízlésű emberek kellett hogy legyenek, elvégre nem tömegízlést kiszolgáló képekről volt szó. Akik látták a Laci munkáit és elfogadták, azok most boldogak lehetnek, mert maradandó értéket birtokolnak. Hivatalos vásárlásra annak idején nem volt esélye, a szárhegyi táborban maradt néhány munkája, ott többször megfordult, azokkal állt kapcsolatban, akik hozzá hasonlóan gondolkoztak... Közben azért járt idehaza is, amíg a szülei éltek, a testvére nem tudom él-e még, Keresztúron volt egy bátyja, Gaál András szokott találkozni vele, valahol a határ mellett laknak Ausztriában, de egy bizonyos idő után, amikor hazajött, azt mondta, hogy inkább egyfajta videoművészettel foglalkozott a kilencvenes évek elején. Azóta nem találkoztam vele.
*
KISS László festőművész (Székelykeresztúr, 1941). A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola elvégzése után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanul (1958-1964). Művészeti referens, 1983-ig középiskolai tanár, majd a székelykeresztúri múzeum munkatársa, 1985-től kerámiával is foglalkozik. Jelenleg Magyarországon él. (Banner Zoltán forrásai szerint viszont 1987-től Ausztriában). 2003-ban Baden Badenben megkapja a Kulturpreis 2002 elnevezésű díjat. Kiállítások: mintegy 20 kiállítást rendez szülőföldjén, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban és Németországban. Csoportosan rendszeresen részt vesz a romániai, magyarországi, ausztriai, illetve a németországi és svájci tárlatokon, kerámia szalonokon. Szárhegyen 1974-ben és 1985-ben dolgozott, s négy munkát hagyott hátra. Gaál Andrással, Kántor Józseffel kalákában megfestették a gyergyószárhegyi Lázár kastély lovagtermének 130 négyzetméteres festett kazettás mennyezetét. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)
(Folytatjuk)
Illusztráció: Kiss László Gyergyószárhegy c. festménye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése