A föld fiai - Márton Árpád festménye |
Csíkszereda, 2008. január 29, reggel 9.25
(Elolvastad valamennyi rólad írt kritikát?)
- Én el!
(Mi az, amit belőlük igazából hiányoltál? Hiányoltál-e egyáltalán valamit?)
- Nagyjából, mert elkezdtem összegereblyézni a dolgaimat, mind meg is vannak egy gyűjteményben... Elrakosgattam őket. Időben széles sávot jelent, van ott fiatalkori kritika és van életműre tekintő...
- Ha az egészet egyfajta térformában képzelem el, s érintőket húzunk az ún. “életmű” mellé, akkor különböző emberek különbözőképpen érintettek dolgokat, s lényegében sokan rátapintottak a lényegre. Lévén, hogy aki egy kicsit komolyabban állt hozzá a műkritikához, az az előző kritikákból is elolvasta azt, amit meg kellett szívlelnie, hogy ne beszéljen légüres térben. A komoly kritikusok mindig jól tájékozódtak, komolyan dokumentálódtak, a munkáimat is ismerték. Nincs hiányérzetem semmilyen tekintetben a kritikát illetően. Úgyis írhatnak százféleképpen, százfelé, és maradsz te, a magad gondolati világával és üzeneteivel, s úgy érzed, rendben van, ezt megírták, az élet megy tovább. Ezeket a cikkeket mindig úgy fogom fel, mint egy hajnali mosakodást, amikor jól felfrissíted magad és utána éled a magad világát, megtörülközöl és végzed a magad dolgát. Amit úgy is nekem kell művelnem, elvégeznem, és itt Miklóssy Gábor mesteremet idézném, aki örökké figyelmeztetett bennünket, ügyeljünk, mert a műkritikusok jönnek s kitalálnak mindenfélét, mert írniuk kell, tanácsot adnak, belebeszélnek, végül is festeni nem tudnak, nekünk kell tovább dolgoznunk, ezért tudomásul kell venni a helyzetet. Valahol én ezt be is tartottam, már a kezdetektől, és máig nem bántam meg. Szidhattak vagy dicsérhettek, különösebben nem érintett. Serdülőkorban épp elég volt, amikor megszenvedtem azt a kis affért az iskolában a Székely János cikke okán, akkor ébredtem rá, hogy az ellenvélemények nem azért születnek, mert te valamit rosszul csináltál, hanem mert valaki torz szögből nézi a dolgaimat.
(Melyek voltak mégis azok a kritikai melléfogások, amikről úgy érezted, hogy egyáltalán nem a lényegedet mutatták meg?)
- Amikor az emberek az esztétikum és a tények megítélése kapcsán szélsőségek felé mennek el, az nagyon tud bosszantani. Voltak a nyolcvanas években Magyarországon “erdélyi csillagok” címen olyan vélekedések, melyek az erdélyiség, a székelység számlájára írtak mindent, ami esztétikum. Nézd, ha nekem példaképem Nagy István, a festő, akkor nem hiszem, hogy Franciaországban tudták volna, hogy székely, mert ott a végeredményt nézték, azt, hogy ő egy nagyon jó festő. És abban benne foglaltatik minden. Ugyanerre hivatkozom Bartók és Kodály esetében is, amikor a lényeg az eredményben van és nem a hovatartozásban. Úgy légy magyar, hogy valahol mondj valamit minden embernek, anélkül, hogy külsőségeiben bolygatnád ezt a hogyant. Ezért nem tudtam amúgy istenigazából elvetemült lokálpatrióta se lenni, mert valahogy másként, felülről láttam a világot, akár egy madár, rálátásból, ami mind az enyém, és az egészet képviselnem kell. Ha meg tudod ezt tenni, megkeresed a lehetőséget és a fonalat, hogy mindenkihez szólhass, s ha valaki, egy más csillagzat alól szemléli a dolgaidat, akkor is az embert, a mindenséget érezze ki belőle.
(Festőtábori élményeid, amikor más égtájakról érkezett művészekkel találkozhattál, mennyire igazolták vissza vagy cáfolták ezt a hitvallásodat?)
- A nemzetközi táborok erre nagyon jók voltak, bizonyságot szolgáltatva arra és megerősítetve azt, hogy a nagybányai iskolából leszakadt és ezeket az értékeket valló emberek és a kolozsvári akadémia hihetetlenül komolyan feltarisnyáltak bennünket s bocsátottak útra. Tábori találkozásainkkor dőlt el végül is az a villoni megfogalmazás, hogy “mennyit ér a feneked súlya”. Hihetetlen előnyben voltunk mi, Erdélyből érkezettek, s a többiek le is emelték a kalapjukat azelőtt, amit mi tudtunk és produkáltunk. Ha most összeállítanám az első tábortól a tavaly nyárig készített tábori munkáim tárlatát, akkor látni lehetne, hogy a képek kivétel nélkül emberközpontúak, figurálisak, olyan ábrázolás ez, amivel manapság kevesen küszködnek meg, s valamennyi az adott kor üzenetét hordozza.
(Az idegenből jött művészek hozzátok képest milyen gyökerekről árulkodtak?)
- Teljesen saját magukat képviselték, magukkal hozván azt a stílust, amit pillanatnyilag műveltek, a többször visszatérő nemzetek közül viszont leginkább a japánok voltak a legkövetkezetesebbek, hihetetlenül izgalmas stílussal ismertettek meg. Jellegzetességüket össze tudtam mérni azzal az iskolával, amelyben mi nevelkedtünk, persze, a legmodernebb dolgoktól a leghagyományosabb formákig, mindent uraltak, és hihetetlenül nyitottak voltak, készen bármit magukba szívni, kipróbálni, megtanulni. És mindent rendkívül lelkiismeretesen végeztek. Van egy nagyon erős, hihetetlenül gazdag hagyományuk, de erre aztán nagyfokú nyitottság épül. Munkájuk egész hangulatán érződik keleti érzésviláguk, ugyanakkor egyetemesek tudnak lenni. Itt győzött meg végérvényesen Bartók az ő igazáról, aki egy auditív örökségre építette az egész munkásságát, s ebből teremtett olyasmit, hogy a világ akármelyik pódiumán megszólaltatják, mindenütt megállja a helyét. Ez jelenti azt, hogy ne szűkülj le, hogy madárként lásd az egész világot és ne köldöknéző legyél. Persze, az idő az közben érlel, letisztít dolgokat, gazdagabbá teszi a munkásságodat, amíg végigmész egy ösvényen, de ahhoz következetesnek kell maradnod. Összefüggéseiben egy láncolatot kell kiépítened, egyiket a másikba fűzve. Ez a nagyon nehéz. És ebben vannak hullámvölgyek is, nélkülük nem is megy.
(Ti, erdélyiek a nemzetközi táborokban mennyire tudtatok közösségként megnyilvánulni és ez milyen hatással volt a társaságra?)
- Emberi közösség szempontjából a gyökerekhez legjobban az erdélyiek ragaszkodnak, ezt nagyon sokszor megtapasztaltam. E ragaszkodást ki is vetítik, de emberi megnyilvánulásaikban is magukon hordozzák. Nem egyszer voltunk négyen-ötön vagy még többen Erdélyből, olykor tízen is, s a beszélgetések kapcsán, összeüléskor, esti vacsorakor vagy az azutáni időtöltés idején, szórakozás közben, borozgatva rögtön előjött az általunk hozott, ismert és előadott népdalkincs, s ezzel majd mindenütt taroltunk. Azt mondták, sehol a világon nem tudnak ilyen egységesen fellépni és megnyilvánulni, mint az erdélyiek, méghozzá ilyen gazdag folklórkinccsel és repertoárral. A visszajáró külföldi vendégek pedig kitörő örömmel fogadnak, valahányszor újra látnak... Felveszik a nótáinkat, velünk próbálnak énekelni, biztatnak... Nagy élmény nekik. Még az ukránok ilyen konok, népközeli gárda, büszke faj, most jöttem rá az utóbbi időben, komoly egyetemi tanárok, művészek, remek felkészültséggel, le az összes kalappal, de hozzánk hasonlóan rátartanak a gyökereikre. Végül is nagyon jó együtt lenni ezekkel az emberekkel, mindannyian csak tanulunk belőle. Két hétig mindenki keményen dolgozik, közbe-közbe meglátogatjuk egymást, majd jön a végeredmény, a kiállítás, s az az igazán izgalmas, mert itt tétre megy a játék.
(Kritikusaid közül kik azok szerinted, akik a leginkább célba találtak?)
- Az első mindenképpen Székely János. Ő abszolút okosan elmélkedik a kezdő képzőművészek teljesítményén és sorsán, s azt, amit ő látott, azt nagyon mélyen és helyesen látta. A lehetséges utóéletünk távlatait és dilemmáit annyira helyesen megfogalmazta, kétségbe vonva, hogy miként tovább. Nem csak korai kritikájával, hanem további két másik cikkével is, amelyekkel minket nyomon követett. Személyesen nagyon sokszor előveszem és elolvasom, feltett kérdései és kételyei mindig magamhoz térítettek és elgondolkoztattak.
- Másvalaki, aki úgy ráérzett a dolgokra, az Banner Zoltán volt az Utunkban, majd Kántor Lajost kell említenem, aki a nyolcvanas években aztán kimozdított innen Csíkból és elvitt a Korunk Galériába, majd utána néhány évre rá volt Kolozsváron egy közös kiállításunk Adorjáni Endrével és Bakos Erzsébettel a Szentegyház utcai galériában, bizony, reszketett a gatyánk, hogy visszamentünk a mestereink közé s ott bizonyítani kellett. Nagy élmény volt számomra, rengetegen voltak...
- Emlékezetes marad továbbá Polgár István kemény kritikája az Új Életben. Váli József is írt egy mélyreható elemzést 1985-ben, a Kriterion utolsó műterem-füzetébe, az kizárólag csak fekete-fehérben jelent meg, végül a Szatmári László tanulmánya is szép, becsületes munka a Pallas-Akadémia Műterem sorozatában.
- Tél-túl jeletek még meg más írások is rólam, elolvastam őket, elmélkedtem is felettük, meg minden, de amúgy istenigazából nem tudtak meghatni, szépen elraktam őket dokumentumnak, s aztán ott maradtak, ahová tettem. Se nem törtek le, se nem ajzottak fel, inkább az önelemzést váltották ki belőlem.
(Milyen színben látod a világot és mit mondanak számodra a színek, azon kívül, hogy velük dolgozol?)
- Az eseménynek, a hangulatnak megfelelően hatnak rám. Borzalmasan érzékeny vagyok rájuk, de ha százalékos arányban meg kellene határoznom a színben való látásomat, általában a világos, a derűs színek azok, amik inkább megfognak. Az életemben is megpróbálom, lévén, hogy “mérleg” vagyok, általában a sárgákat, a narancsokat és a vöröseket nagyon szeretem, s aztán a nagyon rám ható összetevők: a kékek, a zöldek világa, de ha csak lehet, a sárgák és a derűs dolgok azok, amik magukkal tudnak sodorni. Ebbe tudom a leginkább belevinni a feszültséget is.
- Évek teltek el, s mind csak keresgéltem, mert képtelen voltam megfogalmazni bizonyos dolgokat. Azokat a mélyreható élményeket az otthoni életből: a kenyérsütést és annak az illatát, az egész folyamatát. Nagyon szép, harmonikus családi világban nőttem fel, már olyan szempontból, hogy nagymamám, nagyapám is ott voltak, szüleim is teljes egészében a családhoz ragaszkodva léteztek, s annak függvényében is cselekedtek. Olyan volt a környezet is, nagyanyámék egy 1703-ban épült házban laktak, szenzációsan szép ház volt, abban kemence, meg egyáltalán, feledhatatlan, ahogy történtek ezek a dolgok... Azt mondják Gyergyóról, hogy az a hidegről híres. Na de azért van ott nyár is, s egyáltalán a munka nagyon kemény volt, és hajnaltól egész estig kellett dolgozni, egy ilyen aratás után, ahogy mentünk hazafelé, lement a nap és kellemesen hűvös lett a levegő, s akkor mert mezítláb jártunk, nem adidasban vagy mit tudom én miben, a júliusi-augusztusi út pora, még forró volt majdnem, ahogy símogatta az ember talpát, a naplemente után, éveken keresztül is izgatott, hogy ezt és éppen ezt hogyan lehetne visszaadni úgy képben, hogy az ne impresszionista ábrázolás legyen, hanem a kép valahogyan belülről izzon fel. A nyolcvanas években keződött el a sárgák korszaka nálam, amikor kezdtem ráébredni, hogy állj meg, a dolgokat belülről kell ábrázolni... Lefestettem, lealapoztam egy vásznat erős sárgákkal, s akkor úgy jöttem kifelé, hogy ne fény-árnyék játékkal, hanem a kép egész tömörségével, a színvilág maga sugározza a melegség érzését. Hevítsen. Ezzel nagyon sokat kínlódtam. Úgy érzem, hogy a Dagasztóban és a Föld fiai-ban és egy egész sor munkámban ezt a feszültséget, ezt a belső meleget próbáltam kivetíteni.
(Eseted azért különösen érdekes, mert nem egy látványelem, hanem egy, a vizualitás számára absztrakt érzés ihletett meg: a por bársonyos melege.)
- Pontosan ezért és itt tudtam a háttérbe szorítani a látvány erősségét. Azt is elárulom, hogy nagyon szeretem az embereket. Hála istennek, ha csalódtam, ha nem csalódtam, de általában hihetetlenül bíztam bennük. Úgy is engedtek utamra, úgy is nőttem fel, abban a világban, s a középiskolában is csak az emberségről szólt a nóta. Aztán sok-sok minden jött ránk, a keserű pohár is, de pont emiatt sikerült mindent átvészelni, s ezért mindig a lélektani háttér számomra az, aminek könnyen alá tudom rendelni a látványt. Egy tájképet is meg kell töltenünk belső meleggel, üzenettel, emberséggel. Ha csak egy kis házikót rajzolsz le, abban is valahogy sok minden benne kell hogy legyen, ahhoz, hogy ne csak egy geometrikus forma maradjon, hanem mögötte valahogy több legyen. Ha csak vázlatokat is készítek, a motívumot úgy keresem meg, hogy annak a csűrnek, annak a háznak, vagy bokornak, erdőszélnek, falurészletnek - mindegy, minek - a dolgaiban elelmélkedek: mi is történik odabent? Mennyire közösségtartóak ezek a házak? Létezik-e bennük az egymásrautaltság, ahogy az valamikor létezett?
(Te ilyesmiken szoktál töprengeni, amikor rajzolsz?)
- Igen, ilyesmiken... Mutatok is neked néhány rajzot, mindjárt meglátod... Egyszerű, nézd csak... Egy kis utcarészlet... Érted? Itt van egy másik, hogy itt aztán mi is történik, itt, ebben a környezetben... Akkor beleképzelem, hogy ebben valamikor állatok voltak, meg ez-az, itt meg jöttek-mentek, s ezt aztán ki lehet tölteni emberi tartalommal is, mert nem szoktam emberi figurákat hozzárakni, de... Most is például, a tavaly őszi szoboszlói tábor meghívójában volt egy ilyen megfogalmazás, hogy a pusztai életképekből szeretnének - ha lehet - munkákat látni. Lassan mindjárt 15 éve járunk az alföldre, és sokmindenbe sikerült ott bele is pillantani. Az igaz, hogy az emberekkel a Hortobágyon, a csikósokkal, juhászokkal szóba kell állni, azokat az embereket meg kell jól nézni, közéjük menni... Amikor először voltam ott, azt mondtam, ezen a pusztán nincsen mit rajzolni, festeni, néztem a nagy semmibe, ráadásul még köd is volt, olyan, hogy az nem igaz, na de utána, hogy szóba álltam az emberekkel, s kezdtek felpörögni az élmények, az élettörténetek, abban a pillanatban rájöttem arra, hogy ez csak egy tájegység tulajdonképpen, mert az emberek itt is szinte ugyanolyanok, mint odahaza, ugyanolyan szűkszavúak, s akkor keresem erre a miértet, az pedig rögtön magyarázatot is ad rá: a cél érdekében magadban kell bíznod, nem szabad kiszolgáltatnod magadat másnak, a világnak... Ezért aztán valamennyi ottani munkám figurális, látleletet csináltam az alföldi emberekről, persze, ugyanígy itthoniak is lehetnének, de maga a tájba helyezés döntötte el igazán, hogy hol is történnek az események.
(Ha készítettél valamilyen mérleget az utóbbi időben, mi az eredmény: kimerítetted-e a tartalékaidat, vagy pedig vannak még adósságaid?)
- Nagyon adós vagyok, de nagyon, s ahogy telik az idő, egyre jobban tolulnak előttem a dolgok, hogy még mi mindent kellene csinálnom... S kérni szoktam a fennvalót, hogy valamennyit ebből engedjen meg is teremteni. Egy sor téma, amit valamikor vázlatokban megfogalmaztam, akkor istenigazában nem láttam a kiutat, a hogyanját, de most, ahogy előszedem őket, úgy dereng fel, hogy ej, ebből mi mindent lehetne még megcsinálni! Nagy Pálnak Marosvásárhelyen volt egy szenzációs ötlete, de ezt csak akkor árulta el egy beszélgetés kapcsán, amikor az egyetemet végeztem. Azt mondta: figyelj ide, sokszor az ember jön-megy, utazik vagy úton van, apró kis vázlatokat készít, sokan fogják az ilyet s eldobják. Én viszont vettem egy nagy cipősdobozt és felírtam a tetejére, hogy “Ötletbank”. Mikor ilyesmit rajzoltam, csak beledobtam. Eltelt egy jókora idő, sokszor évek is, s akkor előszedtem. Akkor döbbentem rá, hogy ebből is, abból is milyen jó munkát lehet kidolgozni. Palitól ezt az ötletet meg is fogadtam, s ugyanígy egy sor apró vázlatomat félreraktam. Menet közben egyre nézegetem őket, s akkor döbbenek rá, milyen jó lenne ezt is, azt is csinálni. Mostanra érett meg az a virágzó vackor vagy vadalma, hogy úgy érzem: most már meg tudnám csinálni.
(Mi az, ami még akadályoz téged, miért nem ugrasz neki egyből?)
- Nem az idő, most már nem az időm hiányzik, egyszerűen kell hogy jőjön hirtelen egy olyan nekifutás, egy hullám, amikor azt mondom, hogy na, most összefestek mindent... Nézd meg, egy egész sor munkám itt áll megkezdve, s ezeket most mind be kellene fejezni, de ez úgy fog történni, hogy az összest befordítom a falnak, hogy ne is lássam, s egy teljesen új lappal elkezdek valami mást, s csak azután térek vissza a hogyan-okra. Ezek már lejárt képletek, amik már zavarnak és gátolnak.
(Mikor tudsz jobban dolgozni, meleg vagy hűvös időszakban?)
- Nincs nekem ilyen preferenciám, amikor én dolgozni akarok, és jön az a várva várt áramütés, akkor csinálom a dolgomat, s jönnek az egymásutániságok is. Az utóbbi időben túl sok minden volt az egészségi állapotommal, a kezem is, meg ami utána jött, 2006-ban, a következő év valahogy ráment a lábadozásra, egy kicsit kisiklottam, s akkor döbbentem rá, hogy azokat a dolgokat, a mellékvilágot immár hagyni kell a fenébe, hadd végezze más, nekem kell az idő és az erő a végső behordásra. Igazából nem estem még vissza, a régi vagyok, de összegyűltek a problémák, a családban is, a gyerekek gondja, férjhez menés, nősülés, unokák, persze ez nem panasz, hiszen ilyen gondjai mindenkinek vannak, de a problémákat csak hurcolod magaddal,az egész családét...
(Mit kérdeznél magadtól búcsúzóul?)
- Azt, de inkább tanács formájában megfogalmazva, hogy neki kell fogni, és amit meg kell csinálni, azt nem szabad halogatni. Amennyit lehet... Amennyit lehet...
(Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése