2011. január 12., szerda

Nyári mesék / Csókafi

Imreh Albert fotója

A madár öklömnyi volt, amikor rátaláltam az udvaron. Vagy még annál is kisebb. És el volt törve az egyik szárnya.Továbbá csupaszka volt, alig boritotta valamicske toll... Pislogott és reszketett. Megsajnáltam.


Azt mondtam neki: tudod mit? Legyünk barátok.


Gondolom, beleegyezett, mert azóta is velem van. Hetekig csak én tudtam a létezéséről. A pincénkben rejtegettem. Tartottam tőle, mit szólnak majd a szüleim, ha megtudják.


Pityu a neve. Ügyesen megjegyezte. Csak annyit mondok, hogy Pityu, s ő már egyenesen ide is repült. A válloamra. És belecsip a fülembe. De csak egy kicsit, csupa barátságból. Ez az ő köszönése...


Berci bátyó volt az első ember, akinek beszéltem róla. Nem csak azért, mivel a harmadik szomszédunkban lakik, hanem mert tanult ember, és városon is élt. És egyetemen tanitott. Tudom, mert mesélték a faluban. És ott van a fényképezőgépe. Tudnia kell, hogyan tarthat az ember egy ilyen madarat.


Azt mondta, látni akarja előbb Pityut. Egy délelőtt, titokban, elvittem hozzá, az ingem alatt. Megnézegette, megsimogatta, s azt kérdezte, mik a terveim a madárral. Mondtam, hogy odahaza nem tudnak róla. Erre azt mondta, egy ilyen madarat nem lehet rejtegetni. Mert már begyógyult a szárnya. És szabadság kell neki, nem a pince homálya. Ha akarom, nála is hagyhatom. Akkor jöhetek el hozzá, amikor csak akarok. Hogy el ne felejtsen.


Úgy nevelgettük fel, közösen, Pityut. Enni Berci bátyóéktól kapott, én meg tanitgattam, nevelgettem. Egy idő után már ki se tettem a lábam az udvarunkról, s Pityu a harmadik szomszédból egyenest iderepült, hozzám. Ha megunja, visszarepül. Nagyon okos. Éppen csak nem beszél. Már a szüleim is ismerik, Berci bátyó beszélt nekik róla. Nem haragudtak, de azt mondták: ez nem játék dolog.


De ezt én már régóta tudom.

Nincsenek megjegyzések: