Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (1)

(Ismerkedés)

—  Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem  engedtem  a  mászást,  fenyegettem, na-na,  nem  szabad!   Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon.


—  Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített.


—  Szeptember   15-e   reggelén   édesanyám   elvezetett   az   iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott.


—   Három nappal később mentem csak iskolába.  Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk.


—  Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz.


—  Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta.


—  Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak.


—  Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk.


—  Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm.


—  Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk.


—  Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát.  Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon.


—  Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk.


—  Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te,  Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki.


—  Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében.


—  Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen!


—  Ötödikben   még   nem   ismertük   jól   egymást.   Osztályfőnöki   óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe,  s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok.


—  Megbetegedett  anyukám, s  én zokogva mentem iskolába.   Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon  anyunak.  Megvigasztalt, hogy  az  édesanyja  ápolónő,  s elhívja hozzánk.


—  Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk.


— A városi piacon több kiló zöldséget vásároltam. Igyekeztem az állomásra, nemsokára indult a vonatom. Három nagy csomaggal tülekedtem a sok nép közt, a vásárral elégedetten. Ekkor a nejlontasak alja váratlanul szétnyílt, s a zöldpaprika a földre szotyogott. A fiúk körben gúnyosan röhögtek. De megjelent Marika, ideadta a táskáját, s a paprikát is segített összeszedni. Másnap fölkerestem a falujában, hogy visszavigyem a táskát, és elbeszélgettünk.


—  Hajnalban árvízre ébredtünk. A patak sűrű volt és mindent sodort magával. Elsős voltam, iskolába készülődtem. Onnan hamar elengedtek, mert sok gyereket fenyegetett az árvíz. Az úton mindenütt sürgés-forgás, bolnodokháza. Izgatottan várt otthon édesanyám. A pincénkbe úgy ömlött a víz, mint a Niagara. Kopogtak az ajtón, s hát a szomszéd kislány jött, remegve. Otthon nem volt senkije, s félt egyedül a víztől. Leültettem, mesélgettünk egymásnak, majd ebédeltünk, mert korgott a gyomrunk. Estefelé megapadt a víz, akkor hívott meg először hozzájuk. Nyolc éve barátkozom vele.


—  Az ötödiket már nem együtt kezdtük, mert elválasztottak. Szüneten még barátkozunk, de csengetés után mindenki ballag a maga osztályába.




(Én és a barátom)

—  Mi ketten  játszottunk. Jön be édesanyám,  s  azt mondja,  hogy neked ez a barátod? Mondom neki, ez, lássa-e, ugye milyen jó barátom van? Erre azt feleli: „Jó, lányom, jó!"


—  Két évvel kisebb nálam.  Hosszú, szőkés haja kétfelől befonva. Termete közepes. Piros szájában nagy fehér fogak. Egyik nap testvéremmel a nagymamájához mentünk, ahol ő a vakációt töltötte. Egy órácskát beszélgettünk, majd hazamentünk. Otthon összevesztünk a testvéremmel, aki azt mondta, hogy: „Szép a barátnőd, csak erősen nagyok a fogai." Én meg azt feleltem vissza, hogy: ,,Nem azt kell nézni, milyenek a fogai, hanem azt, hogy ne legyen gőgös és rókalelkű!"


—- Mindenkinek megvan a maga hibája, az én barátnőmnek is. Megvan a szóbősége, s órán szeret beszélgetni, cincogni a padtársával. Mikor szünetben összegyűlünk, mindig csak ő beszél, ő szórakoztatja a társaságot. Szeret harciaskodni a fiúkkal, még a legerősebbel is szembeszáll.


—  Fiú barátom nem erősen van, de azért az udvariasabb fiúk köszönnek, én pedig szívesen fogadom.   Az osztályunkban vannak azért udvariatlan fiúk, akik még köszönni se tudnak. Őket utálom.


—  Nagyon felületesen tanul! Kértem sokszor rá, tanuld meg jobban, amíg egyszer azt mondta nekem: nyolcadik osztályban többet fogok tanulni! Nagyon megörvendtem,  de  több  tanulást még nem   észleltem  nála azóta sem, hogy elkezdődött a tanév. Ekkor kitaláltam, hogy egy kicsit lusta. Mondta nekem, hogy nem szeret olvasni, amit én furcsállok, mert el sem tudnám képzelni, hogy egy napom olvasás nélkül teljen el.


—  Ha rossz jegyet kapok, velem  együtt  érez, töpreng és drukkol. Ilyenkor mondogatom, hogy na, Emília, most megkapod alaposan a fejmosást! Kiosztják a  fekete levest! Barátnőm  pedig megvigasztal, egész nap úgy retteg, akárha én. Mintha ő kapta volna be a szekundát.


—  Olyankor a legszebb, amikor nevet. Nagyon szépen kézimunkázik, s tornászni is jól tud. Szinte irigykedve néztem, de csak titokban, ő harmadik tanuló, én meg csak negyediknek kullogok az első három mögött. Tanulás után, ha együtt vagyunk, megállunk a tükör előtt, a kazettofon teljes erejéből szól, s vagy táncolunk, vagy erre-arra fésülgetjük csapzott hajunkat.


—  A szomszéd fiúval elengedtek moziba az egyik este. Nálunk ugye, vannak, akik nagy legénynek képzelik magukat, s mindenkit kitámadnak az úton. Mire a mozinak vége volt, este tizenegy lett.  Az egyik sötét utcában öt nagy, erős legény jött velünk szembe, látszott, hogy gonosz szándékkal.   Barátom   kézen   fogott,   s   mikor   tovább  közeledtünk,   ránk törtek s ütöttek.  Attila kiszabadult a kezükből,  én nem.  Megmenekülhetett volna, de nem tette. Gyorsan a közeli kerítésről egy lécet letépett, s azzal csépelte a gazokat. Egyiknek orra vére eredt meg, másiknak feje hasadt be.


—  Az én barátom nagyon jószívű, s igen szeretek neki parancsolni. Olykor felmérgelődik, s meg akarna verni, de nem tud.


—  Elmentünk egyszer murok- és borsószedni. Indián csapatnak néztük magunkat és megtámadtuk a murkokat meg a borsótáblát. Sajnos, a gazdák észrevettek és megkergették a csapatot. Megfogadtuk egymásnak, hogy akárkit fognának el, hallgatunk. De mindegyikünk megmenekült, s így nem válthattuk valóra fogadalmunkat.


—  Judit egyszer-egyszer ideges valamiért, de nem szól, s ha valamit kérdezel akkor tőle, úgy rád ordít, hogy jobb, ha hozzá se szólsz. Mikor együtt tanulunk, olyan szigorú hozzám, hogy leckefelmondáskor azt mondom, sietnem kell, mert édesanyám jön haza. Van, amikor az ablakukból kiáltozik, menjek hozzá, de nekem nincs kedvem, s akkor azt mondom, hogy édesapám otthon van. Ezért aztán haragszik s nem szól semmit.


—  Mikor osztálytársaim csúfolkodnak vele, hogy „karikalábú", akkor én nagyon megsajnálom, hiszen  olyan jókedvű,  szorgalmas,  mindenkin segítő az én barátnőm!


—  Tanítás után sok dolgom akadt. Délután, amikor még hátra volt a söprögetés és a mosogatás, belépett az ajtón Erika, játszani jött. Elmondtam, milyen sok a dolgom, mire rámszólt, hogy üljek oda a lecke mellé, ő addig befejezi a házimunkát.


—  Reggelente szólítottam, s szinte örökké akkor értem oda, amikor az édesanyja fésülte hullámos barna haját. Kisírt szemmel nyitott nekem ajtót, s panaszolta, mennyire fáj a fejbőre.


—  Mirela elsőként futotta át a célvonalat, s megkönnyebbülten fellélegeztünk. Mindenki tapsolt, őt ünnepelte. Hatalmas csokorral a kezében odajött hozzám és ezt súgta:  „Éva,  olyan boldog vagyok,  amilyen soha életemben  nem voltam!"  És  nekem   adott  egy piros  rózsát,  mert tudta, hogy a kedvenc virágom.


—  Elhatároztuk, megyünk belekenyér (tudományos neve: madárberkenye) szedni. Ebből a fürtös, fán termő növényből, mely szép piros színű, finom szörp készíthető (enyhén kesernyés ízű). Lóri szaporábban szedte a belekenyeret, de aztán úgy döntött, hogy a végén elosztjuk az egészet. Persze,  ezzel én jártam jól,  s mondtam  is neki, hogy ez nem  igazság, de ő csak azt felelte: „Ne törődj, egy-két marékkal ha több is van egyiknek vagy a másiknak, ez már nem számít!"


—  Szüleim  azt   mondják,  hogy  egy  szomszéd  barát  többet  ér  egy távolabbinál, mert a szomszéd mindig hamarabb segíthet baj esetén.


—  Az én barátnőm brassói. Voltam náluk, nagyon jól telt, megmutatta az iskolát,  ahova jár.  Otthonában elnézegettük sok meséskönyvét, én megtanítottam kötni. Láttam rajta, mennyire nagy ezért az öröme. A tanítónénijük ugyanis követelte, hogy vigyenek kézimunkát, és most, hogy tud kötni, bátran nézhet az óra elébe.


—  Ambrus minden órára készül, és vakációban is rengeteget ír. Mikor tanul, nem lehet elhívni játszani. Szerény, nem nagyigényű, ezt be is bizonyította úgy, hogy fociztunk, megrúgtam a labdát és az kiszállt. Csak annyit kért kárpótlásul, engedjem meg, hogy felüljön a disznónk hátára.


—  Mindenféle élőlénye van a barátomnak, Leventének. Nemrég vett pávagalambot, mert egyiket a vércse megfogta, a másikat meg odaadta egy lilityúkért. Sajnos, az állatoknak nem szeret enni adni. Ha tyúkjuk kotlik, ahol tudja, hogy szebb kakas van az egész utcában, onnan egy-két tojást cserél. Kedvencei a kutyák, egyszerre négy is volt neki. Azt mondta, amelyik kell, azt nekem adja. Én egy szépet választottam, hazavittem, megkötöttem. Másnap a mezőre mentünk. A kutya elszabadult, s hat csirkénket megölte. Édesapám szidott, hogy mit kutyázok, s az állatot elvitték egy távoli erdőbe. Sírtam utána.


—  Pici korunktól szomszédok vagyunk. Ő az én csörgető órám, s ha reggel iskolába menéskor nem készülök el, tudom, nélkülem nem megy el.


—  Ahogy az erdőre értünk, neki a bújócskának. Ketten mindig egy helyre bújtunk, s ha engemet megtaláltak, akkor tudták, hogy ő is ott van valahol velem.


—  Háborúztunk a többiekkel. István barna haja csak úgy hullámzott a fényben, kis alakja eltűnt a bokrok mögött. Mikor elfogtunk egy-egy gyereket az ellenségből, nem bánt velük durván, az ételünkből adott neki. Becsületszavunkat adtuk, hogy ekkor és ekkor elengedjük, s úgy is lett. A többiek mérgelődtek, hogy miért nem kínoztuk meg.


—  Barátomék nagy udvara alkalmas futballozni, teniszezni és mindenfélét játszani.  Még a tyúkok is tudják,  hogy most félre kell állni, mert mi most játszani fogunk.


—  Ősszel, hogy az aratócséplő kicsépelte a gabonát, a lemaradt kalászokat összegyűjtöttük, s a magvakat egy fával kivertük. Délig én vertem a kalászokat, Árpi pucolta. Estig verte ő s pucoltam én. Boldogan néztük este, hogyan kapdossák fel a tyúkok a munkánk gyümölcsét.


—  Melinda tiszta jó tanuló, de nem olyan komoly, mint volt kiskorában. Kitalálta, hogy tanítsuk meg a macskát görkorcsolyázni. A diót a  talpára  kötöttük  és  megkergettük.   Szegény  macska,  futni se  tudott, mert a dió nagyon nyomta a talpát.


—  Télen a lovakat befogtuk, s az utca valamennyi gyereke a szánkóját utánunk kötötte, úgy mentünk ki a falu végére meg vissza. Nyáron a szénát, krumplit hoztuk haza a lovakkal. Ha valaki megkérte Karcsit, hogy szállítson haza valamit, szólt nekem, s ketten vittük.


—  A legjobban szeretem, amikor énekel, olyankor nagyon kedves tud lenni a barátnőm.


—  Nagyon szép a hangja. Mélyebb, mint az enyém, amely vékony, gyerekes. Ez a két hang jól összecseng.


—  A karaván,  ha mozit hoz,  s  engemet  elengednek,  Hajnit  pedig nem, akkor Hajni kér, hogy kéreztessem, mert úgy engedik. Akkor hozzájuk megyek, s addig könyörgök az édesanyjának, hogy elengedi. Akkor megyek az   édesapjához, de   már az   asszony is   biztatja az   urát, hogy egyezzen ő is bele.


—  Ha közben  nem jön nálunk a barátom,  szüleim már kérdik is, hogy mi van, Lóránd elmaradt?


—  Magdi, ha mérges, kipirul, vitatkozik. Amikor boldog, jó kedve van, vagy ha valami örömhírt mondok, akkor felcsillan a szeme.   


—  Többnyire szótalan az én barátom. Egyszer kirándulni indultunk, s valami olyat csinált, ami nekem nem tetszett. Persze, jól reáordítottam. Először azt vártam, ő is visszaordít. De nem szólt semmit.


—  Harmadikosok voltunk, amikor tengeri táborban jártunk, ahol a tanítóbácsi elvitt kirándulni.  Sütött a Nap, s örvendtünk, mert hajózni mehettünk. Amikor a hajó beérkezett a kikötőbe, nagyon megijedtem, mert akkor láttam életemben először hajót. Leültem a partra és nem akartam reá felmenni.  Barátnőm  elszórakoztatott, s annyit mind mondott, hogy nekibátorodtam. Akkor éreztem azt, hogy Marika sose hagyna magamra. Később, amikor vonatunk befutott velünk az állomásra, sírni kezdtem, mert nem láttam sehol a szüleimet. Megjött a busz, de nem volt jegyem. Marika adott. Aztán hazaértünk, s a faluban sírva váltunk el egymástól.


—  Róbert bátor fiú. Takarni segítettünk neki, s a Nap melegére előjöttek a kígyók. Én nagyon féltem tőlük, de ő egy-kettőre ütötte fejbe őket.


— A patakban fürödtünk és féltünk, nehogy valami elvágja a lábunkat, ezért papucsosan voltunk. De leszakadt a papucs a lábamról, s nem tudtam utána szaladni. Kati utánagázolt, valami elvágta a kezét, de a papucsot megfogta!


—  Kutyáját  a szekérbe fogta,  ő  meg  ráült,  huzatta magát.  Élvezi még bosszantani a kakaspulykát, s néha az egeret is megfogja, hogy eljátszadozzon vele.


—  Meghívott magához és megmutogatta a bélyegeit. Mihainak volt egy igen régi, értékes példánya. Mondtam, szeretném, ha nekem is lenne egy olyan. Akkor habozás nélkül ideadta, de nem fogadtam el, mert beláttam, hogy hatalmas rést ütnék ezzel a bélyegalbumán.


— Lehet, hogy ez nem a leghitelesebb képmása, de én ilyennek látom a barátomat.


(Folytatjuk)