A "Tanár Úr" vitázik

Márton Áron által aláírt tanári kinevezés

Újabb érdekes dokumentummal lepett meg Mirk László barátom: a fénymásolt szöveg egy , a múlt század harmincas éveiben megjelent oktatáspolitikai folyóiratban látott napvilágot, szerzője a frissen felkent Cseke Vilmos "Tanár Úr" Kolozsvárról - vagyis az én apám.


A papírlap megdobogtatta a szívemet, s az alábbiakat olvashattam:


*


Márton Áron „A hitvallásos iskola feladata" címmel írt cikkének, amely nyitvahagyottnak nyilvánította Puskás Lajos „A kisebbségi életformára való nevelés" c. cikkében felvetett kérdéseket, meg kell gondolkoztatnia minden illetékes tényezőt, mert a kérdések megoldása nemcsak időszerű, de égetően sürgős is. Az együttműködés (kooperáció), — mely elvitathatatlanul fontos tényező a mai kisebbségi életünkben, — arra kötelez; hogy minél többen hozzászóljunk a kérdéshez, megoldási lehetőségeket hozzunk, hogy így a „kisebbségi életformára való nevelés kódexe" minél hamarabb napvilágot láthasson.


Az elvi kérdés, hogy iskoláink elsődleges feladata a nevelés-e, vagy pedig a tanítás, nem igen lehet vita tárgya akkor, amikor maga a pedagógia belátta, hogy a „csak tanítás" elve és gyakorlata bajt, rosszat hozott az emberiségre. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy igenis elsősorban nevelni akarunk hitvallásos iskoláinkban. Nem szabad, hogy az ezekből az iskolákból kikerülő ifjúság ahhoz a gépemberhez hasonlítson, amelyet megszerkesztője csak bizonyos mozgások és munkák elvégzésére állított össze, és amely csak azt tudja elvégezni, amire megvan benne a mozgató, indító elektromos vezeték.


Mit jelent nevelni? Felkészíteni az ifjút az életre, s annak körülményei között — sokszor látszólag ferde helyzeteket és cselekedeteket követelő körülményei között is — a becsületesség egyenes útján való haladásra. Ebből következik, hogy a nevelés szoros összefüggésben van az ifjúra várakozó életkörülményekkel, a nevelésnek tehát ezek függvényének kell lennie. Ezért szükséges, hogy a nevelés magán viselje az illető nép vagy társadalom sajátos jellegeit. A mi kisebbségi életünk sajátos jellegeivel tisztában vagyunk, ezekhez kell alakítanunk tehát hitvallásos iskoláink nevelését is, azaz fel kell vértezni az ifjút minden olyan fegyverrel, mellyel sohasem támad, de amellyel a maga és faja védelmét becsületesen állja. Ez az elv.


Ha már most az elvnek a gyakorlatba való átvitelét nézzük, nehézségekbe ütközünk ugyan, de azokat le lehet küzdeni. Az állami tanterv, melynek előírásai szigorúan köteleznek, annyiban okoz nehézséget, — és ez a nehézség az állami iskolákban is fennáll, — hogy a tanulóifjúság idejéből a legnagyobb részt lefoglalja és kevés idő jut a tulajdonképeni nevelő munka elvégzésére. „Neveljünk órán", — vethetik közbe többen. Azt azonban ők maguk is jól tudják, hogy azt a nevelést, amelyet éppen á mi sajátos életkörülményeink követelnek, nem lehet az órákon elvégezni. Itt és ezért következik aztán a nevelőnek, tanárnak, tanítónak áldozatos munkája. Amíg tanít, csak mesterségét űzi, míg azonban nevel, hivatását végzi. Időt kell szakítanunk és módot kell találnunk, hogy a nevelésnek ezt a mi kisebbségi életünkkel szorosan összefüggő sajátos részét elvégezzük, a nélkül, hogy, ez a nevelés a tanterv előírásainak keresztülvitelét megakadályozná. Nehéz, áldozatos munka ez, de nevelői és faji küldetésünk felelőssé tesz, ha nem végezzük el.
Ha munkánk számára kereteket nem tudunk találni, ez még nem ment fel kötelességünk teljesítése alól. Vegyünk magunk köré 20 — 30 fiút, ismerjük meg őket közelebbről, adjunk nekik felelősségteljes megbízásokat (lehetnek ezek lényegtelen és egyszerű megbízások is), a fontos csak az, hogy érezzék a felelősséget, váljon vérükké, menjen át tudatukba, hogy amire vállalkoztak, minden körülmények között végre kell hajtaniok és felelősek Isten és ember előtt a végrehajtás módozatával is. Vasár- és ünnepnapokon vigyük őket kirándulni a szabad természetbe, de tudatos és célzatos legyen a kirándulás is. Ilyenkor kipróbálhatjuk találékonyságukat, alkalmazkodó képességüket, leleményességüket, sőt ezeket nagy mértékben fejleszthetjük is. Mindezt természetesen mint a fiúk barátja, de a kellő szigort alkalmazó atyai barátja végezheti el a nevelő.


Ha nincs is meg tehát a megfelelő keret, mint ad-hoc, de azért állandó és céltudatos munkával nagyon sokat tehetünk célunk érdekében. A munka pedig, tulajdonképpen nem más, mint a cserkészet — alkotó részeinek alkalmazása az iskola, de inkább az osztály keretein belül. Ennek a munkának semmi akadálya nincs, ha fáradságot és időt nem kímélve valóban nevelni akarunk!   
  
Cseke Vilmos
(Cluj) 


Forrás: Iskola. Oktatásügyi és népnevelői folyóirat. Szerkesztik: György Lajos, Márton Áron. V. évf. 5-6. szám, 1937/38 jan-febr., 15-16. old. (A kisebbségi életformára való nevelés c. vitarovatban, hozzászólásként Márton Áron és Puskás Lajos vitaindító cikkeihez)


*


A megjelenés dátuma igen közel van ahhoz az időponthoz, amikor apámat saját kérésére, ideiglenesen helyettes tanárnak nevezték ki a "cluji-kolozsvári főgimnáziumhoz", 1937 szeptemberétől kezdődő hatállyal. Az 5571. szám alatt iktatott hivatalos értesítést az akkori gyulafehérvári katolikus segédpüspök írta alá, de a körpecsét felirata a korabeli püspöké: Gustavus Carolus Majláth Episcopus, Alba-Iulia.


Eme első kinevezés mellett ott lapul az elszíneződött régi iratok között Márton Áron püspök 1940 augusztusi meghatalmazása, amelyben tudatja apámmal: "az Igazgatótanáccsal egyetértésben ezennel kinevezem Önt rendes tanárnak a kolozsvári főgimnáziumhoz a mennyiségtan-fizika tanszékre... További működésére Isten áldását kérem!" S a püspöki körpecséten: Aaron Márton Episcopus, Alba Iuliensis.


A  tények tehát azt mutatják, hogy a Tanár Úr nem csupán vitázott a nevelésről, nem csak kioktatta a tapasztaltabbakat - hiszen neki még alig száradt meg a tojáshéj a fenekén -, hanem sikerrel alkalmazta azt a meggyőződéses elképzelését, hogy a tanítás egyúttal nevelés is - nem csupán ismereteket töltögetünk a nebulók fejébe, hanem megpróbáljuk velük együtt átélni az emberré válás fázisait.


Pár éve bukkantam rá édesapám időskori előjegyzési naptáraira - már amelyeket még megőrzött az Idő. Ezekben fedeztem fel félig hitetlenkedve, félig ámuldozva, hogy a hetvenes években a "Tanár Úr", aki akkor már egyetemi professzor volt és közel járt a nyugalomba vonuláshoz, részletes kartotékot vezetett minden olyan hallgatójáról, aki a rája bízott egyetemi évfolyamra járt. Azokban az időkben, pártutasításra ugyan, de elhangzott az az irányelv, hogy az oktatóknak bármilyen szinten hozzá kell járulniuk a fiatalok neveléséhez, legyenek velük szabadi idejükben is, ismerjék meg élet- és munkaproblémáikat, irányítsák őket, hogy jó szakemberekké és állampolgárokká válhassanak. Természetesen, mindezt az új ember formálásának szószával nyakonöntve. Apám azonban, aki nem akkor lépett le a falvédőről és egészen más időkből, más meggyőződésekből hozta magával következetes pedagógiai hitvallását, komolyan vette a "biztatást" és egyszerűen folytatta azt, amit ő személyesen mindig is végzett: minden egyes diákjáról tudta, milyen családi környezetből jött, vannak-e testvérei, milyen betegségeken esett át, milyen volt a tanulmányi előmenetele az iskolában, melyek a kedvenc olvasmányai, milyen kedvteléseknek hódol, milyen tudományos tervek foglalkoztatják, milyen nyelveket beszél...


Visszaemlékszem, hányszor vette esténként a kabátját s indult a diákszállásokra, ellenőrizni "gyermekeit": van-e fűtés, folyik-e a melegvíz, nem tekeregnek-e túlságosan késeig... Mi pedig nem értettük, miért kell ennyire belevetnie magát a munkába, hiszen senki se kéri tőle, s az egyetemisták még sem elemista kölykök, akiknek a körmére kellene nézni...


Most megértettem, hogy mindez nem volt más a Tanár Úrnál, csupán kitartó következetesség. Állandóság, amelynek jegyében nyugodtan nézhetett aztán, odafent, egykori püspöke szemébe, ha történetesen találkoztak egyáltalán. De miért is ne találkozhattak volna?