 |
| Imreh Albert fotója |
Berci bátyó portáján minden időkben élt egy macska. Ha az egyik elpusztult vagy elkóborolt, a helyében mindjárt megjelent egy ugyanolyan szürke, csíkos, hallgatag példány.
Azt, amelyik most éppen bátyóékkal osztotta meg a házat, a gazdája csak úgy emlegette, hogy Macskapipőke. Szerény, csöndes állat volt, módfelett tiszta és ha nem volt rá szükség, nem szívesen mutatkozott. Étkezéséről maga gondoskodott - nagy hozzáértéssel vadászgatott a kertben és távolabb, akár a Selyemrét környékén is -, de ha Gréte megkínálta a maradékból, sose utasította vissza.
Csak akkor mutatkozott, ha szólították. A bátyó legtöbbször csak kiejtette azt a szót, hogy Pipőke, s pár percre rá tudhatta: ha a lehető legváratlanabb zugokból vagy irányokból is, de macskája megjelent a hívásra. Csöppet se sietett, a hízelgés is távol állt tőle. Visszafogottan lépegetett, mint aki végtelenül hosszúnak tudja az időt. Leült a gazdával szemben, maga alá tekerve selymes farkát és mélytüzű tekintetével farkasszemet nézett vele.
Kedvenc tartózkodási helyei a házban: a vaskályha mögötti fásláda, a tornácra nyíló ablakmélyedés és a fényképezőfülkébe állított kárpitozott szék - ha éppen nem ült benne kliens.
Berci bátyó azért is ragaszkodott hozzá, mert órákon át tűrte a fényképezkedés fegyelmét. Minden esetben eszményi modellnek bizonyult. Mozdulatlanul, lazán ült abban a pozícióban, ahogy a bátyó eredetileg beállította. Végtelen türelemmel, értelmesen nézett szembe gazdájával, mintha egy rég föltett kérdésre várná a választ - nyugalomban, meghitten, ragaszkodással.
- Mit nem adnék, ha láthatnám, milyen képek peregnek le ilyenkor a szeme előtt - töprengett Berci bátyó, miközben Pipőkéjét fotózta. A rá szegeződő tekintet különös ragyogása nyugtalansággal töltötte el a bátyót. Ilyenkor éppen csak az állat fejére helyezte a tenyerét, aki ettől az lehunyta a szemét, dorombolt néhányat és lassú mozdulatokkal eltűnt a balfenéken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése