— Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel. Este, kapuseprés után kint beszélgettem, s hát egy ember megy be nálunk. Azt mondja, telefonálnia kell valahova. Nem ismertem, de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris szaladtam Tündéért, s kértem jöjjön hozzám, mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.
— Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni, de nem sikerült. Egy fél óra múlva megértettem, hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.
— Biciklizés közben találkoztam Mikivel. Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért is kimentem, megfogtak, mert nem volt lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!
— Édesanyánk előreküldött, ha érkezik a csorda, engedjük be az állatokat. Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak. „Menjünk vissza", pityeregtem. „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol, s kereshetjük." Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről. Emőke megszorította a kezem: „Menjünk szép lassan!" Lépésenként lestünk hátra. Mikor elmúlt a veszedelem, futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.
— Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat. Engem is elválasztott, de a barátnőmet nem. Mondtam neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.
— Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.
— Szüleimmel szemtelenül viselkedtem, megbüntettek érte. Az udvaron egy hatalmas rakás fát egyedül kellett elraknom. Szüleim dolgozni mentek, én szomorúan láttam munkához. De nini, nyílik a kapu, érkezik Jolán! Gyorsan elraktuk a fát...
— Az iskola csipkebogyót gyűjteni vitt, traktorral. Megmondták, mennyit kell gyűjteni. Én a barátnőmmel szedtem, ő húzta le az ágakat. Ki is szedtük az adagunkat. Egyszer csak szólnak: „Gyülekező!" Futottunk a teli vedrekkel, de lábam megakadt egy száraz ágban, elestem, s a föld megtelt csipkebogyóval. Elvira, aki elöl szaladt, észrevette a balesetet, szedni kezdtük a kiömlött gyümölcsöt, s hogy ne érjen kár, még az övéből is adott, ő pedig maradt a kevesebbel. Mind azt mondta, ő a hibás, miért nem tudott rám vigyázni...
— Eltűnt a pénztárcám és a bőröndöm kulcsa! Az egész táborban kerestük, s végül megkerült a gyermek is, aki elvette. Hívtam a lányokat segítségül, de úgy se tudtuk visszavenni tőle. Az egyik lány ismerte a fiút, s szólt neki, adja vissza azonnal. Ez a lány nem más, mint Zsuzsa, a barátnőm.
— Gyorsan kenyérdarabkákat vett elő a fa tetején, s az öt kutyát, amik engem megtámadtak, elterelte onnan. Én úgy megijedtem, majd összeestem. Amikor láttam, hogy Vencel megmentett engem, jött, hogy mind nekiadjam a csipkebogyóimat. Aztán nem adtam neki, de a felét legalább.
— Egy szép, takarásra való délután a bátyámat vártam, hogy amíg szüleink dolgoznak, feltakarjuk a sok száraz rendet. De bátyám túlórázhatott, mert nem érkezett haza. Kimentem az utcasarokig, azzal, hogy várok ott tíz percet, s ha nem jön, egyedül megyek. Barátnőm észrevett a házukból, hogy ott állok, kérdezte, miért várok s messze van-e az a kaszáló. Mikor mondtam, hogy csak itt, a közelben, akkor gyorsan elkérezett, hogy segíthessen nekem. Másnap eső lett, s ha nincs Rita, bizony a rend mind elázott volna!
— Csabáékhoz mentünk, segítettünk ellátni az állatokat. Mikor a szénalevetésre került sor, Csaba azt mondta: „Levi, gyere próbálkozzunk, ki mer innen leszökni?" Mivel én bátornak tartottam magam, két méter magasról leszöktem, de a térdemmel jól beütöttem a fogam. Sírni kezdtem, s Csabiéknál vattával törültük a vért. Este tízkor is alig mertem hazamenni.
— A patak szélén kicsi fejszével jártunk. Nagy volt a patak, keresztül akartuk rajta dobni, de a vízbe esett, s onnan nem tudtuk kivenni. Két hét múlva a barátom vizet merített a patakból, a fejsze beleakadt a nejlonvederbe, s visszaadta nekem.
— Jócskán fogtunk halat Vilivel. Aztán hátra osontunk a kertbe, ott jó tüzet tettünk, s a halakat megsütöttük. Javában eszünk, amikor egy asszony ránkkiáltott: „Attila, ne tüzeljetek!" Akkor Vilinek felakadt a hala, majdnem meghalt. Én a nyakára vágtam, mire a hal kiugrott a szájából.
— Csilláéknál felejtettem a füzetemet, s vissza akarta nekem hozni, de nem voltunk odahaza. Letette a lépcsőre, és ráírta: „Kapd meg!"
— Nem lakott senki egy régi házban, gondoltuk, kergetőzünk és rablózunk benne egyet. De azon a vasárnap délutánon megjelent a gazda, aki egy új házban lakott. Mikor észrevettük, úgy elbújtunk a padláson, hogy észre se vett, de azért tudta, hogy ott vagyunk. Egy órát üldögéltünk fönt, csendben. Akkor az ember elment, de az udvaron megbújt, s mi kezdtünk lejövögetni. Én ereszkedtem le elsőnek, egyenesen az ember kezébe. Ütlegelni kezdett, de a barátom a hátába került, s elkiáltotta magát: „Itt vagyok!", mire az ember elengedett. Szüleink megszidtak, miért járunk olyan helyeken, ahol nem szabad. Mi szeretjük a kalandot, ezért csinálunk minden rosszat.
— Borvízért készültünk kerékpárral, nagyon rossz és lejtős úton. Megtöltöttük a korsókat. Visszaúton nagy lejtő közeledett, felültünk a biciklikre, de alig mentünk három métert, a lánc elszakadt, s engem úgy elvetett a kerékpár, hogy a lábszáram két helyen eltörött. A barátom nehezen, de hazacipelt. Mind csak arra gondoltam, hogy a szüleim meg fognak verni.
— Andrea bátor kislány, a kóbor kutyáktól se fél. Kimentünk a tetőre virágot szedni, koszorút fonni, s észrevettem egy nagy kutyát, mind körülöttem ácsorgott. Nagyot sikoltottam, de Andrea odaszaladt, néven szólítva az állatot! Hazafelé menet kitudódott, hogy a kutya az Andrea nagymamájáé, s ő hozta magával. Ezen nagyot nevettünk... Másnap Andrea nem szólt hozzám az iskolában. Mi történhetett? — töprengtem. Szomorúan kérdezgettem, de nem felelt. Erre sírva fakadtam, ő pedig mosolyogva megölelt: csak azt akarta látni, igazán szeretem-e őt?
— Szomorú dologba keveredtem az iskolában. Jött egy idős néni az unokájához, s valaki megdobta kővel. Mivel én is közelében álltam, többen hitték azt, hogy én voltam. De Trudi bátorított, s mikor a tettes előkerült, ártatlanságom is beigazolódott. Együtt örvendeztünk.
— Megnőtt a folyók és patakok vize a kemény tél után. A híd tetejéről bámultuk a hömpölygő Oltot. A karfára támaszkodtam, iskolatáskámat magam mellé tettem, s csodáltam a nagy vizet. Csobbanást hallottam, s hát a táskám a vízben úszik! Eszeveszetten rohantam a parton lefelé. De Sanyika már hozta is felém a csöpögő táskát, s csuromvizes volt ő maga is.
— Az iskolából hazafelé levette a könyvjelzőt a műanyag könyvborítóról, és rágni kezdte. Egyszer csak hallom, hogy köhög, fulladozik, egyre vizet kér: „Boros, vizet, hamar!" A közelben nem volt víz, a megmaradt teámból adtam neki. Aztán megbeszéltük, hogy rosszat tett, s hogy többet nem kell hogy rágja a műanyag dolgokat.
— Felköszöntöttem a nagyszülőket, ők megvendégeltek, s csak este tizenegy után indulhattunk haza, mert igen marasztaltak. Magdival kettesben nem féltünk, viszont külön — nagyon! A főutcán imbolygó alakot láttunk közlekedni, rajta kívül csak mi ketten jártunk az utcán. Ittas volt. lllemtudóan köszöntöttük és elkerültük. Utánunk lépett és elkapta a vállamat. Hozzám akart ütni, mire Magdi lekarmolta a kezét. Erre a férfi elkapta a mancsát, s mi továbbálltunk. Lehet, ha más lánnyal vagyok, már az első pillanattól sorsomra hagy.
— Angeláéknál vakációztam, szülei munkában. Elhatároztuk, hogy mosogatunk, tüzet teszünk és takarítunk. Jókedvünkben kitaláltam, hogy hajigáljuk úgy a tányérokat, ahogy a cirkuszisták. Jóságos barátnőm fel is hajított egy porcelán tányért, nem tudta kifogni, s a porcelán eltörött. Hamar összesöpörtük, s az udvar hátsó felébe, a szemétre vittük. Jöttek a szülők, az apa szeme megakadt a fehér tányércserepeken. Feleségétől érdeklődött, mi törött el. Aztán minket vontak felelősségre. Amikor az édesanyja megtudta, hogy Angéla a törő, úgy megmérgelődött, hogy el akarta verni, de akkor közbeléptem, elmondtam, hogy én vagyok a nagyobb hibás, mert nekem jutott eszembe a trükk, s így sikerült meggátolnom a verést.
— Hátramentünk Gyuszival a műhelybe, lombfűrészelni. Megláttam édesapám régi autóbuszának a tűzoltó palackját. Mondom Gyuszinak, próbáljuk ki, jó-e még. Kivittük a kertbe, s én kivettem a biztosítékot. Nyomtam a gombot, de csak egy nagyon keveset fújt. Erre felmérgelődtem, ráléptem a gombra, s hirtelen köpni kezdte a port. Mi azt hittük, elrobbant. Mindent bepermetezett fehérre. Ekkor jött meg édesanyám, s kérdezte: „Adi, mit csináltok?" Én nagy ijedten elmondtam neki. Másnapra csúnyán leszáradt a krumpli csírája, az almafa lapija és a pázsit is kiégett.
— Születésnapomra Carmen, a barátnőm jött legutolsónak. De kárpótlásul maradt még a végén, segített összeszedni a sok mosatlant. Később, az iskolai év végén egyedül maradtam otthon, szüleim hivatalos kiküldetésre utaztak. Vakbélroham jött rám. Ő megtudta, felkutatta a nagyszülőim telefonszámát, értesítette őket, nekem azt mondta, várjak türelemmel, s másnapra be is toppantak nagyapáék. Meg voltam mentve!
— Két játékcsónakot csináltunk, vitorlával. Boldogan mentünk ki az Olt vizére, ahol egy fapallóhoz értünk. Ott vízre helyeztük a vitorlásokat, s a parton ujjongva követtük őket. Az Elemérék háza mögötti málnavészhez értünk, azon kellett átvágnunk. Elemér fürdőruhában és strandpapucsban volt. Bementünk a málnásba, s egyszer csak látom, hogy Elemér egy csihános gödörből sír és kapálózik. Nem volt kedvem kacagni. Odanyújtottam egy fűzfaágat a siránkozónak. Gyorsan leszaladtunk, ecettel bekentük a csípéseket, egy órán belül elmúltak. Szomorúan ültünk egymás mellett. Aztán megjöttek a szülei, én elmondtam, mi történt, s Elemér erre megharagudott.
— Egyedül kellett otthon maradnom, mert testvérem városi iskolába járt, szüleim műszakban. Féltem egyedül, s bementem édesanyámmal a postára szolgálatba. Az egész éjjelt átvirrasztottam, s reggel bágyadtán mentem iskolába. Enikő ezt észrevette, s okát firtatta. Elmondtam, mire megígérte, hogy az éjszaka nálam alszik. Ez nekem annyira jólesett, hogy szememből az álom kiszökött, s úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.
— Kapus voltam, az egyik fiú csúnyán megrúgta a térdemet. A többiek megijedtek, mert nem tudtam lábra állni, s elszaladtak. Sírni kezdtem. Hozzámszaladt Árpi, felsegített és hazakísért. Elmondtam szüleimnek az esetet, ő meg mindennap eljött, amíg fájt a lábam.
— Ellenőrző dolgozatot írattak fizikából, de nem igen tudtam a leckét, s Mária súgott. Ez csalás volt részemről, furdalt is később a lelkiismeret, aztán hazamentem, jól megtanultam a leckét s felmondtam Máriának, hogy lássa, nem volt hiába a segítsége.
— A bajban úgy lehet megismerni a barátot, hogy elpirosodik, és nem mer egy lépést se szaladni, mert megijed.
— Az elmúlt nyáron barátom nemzetközi körútra ment szüleivel. Egy füzetbe bejegyzett számomra minden fontosabb dolgot, amit látott. Alig várta, hogy találkozzunk s beszámolhasson élményeiről. Nagyvakáció jött s több ideig lehettünk együtt. Híven beszámolt minden apró részletről, s így ízelítőt kaphattam három országból. Az úton sátorban aludtak. Hogy én is átéljek ebből valamit, kérte az édesapját, engedje meg, hogy egy éjszakára felhúzzuk a sátorlapot az udvarukon. Szülei ideadták a felfújható matracot s a gázfőzőt is. Ezen az éjjelen csak ketten aludtunk a sátorban. A rezsóval bemelegítettünk, s mi főztük a vacsorát. Ekkor is sokat mesélt útja egy-egy mozzanatáról. Sose felejtem ezt a sátori alvást. Reggel hatkor szomorúan búcsúztunk, mert nekem a nyolc órás busszal haza kellett mennem a harmadik faluba.
(Baráti időtöltéseink)
— A szomszéd néni ránkbízta kártékony macskáját, vigyük el jó messzire, s ott eresszük szélnek. Izabella vitte az állatot. A falun túl a macska kapálózni kezdett s karmolt. Iza mérgelődött, s büntetésből megfürösztötte a patakban. Aztán fogtunk két egeret, s összeverekedtettük őket egymással. A macskát betettük bírónak. Végül a macska megette az egereket, mi meg sorsára hagytuk.
— Kerestünk egy nagy tököt, hogy lámpást csináljunk. Szépen fel is tettük a kapu tetejére. Jött egy idős asszony, s úgy megijedt, azt se tudta, mit csináljon. Aztán jött egy autó, nosza ki az útra, s kezdtünk lökdösődni, futkározni előtte. De rosszul tettük, mert járőrkocsi volt, s csak úgy menekültünk meg, hogy a milicisták is játéknak véltek az egészet, s hagytak elszaladni.
— Mikor Sanyi eljön hozzám, hányjuk ki a ganyét, viszünk a tehenek meg a bornyúk alá mosztot. Vagyis, fűrészport... Nyáron megyünk az oldalba, szedünk epret, szedünk gombát, sütjük meg.
— Meggyet akart szedni. Mondtam, segítek. Felmásztunk a fára, a gyümölcsöt a földre hajigáltuk, majd onnan is felszedtük. Kérdezgettük egymástól, hogy ezt szereted-e, azt szereted-e. Én azt kérdeztem, hogy szereted-e a macskamézet? Az volt a válasz, hogy meg se tudná enni... Akkor azt lódítottam, hogy vértisztító hatása van, ő meg egy jókora darabot nagy nehezen elmajszolt. Mikor elárultam, hogy becsaptam, nagyot nevettünk.
— Ősszel inkább favágással segítünk egymásnak, és így nem unjuk meg.
— Nyitok be, s Róbertet nem látom sehol! Körbejártam a házat, s hát az ágy végénél, a kicsi székre volt leülve. Pokrócból készített egy sátrat, eléje könyvet rakott. Kérdem, te mit csinálsz. Mondja, nézi a könyveket. Leülök melléje, s együtt nézzük. Később meguntuk, hátramentünk a ház végihez, ahol az apja motorbiciklije volt. Nézegettük elől-hátul, szerre felültünk rá, majd ő elkezdte rúgni, indítani. Elfordította a kulcsot, s úgy rúgta. Egyszer csak bedurrant s megindult. Hirtelen leállította, s futottunk, nehogy észrevegyék Irma néniék, hogy mi voltunk, mert különben megmondják. Róbertnek még egy félóra múlva is rizegett a lába.
— Vakációban egy levelező társunkhoz készülődtünk, egy másik helységbe. A vonaton beszélgettünk, s mire kitekintettünk, már túl is haladtunk az illető állomáson, s egy más városba jutottunk. Hamar leszálltunk, azt se tudtuk, merre menjünk. Bejártuk a várost, majd eljött a hazaindulás ideje. Bezzeg, most már tudtuk, hol kellett volna leszállni. Féltünk otthon elmondani az ügyet, de aztán valahogy bevallottuk. Csak annyit mondtak rá, hogy hát eléggé "ügyesek" vagyunk...
— Minden reggel végignézek az osztályban, megérkezett-e Árpi, s ha nem érkezett meg, aggódom miatta, vajon milyen baja történt.
— Olyan barátságba kerültünk, hogy a szünetek is furcsák, ha nem vagyunk együtt.
— Másodikosok voltunk, amikor Marikával egy reggel az édesanyja is eljött. Addig sose kísérte el. Nem mertem semmit kérdezni, nehogy az édesanyja hallja, milyen kíváncsi természetű vagyok. Aztán láttam, hogy az iskolánál lemaradt az ajtóban, s várta a tanító nénit. Mikor a tanító néni bejött, kérdeztem Marikától, miért járt ide az édesanyja. Azt mondta, majd szünetben megtudom. Alig tudtam kivárni a csengőszót. Kiment a tanítónéni, s menten Marikára kiabáltam: „Most mondjad!" A válasz egyszerű volt: nagymamájáék szeretnék, ha kiköltözne hozzájuk, s onnan járna a központi iskolába. Szomorú lettem, hogy ezután majd egyedül kell hazamennem. De aztán akadtak hazafelé más osztálytársak, s megvigasztalódtam.
— Tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk a kiránduláson. Vadászni is akartunk, fel voltunk szerelve nyilakkal, de semmit se lőttünk, mert az őzek messzire voltak, a nyílvesszők csak a fákba álltak vagy a hó alá bújtak. A rókára hozott csapda se fogott semmit, s nagy bánatosan hazaeregéltünk, félig megfagyva.
— Mentünk barátommal a kórház dombjára, és egy ember megkergetett, de mi elfutottunk. Az az ember részeg volt.
— Énekelgettünk Orsikával, még óvodások voltunk, s egyszer hallom ám, hogy valaki morog. Kérdem, mi lehet. „Nincsen semmi", mondta, mert akkor még nem beszélt tisztán. De újra hallottam a morgást, mire ő is meghallotta. Felnéztünk a padlásra, láttuk, van ott egy fekete valami, nagyot kiabáltunk s szaladtunk a kapuhoz, de kicsik voltunk, s nem tudtunk kimenni. Erre rúgtuk a kaput. Amíg ott ordítozunk, jő le egy ember, s hát az Orsi tréfás kedvű nagytatája.
— Én és Mónika felmásztunk a csűrbe, lestük a madarat, és megláttuk a fiókákat.
— Azt gondoltam, gyújtsuk meg a füvet, lássuk, ég-e. A fű a mogyorós körül meg volt száradva, a tűz hamar terjedt. Megijedtünk, én faágakkal paskoltam a lángokat, Karcsi a hátizsákjával. Sikerült az oltás, viszont a hátizsák szerteszakadt.
— Vasárnap elhívott a kertjükbe Zsuzsa, a juhnyájhoz. Volt ott egy szamár is. Kérdi a pásztor, felülünk-e a hátára? Én felültem, de a barátnőn nem mert. A szamár leeresztette a fenekét, s engemet levetett, de még belém is rúgott. Mi azért másnap is ott voltunk. Aztán megkért a pásztor, maradnánk a kertben a juhokkal. Mikor visszajött, megköszönte, hogy segítettünk rajta.
— Minden délután együtt vagyunk. Ennek szüleim is örvendenek, csak akkor haragusznak, ha elcsavarogjuk az egész délutánt és nem segítünk nekik.
— Szüleimmel, barátnőmmel az erdőre mentünk. Míg a fürdéshez melegedett az idő, labdáztunk. A felnőttek betettek három üveg sört a vízbe, hogy ebédig lehűljön. Fürdés közben megláttunk egy halat, Hajni ki akart szökni a vízből, közben belerúgott az egyik sörösüvegbe, ami eltörött. Gyorsan kijöttünk a vízből, senkinek se szóltunk. Ebédkor nagyokat kacagtunk, amikor mentek a sörért és nem értették, hová tűnhetett a harmadik üveg. Kérdeztek minket is, de mi azt mondtuk, nem láttuk.
— Még nem volt megérve a szőlő, és már nagyon kívántuk. Akkor Emőke hátrahívott náluk a kertbe, s ettünk egy kicsit a szőlőből úgy éretlenül. Szülei észre se vették, mi se mertünk szólni.
— János megtanított halat fogni. Fogtunk két pénzest s egy bot fejű halat. Üvegbe tettük, a botfejű hal megette az egyik pénzest. János felhasította a hasán, hátha megtalálja benne a pénzest. Mint a vadász a farkas hasában Piroskát és a nagymamát... Aztán a botfejűt eldobtuk. A megmaradt pénzest János nekem adta.
— A korcsolyapályán nem láttam senki ismerőst. Egyszer csak észrevettem Ibit, a testvérével korcsolyázott. Akkor még nem tudtam a nevét, csak rokonszenves volt nekem távolról, s utána kiáltottam: „Hé, izé, no, hogyishívják, hé, jé, várjatok meg!" Szót fogadtak és bevártak.
— Kirándultunk egyet Gyulával, majd elosztottuk a mogyorót, amit szedtünk, felkötöttünk mindent a biciklikre, s közben az idő csúful elborult. Mi nem törődtünk, nagy nyugodtan indultunk útnak, de száz métert se mentünk, s már kegyetlenül esett az eső. Hamar egy fenyő alá álltunk. Jó volt, de aztán csúful fújt a szél, s nem védett a fa. Gondoltuk, körülbelül egy kilométerre van egy tanya, oda behúzódunk. Addig az eső is elállt, de hideg szél fújt, bebújtunk az istállóba, az ajtót nem tudtuk betámasztani. Kicsavartuk a ruháinkat. Valahogy hazaértünk, de a falu határán látjuk, hogy ég valami. A villám garázdálkodott.
— A dombon egy nagy zöld sáska kezdett az orrom előtt szökdécselni. Megfogtam és felfújtam. No, ne félj világ, volt ott röhögés! Úgy kínlódott szegény feje, Erzsi alig bírta a hasát a nevetéstől.
— Hóvárat építettünk a barátommal. Előbb alapot raktunk, aztán reá hókalibát, boltozatos tetővel. Volt egy lyuk is rajta, azon át bújhattunk be. Bent fel is tudtunk állni. Az egészet méteres fallal vettük körül. Kilenctől fél egyig dolgoztunk. Délután még építettünk egy falat, megbújtunk mögéje, s onnan dobáltuk egymást hógolyóval.
— A folyó mellett, a mosópadnál egy estében sok időt töltöttünk el Lacikával, míg lefüleltük a felnőttek beszélgetéseit.
— Vittünk labdát, s a barátnőmmel labdáztunk. Egy idő után látjuk, lebeg valami a levegőben. A nejlonzacskót vitte a szél, amiben a labdát hoztuk. Szaladtunk utána, de a szél felkapta a magasba. Már nem is láttuk. Nagyon sajnáltuk, mert szép zacskó volt. Elmondtuk szüleinknek, hogyan jártunk, de csak kikacagtak bennünket.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése